Szemét vagyok. Persze, tudom én. Nem egy nő vágta már ezt a fejemhez. De hol érdekel engem a véleményük? Hadd duzzogjon Josie is mellettem az ülésen és mondja a magáét. Láthatóan él is ezzel a lehetőséggel, bár hogy elhinném a szavait az túlzás. Hidegen hagyja, hogy mit csinálok. Nem hiszem én azt, de hallgatok. Hivatalosan is kiszálltam a vitából és ahogy látom végül ő is feladja. Könnyebb így és legalább nyugodtabban telik az út hozzá. Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy ne menjek fel vele. Semmi humorom nincs hozzá, mégis megteszem és ott trappolok mögötte a lépcsőn. Viszont, hogy átlépjem a küszöböt? Na ahhoz már kell elhatározás. Ha akarnám sem tudnám eltüntetni a grimaszt az arcomról a szoba láttán. Ez a hely egy kis lyuk, ráadásul... na mindegy. Az ajtó mellől figyelem, ahogy pakol. Minden mozdulatát szemmel tartom. Nem akarom, hogy olyat is magához vegyen, amit nem kellene. Annak ellenére, hogy vitáztunk, még itt vagyok vele és nem adom fel. Az sem kizárt, hogy minden figyelmem ellenére majd átnézem a dolgait. Nem igazán érdekel, hogy akkor milyen szemét leszek, amikor minden zsebet átvizsgálok. Ha már belefogtunk és ennyi mindent megteszek érte, akkor csináljuk rendesen.
Mikor végre elhagyjuk ezt a lepratelepet, már fellélegezhetek - esküszöm ott még a levegőt is rossz volt -, majd a kocsiban hátra dobatom vele a táskáját. Egy szót sem mondok feleslegesen. Fogalmam sincs, hogy még mindig durcás-e vagy sem, de jobb a csend. Pár perc múlva már a parkolóba gurulunk be és leállítom a motort. Tudok én lovagias lenni, de most hagyom, hogy ő hozza a cuccait. Úgysem lehet az olyan nehéz, nem igaz? Végül a lift után tárul előttünk a lakás ajtaja. Hogy mi az első dolgom? Ellenőrzöm a konyhát. Tiszta. Tökéletes. Fogalmam sincs, pontosan mikor járt itt valaki, de jó munkát végzett. Úgyhogy kihasználva a tisztaságot, bontok magamnak egy sört.
- A vendégszoba arra van - mutatok egy barna, csukott ajtóra.
Nem rossz szoba az sem. Inkább csak egyszerű. Szekrény, ágy, tv, kis asztal. Másra úgysem lehet szükség.
Hiába vagyunk itthon, továbbra is magamon tartom a maszkot. Bosszú? Talán igen. Amiért gyerekesen viselkedett és az idegeimre ment a hisztijével. Nem vagyok vele kegyetlen, de nem is vagyok ölelkezős kedvemben.

Egész úton egy szót sem szólok. Nem próbálok rájönni, hogy meddig morgolódik még magában. Csak vezetek csendben egészen hazáig. Otthon is csak akkor szólalok meg, amikor már kezemben van a hideg sör és nem tudom elkerülni a beszédet. Csak a vendégszobát mutatom meg neki és hagyom, hogy becsapja az ajtót. Nem érdekel különösképpen, mit kezd magával és meddig szíveskedik játszani a sértett gyereket. Ledobom magam az ágyra és a sör mellett váltogatni kezdem a csatornákat. Valami meccsnél kötök ki, de mivel nem rajongok igazán egyik sportért sem, így csak látszólag köt le. A sör a lényeg és a nyugalom, amikor pár percre elfelejtem, hogy valaki van a másik szobában. Végül, a meccs végén pár lépés a konyha felé és egy szép hárompontossal dobom az üres üveget a szemetesbe. Jó pár óra eltelt már, mióta megjöttünk és ő bevágta maga mögött az ajtót, mégsem felé veszem most az irányt. Újabb zuhany majd percek a tükör előtt és még egy üveg sör az útra. De egy szó nélkül mégsem hagyom itt őt. Kopogás, minden nélkül nyitok be a szobába és hideg tekintettel nézek rá. Egy pillanatig nem szólok, majd beszélni kezdek.
- Nem fogom átkutatni a ruháidat. De ha bármit is beszedsz, felőlem oda mész, ahova akarsz - szegezem le elég egyértelműen a felállást.
Első nap elnéztem neki. Nem úgy teltek az órák, ahogy terveztük, úgyhogy az a rossz lépés el van felejtve. Viszont most, hogy a fél napomat arra szántam rá, hogy neki könnyebben menjen a leszokás, már nincs ilyen lehetőség.
- Valamikor hajnalban jövök - jelentem ki végül és nem teszem hozzá, hogy remélem a szobájában lesz, tiszta fejjel és nem kavar bele az estémbe.
