Gyerekkoromban úgy éreztem, nem létezem. S voltaképpen azóta is vannak gyengébb pillanataim, mikor kételkedem benne, valós vagyok-e egyáltalán. Vannak-e élményeim, érzéseim, vagy csupán egy kartonból kivágott figura lennék, eleven díszlet, akit néha-néha elővesznek a valódi, hús-vér emberek, hogy bábzsinórokon mozgatva szerepeltessék saját történetük egy-egy nagyjelenetében? Kellék a saját drámájukhoz. Figura, akinek a saját tragikomédiájához nincs a világon semmi joga. Az én életem minden egyes pillanata valaki másról szólt. Álltathatnám magam azzal, hogy ez nincsen így, de hiszen először nem is magamat kellene meggyőznöm erről. Éppen elég, hogy soha senki nem vett még észre. Legalábbis, soha senki sem igazából. Közhelyesen merülhetne fel a kérdés, vajon a kidöntött fák akkor is adnak-e hangot, mikor senki nem hallhatja?

Életem első nyolc éve a szüleim története volt. Valerie és Clément de Saint-Roncheveaux zajos szerelmi csatározása, amely később válásba fulladt, s még a jogi procedúrák is elhúzódtak vagy öt évig.  Személyes nevelésemmel egyiküknek sem jutott ideje foglalkozni. Megközelíthetetlen, józan, jégcsap-hűvös apámat túlságosan is lefoglalták az üzleti ügyei, meg anyám ideggyengesége és tomboló hisztériája, hogy akár csak eszébe jussak. Anyámat a saját, gyógyszerfüggés táptalaján kivirágzó paranoid skizofréniája, és nimfomániája kötötte le. Egyetlen szóban összefoglalva: önmaga. Soha nem ismertem nála önzőbb teremtést.
Gondozásom terhei mindig az aktuális nörszökre hárultak, akik nagy gyakorisággal váltották egymást Angers-i, Angouleme-i, illetve párizsi rezidenciánkon. Kit az alkalmatlansága miatt távolítottak el, ki anyám féltékeny őrjöngésének esett áldozatul, csak mert két szót mertek váltani a hetenként jó ha egy órára felbukkanó apámmal. Kinek jobb ajánlata jött (két lány is kiházasodott mellőlem). Olyan is akadt, aki nem bírta tovább a nyomasztó hangulatot, pattanásnál is tovább nyújtott feszültséget. Ha tehettem volna, én is menekülök. Az egyiküket, nem tudom, már hogy hívták, bizalmamba fogadtam, és meg is szerettem. Könyörögtem neki, hogy vigyen magával, de persze erről szó sem lehetett. Hamar megtanultam, hogy ne kötődjek senkihez. Volt olyan év, hogy kilenc dadus váltotta egymást mellettem.
Azt hiszem, nem véletlenül nem kedvelem sem a szappanoperát, sem a pszicho-drámákat. Mindkettőből bőven kijutott nekem egyszerűen azáltal, hogy együtt éltem a családommal. Összeférhetetlen szüleim rothadó szerelmének első és egyetlen túlélő magzata voltam. (Anyám három vetélés illetve fantomterhesség árán sikerült megszüljön engem, amikor már régen letett a reményről, sőt a gyermekáldás vágyáról is.) Szerencsére. Senki másnak nem kívánom azokat a jeleneteket, melyek a mindennapok szürkeségét alkották körülöttem. A szüleim, a szeretőik, a rokonok ha meglátogattak, folyamatosan és állandóan hisztériáztak egymással, vagy magukban, sokszor előttem. Dührohamok, féltékenységi jelenetek, pszichotikus epizódok, zsarolás, és ocsmány, erőszakos momentumok váltották egymást, a mérleg végpólusok közt ingadozó nyelveként, a mérhetetlen sznobizmus, képmutató konzervativizmus, arrogancia, és felsőbbrendűségi-érzés műarany keretében.
