Fel voltam készülve arra, hogy a válasz egy jobb egyenes lesz, de amikor ténylegesen fordul és lendíti a kezét úgy állok előtte, mint egy balfék. Igaz, valószínűleg akkor sem járnék sokkal jobban, ha felemelném a kezem, hogy megfogjam valahogy a felém felém közeledő bokszkesztyűs kezét. Van egy olyan érzésem, hogy - szégyen, nem szégyen -, nő létére a sok edzéstől nagyobbakat tud ütni, mint én. Ideje lesz behozni a lemaradást.
- Hé! - mondom, amikor leereszti a kezét és egy mosollyal néz rám. - Én csókkal akarlak üdvözölni, te meg az öklöddel? - a hangom komoly, de amint kimondom az utolsó szót, már ott bujkál a szám szélén a mosoly.
Nem tudom, milyen válaszra várok. Talán semmilyenre. De az biztos, hogy titkon azt remélem, hogy abbahagyja a kesztyű levételét, a szemeimbe néz, átkarolja a nyakam és megcsókol... Miket is gondolok én?! - kapok észbe és alig láthatóan megrázom a fejem. Kezdek becsavarodni. - állapítom meg magamban és hálát adok a nem is tudom kinek, hogy nem vagyok az a fajta, aki kimond mindent, ami csak az eszébe jut. A gondolatokat még könnyen le lehet tagadni. Legalábbis nekem nagyon jól megy.
- Persze. Minden rendben - bólintok aprót és újra elmosolyodok, ahogy végignéz rajtam. Esküdni mernék, hogy szinte érzem, ahogy végigfuttatja a tekintetét. Most már biztos, hogy megőrültem! - Te viszont közel sem nézel ki olyan jó, mint szoktál... - mondom, majd gyorsan pontosítok a szavaimon. - Mármint... Na még egyszer nekifutok, kevesebb udvarlás nélkül. Szóval az orrod...? - hagyom félbe a mondatot. Tudom én, hogy megéri ha az ember hallgat, de pár szóból ekkora baromságot összehozni?!
- Remélem elláttad az ellenfeled baját - mondom, de valahogy biztos vagyok a válaszban. - Bocs, hogy lemaradtam magáról a meccsről, de... Na jó, nincs elég jó kifogásom rá - villantok egy kissé kínos mosolyt.

A hirtelen fordulást, és ököllendítést mind csak megfélemlítés céljából követtem el. Eszem ágában sem volt akárcsak véletlenül is megütnöm őt. Annak ellenére, hogy néha szívesen a földbe döngölném azért, hogy mekkora felelőtlen hülyeségekkel képes kockáztatni a saját életét, nem akarom szándékosan bántani. Valamiért azt hiszem, hogy nem is menne... A kétségbeesett arca láttán akaratlanul is elmosolyodom, amiből végezetül csak egy furcsa grimasz kerekedik ki, a szám szélén lévő repedés miatt, amit még az ellenfelem hagyott rajtam, mint búcsúajándékot. El is felejtettem, hogy mennyit kaptam én is. Túlságosan is hozzászoktam már az évek alatt a sérülés szerzéshez, ebből kifolyólag, van hogy egy-kettőt csak akkor fedezek fel magamon, amikor a tükör előtt állva,szembesülök az eltorzult, a férfiak szemében egyáltalán nem vonzó, feldagadt arcommal, számmal, vagy éppen lilára vert szemeimmel. Ahogy ebbe alaposabban is belegondolok, és szememmel megkörnyékezem Davidet, valamiért egyre hangosabban kezd el bennem kiabálni egy belsőhang, ami azt mondatja velem, hogy húzzak valami zacskót a fejemre, és ne engedjem, hogy az eddigieknél is többet lásson az arcomból.
-Csókkal? És mégis hova akartad adni? A fülcimpámra? - Sandítok fel rá félig felvont szemöldökkel. Hmm... fülcimpa és csók... talán nem is lenne olyan rossz, és ha még egy kicsit meg is harapná. Azt hiszem, hogy nem kicsit felborítaná a hormon háztartásomat. A fülemet ért ingerektől mindig is begerjedtem. Istenem, de perverz állat vagyok!
