Modern berendezésű irodám termetes méretű íróasztala mögött ültem, amelyen ott díszelgett a harmadik fejfájás csillapító, ugyanis úgy éreztem, mintha éppen baltával akarták volna felhasítgatni és ripityára törni a koponyámat, hogy aztán agyamat kedvükre trancsírozhassák tovább – még a reggeli erős feketekávé sem érte el a kívánt eredményt, mint ahogyan a szokásos reggeli mozgás sem. Egyik sem ért szart sem – legfeljebb annyit, hogy még idegesebb lettem mire beértem. A nyomorultul éreztem magamat kifejezés igazán finom megfogalmazása volt annak, hogy mit is éreztem tulajdonképpen. A tegnap estéből csak homályos képek maradtak meg, melyek egyike sem volt éppen semmi jóval kecsegtető, kezdve a szokásos rossz döntéssel, mely szerint újra henteregtem azzal a nővel, akit habár már évek óta ismerek, de csak egy ideje csalom meg vele elragadó feleségemet. Nem állítom, hogy véletlen lett volna. Tudatosan tettem, meg akartam tenni, meg kellett tennem. Ezt a példát láttam mindig gyermekkoromban magam előtt, nem ismertem mást, nem voltam képes mást tenni. Arcom dühös, undorodó fintorba torzult, kezem az ébenfekete asztallal találkozott. Fogalmam sem volt, hogy hányféleképpen hasíthatja ember lelkét a bűntudat, azonban akárhányféleképpen is történhetett ez, én mindenhogy éreztem. Kiváltképpen akkor, amikor a fejem egyre józanabb lett. Reggel csak a kiállhatatlan fejfájást éreztem, azonban ettől függetlenül mindent ugyan úgy tettem, mint ahogyan azt máskor szoktam; feleségem vállára csókot leheltem, majd vigyázva, hogy ne keltsem fel őt, rendbe szedtem magamat és távoztam. Mostanra azonban már nem csak ez volt világos, hanem az is, hogy részegen valahogy sikerült hazajutnom anélkül, hogy összetörtem volna az autót. Még arra is emlékeztem, hogy az utam a feleségemhez vezetett… innentől kezdve némiképpen homályosak az emlékfoltok, de akármennyire is próbáltam letagadni magamban mindig felötlött a fejemben a kép, hogy Ő szemet hunyva minden felett finoman és gyengéden érintettem, mire én ütéssel reagáltam… A földön kötött ki, elterült. Kiszolgáltatottnak és felettébb gyengének látszott. Aprócska nő volt még is több lelki erő szorult belé, mint belém valaha is szorulhatott volna. Ő értékes drágakincs volt. Én pedig értéktelen szemét. Ujjaim megfásult, beesett arcomon simítottak végig. A jobbomon megcsillanó gyűrű hűvös volt. Felálltam. Képtelen voltam az előttem heverő papírhalomra koncentrálni.
– Jane, hazamegyek, kérlek mondd le minden mai programomat rosszullétre hivatkozva. – Nem gyakran engedtem meg magamnak effajta luxust, hogy napközben mindent hátra hagyva magam mögött távozzak, lemondva minden üzleti megbeszélést, azonban úgy éreztem, hogy ezek várhatnak magukra, ellenben a feleségemmel, akinek a bocsánatáért kell esedeznem, könyörögnöm. Bármit megtettem volna érte, bármit. Őt akartam szem előtt tartani az életemben, kizárólag őt.

Megálltam útközben vettem egy hatalmas gazt, hogy majd oda adjam neki – bár fogalmam sem volt arról, hogy van-e egyáltalán értelme. Megütöttem. Megütöttem azt, akit a saját életemnél is jobban szerettem – bár jobb ha azt mondom, hogy bárminél, elvégre utáltam ezt az életet, egyedül ő volt az, aki miatt szerethettem bármit is. A lakásba belépve idegen érzésem támadt. Ritkán voltam itthon, legalább is napközben, olyan napokon, amikor dolgoznom kellett volna. De meglepetést akartam szerezni neki, egy kis örömöt a tegnap este után…
Hangtalan léptekkel indultam az emelet felé.
A közös hálónkba érve azonban hirtelen ráncba szaladt homlokom. Egy bőrönd hevert az ágyon, megtömve ruhákkal…
Nem, nem! Az nem lehet, hogy így veszítem el!