Nem is csoda, hogy elhagyatott, zavart, félénk kisfiú lettem, aki nehezen tanult meg beszélni, és a következő években alig kamatoztatta megszerzett képességét. A szavak megcsúszott világa után meglepő hamarisággal fedeztem föl a betűkét. A motivációm valószínűleg az lehetett, hogy elalvás előtt, míg az ordítozást hallgattam, mesélni tudjak magamnak. A dajkáim nem mindig voltak hajlandóak mesét mondani, felolvasni, így kénytelen voltam ráfanyalodni magam a sok tarkán illusztrált könyvecskére. A későbbiekben is a kitalált világok, hihetetlen, távoli történetek váltak menedékemmé, sőt legjobb barátaimmá. Emberekben nagyon sokáig nem tudtam bízni, költőkben és avantgárd képzeletű, fantasztikus írókban kerestem a vigaszomat; naplócskákra bíztam a titkaimat, amiket aztán elégethettem. Féltem, hogy elolvasnák.

Ilyen, vagy legalábbis ez irányba mutató hajlamokkal érkeztem el életem második nagy szakaszába, mikor végre elég idős lettem, hogy internátusba küldjenek, a francia ajkú, svájci Montreux térségébe.
Montreux a Genfi-tó partján fekszik, kristálytiszta hegyi levegője egészséges környezetet teremt a fiatal fiúk számára. Az „akadémiát” fiúnevelő intézet létére, valami érthetetlen okból épp Franciaország egyik legfontosabb, női alakjáról, Catherine de Médicis-ről (Medicsi Katalin) nevezték el. Sosem sikerült megfejtenem, miért. Talán amiatt, ahogy régensként a fia karrierét egyengette.
Mondanom se kell, hogy én, aki korábban még sosem jártam iskolába, és fogalmam sem volt róla, hogyan kell barátokat szerezni, nem indultam a legjobb esélyekkel a többiek közt. Bántani ugyan nem tudtak, és az első hetek után nem is akartak, mert a tornaórák során kiderült, hogy én vagyok messze a leggyorsabb, ezt pedig sok sportjátékban hasznosítani lehetett, azért nem is igazán fogadtak be. Visszagondolva, nagyon furcsa jelenség lehettem, a magam ideges tikkjeivel, leggyengédebb szóra is riadtan körberebbenő tekintetemmel, és a csendességemmel. Hisz még mindig csak akkor beszéltem, amikor szóltak hozzám. Akkor sem többet, mint hogy a kérdésre válaszoljak. Pontos, tömörségre törekvő válaszokat adtam, aki megpróbált is közelíteni, hamar feladta emiatt.
Tizennyolc éves koromig kellett volna a Catherine de Médicis vendégszeretetét élveznem. A tanulmányi szüneteket kivétel nélkül Svájcban töltöttem, gyakran egyedül, hisz a legtöbb növendék alig várta, hogy hazautazhasson. Egyedül a nyári vakációkat voltam kénytelen a tizenéves koromra már elvált anyámnál tölteni. Ezek mindig lehangoló hetek voltak, siránkozásától, szépítkezésétől, és kokain-gőzös kattogásától terhesek, amikor vagy apámról, vagy a soha meg nem született babáiról kellett hallgatnom, és barátaim nem lévén még házon kívül sem volt sok értelme lézengenem. Valerie, ha nem épp szanatóriumokban meresztette a seggét apám fél vagyonából, akkor Nizzában, Marseille-ben vagy Lyon-ban pusztította magát. Meg az én egyébként is borongós kedélyemet. Ezek a köztes idők tehát csak róla szóltak, nyaranta, tanév idején pedig a társaimról, akik furcsának láttak engem, és a szemükön át én is különösnek, sehová nem illőnek magamat.

Életem harmadik nagy szakaszát egy rövid, de annál intenzívebb eseménysor sodorta a hátán. Vincent d’Albaret, az új diák üstökösszerű felbukkanásával kezdődött, amikor épp a tizenötöt töltöttem. Ez a fejezet róla szól, mert Vincent d’Albaret egyszerűen ilyen: Bárhol jelenjék meg, csak ő lehet a főszereplő. Mi földi halandók csak hangyaként osonhatunk hatalmasra nőtt lába alatt.
Vincent katonai iskolából jött. Nem lett volna illendő nyíltan kimondani, hogy kirúgták, viszont ez volt a helyzet. Egyértelműen.