-Ezt csak is azzal tudod bizonyítani, hogy ha megmutatod! - Bökök fejemmel aprót az oldala felé, majd melleim alatt összefűzött kezekkel türelmesen várom, hogy feljebb húzza a pólóját, hogy kivillanhasson az... a... szóval, a vágás helye.
-A boksz ezzel jár. - Vonok vállat, és kezemmel óvatosan megérintem elferdült orromat.
-Remélem, hogy nem azért, hogy lebonyolíts egy újabb amatőr utcai verekedést... - Jegyzem meg egy kisebb csipkelődő éllel a hangomban.
-És ha már a verekedés. Üss meg! Tudni akarom, hogy milyen technikát alkalmazol... - Nézek a szemeibe újfent, merészen állva tekintetét. ]

Nem tudom, mit várok, hogy fog reagálni a csók említésére, de az biztos, hogy meg sem fordul a fejemben, hogy faggatózni fog és részeltek után érdeklődik. Nincs tervem, semmilyen előre eltervezett mondat, hogy milyen szavakat használnék ilyen helyzetben, úgyhogy azt mondom ki, ami az eszembe jut.
- Akár - mondom a szót a kelleténél lassabban. - És ha arra nem ütöttél volna, akkor valószínűleg a nyakad következett volna... Utána... - felsandítok rá és belátom, hogy talán nem kellene folytatnom. Főleg azért, mert ebből ki tudja, lesz-e valóság, másrészről... minél többet beszélek erről, annál jobban lüktet a vérem a vágytól és most nagyon nem kellene beleélnem magam az elképzelésbe. Ezért is örülök, amikor témát váltunk.
- Megmutatni? - kérdezek vissza és akaratlanul is kissé gonosz mosolyra húzódik a szám, miközben a tekinteté figyelem. Bármilyen komolynak és szigorúnak akar látszani, tudom, hogy egyáltalán nem az. Most nem.
Így hát kockáztatok. Hiába váltottunk témát pár perccel ezelőtt, még mindig ott van bennem, a nem létező csókok visszhangja. Mit van mit tenni, azzal a gonosz mosollyal kapom le komplett a felsőmet és fordulok félig oldalra, elhúzva a kezemet, hogy láthassa, egész helyrejött a sérülés. Most már csak egy emlék a sok közül, ami a testemet borítja.
- És most te jössz...? - mondom te a mondat vége csak kérdőre sikerül. Tudom én, hogy nála más lekapni a felsőt, én mégis megnézném a... na jó, minek tagadni, nem csak a sérüléseit nézném.
- Ha ezzel jár a boksz, nem értem, mitől jobb, mint az utcai verekedés... - jegyzem meg az orrom alatt morogva. Magamban már meg sem próbálom tagadni, hogy nem azért mondtam ezeket a szavakat, mert nem látom a különbséget. Inkább azért, mert... mert túlzottan... bánt, hogy megsérült. Ezt viszont nem akarom kimondani. Így marad a morgolódás.
- Nem. Nem verekedtem. És nem tervezem az elkövetkező... - elgondolkozok, hogy hogy is folytathatnám. Tudom, hogy a verekedés nálam nem tervezés kérdése, de az elhatározás azért már valami, nem igaz? - pár napban - fejezem be végül. Ezt talán még be is tudom tartani.
- Hogy mi van?! - kérdezek vissza nem túl illendő módon. - Remélem nem gondolod komolyan, hogy megütlek. Vagy akár megpróbállak - helyesbítek. - Esetleg a zsákot? - fordítom arra a pillantásom.

Utána... Utána... Eszemben sincs elmondani, hogy mi jár még a fejemben. Csak vigyorgok, mint aki a világ legnagyobb titkát őrzi. És természetesen hallgatok. Aztán a tekintetét nézve mégis meggondolom magam, megkockáztatva azt, hogy a következő szavaim már túllépik nála a határt.