Megszokásból zárom kulcsra az ajtót, mikor kilépek a folyosóra, majd elégedetten mosolygok magam elé. Nem fogom hagyni, hogy bármi elrontsa az estém. Elsüllyesztem a tabletták mellé a kulcscsomót. Ezek után pedig már semmi nem tart vissza attól, hogy elinduljak és felszedjek valakit. Találomra választok ki egy bárt, de ott senki nem kelti fel az érdeklődésem. Úgyhogy újabb két sör után, még egy biztos kézzel vezetek egy másik szórakozóhelyre, ahol szinte azonnal a nyakamba veti magát egy kis szőkeség. Ismerem. Őt ismerem. Havonta párszor összefutunk, de fene se gondolta volna, hogy pont most és pont itt. Azt hiszem Wendy a nő neve, de nem mernék rá megesküdni. Viszont a teste minden egyes részletére emlékszek. Nagy mosolyt villantok rá, mire ő vad csókkal reagál. Oké, ezen a helyen sem fogok pénzt költeni egy újabb sörre.
- Gyerünk, szívi. A Tábornok tettre készen tiszteleg előtted már most is - beszélek az ajkai közé, miközben a kezem a derekára csúszik, majd húzni kezdem kifelé.
Tiltakozás és hiszti nélkül jön velem. Pár utcán végigszáguldok, bár azért nem padlógázzal. Túl sok ital van már ahhoz bennem. Mégis percek kérdése és már otthon is vagyok vele. A derekánál fogva játszom a jó kísérőt. Nem mintha nem tudná, hogy merre kell menni. Nem egyszer volt már nálam. Őt szeretem ágyban tudni ezekre a vad estékre. Már a liftben úgy faljuk egymást, mint két kiéhezett vadállat, de mégis csak az ábrázatunk ami zilált, mire az ajtóm előtt a kulccsal bajlódok.

Nem vagyok hajlandó foglalkozni a válaszaival. Nem azért nézek rá és mondom el, amit szeretnék, mert meg akarom békíteni. Majd holnapra kialussza vagy tudom is én. Az estém semmi és senki nem ronthatja el. Akkor pedig még biztosabb leszek ebben, amikor is a második szórakozóhelyen felbukkan az én Wendym és azonnal a nyakamba veti magát. Ha a pár üveg sör nem lett volna elég ahhoz, hogy elengedjem az otthoni bajomat most már biztos, hogy nem érdekel. Maximum tizenöt percbe telik, mire hazavezetek. Már a liftben alig bírunk magunkkal, de csak elérjük az ajtómat ő pedig célirányosan megy az ágyam felé.
- Ha tudnád, hogy mennyire imádlak! - mondom vigyorogva, miközben én még csak az ajtót csukom magam mögött.
Nem én lennék, ha nem néznék utána és húzódna még nagyobb mosolyra a szám, ahogy riszálja magát járás közben. Fergeteges estém lesz mellette! Nem törődök a zárral. Be sem nézek a vendégszobába. Szó sem lehet róla. Egyenesen Wendy után sietek. Röpke percek kellenek ahhoz, hogy egymásba gabalyodjunk. Alig hallom az ajtó nyílását és a sutyorgást. Vagy csak az agyam nem akar vele foglalkozni. A lépteket viszont már nem tudom figyelmen kívül hagyni. Főleg, mivel a mi testünk már csillapodik az első menet után. Wendy is a hangok felé kapja a fejét, de nem szól semmit. Először. Aztán durcás képet vág, mond arról valamit, hogy legalább egy este elégedjek meg csak vele, majd elhúz.
- Mi a f*sz baja van a nőknek? Csak előttem játsszák a sértett kölyköt?! - mondom már csak magamnak az ágyban kiterülve, majd nekivágom a falnak a párnámat.
Nem tudom, mi idegesít jobban. Az, hogy Josie feltalálta magát és nem maradt ott, ahol hagytam, vagy az, hogy sikerül mégiscsak elb*sznia az estémet. Ezek után már semmi kedvem kikelni az ágyból. Csak magamra húzom a takarót és fekve gyújtok meg egy szál cigit. Ma már a második. Belefér.
-Josie! - kiabálom és nagyon, de nagyon ajánlom neki, hogy legalább benézzen.
Nem akarok vitát indítani vele. Sem folytatni. Igazából fogalmam sincs, mit akarok neki mondani.