Vincent tizenhét éves volt, és az egész világgal hadban állt. A családjával, a tanárokkal, az iskola intézményével, a szokásokkal, a vallással, a "szánalmas, patinás csillogásában örökké fürdőzni akaró" történelemmel, az ország jelenlegi "siralmas" helyzetével, a divathullámokkal és az anti-divattal is. Az "ostoba birkákkal", akik követni akarták vagy őt, vagy ezeket. Egész egyszerűen mindennel és mindenkivel. Látványosan megvetette az egész világot, dagonyázott spleen-nel átszínezett vadságban, mindehhez tragikus, drámai pózt felvéve. Mindenről volt valami szenvedélyes véleménye, amit utolsó véréig védett (akkor is ha a másik fél nem akart vitatkozni). Vincent nem érezte jól magát, ha nem lázadhatott valami ellen, és bármi ellen szükségszerűen tiltakozott. Ha neked kék volt az ég, neki csak azért is piros.
Vincent rövid de annál viharosabb pályát futott Montreux-ben. Hamar kiszúrta magának azokat a klikkekhez szervesen nem tartozó, fiatalabb fiúkat, akiket behálózhatott, és kisinasává tehetett. Nem csak lázadásra volt szüksége, de olyanokra is, akik csodálják őt lázadás közben. Az asztmás-mindenre allergiás kis Chabert; a tizennyolc éves, megtermett ló létére lassú felfogású és hülyeségig jóhiszemű Froberville; meg én lettünk a díszkísérete. Mindünknek megvolt a maga szerepe. Chabie a lótifuti volt, Froberville a baráti tréfák türelmes céltáblája, én pedig… nos, csak utólag sikerült rájönnöm, hogy én voltam a csinos. Amíg d’Albaret rá nem világított a vonzó külsőmre, nekem eszembe sem jutott, vajon helyes vagyok-e?
Az életünk arra a néhány hónapra, amíg Vincent velünk volt, a tilosban járás kalandos, sőt vadregényes hullámvasútjává változott. Olyan volt, mintha belecsöppentünk volna egy ifjúsági regénybe. Igaz, néha durva veszekedések, verekedések, és ármánykodások is zajlottak közöttünk. Vincent végtelenül manipulatív volt, és kíméletlen. Egymás ellen uszított minket, mikor úgy tartotta kedve, vagy kipécézte egyikünket, és rávette a másik kettőt, hogy utálják ki. Ilyenkor bánatos kegyvesztettségben kellett lézengenünk, a „volt barátaink” büntetlenül bánthattak, sőt kegyetlenkedhettek velünk. Kipletykálták a többieknek a legféltettebb, legbizalmasabb titkaink.
Amikor kirúgtak minket, éppen én voltam soron. Vincent megparancsolta nekem, hogy ha megint egyenesbe akarok jönni, lógjak ki éjfélkor az iskola kápolnájába (volt kápolnánk, és minden vasárnap kötelező szentmise). Természetesen engedelmeskedtem, bár nem fűlött a fogam a kiránduláshoz, pláne hogy gyanítottam, Vincent meg sem fog jelenni. Helyette majd valamelyik felügyelőt küldi oda, hogy tetten érjen. Azt reméltem, talán gyorsan, és nagyon óvatosan odasurranhatok, benyitok míg nincs ott senki, és már iszkolok is vissza. Ez igazolja, hogy megtettem. Szinte megdöbbentem, amikor személyes zsarnokunkat találtam a kápolnában. Behúzott a félhomályba, és azt mondta, a megbocsájtásért bizonyítanom kell a hűségem. Olyasmit kell adnom neki, amivel hozzá láncolom magam. Egy titkot. Hová ragozzam? Éppen a férfiszerelem beavatási szertartásába gyalogolt be zseblámpástól Msieur Dupont, az évfolyamom felügyelője. Mint kiderült, akkoriban kóros álmatlanságban szenvedett és épp a kápolnában kereste a lelki békéjét. Hah! Amit ott talált, épp hogy nem nyugtatta meg.
A Catherine de Médicisből ezek után két nap alatt úgy ki raktak, mint a szél. Kamu indokokra hivatkozva, a szüleinkkel megegyezve. Sem az internátus jó hírének, sem a családunkénak nem tett volna jót, ha nagy botrányt kavarnak.

Apám ezek után úgy látta jónak, ha kézbe veszi a nevelésemet. Érdekes, hogy hirtelen eszébe jutottam, közel tizenhat év után, ám a felelősséget egy pillanatig sem érezte magáénak. Hol anyám tehetett „az elfajzásomról”, a beteges példájával, meg a kusza nemi életével, hol a tanáraim, akik „hogy engedhették meg?”, hol pedig én, az isten átka, aki miatt ujjal mutogatnak majd rá az üzletfelei. Ez az időszak róla szólt. Három évig tartott a világtól sterilen elzárva, míg nagykorúvá nem értem, és kénytelen nem lett szélnek ereszteni. Egyetemre.