- Majd talán megmutatom. Egyszer - mondom a szavakat és próbálom megtartani az előbbi vigyorom, de valahogy a lehetőség, hogy tényleg megtörténhet, teljesen más érzéseket ébreszt fel bennem és eltörli a vigyort. Az első pillanatban még élvezem is azt, ami átjárja a testem, de aztán eszembe jut, hogy mit mondtam idefele jövet és hogy megfogadtam, hogy nem veszi el az eszem egy nő sem. Ehhez igyekszem magam tartani és mostantól kezdve lezártnak tekintem ezt a témát.
Az elhatározásom viszont nem tart túl sokáig. Persze, amíg megmutatom a vágás helyét és várom, hogy ő is levonja a következtetést, teljesen rendben vagyok. Aztán csak kicsúszik a számom az a fránya fél-kérdés.
- Naná, hogy szeretném! - vigyorgok. Meg sem fordul a fejemben, hogy tényleg leveszi a felsőjét. Hogy mit reagálok rá, amikor mégis megtörténik? Tudatosan azt tenném, hogy vágok valami győzelemittas mosolyt, de a valóság inkább egy nagy nyelés, miközben a tekintetem felváltva cikázik a teste egyes, kivillanó részei és a tekintete között.
Oké. Talán nem volt olyan jó ötlet megemlíteni ilyesmit. A fenébe is, mit gondoltam?! A mostani viselkedésemmel saját magamból csinálok idiótát, de... P*csába, nem tudom nem a testét nézni. Végül a hajamba túrok, csak hogy lefoglaljam magam és ne bámuljam olyan feltűnően. Szerencsére ő is segít elterelni a figyelmem. Az ő módszere hatékonyabban bizonyul mint a sajátom.
Csak vállat vonok, amikor egyetlen rövid mondatban összefoglalja a boksz és az utcai harc közötti különbséget. Persze, hogy ez a különbség, és ez jó dolog, de ott vannak azok a fránya szabályok is, amik nem ilyen kedvezőek.
-Kasztrálás? - nézek rá megjátszott aggódással. Igen, bőven rájátszok a dologra, de hát ilyen vagyok. - Akkor majd vigyázok, hogy ne tudj róla, mikor verek valakit laposra... vagy valaki engem - teszem hozzá. Hiába tagadnám, megtörténik. Mostanában talán túl sokszor is. De majd változtatok ezen. Azon leszek.
Szerencsére elterelődik erről is a szó. Na jó, talán annyira nem szerencsére. Nem akarom megütni. Sem megpróbálni. Egyáltalán nem! Így csak örülök, amikor beleegyezik, hogy a bokszzsák legyen az ellenfelem. Egyetlen szó nélkül hagyom, hogy felhúzza a kezemre a kesztyűt. Gondolkodás nélkül fordulok a zsák felé és püfölni kezdem. Szánalmas, amit művelek. Tudom magamról, meg sem kell szólalnia. Egyszerűen... nincs bennem düh. Nem vagyok ideges. A fejemben a saját démonjaim hallgatnak. Így nem megy.
- Ne szólj semmit! - emelt felé az egyik kesztyűbe bújtatott kezem. - Egy perc - veszek egy nagy levegőt és arra a percre, amit kértem hátat fordítok neki. Olyan emléket idézek fel, amit igazából nem is akarok. De tudom, hogy ez garantáltan segíteni fog. Jobban fogok ütni tőle. Erőteljesebben. Gyűlöletből! Haragból! Fájdalomból... Elég csak akarnom és fejben már ott is vagyok a múltban. Abban a múltban, amikor összeomlott minden körülöttem. Amikor az apám nem volt hős, csak egy őrült gyilkos. Amikor én majdnem öltem... Amikor rendőrök leptek el mindent. És életem azon napja... órája.. perce, aminek a pontos részletit még mindig nem tudom felidézni.
