Amikor meghallod a nevet: Las Vegas, mi jut először eszedbe? Kaszinók? Féktelen bulik? Black jack? Roulette? A lehetőségek tárháza végtelen, a kaszinók sora gazdagokat dönt mocsokba... Azonban egy valamire senki sem gondol. Miután a kaszinóban megszeded magad zöldhasúval, nem árt vigyázni a haza úton; Las Vegas sem másabb, mint a többi város. Vannak rosszfiúk és rosszlányok is, akik képesek bárkivel végezni, ha úgy tartja kedvük. Vannak drogosok és más szenvedélybetegek, akik képesek ölni is azért, hogy megkapják a napi adagjukat. Táncosnők és krupiék, akik egy szempillantás alatt elveszik mindenedet. Prostituáltak és maffiózók, akiknek már, ha csak a nevét tudod, már veszélyben vagy. Mi a közös bennük? Egy rossz mozdulat, egy alaposan át nem gondolt lépés, és máris a börtönben találják magukat, ahonnan megszökni, még senkinek sem sikerült...
Már alig vártam, hogy végre a nagymutató elérje a tizenkettőt, és ezzel lezárjam a mai napi kis csoportterápiánkat. Nem szokásom ennyire türelmetlennek lenni -főleg akkor, ha a betegeimről van szó, akik igénylik a törődést, és azt, hogy valahogy kisegítsem őket a szenvedélyük okozta mámorból-, de ez a hét még nekem is túl sok volt! Nem vágyom másra, mint egy jó kínaira, egy forró, lazító fürdőre gyertyafénynél -igény szerint füstölőkkel-, és a puha, meleg ágyamra. Nem akarok ma több öngyilkosságot megkísérlő, világfájdalmas emberről, süket gyerekekről és a drogos jelenükkel küzdő páciensekről hallani. Csak egy kis nyugalmat akarok. De, hogy ez bekövetkezhessem addig még tengernyi dolgom van az irodámban. Szokás szerint lábbal lököm be magam előtt a rendelőm ajtaját. A kezeim teljesen le vannak foglalva. Az egyikben egy halom szétcsúszott iratot egyensúlyozok, míg a másikban a táskámat szorongatom, számban pedig itt virít a már teljesen kihűlt gépi automatás kávém pohara, aminek a széle már össze-vissza karistolta az ajkamat. Úgy érzem magam ilyenkor, mint valami amatőr cirkuszi bohóc. Ahogy bejutok a rendelőmbe, lábbal lököm be magam mögött az ajtót, és úgy tipegek sietősen fekete magassarkúmban az asztalhoz, mintha az életem múlna rajta. A tervezettnél nagyobb hévvel sikerül az iratokat lehajítanom az asztalra -amik végleg megadják magukat a gravitációnak, és a legtöbbjük a földön végzi-, és a táskámat is a pácienseknek feltartott székbe. A kihűlt kávét belehajítom a szemeteskosárba, és sóhajtva megdörzsölöm az arcom. -Soha nem érek haza! - Nyöszörgöm fáradtan, hisztis kislányként toporogva a megannyi papírlap mellett, majd egy mély sóhajjal leguggolok és elkezdek rendet rakni. Vagyis, valami olyasmi...
ruha
do you know who i am?
Vendég
Vendég
Tárgy: Re: Colin&Cécile 09.06.13 11:02
- Milyen kaját hozzak? - teszem fel a teljesen hétköznapi kérdést, miközben még nagyban a kanapén fetrengek. Ha Connor velem van, többnyire úgy festünk, mint akik birkóznak. Én alul fekszek a hátamon, jobb esetben nem kicsavarodott végtagokkal, a gyerek meg a hasamat birkózza, és ha még kedvet is kap rá, a fülemet is nekiáll cibálni. Mint ha tudná, hogy bizony én vagyok otthon a főnök, és meg akarja mutatni nekem, hogy de bizony ez nincs így rendjén. Nem beszélve arról, hogy míg erőlködik nagyban, észre sem veszi, hogy közben a nyála folyik a szájából, egyenesen rám. Olyankor alig találom meg azt a törölgetőrongyát, hogy aztán azt mondhassam neki, édes fiam micsoda malac viselkedés ez. Most is épp a száját törölgetem, hogy aztán felkapjam magamról, az anyja kezébe adjam és elmenjek átöltözni. Még időben vagyok. Ugyanis előre feltett szándékom, hogy ellátogatok ahhoz a pszichológus csajhoz, akit Ryan felkért hogy segítsen a kissrác ügyében. Az ötlet jó, de kíváncsi vagyok, hogy mi a helyzet eddig. Aztán utána hazafelé persze, hogy beugrok valahova kajáért, ne csak a levegőbe beszéljek. - Apa elmegy oké? - adok egy puszit Connornak, miután összekapkodom minden holmimat, Abinak is nyomok egy gyors csókot az ajkaira, aztán indulok is. A kocsiba bevágódva egyszer végiggondolom, hol is van az a megadott cím, aztán már indítok is. Szerencsére ilyenkor nincs nagy dugó, a műszakos munkák még nem jártak le, az csak egy óra múlva lesz. Na akkor tényleg megtömődnek az utcák, most azonban ennek nyoma sincs, lehet kényelmesen haladni. Aztán megérkezek az épülethez, gyorsan lezárom a kocsit és már veszem is felfelé az utam az emeletre, ami a papíromra van firkantva. A címet pusztán onnét szereztem meg, hogy betelefonáltam mint betegjelölt. Nem nehéz az ilyet kinyomozni. Az ajtó résnyire nyitva. Hmm, nem is olyan nehéz ide jönnöm. Azt hiszem még nem késtem el, noha ilyenkor már nincs rendelés sem. Bekukkantok a résen, és mikor meglátom a célszemélyt, halkan bekopogok. - Segíthetek?