Fogalmam sincs mik ezek a hisztirohamok, amiket a nők produkálnak. Először Josiera jött rá az öt perc a kocsiban - amit még mindig nem értek teljesen, hogy mi baja volt -, most meg Wendy. A cseszett ajtó csukódott csak! Még időt sem hagyott arra, hogy akár egy szót is szóljak. Nem mintha érne annyit egy újabb menet, hogy én magyarázkodni kezdjek neki. De akkor is! Az esélyt még megadhatta volna. Bár most már mindegy. Beérem azzal, amit eddig kaptam és a mai második szál cigivel. Na meg azzal, hogy Josie nevét kiabálom. Először fogalmam sincs, mit akarok tőle. Leszidni és kiabálni vele? Megbosszulni, amiért elrontotta az estém? Folytatni a hülye vitánkat? Úgy vagyok vele, hogy majd alakul, amint megjelenik. Csakhogy, amikor meglátom az ajtóban már egyik sem tűnik logikusnak. Úgyhogy felteszem a legelső kérdést, ami eszembe jut.
- Hogy sikerült kijutni? - keresem a tekintetét és nem vagyok benne teljesen biztos, mégis mintha nem lenne teljesen tiszta a tudata.
Nem hiszem, hogy a tabletta miatt van, de nem is olyan tompa, mint máskor. Megtippelem, hogy ital van a dologban, az pedig nem bűn. végül is én szintén leöntöttem ma pár sört. Úgyhogy erre nem teszek megjegyzést. Azt viszont már nem bírom magamban tartani, ami már az előbb is kicsúszott a számon.
- Mi van veletek nőkkel, hm? Miért jó nektek az, hogy bevágjátok a sértett arcot és elvonultok? Ettől mi lesz jobb? - sorolom a kérdéseket és most kivételesen tényleg választ várok tőle minderre.
Nem vagyok ideges, nem követelem a válaszokat, de érdekelnek. Soha nem fogom megérteni a gondolkodásmódjukat, de ez még nem jelenti azt, hogy nem fog jót tenni, ha megpróbálok még jobban beléjük látni.
- Kit szedtél fel? Legalább valaki olyat, aki nincs teljesen beállva? - teszem fel a következő kérdést, amikor meghallom, hogy a fickónak - legalábbis gondolom, hogy az -, sikerült valamit levernie a szomszéd szobában.
Nem mondom, hogy vékonyak a falak, de nem is hangszigetelt egyik sem. Pedig most belegondolva, lehet, hogy nem ártana.

Bármit is akartam tőle kérdezni, egyértelmű, hogy végül teljesen másról faggatom. Először is érdekel, hogy hogyan jutott ki innen. Tudtommal nincs sehol a lakásban pótkulcs és azt is kétlem, hogy olyan könnyedén meg lehetne piszkálni a zárat. Mint kiderül ennél egyszerűbb megoldást választott. Olyat, ami bármilyen kézenfekvő is, nem jutott eszembe.
- Okos - jegyzem meg és akaratom ellenére is egy pillanat erejéig elismerő mosoly jelenik meg az arcomon.
De ezután már marad a komoly tekintet és mosolynak nyoma sincs. Bármilyen furcsán is hangzik, meg vagyok sértve. Nem kaptam meg, amit akartam, vagyis nem annyit és piszkosul nehezen viselem az ilyesmit. A cigi persze segít. Könnyedén arra irányítom a figyelmem és nyomok el minden mást, de a sértettség attól még ott lappang legbelül.
- Választ várok, nem újabb kérdéseket - felelem egész egyszerűen és továbbra is őt figyelem.
Mikor megkapom a választ csak a homlokom ráncolom. Nem lettem sokkal okosabb. Bár ez megmagyarázza, hogy ő miért viselkedett úgy, ahogy. Biztos mondtam valami olyat bent, ami nem tetszett neki, de most? Wendy esetében? Mindegy is. Megrázom végül a fejem és ejtem a témát. Kezdem belátni, hogy bármennyire igyekszek, attól még nem leszek okosabb ilyen téren. El kell fogadnom, hogy vannak hisztis napjaik és olyankor jobb más társaságát keresni.
Ha már társaságnál tartunk, a csörömpölés után egyértelművé válik, hogy nem csak nekem lett volna ma estére egy jó köröm. Nem zavartatva rákérdezek, hogy ki is van itt pontosan. Nem várok neveket meg ilyesmi, de azért jó tudni. Bár fogalmam sincs, mitől jobb az nekem, ha tudom.
- Nincsenek kedves fiúk - jegyzem meg, amolyan oktató jelleggel, majd megrázom a fejem és lejjebb csúszok az ágyon, majd bekapcsolom a tv-t.
- Hoznál nekem egy hideg sört a hűtőből, mielőtt visszaindulsz a szépfiúdhoz? - kérdezem még mielőtt hátat fordíthatna.
Végül is, arról volt szó, hogy cserébe, amiért itt lakik, személyes futárom lesz. Gondolom ez most nem igazán jut eszébe, de nekem igen és jót tenne egy sokadik üveg sör.