Ez bőven elég, hogy érezzem magamban a tehetetlenséget. A bizonytalanságot. A félelmet. Hirtelen fordulok vissza és úgy kezdem csépelni a kemény bokszzsákot, mintha az megadhatná a hiányzó részletekre a választ. Mintha ettől bármi is változhatna. A külvilág nem számít körülöttem. Nem számít, hogy Roxy beszél-e. Sőt, az sem számít, hogy úgy kapkodom a levegőt, mintha a maratont futottam volna le éppen. Csakhogy az a kib*szott levegő nem akar eljutni a tüdőmig. Én mégsem hagyom abban az ütést csak akkor, amikor úgy érzem, már forog körülöttem a világ. Csak ekkor engem le a kezeimet, és mint valaki, aki nagy ütést kapott, úgy kerülök a földre és dőlök végig a padlón, miközben levegő után kapkodok és próbálok megnyugodni.

...

Nem tudom, mit mondhatnék neki, hogy elhiggye, amint lehetőségem adódna rá és beleegyezne, azonnal cselekednék. Ott már eszébe sem lenne kételkednie a kimondott szavaimban... nekem meg eszembe sem jutna az "ígéretem", mert egy épkézláb gondolat sem lenne a fejemben.
- A garancia maga a tény, hogy soha nem kergetett még egy nő sem ennyire az őrületbe, mint te - vallom be egy nagy vigyorral és bármennyire is próbálom poénosra venni a dolgot, minden egyes kimondott szó halálosan komoly. Tényleg nem volt még rá példa, hogy valaki ennyire elvette volna az eszem, mint ő. Se nő, se férfi.
Ez akkor még jobban bebizonyosodik, amikor egyetlen szó nélkül leveszi a felsőjét. Persze, hogy meglepett vele... és persze, hogy a szemem mint valami scanner fut végig a testén és az agyam elraktározza a látottakat. Sajnos így a fejemnek arra már nem marad elég kapacitása ahhoz, hogy utasítson engem, ne viselkedjek úgy, mint valami idióta. Beszédre meg főleg nincs esély! Így csak egy aprót bólintok és próbálom visszanyerni a józan eszem. Mégis tudom, hogy egyre lehetetlenebb a helyzetem. Talán meg kellene próbálnom hozzászokni ahhoz, hogyha a közelében vagyok, bármi megtörténhet.
Csak az képes kizökkenteni és visszahozni a valóságba, amikor a legérzékenyebb pontot emlegeti. Persze, hogy erre kijózanodok és már egyáltalán nem érdekel a teste... na jó, talán egy nagyon kicsit. Nem hiszem, hogy a valóságban is megtenni, amit kimond, de jobb nem kockáztatni, nem igaz? Gondolkodás nélkül ígérem meg, hogy nem verekszek úgy, hogy ő is lássa vagy tudjon róla. Nem szeretném semmimet elveszíteni.
Még szerencse, hogy némileg biztonságosabb téma felé terelődik a szó. A verekedés - még ha először úgy is tűnik, hogy rajta kell "gyakorolnom" -, akkor is jobbnak tűnik, mint a kasztrálás téma. Mázli, hogy végül a bokszzsák lesz az ellenfelem. Viszont egy perccel később már nem vagyok önmagam. Túlzottan bizonyítani akarok és elkövetem a legnagyobb hibát. Szándékosan hívom elő a démonaimat és engem, hogy átvegyék felettem az irányítást. Hogy üssek, ameddig csak bírom szusszal. A baj ott kezdődik, amikor már nem kapok levegőt, kiterülök a földön... de a bennem tomboló harag nem múlik. Nem tudom, ki vagy mire haragszok. Saját magamra, a nem létező ellenfélre vagy a múltamra. Esetleg mind a három így együtt. Azt viszont tudom, hogy mindent beleadok, hogy ne viselkedjek úgy, mint egy sértődött gyerek, amikor Roxy megjelenik mellettem és segít felülni.
A mellkasom túl gyorsan és szabálytalanul emelkedik, süllyed. Értem én, hogy azt akarja, nyugodjak meg, mégsem megy. A fejemben megbújó dühöt és káoszt könnyű szabadjára engedni, de visszazárni már annál nehezebb. Oh, mit áltatom magam? Lehetetlen csak úgy visszazárni és megnyugodni! Mégis egész sokáig hagyom magam. Tűröm, hogy azt tegyen és mondjon, amit csak akar. De igazából én nem én vagyok. Van ennek egyáltalán bármi értelme?! Nem tudom, de mégis így érzem.