Térdeim megroggyantak súlyom alatt, pusztán csak az ágy nyújtott némi támaszt, amire lerogytam, majd a földre hajítottam a növényzetet. Ujjaim görcsösön szántottak végig a hajamon. Alig bírtam ellent mondani a késztetésnek, hogy ne rontsak rá a fürdőben, hallottam a víz csobogását minden mozdulatánál. Önuralmat kellett kényszerítenem magamba, ha nem akartam felállni és rátörni az ajtót. Azonban képtelen voltam egy helyben ülni, türelmetlenül járkáltam, míg meg nem jelent.
– Mit jelentsen ez? – Kérdezem. Hangom számon kérő és izzó dühtől átitatott volt és egyáltalán nem áradt belőle az eltervezett kedvesség és bűntudat. A növény is a földön hevert, elveszítve üde formáit, szirmai a föld felé fordultak, mintha csak nem akarták volna látni a jelenet.

Abban a pillanatban, amint megjelent az ajtóban egy szál törülközőben és fehérneműben minden egyes porcikám csak egyetlen dologra vágyott, túlságosan csábító volt a lehetőség ahhoz, hogy elszalasszam; testem minden ina, izma egyként feszült meg, akár a támadni készülő vadé, aki bármi áron is, de elejti a kiszemelt, gyönge áldozatát… akár a menekülő állaté, aki az életéért tapossa a talajt erejét meghaladva, hogy elrohanhasson a nyakát szorító állkapcsok elől. Ő volt az életem. A halálomat pedig az eltűnése jelentette. Nem engedhettem meg magamnak, sem pedig neki, hogy itt hagyjon. Ahogyan parázsló tekintetemet végigsiklattam rajta a másodperc egy tört részéig ellágyulta, mintha nem is létezett volna a mellettem ruhákkal teletömött bőrönd, amelynek újonnan felismerése alig visszafojtható dühöt váltott ki belőlem, melynek legfőbb jele volt egyik combomon megfeszülő tenyerem görcsös ökölberándulása és annak úgy maradása. Állkapcsom roppanását hallottam a fülemben roppanni, azonban a szorításon még sem enyhítettem, hanem tovább feszítettem, hogy nehezen korádban tartott, kitörni vágyó tombolásomat visszafogjam, mert tudtam, hogy az ő kellemes vize nem fogja enyhíteni a vulkán forrongását.
Mégis mi a fenét képzel magáról?
Visszhangzott a kérdés a fejemben dühödten hallván a válaszát. Arcomra őszinte döbbenet ült ki, ugyanis nem tudtam mihez kezdeni ezzel az eddig számomra teljesen ismeretlen énjével. Visszabeszélt. Sohasem mondott semmit sem, mindig csak tűrte azt, amit vele teszek, ami vele történik, így nem értettem, hogy most még is mi változott meg az eddigiekhez képest. Egyáltalán nem értettem.
Akár egy szobor éppen olyan mozdulatlanul ültem én is az ágy szélén. Szemeimet nem vettem volna le egy pillanatra sem, nem volt az a kincs. Hogy is tehettem volna? Számomra Ő volt az egyetlen kincs, Ő volt az egyetlen, aki igazán jelentett valamit az életemben, minden történés ellenére. Óvnom és védenem kellett volna őt, nagy becsben tartanom, ehhez képest mindig az ellenkezőjét tettem annak, amit tettem, mert ezt sajátítottam el, nem tudtam, hogy miként tehetnék bármit is másként, hiába erőlködtem. Ő jelentettem számomra a levegőt az élethez, a kellemes melegséget a zord körülöttem romokban heverő világomban, az enyhe nedvet szomjam csillapításához, a létet a létezéshez. Szükségem volt rá, hogy éljek. Ő volt az egyetlen kapaszkodóm az életben. Ha csak megpróbáltam elképzelni nélküle az életemet gyomrom görcsbe rándult. Nem! Nem! Nem! Nélküle egész egyszerűen megszűntem létezni. Nélküle nem lett volna miért élnem. Hogy élhet egy ember a fele nélkül? A jobbik fele nélkül? Anélkül akit igazán szeret, hogy képes Ő elhagyni? Hogy lett volna képes a nélkül elhagyni, hogy szót váltottunk volna?