Tényleg nincs kedvem veszekedni. Nem azért hívtam ide, mert folytatni akartam a vitát, amit jó pár órával ezelőtt elkezdünk. Igaz, megfordult a fejemben, de végül nem tettem meg. Nem álltal le vele kiabálni, de még csak meg sem emeltem a hangom. Ő viszont csak mondja és olyan szavakat vág a fejemhez, amit képtelen vagyok figyelmen kívül hagyni.
- Persze. Képtelen vagyok felfogni ilyesmit. Ahogy arra is képtelen vagyok, hogy felkeljek hozzád és magamhoz húzzalak, amikor úgy ráz a sírás, hogy alig kapsz levegőt. Tényleg nem megy nekem az ilyesmi, igaz? - mondom teljesen nyugodtan, miközben a hangom még csak nem is közelít a kiabáláshoz.
Nem várom el, hogy válaszoljon. Nem akarom, hogy helyeseljen. Csak annyit, hogy majd később elgondolkozzon és beismerje, amit már ezelőtt megtett, miszerint nem vagyok olyan szörnyeteg. Gondolom ez most eszébe sem jut. De nem érdekel. A következő szavai viszont már annál inkább megragadják a figyelmem.
- A bátyámat inkább hagyd ki ebből! - beszélek, még mindig nem kiabálva, de azért hallani a hangomból, hogy most jött el az az idő, hogy befogja és csendben maradjon úgy igazán.
Lehet, hogy szemét vagyok főleg most, de a fenébe is, vele kezdődött ma az egész! Ő kezdett bele a kocsiban ülve, miközben én próbáltam teljesen normálisan viselkedni vele. Talán már akkor rá kellett volna kérdeznem, hogy pontosan mi is a baja. Talán akkor elkerültük volna ezt az egészet. De most már késő én pedig tovább fokozom a már így is igazán szuper hangulatot azzal, hogy megkérem, hozzon egy hideg sört. Hallom a hangján, hogy veszettül felhúzta magát, de nem vagyok hajlandó foglalkozni vele. Akkor viszont már igen, amikor az üveg szétcsattan a fejem feletti falon.
- Mi a...? - kezdek bele, de inkább csendben maradok és behúzom a nyakam, amíg az utolsó szilánk le nem esik és mindent beborít a sör.
- Remek. Igazán remek - nézek körül az ágyamon, majd még látom Josie hátát, ahogy eltűnik a fordulóban.
Nem kiabálok és nem is megyek utána. Azzal sem törődök, hogy a "kedves fiú" sietve vágja be maga mögött a bejárati ajtót. Morgolódok és megpróbálok úgy kiszállni az ágyból, hogy ne vágjam meg magam egy szilánkkal sem. Sikerül. Sikerül úgy kimászni, hogy ne érjek egy szilánkhoz sem. Az egész takarót lerántom a földre, majd addig dobálom az ágyról a rétegeket, amíg nem marad más csak egy vékony lepedő meg egy kispárna. Fergeteges estém lesz! Magamra húzom a lepedőt, kikapcsolom a tv-t és próbálok lenyugodni annyira, ami elég az alváshoz.

Kis sikernek tudhatom be, hogy nem vág vissza, hanem inkább elismeri, vannak jó pillanataim. Nem rossz eredmény, hogy ezt kimondja azok után, hogy előtte mik hagyták el a száját. Majd talán valamelyik nap megemlítem neki, hogy másokkal is így kellene beszélnie, mint velem. Mindenkivel, aki nem hagyja békén. De most biztos, hogy nem osztom ezt meg vele. Főleg azért, mert minden próbálkozásom ellenére egyre jobban felidegesít. Nem kiabálok még mindig, de már közel sem vagyok olyan nyugodt, mint eddig voltam. Az pedig végképp kiveri a biztosítékot, amikor a sört a fejem feletti falon landol és ott törik darabokra. Nem sok híja, hogy felkelek és visszarángatom, de ő gyorsabb és eltűnik a szemem elő. Úgyhogy pár cifra káromkodás, majd mindent ledobok a földre, amin szilánk van, vagy csak egyszerűen eláztatta a sör. Már az sem tud érdekelni, hogy még egy ajtó csapódik, ahogy a pasi elég sietősen elviharzik. Miért is érdekelne? Bármennyire is élvezhetném a helyzetet, most sem érzem elégedettnek magam. Nem segít a tudat, hogy elrontottam az ő estéjét is, amiért egész nap vitázott velem és Wendyt is elüldözte. Nem mintha tudatosan csinálta volna, de hol érdekelnek engem ilyen részletek? Magamra húzom a vékony lepedőt és bosszúsan, de próbálok elaludni. Nem mondhatnám, hogy percek múlva már elnyom az álom. Talán jó egy óra is eltelik, mire sikerül valami alvásfélét produkálni. Nem mintha sokáig nyugtom lenne. Nem alszok olyan mélyen, hogy ne halljam a sikítást a másik szobából. Mégsem reagálok. A szemem marad csukva. Akkor is úgy teszek, mintha aludnék, amikor meghallom a lépteket, majd érzem, hogy leül az ágy szélére.