Olyan messzire akartam kerülni a családomtól, meg apám kémeitől, amennyire csak lehetett. Választási lehetőséget nem hagyott a számomra a pályámat illetően: ügyvéd leszek vagy orvos, ebből a kettőből választhattam, ha beleszakadok is a tehetségtelenségbe. Az egy pillanatig sem érdekelte, vajon én mit szeretnék, nekem pedig soha nem volt alkalmam, hogy igazán kifejlesszem a saját érdeklődésem. Világ életemben csak erre a két pályára készítettek.
Tudtam, hogyha ügyvéd lennék, soha az életben nem szabadulok meg apámtól. Örökre az alattvalója maradok a családi cégek bizalmas aktáit tologatva. Ezért az orvosi mellett döntöttem, és sikerült valahogy meggyőznöm Clément-t hogy ha a legjobb akarok lenni, egész Oxfordig kell utaznom. Megvetette az Újvilágot, így egyéb, külföldi célpont szóba sem jöhetett. Esetleg mehettem volna a távol-keletre, de ahhoz egy kicsit már meg voltam késve, hogy japánul vagy kínaiul tanuljak.

Az egyetem csodás volt. Életem negyedik időszaka, végre szabadon, a szüleim hatalmának bilincseit levetve. Mintha mázsás súlytól szabadultam volna meg, életemben először. Az angol fiatalok Csodaországa beszippantott. Vad bulik, melegbárok, csak azért nem hagytam el magam teljesen, mert tudtam, ha megbukok, mindent elveszítek. Ha valaki akarok lenni, be kell fejeznem az egyetemet. Clément pénze nélkül nem ment volna, hát át kellett mennem a vizsgáimon, különben hazarendel.
Az orvoslás gondolatát furcsamódon megkedveltem menet közben. Az anatómia mindig lekötött, a sejtbiológiával és még pár szükséges tárggyal is sikerült megbarátkoznom. A kíváncsiságom az élet apró misztériumait illetően megkönnyítették a tanulást, ami oly sokaknak csupán tortúrát jelentett. Meg kifolyó szemekkel átvirrasztott éjszakákat. Persze, ezek nekem is megvoltak, sőt átestem az orvostanhallgatók szinte kötelező hipochonder korszakán is, mikor minden nap tanultam róla valamit, mi bajom lehetne még, milyen vad tüneteket tudhatnék produkálni? Ezidőtájt nap mint nap volt nemibeteg-pánikom is.

Valamikor harmadévben ismertem meg Thierry Michelot-t, egy másik francia diákot, aki a semmiből küzdötte fel magát. Neki nem voltak gazdag szülei, csak egy részeges anyja Brestben, a halszagú kikötővárosban, kisebbségi komplexusa, és őrületesen sok kitartása meg akaratereje. Thierry megszállottan akart valaki lenni, bebizonyítani a világnak, hogy ér valamit. Méghozzá azáltal, hogy életeket ment. „Gazdag életeket.” – döntötte el. Nagy magánkórháznak akart dolgozni, hogy politikusok és milliárdosok függjenek tőle.  
Senkit nem csodáltam még annyira, senkit nem láttam még, akinek lett volna ennyi határozottsága, tartása, erélye. Aki így tudta volna függetleníteni magát mindentől, úrrá lenni a saját nyomorán, körülményein. Vasfegyelem, tisztaság, rend. Ez volt Thierry. Talán annál is jobban vonzódtam hozzá, mert belőlem egész életemben hiányoztak ezek az erények. Thierry sokat froclizott engem, milyen könnyű dolgom van, de valójában inkább lesajnált, épp azért mert megértett. Nem is volt olyannyira különböző a sorsunk, gyerekkorunk tomboló, önsajnáló, gyenge anyafigurái mellett. Megértettük egymást, és ő valahol lenézett azért, mert nem tudtam hozzá hasonlóan felülkerekedni, túllépni az árnyékomon. Két hét után összeköltöztünk, és egészen mostanáig éltünk együtt. Ő volt az első élőlény, akit szeretni mertem. Az életem, mióta megismertem, róla szólt.