– Nem hagyhatsz el, Ophelia…! – Hangom parancsnak gyenge volt, kérésnek pedig túl erős. Egy kétségbeesett emberről így hull le a lepel, ekképpen hull le álarcának utolsó foszlánya is. – Nem teheted meg…! – Nyögtem egyre erőtlenebb hangvétellel. Szemeimet az övébe fúrtam, miközben hitetlenkedve ráztam a fejemet. Nem, egyszerűen nem tehette meg, nem anélkül, hogy én megengedtem volna neki. Mellettem volt a helye. Nem mehetett máshová. Kizárt volt, hogy ő bárhová is menjen nélkülem. Egy ilyen törékeny rózsaszálnak nem volt szabad egyedül kószálnia a nagyvilágba. Féltettem őt mindentől, még a széltől is. De legfőképpen magamat.
Bizonytalanul álltam fel. Minden mozdulatom lassú és kimért volt, egyet sem siettem el, mert nem akartam még csak véletlenül sem elijeszteni. Nem akartam, hogy féljen tőlem. Nem akartam, hogy elmeneküljön tőlem. Egyszerűen csak a közelemben szerettem volna tudni, hogy megnyugvást hozzon a lelkemnek.
– Mindent elmagyarázok csak kérlek... ne menj el! Mindent meg tudok magyarázni, csak kérlek… hallgass meg és maradj velem… – könyörgő tekintettel néztem rá. Meg kellett, hogy szánjon, mint ahogyan már korábban is megtette… Persze, korábban egyetlen alkalommal sem szánta rá magát még ilyen butaságra… Nem is értettem, hogy miként fordulhatott meg ez a fejében… miként vehette a bátorságot, hogy egyáltalán megpróbálkozzon megtenni azt, hogy elhagy…
Lassan lépdeltem felé. Komoly önuralomra volt szükségem ahhoz, hogy ne temperamentumos léptekkel haladjak felé, hogy ne tegyem meg azt, amit tegnap is megtettem. Bántam, hogy megütöttem. Ezért vettem a gazt, ami most miatta hevert a földön, mint egy elárvult gyermek.

Szavai, mint a kés, úgy hatoltak a szívembe. Szinte éreztem, hogy vért pumpáló szervemből kibuggyan a vér, belőlem pedig az élet úgy szivárog ki, mint a haldoklóból a lélek. A fejemet ráztam. Hitetlenségből? Azért, mert nem volt igaz, amit mondott? Képtelen voltam megfogalmazni, hogy miért, talán egyszerűen csak azért, mert mást nem tudtam tenni. Lassan hátrál, ahogyan én megpróbálok hozzá közeledni.  Fáj. Újabb tőrdöfés. Szándékosan teszi? Élvezi? Arcán fájdalmat látok, szemeiben könnyeket. Összefacsarodik a szívem a látványra. Én tettem ezt vele? Szerettem volna megérinteni… Megvigasztalni, hogy most már minden rendben lesz, s ami tegnap történt nem fog újra megtörténni. Nem akartam megütni, de egyszerűen akarat gyenge voltam ahhoz, hogy megálljam a késztetést. Nem volt helyénvaló, tudtam jól, valahol mélyen tudtam már akkor, hogy annak nem így kellett volna történnie, de már nem tudtam meg nem történté tenni. Látom a száján, hogy felrepedt – a pofonomat követően. Látom csuklóján az elszínesedő nyomokat a szorításomat követően. A gyönyörű bőr most az én bűnöm csúfságától éktelenkedik. Idegesen nyeltem, ádámcsutkám megemelkedett, majd lesüllyedt. Gyenge lábakon álltam. Fizika vagy lelki értelemben, jogos lehet a kérdés, a válasz pedig egyként hangzik: igen és igen. Tőle vártam vigaszt, megmentést, azonban most úgy tűnt, hogy ezt nem kaphatom meg. Megértettem az okát, de nem akartam felfogni, sem pedig elfogadni. Lassan közeledtem felé, mintha zsákmány lett volna. Áhítoztam a húsára, az illatára… a lelkére. Ez utóbbira a leginkább. Mindent el akartam neki magyarázni. Mindent meg akartam értetni vele. Szavak nélkül. Nem akartam neki semmit sem elmondani az életemből. Nem akartam megmagyarázni neki. De tudtatni akartam vele. Ez a kettőség megőrjített. El kellett volna mondanom neki, tudnia kellett volna. Azonban Ő másként ismert, mint ami valójában voltam. Egyetlen személy ismert igazán, a szeretőm. Az egyetlen. Ő ismerte életutamat, hova tovább támogatott is mindvégig. Becsvágy vezérelte, s már akkor is bábuként volt képes irányítani, ez most sem volt másként. Kezdetben mindketten csak szórakoztunk azzal, hogy ezt az életet élhetem, majd a dolgok elkezdtek lassan megváltozni, ilyen lettem – elfogadtam ezt az életet, ami egyre csak bonyolódott. Ezek a hazugságok napról napra egyre nagyobb terhet jelentettek. Megfojtottak. Gúzsba kötöttek.