- Vigyázz a szilánkokkal - motyogom mégis, mert nem vagyok benne biztos, hogy nincs az ágy mindkét oldalán belőle.
Ezzel a pár szóval pedig búcsút mondhatok annak az álcának, hogy alszok. Mégsem nyitom ki a szemem még egy teljes percig. Mikor végül ránézek, akkor sem szólalok meg újra. Hagyom, hogy ő beszéljen. Aztán félbehagyja a mondatot én pedig felülök. Egy szót sem mondok, csak várakozóan nézek rá. Végül felhagyok ezzel a taktikával.
- Álmodtál, igaz? - kérdezem egész csendesen.
A hangomban nyoma sincs annak az idegességnek, ami szinte a nap folyamán állandóan ott volt.

Annyira szeretnék aludni. Magam mögött hagyni ezt a napok, a nőket mindent. Reménykedek benne, hogy majd holnap jobb lesz. Már azon vagyok, hogyha nem sikerült perceken belül elaludni, fogom magam és benézek a kaszinóba. Végül is ott van élet és biztos könnyen találnék valami, ami elvonja a figyelmem. De erre nem kerül sor. Elnyom az álom és egészen addig nyugodtan alszok, amíg fel nem ver a szomszéd szobából a sikítás. Nagy levegőt veszek, de nem nyitom ki a szemem. A figyelmeztetés, miszerint vigyázzon a szilánkokra, az is akaratom ellenére csúszik ki a számon. Végül is, mégsem lenne jó, ha hajnalban azzal kellene tölteni az időt, hogy bekötöttük a lábát.
Kikerülte őket. Az jó. Aprót bólintok, de az sem lepne meg, hogyha nem látná a mozdulatot. Hiába ül itt mellettem az ágyon, csak végső esetben nyitom ki a szemem és nézek rá. Már nincs értelme tettetni, hogy alszok. Végül beszélni kezd. A szavait egy teljes bocsánatkérésnek veszem és részemről le van zárva a téma. Kész vagyok arra, hogy magamhoz húzzam és rá is terítsek a vékony lepedőből, de ez nem történik meg. Hiába ülök vele szemben és nyitom szóra a szám, ő az, aki folytatja. Nem számít, hogy megint álmodott? Nem igazán értem, hogy akkor miért jött át hozzám. Ha nem számít az álom, ha már nem sír, akkor mi szüksége van rám és arra, hogy elnzézem neki az egész napot? Nem értem. Tényleg nem. De aztán magyarázni kezd. Nem tudom, mi döbbent meg jobban a mondandójában, bár ha muszáj lenne döntenem, akkor azt mondanám, hogy az a rész, amikor azt mondja, talán túlságosan megkedvel. Engem nem szoktak csak úgy megkedvelni. Legalábbis nem hagyom. Már most szeretnék közbeszólni és megszakítani az egész mondandóját, mégsem teszem, csak nézek rá. Végül arra a részre válaszolok, amire biztos hangon tudok felelni.
- Igen, azt mondtam, hogyha jobban leszel, mehetsz innen - értek vele egyet, majd egy pillanatra elhallgatok, de a levegőben ott van a kimondatlan "de".
Mégis idő kell, amíg folytatni tudom. Próbálom úgy megfogalmazni, hogy ne hazudjak neki, mégis érződjön, hogy hogyan is gondolom én ezt az egészet. Bár tudnám, hogy magyarázhatnám el neki.
- De azt egy szóval sem mondtam, hogy utána nem látjuk többé egymást. Csak kell neked is egy saját élet és nekem is folytatni kell, amit felépítettem. Attól még itt leszek ha valamelyik éjszaka megijednél a vihartól, ami kint tombol - mosolyodok el, a saját gyenge próbálkozásomra, amivel próbálom oldani a hangulatot - csak nem itt fogsz lakni.
Nézek rá kérdő tekintettel. A mondandómhoz nem tettem hozzá, hogy érti-e. Csak remélhetem, hogy sikerül elmagyaráznom neki, hogy én pontosan mire is gondoltam azzal, amikor pár napja azt mondtam neki, hogy segítek, de aztán mehet.
- Olyan leszel azután, mintha lenne egy húgom is a bátyám mellett - festek egy újabb mosolyt az arcomra, ahogy végül is leegyszerűsítem az előbbi hosszú magyarázatom.
Fogalmam sincs, pontosan mire értette, hogy esetleg túlságosan megkedvelhet, de remélem, hogy nem szerelem szintjén gondolkodik. Nem hiszem, hogy képes lennék rá úgy nézni többé, mint ahogy az első találkozásunkkor. Nem lenne szerencsés, ha ilyesmibe bonyolódnánk.

