Megértem, hogy nem igazán tetszik neki, hogy járkálni kell, de valahogy muszáj eljutni az utcáig. Onnan már a kocsiban könnyebb lesz. Ettől függetlenül egész jól tartja magát. Nem veri fel a környéket, de még a hotelt sem. Még meg is köszönném neki, ha nem csúszna ki egy olyan mondat a számon, ami után kénytelen vagyok magyarázkodni.
- Nem tudom, mit szeretnék. Segítek, ahogy tudok, hogy hazakeveredj. Utána te döntesz, hogy mi legyen - mondom végül és hagyom, hogy elgondolkozzon azon, hogy mit akar. Ha rám hárul a feladat, fogalmam sincs, hogy hogy döntök majd. Szeretnék vele maradni és ha már nem ezzel a mai estével jóvátenni azt a bizonyos lépésemet, de szívesen maradnék egyedül mára, vagy látogatnám meg Roxyt.
Egyelőre viszont bízok abban, hogy majd ő dönt és nekem nem kell ilyesmivel foglalkoznom. Főleg azért, mert sokkal fontosabb témával kell törődnöm. Azzal, hogy kölcsön adja-e a kocsiját, vagy sem. Igazán szeretném vezetni azt a szépséget. Nagyon tud dorombolni az a járgány és én imádom a hangját!
- Ezek szerint nem adod kölcsön... - törődök bele végül egy lemondó sóhaj kíséretében, majd a lépcsőhöz érve már el is felejtem. Ölbe kapom Jo-t és így legalább már haladunk is valamerre.
- Csodásan nézel ki, még most is - jegyzem meg kapásból a kis kijelentésére. A hangomban nyoma sincs annak a csábító hanglejtésnek, amivel régen beszéltem hozzá, de attól még komolyan gondoltam minden egyes szót.
Mivel így megindultam, le sem teszem az ölemből csak kint az utcán, majd eltűnök a sötétben. Igyekszem én, de nem könnyű olyan kocsit találni, ami tetszik is - mert az fontos részlet! -, meg el is tudom percek alatt kötni. De aztán csak megtalálom a tökéleteset és egy perc ügyködés után már hajtok is a hotel elé, ahol segítek Jonak beszállni, majd a gázra taposok.