Amint megcsúszik, felé ugrom. Féltettem őt, akármennyire is én tettem benne a legnagyobb kárt. Amint megkapaszkodott, fellélegeztem. Nem nyúltam hozzá, de közelebb voltam hozzá, mint eddig. Nem mertem megérinteni. Tartottam az elutasításától, hogy ellök, hogy aztán én teszek olyat, amiben nem lenne köszönet. Annyira nehéz volt ellentmondani a késztetésnek, hogy ujjaim gyöngéden ne simítsák végig az orcáját. Szerettem volna magamhoz húzni, megnyugtatni… szeretni.
– Egy rossz döntés, Ophelia – próbáltam erényes lenni, hangomban azonban még csak az akaratot sem lehetett hallani. Dühös voltam. Feszült. Legszívesebben megfojtottam volna azért, hogy a rosszat látta bennem. – Meg tudom magyarázni, csak engedd, hogy megtegyem.
Tekintetem elgyöngült. Az övéit kerestem. Az ő csodálatos barna szempárját, a melegségét. Feladtam a magammal szemben folytatott küzdelmet, ő pedig nem akadályozhatott meg semmiben sem. Egy kígyó gyorsaságával léptem elé, s toltam a falnak. Nem erőszakosan, de nem is gyengéden. Egyik kezemmel mellette támaszkodtam meg, másikkal pedig arcélén végig simítva kényszerítettem, hogy rám nézzen.
– Gyenge vagy, összezavarodott… és nem tudod, hogy mit beszélsz. – Féltettem az én kis madárkámat, akit most én tartottam a ketrecében. Nem engedhettem meg neki, hogy elrepüljön, sem magamnak. Szükségünk volt egymásra. A magunk módján egészítettük ki egymást. A magunk módján szerettük egymást. – Nem mehetsz el, nem kérhetsz arra, hogy csak úgy elengedjelek. – Tudtam nagyon jól, hogy nekem nagyobb szükségem volt rá, mint fordítva. Meg sem tudnám fogalmazni, hogy mennyire. – Te vagy az egyetlen, aki képes tartani bennem még azt, ami bennem maradt. – Maradt bennem még valami. Nem sok. Nem számottevő. – Tudom, hogy ez kevés. Tudom, hogy jobbat érdemelsz… – Tisztában voltam mindezzel. Nálam csak jobbat találhatott volna. – Valamiért viszont mégis szeretsz, vagy már nem? – Ez esetben talán képes lettem volna őt elengedni. Talán. Nem vettem volna rá mérget. Feszülten vártam a válaszát.

Összetört darabok, melyeket akárhogyan is, de össze kellett szednem. Egyetlen megoldás volt erre mindössze, hogy elengedem, viszont erre képtelen voltam. Ha lett volna bennem annyi erő, amennyi valaha is benne volt irántam, akkor már meg tettem volna. Sohasem akartam, hogy így alakuljanak a dolgok, nem vágytam arra, hogy tönkre tegyem őt, óvni és védeni akartam magamtól, ahogyan csak tudtam, azonban még is egymást követően veszítettem el a csatákat. Nehéz volt őt távol tartani magamtól és bármitől, ami velem volt kapcsolatos, hiszen egyik napról a másikra az életem részévé vált; kezdetben csak gondolatban, majd később beszélgetéseink során, míg nem végül hozzám nem jött. Úgy hívogatott magához, mint a tavasz megannyi illata a sötét tél után. Édesen. Csábítóan. Megannyi jóságot, kedvességet és mentsvárat ígérve. Ilyen volt számomra Ő.
Állkapcsom megfeszült, szinte hallani véltem csontjaim roppanását. Öklöm a falnak csattant, nem először, nem utoljára. A fájdalom az egész kezemben szétterjed, de egyáltalán nem érdekelt. A bőr felszakadt. Nem rá voltam dühös. Nem az önön nyomorom érdekelt; a bűntudat majd' megölt, mert ujjaim lenyomatai úgy világítottak sápadt bőrén, mintha neonfény lett volna. Nem lett volna szabad hagynom, hogy eddig fajuljanak a dolgok, hogy rá mérjek minden csapást. Gyűlöltem magamat. S ez még a finom megfogalmazása volt annak, amit éreztem magammal szemben. Képtelennek éreztem magamat arra, hogy magammal éljek együtt. Taszított saját viselkedésem, a vele való bánásmódom.