Először tényleg azt hiszem, hogy az álmai miatt jelenik meg a szobámban az ágyam szélén, de hamar kiderül, hogy nem. Pedig az a pár szó, amivel indított nekem bőven elég ahhoz, hogy elfelejtsek mindent, ami ma történt és magamhoz húzzam. De nagyon úgy tűnik, hogy nem ezért jött. Hallgatom a szavait és próbálok nem pánikolni, amikor az érzelmekhez érünk. Még ha nyíltan nem is mond semmit és nem magyaráz túl részletesen, meglep a szavakkal. Ez az a rész, ahol egy-egy állandó nőt ki szoktam dobni a fenébe. Akkor is ha hisztizik és felveri a fél környéket. Az ajtó csukva marad előttük. De most nem teszek semmit. Próbálom figyelmen kívül hagyni ezt az apró részletet és arra reagálok csak, ami könnyen megy. Elmagyarázom neki, hogy nem úgy értettem, hogy ha jobban lesz, meg sem ismerem majd az utcán, ha szembejön. A csendben mégis el kell gondolkoznom rajta, hogy tényleg megértette-e, amit mondtam. Nem úgy tűnik a hangjából ítélve, hogy akkor most minden rendben van és megnyugodott.
Majdnem megkérdezem tőle, hogy mi baja van azzal a gondolattal, hogy a védelmező bátyja legyek, de végül nem teszem meg. Talán mégsem akarom tudni a választ, mert az csak még tovább fokozná az késztetést, hogy itt és most fejezzek be mindent vele. A segítésget, a mosolyokat. Mindent szüntessek meg, amíg nem lesz túl kockáztatos. De a csendet nem töröm meg, csak pár pillanat gondolkodás után lefekszek mellé és hagyom, hogy hozzám bújjon. A karom már megszokásból öleli át.
- Holnap este a kaszinóban leszek - jelentem ki majdnem suttogva.
Nincs értelme hangosan beszélnem. Hiszen itt fekszik közvetlenül mellettem. Most örülök csak igazán, hogy legalább egy bokszert magamra kaptam valamikor félálomban. Ha nem tettem volna, most lennék kénytelen kimászni az ágyból.
- Hívd fel újra azt a fiút, aki ma itt volt. Nem akarom, hogy egyedül legyél - fejezem be végül a gondolatot, miközben végig rajta tartom a szemem. - Ha tényleg olyan kedves... - fekve vonok vállat.
Több biztatást most nem várhat tőle. Túlzottan lefoglalja a gondolataimat ez a "túlságosan kedvelni" szöveg. Nem tudom kiverni a fejemből, hiába akarom. Nem akarok kapcsolatot. Nem akarok magam mellett hosszútávon senkit. Nem és nem.
- Rám nem éri meg várni - motyogom szinte érthetetlenül, amikor végül elfogadom a tényt, hogy azokat a bizonyos szavakat máshogy nem lehet érteni, csak így.

Itt lenne az idő, hogy én is kinyögjek valami bocsánatkérésfélét? Vagy legalább egy sajnálomot? Nem tudom. Ilyesmit én nem szoktam csinálni. Pedig eléggé úgy tűnik, hogy nem jönne rosszul ha kimondanám, főleg akkor,  amikor is úgy tűnik, hogy a pasija miattam lépett le, hiszen én idegesített fel Josiet. Mégis szótlan maradok. A fenébe is, csak hülyét csinálnék magamból, ha megszólalnék és ilyesmit próbálnék a tudtára hozni. Jobb, ha elfelejtjük és kész. Majd kárpótolom máshogy. Fuvarral meg reggelikkel.
- Nem tudom, mit csinálna, de te sem tudhatod - nézek csak úgy magam elé a semmibe, majd valamivel később folytatom. - De sokat nem veszíthetsz. Nem kell neki elárulni mindent, de ne is rejtegesd. Úgy értem... csak vágj bele és kockáztass - beszélek és mondanom sem kell, ilyesmit az én számból nem sűrűn hallani.
Még nekem is furcsa, ha belegondolok, hogy én mondtam mindezt. Kockáztasson? Pont én javasolom ezt neki? Én, aki mindenkit elüldöz, aki akár egy kis érzelmet is mutat. Végül jobbnak látom, ha hozzáteszek még pár dolgot.
- Vagy csináld, amit jónak látsz - mondom inkább és talán most először én sem tudom, hogy mit kellene tennie.
Ha jobban belegondolok, attól, hogy én nem kockáztatok, neki még kellene. Hiszen nem akar olyan lenni, mint én. Akkor viszont nem azt kell tennie, amit nekem. Áh, majd ő eldönti, hogy mi lesz.