Aztán egyszer csak, ültünk a doveri kompon, haza Franciahon -egész pontosan Calais- felé. A bevásárlóközpontnak álcázott hajóbelső csillogva billegett körülöttünk. Thierry épp parfümöt válogatott az ajádnék-részlegen, hogy a nővérének hazavigye, mert londoni szuvenírt ígért neki, de persze elfelejtette.
"Azt azért tudod, ugye, hogy már nem leszünk sokáig együtt?" mintha pofon ütöttek volna. Bambaságig értetlenül bámultam rá egy csokor illatminta felett.
Thierry szerint rám nem lehet számítani. „Nem tehetsz róla”  fejtegette. „egyszerűen túl gyenge vagy. Nem bánthatlak téged, azért mert olyan vagy amilyen, és nem is várhatom el, hogy megváltozz. Épp csak nem tudok rád támaszkodni, sőt, tulajdonképpen nekem kell érzelmileg egyensúlyban tartanom téged is, magam mellett. Pedig néha nagyon nehéz magamról is gondoskodnom. Olyan társra van szükségem, aki miatt nem kell aggódnom. Aki tudja, mit akar, és tud magára önállóan is vigyázni. Te túlságosan függsz tőlem.” – egyszerűen lesokkolt, hogy tudta mindezt talán évekig magában tartani? Miért nem osztotta meg velem? Talán félt hogy nem bírnám el a nehézséget? Esélyt sem adott, hogy támogassam, hogy segítsek neki. Egyszerűen eldöntötte helyettem is, mint mindent. „…Vagy talán inkább egyedül kéne maradnom.” Öt éve éltünk együtt. Éppen a végére jártunk a rezidens képzésünknek.

Mikor kiléptem a kórházból, a képzés utolsó napján, teljesen szabad voltam. Nem kötött többé semmi sem. Sem apám elvárásai, sem a párkapcsolatom. Thierry még ott volt mellettem, ha kinyújtottam a kezem, megérinthettem, ám ennek ellenére nem is lehetett volna távolabb. Nem tettek boldoggá frissen kisarjadt szárnyaim. Úgy éreztem, a levegőben lógok. Többé nem volt, aki megmondhatná mit tegyek. Az egyetlen, aki a jövőképemet formálta, Dubaiba készült, és teljesen egyértelműen hanyagolni próbált engem.
Korán ott hagytam az after partyt, és reggelig a Temze partján lézengtem, a nagy forgalmú utak mentén, fejemre húzott kapucnival, kómásan, a szemerkélő esőben. Londonban folyton szitál. Megpróbáltam megbirkózni a puszta ténnyel, hogy valamit kezdenem kell az életemmel. Apám rémlett fel előttem rászabott Versace öltönyében. Clément biztos szívesen megmondaná, mit csináljak. Talán abban a hitben is él, hogy visszakúszok hozzá, és könyörgök neki, szabja meg. Mélységes undor fogott el, magam és a családom iránt. Thierry mondatai vízhangot vertek koponyám falai közt. „Túl gyenge”. Megpróbáltam kitalálni, mi lehet az a hely, ahol a legkevésbé számítanak a megjelenésemre? Mivel tudnám a leginkább megbotránkoztatni apámat? Először Afrikára gondoltam, a volt kolóniákra, ám a mazochizmus azért mégsem ennyire kenyerem. Azután eszembe jutott az Államokról alkotott lesújtó véleménye. „Ezt fogom hát tenni. Elmegyek Vegasba, ahol bármi megtörténhet.” A csalók, szerencsevadászok, és bűnözők pöcegödrébe.
Egy sürgősségin találtam állást. A közkórház HR-ese egyetlen sorral válaszolt. „Komolyan ide akar jönni, sitteseket, szajhákat, meg dílereket gyógyítani?” Gondolom, ő is azt gondolta, hogy ha nagy álmokat kergetek, első sorban Afrikában a helyem. A családom háttere nem indokolta, hogy ruletten próbáljam magam megszedni.
Most itt ülök a Charles de Gaulle-on, a hangszóróból épp a járatomat szólítják. Több mint tíz óra repülés az Amerikai Álomig, két átszállással. És persze, ez sem rólam szól, hanem Thierry-ről. Azért utazom, mert elhagyott. Azért utazom, hogy bebizonyítsam, nem ezt érdemeltem. Csak hát, ő nem is fog róla tudni.
S hogy az életem következő fejezete kiről szól? Azt majd Las Vegas csalóka fényeinek kell eldönteni.