Íriszeimet ráirányítottam, egy pillanatra akartam megszemlélni, mégis rajta maradtak szemeim. Miként enyhítettem volna fájdalmát, azt nem tudtam. Féltem hozzáérni. Rettegtem attól, hogy elhúzódik és összerezzen, de tennem kellett valamit, hogy könnyítsek mérhetetlen fájdalmát, amelyet én képtelen voltam megérteni és felfogni. Lassan ereszkedtem le mellé. Vérző ujjaim siklottak végig alkarján, majd megállapodott álla alatt.
– Ophelia, nézz rám! – Képtelen voltam gyengéd kérésre, utasítottam és parancsoltam. Amennyiben nem emelte fentebb a fejét, kényszerítettem, másik kezeimmel pedig elvettem előle kezeit. – Bocsánattal tartozom mindenért, amit elkövettem ellened. Nem lett volna szabad. El sem tudod képzelni, hogy mennyire sajnálom, hogy ezt tettem veled. Hogy milyen mélyen megvetem magamat, mindezekért. Legfőképpen azért, hogy bármennyire is szeretnéd hallani a miérteket, nem magyarázhatom meg. – Nem tehettem meg, hogy ha azt akartam, hogy továbbra is az maradjak számára, aki vagyok, legalább is annak egy része. Gyűlöltem volna magamat azért, hogy ha azt gondolja, hogy az elmúlt néhány évben mindvégig becsaptam… Az érzéseim irányába nagyon is valódiak voltak, noha az életem, mely most indult meg a lejtőn, már kevésbé volt az. Tartottam attól, hogy mit gondol majd akkor, hogy ha kiderülne, hogy tulajdonképpen nem vagyok több egy csóró senkiházinál, aki pusztán egy szerencsétlenül járt hulla kirablásának köszönhette jelenlegi életét. Egy pillanat elég volt ahhoz, hogy lássam magam előtt az arcát, hogy tudjam, nem akarom ezt megosztani vele. Nem ért ennyit az őszinteség. – De hidd el, hogy szeretlek Ophelia, akármennyire hihetetlen is ez. Te vagy a mindenem. – Véres kezem ujjai a hajába siklottak. A nedv csípte a felszakadt húst, de ez a fájdalom enyhítette a magam ellen érzett mélységes megvetést és gyűlöletet. Egy pillanatra legalább is. Igyekeztem a tőlem telhetőbb mértékben gyengéd lenni, mert képes voltam rá. Képesnek kellett lennem rá, mint régen. – De nem mondhatom el, különben még ennél is rosszabb lenne minden… Nem akarom, hogy együtt keljen élned az én múltammal, ha a jelenem ennyire… ekkora kárt okozott. – Amikor megpróbáltam meggyőzni, hogy hallgasson meg, valóban egy pillanatra úgy gondoltam, hogy jobb, ha mindent elmondok neki, azonban most már nem voltam ebben olyan biztos.
– A tegnap estét, sajnálom, elveszítettem a fejemet… túlságosan sokat ittam és te voltál az, akin ki tudtam tölteni a mérgemet. – Immáron nem először. Álnok kígyó voltam, ki alattomosan mart belé, hogy belé fecskendezzem a mérgemet. Megmérgeztem az Ő életét a jelenlétemmel. Az érzéseit. A gondolatait.
Felsóhajtottam.
Elviselhetetlennek látszott a helyzet. Fogalmam sem volt, hogy mit kellett volna tennem a továbbiakban. Itt hagyni nem hagyhattam itt. Nem voltam képes megtenni. Nem érdekelt, hogy ha tiltakozott is. Térdei és hóna alá benyúlva emeltem meg, majd vittem be a szobába közös hálónkba, ahol lefektettem az ágyra, miután lesöpörtem onnan a nem oda illő bőröndöt. Nem volt rá és nem is lesz rá szükség. Előszedtem egy pólót az egyik szekrényből, majd ráadtam. Lerúgtam magamról a cipőt, majd mögé helyezkedve húztam közel magamhoz. Hátulról öleltem át, szorosan húztam magamhoz. Államat a fején pihetettem meg.
– Emlékszel, mikor találkoztunk? – Kérdeztem csöndesen dörmögve. – Még mindig emlékszem arra a pillanatra, amikor megláttalak, megbabonáztál. Te voltál az életemben a leggyönyörűbb dolog, még most is az vagy.