- Mindenképp be kell mennem holnap. Csak jó lenne tudni, hogy addig megleszel - vallom be és még most sem vagyok benne biztos, hogy azt az utolsó mondatot muszáj volt hozzátenni.
De ugye most már késő ezen rágódni. Kimondtam én kész. Tényleg szeretném biztonságban tudni annak ellenére, hogy elpazarolt egy üveg sört. Furcsa, de ez bánt csak igazán a mai nap folyamán történtek közül. A sör. De sebaj. Ezzel viszont be kellene fejeznem és magamban gyászolnom az elveszett üveg sört, aztán pedig kihasználni a maradék pár órát reggelig. De nem. Én szóra nyitom a szám és elsuttogok egy rövid mondatot. Jó tanácsnak szánom. Azt hiszem. Mégis kissé megfeszül a testem mellette, amíg arra várok, hogy megtudjam, értette-e egyáltalán, amit mondtam. Valahogy nem bánnám, ha nem, hiszen ha jól sejtem ha hallotta, nem fogja szó nélkül hagyni. A válaszára, pontosabban a kérdésre, amit ezzel kapcsolatban feltesz, nagyot nyelek. Fogadok, hogy ő is hallja a beálló csendben. Az ő szájából az egész drámaibbnak hangzik, mint ahogy én gondolok a jövőre. Már amikor gondolok rá. Nem tudom, mit akarok, de az biztos, hogy egyelőre maradok a bevált módszeremnél.
- Hidd el, próbáltam mással együtt lenni és szeretni. Kockáztattam. Nem jött be - zárom le ennyivel és egyelőre nem is várjon tőlem részleteket.
Elég, ha annyit tud, hogy mellettem nem lehet megmaradni. Akkor sem, ha Winterrel nem csak én vagyok az ok, amiért vége lett és ott bántjuk a másikat, ahol tudjuk.
- Túl bonyolult... vagy már csak te bonyolítod túl? - kérdezek vissza már nem fogva suttogásra.
Ha róla van szó, akkor tudok egész magabiztos lenni. Ha rólam, akkor igyekszek csak a lényegre szorítkozni és minél hamarabb ejteni a témát. Mindig.
- Azt mondtad, nem akarsz olyan lenni, mint én. Akkor pedig azt tedd, amit én soha nem lennék képes fordított esetben. Hívd fel holnap azt a fiút és érezd magad jól vele - térek vissza majdhogynem az eredeti témához.

Csak össze-vissza beszélek. Semmi összefüggés, semmi logika nincs a mondataim között. Azt mondom ki, ami csak eszembe jut. Fél kockáztatni. Pont, mint én. Talán egy szomorú mosoly jelenik meg az arcomon, de remélhetőleg ő nem veszi észre. Ezek után mégis szinte rákényszerítem, hogy beszéljen a fiúval és találkozzon vele. Hogy miért csinálom? Nem tudom. Nem tudom, mit miért csinálok. Azzal viszont tisztában vagyok, hogy magamról nem akarok többet beszélni, mint amennyit muszáj. Már az is nagy hibának számított, hogy azt az egy mondatot suttogva kimondtam. Hát még az, hogy válaszoltam a felmerülő kérdésre.
- Igen, te kockáztass. Neked kell valaki, aki melletted van. Nekem nem. Te akarsz érezni, szeretni. Én nem. Muszáj kockáztatnod, ha mindezt akarod - magyarázom, de valahogy üresen csengenek a szavaim.
Ezért is nem mondok többet. Tényleg baromság, hogy én javasolok neki ilyesmit, de mi mást tehetnék? Maradjak csendben és egy szót se szóljak? Bár ezt a lehetőséget választanám és nem hordanék még nagyobb hülyeségeket össze, mint eddig is tettem!
- Jó, tudom. Igazad van - ismerem el szinte azonnal, amint visszakérdez.
Nem benne van a hiba. Nem ő bonyolítja túl. Az egész helyzete úgy elcseszett, ahogy van. Ezek után már csak egy mondatot mondok neki, majd végleg elhallgatok. Jobb így. Már az sem számít, hogy felhozza a fiút végül vagy sem. Ezentúl nem fogom erőltetni. Marad egyedül, amíg én a kaszinóban vagyok, jön velem vagy mással tölti az időt, nem fogok beleszólni. Úgyhogy itt az ideje, hogy aludjunk. Szép elképzelés. Még addig sem jutok el, hogy lecsukjam a szemem. Csak nézek magam elé, vagy épp rá, de nem alszok. Van még pár óra reggelik, amit igazán érdekes lesz így eltölteni. Aztán, hogy holnap mi lesz? Már végképp nem tudom.

Teljesen máshogy hangzik az ő szájából a tény, hogy egyedül akarok lenni és senkit nem akarok magam mellé. Ennek ellenére továbbra is csak ezt a jól begyakorolt mondatot ismételgetem. Nem fogok változtatni, mert így jó. Nem azért, mert bebeszélem magamnak. Éveken át elégedett volna az életemmel így és ez most is így van - annak ellenére, hogy egy pillanatra néha elbizonytalanítanak a szavai.
- Nem, nekem nem kell senki - mondom határozottan és eszemben sincs rákérdezni, hogy mi lett volna a mondat befejezése.
Elég egyértelmű, hogy szeretném ejteni a témát és inkább rá figyelni, az ő dolgaira. Nem viselem túl jól, ha hosszútávon rólam van szó. Nekem minden úgy jó, ahogy van, nincs mit és nincs miért változtatni. Vajon eljutunk valamikor arra a pontra, hogy egy szó sem fog rólam esni, mert elfogadja, hogy így akarom és kész?
Végül is a mostani megoldás sem olyan rossz. Mind a ketten hallgatunk. Részemről nem sok esélyt látok arra, hogy visszaaludjak. Őt viszont szerencsére elnyomja az álom. Egy ideig nézem, ahogy nyugodtan veszi a levegőt és azon jár az eszem, hogy vajon meg tudnám-e szeretni? Vajon képes lennék kockáztatni azért, mert jobban érezze magát? Aztán befurakodik a fejembe a gondolat, hogy már ilyesmiről fantáziálni is baromság. Hatalmas baromság. Nem fogok változtatni senki kedvéért. Sem most, sem máskor. És hogy ebben biztos legyek, amint igazán világosodni kezd kint, ki is mászok az ágyból. Nem tervezem megvárni, amíg felébred. Egyszerűen itt hagyok neki egy szemet a tablettából és mehetek a dolgomra, nem igaz? Nincs szüksége most már felügyeletre. Végül a zuhany és az öltözködés után megtorpanok az ajtóban és onnan nézek vissza rá. Miért nem bírom rászánni magam, hogy csak így, szó nélkül eltűnjek és csak este jöjjek? Végül úgy döntök, megvárom a reggelit ezzel együtt azt is, hogy ő felébredjen.
Megvárom. Kint a konyhában, egy reggeli üveg sör kíséretében. Szükségem van rá. Mióta tegnap megemlítette ezt az egész megkedvelés dolgot, máson sem jár az eszem. Nem akarom. Nem akarok kockáztatni. Ha nagyon nem fogok bírni magammal, kénytelen leszek minél hamarabb másik helyet keresni neki, ami kicsit messzebb van, mint a vendégszoba.

Egész csendesen sikerül mindent elintézni és indulásra készen állok az ajtóban. De nem megyek sehova. Nem bírom rászánni magam. Pedig jobb lenne, ha nem lennék itthon. Biztos, könnyebben tudnék gondolkozni az irodámban. Mégis maradok és a konyhában kötök ki egy sörrel a kezemben. Pont úgy, ahogy cigiből, ebből is egyre több és több fogy. Foglalkozhatnék ezzel, ha nem kötné le állandó jelleggel más a gondolataimat. Úgy tűnik, hogy most már napokig nem szabadulok majd ettől az egész elhangzott beszélgetéstől, de aztán a léptek mégis visszahúznak a valóságba. Felé kapom a pillantásom, de nem szólok. Arra meg pláne nem felelek, amikor levonja a nagy következtetést, miszerint nem mentem el.
- Hol marad a jó reggelt? - kérdezek vissza mosolyogva és azért sem foglalkozok azzal az apró mondattal.
Így, hogy itt van, már összeszedem magam és próbálok pont úgy viselkedni, ahogy más reggeleken. De úgy tűnik, ő mégsem hagyja ennyiben. Azt viszont értékelem, hogy nem teszi fel a nagy kérdést; miért? Arra még magam sem tudom a választ.
- Nem sürgős mennem. Majd délután valamikor benézek - mondom kissé lassan beszélve, miközben helyette az üvegen lévő papírt vizsgálom.
Régen mindig lekapartam róla. Mostanra sikerül levetkőzni ezt a szokást. Szerencsére. Most mégis nagy a kísértés, hogy azzal vonjam el a figyelmem. De visszafogom magam és inkább felemelem a fejem.
- Te nem kérsz egy üveggel? Esetleg cigit? - intek a pulton heverő egyelőre bontatlan dobozra. - Soha nem kérdeztem... - tudatosul bennem.
Mindig én ittam vagy vettem magamhoz egy szálat. Mindig kéznél volt valamelyik ha kellett, de tőle soha nem kérdeztem meg, hogy szeretne-e egyet. Hát most pótolom, miközben fürkésző tekintettel nézek rá. Fogalmam sincs, mit próbálok megállapítani, egyszerűen csak nem bírom és talán nem is akarom levenni róla a szemem.