Végül feladom a harcot, amit magam ellen folytatok egyetlen szó nélkül. Nem tudom melyik mondat, vagy melyik szó volt az, amelyik beszűrődve a tudatomba erre késztetett. De azt tudom, hogy kesztyűs kezemmel, reflexből tolom el a hajamba túró ujjakat.
- Nem vagyok kib*szott kisgyerek! - mondom a kelleténél hangosabban és idegesebben. Később ezt a mondatomat biztosan bánni fogom, de most... most nem. Most semmi érzelemnek nincs hely bennem, csak a dühömnek.
A következő pillanatban teljesen véletlen az engem fürkésző tekintetbe fúródik a szemem, majd megrázva a fejem felkelek a földről. A kesztyűt rángatom le éppen a kezemről, amikor beszélni kezdek.
- Nem a kimerültségről van szó - hadarom a szavakat, és amikor az a nyavalyás kesztyű nem akar lejönni a falba ütök, majd újra próbálkozok folyamatosan távolodva Roxytól, mígnem kénytelen vagyok fordulni és a másik irányba menni. Majd vissza. Azt hiszem úgy körözök körbe-körbe, mint valami ketrecbe zárt állat. - Itt van a baj - ütögetem meg a saját fejemet most már szabad kézzel, a kelleténél talán erősebben. - Itt bent - ismétlem és megállok.
Még mindig túl gyorsan kapkodom a levegőt, de már közel sem érzem úgy, hogy pillanatokon belül újra robbanna a belső bomba. Most nem. Csak nagyot nyelek és mivel kifogytam a szavakból csak állok mozdulatlanul, mígnem teljesen megnyugszom.
- Hívjalak meg magamhoz? - kérdezek vissza, a talán percekkel ezelőtt elhangozz szavaira. Miután kimondom, csak akkor fogom fel igazán. - Aha... - válaszolom meg a kérdést és maradok ott, ahol vagyok. Pár lépésre tőle. - Biztos vagy benne? Hiszen... - a bokszzsákra mutatok, az elhajított kesztyűkre, majd újra megütögetem a fejemet. Emlékeztetem arra, aminek ő is szemtanúja volt, nem mindig vagyok a magam ura. Meghagyom neki a lehetőséget, hogy meggondolja magát, miközben én még mindig küzdök, hogy a nap további részében bezárva maradjon az őrült részem.

-Nem is teszek semmit... - Emelkednek meg a szemöldökeim, ekkor már vadul vigyorogva, nem is törődve azzal, hogy ezzel a meggondolatlan cselekedettel csak még nagyobb kínt okozok a feldagadt, összevert és felrepedt ajkaimnak. Annyira hihetetlen ez az egész helyzet, hogy már tényleg csak mosolyogni tudok rajta. Pláne akkor, amikor szembesülök a ténnyel, hogy mind a ketten tulajdonképpen félmeztelenül állunk a másik előtt, úgy mutogatva felsőtestünket, mintha valami elmebeteg versenyt űznénk, és tesztelni akarnánk egymást, hogy vajon ki bír tovább ellenállni a másiknak, és ki tudja magát tovább visszafogni. Olyan ez, mint egy hatalmi játszma. Látván azt a cseppnyi hirtelen kétségbeesést és megrökönyödést az arcán, amikor a megcsonkítására terelődik a téma, kis híján hangosan felnevetek, de hogy ezt még időben vissza tudjam szorítani, az egészből csak egy majdnem teljesen hangtalan felhorkanás kerekedik, és egy, a végletekig gonosz vigyor az arcomon. Imádom, amikor ennyire komolyan veszi a dolgokat. Mindez csak visszacsempész belé egy-két tulajdonságot gyermeki mivoltából, ezzel csak még különlegesebbé téve őt számomra. Szívesen szórakoznék még tovább változó, mindig más és más érzelmeket mutató arcvonásain, de nem szabad elfelejtenem, hogy ezt a helyet sem tartják nyitva az örökkévalóságig, és hogy még azelőtt meg kéne néznem, hogy mit tud, mielőtt még mennünk kéne, vagy megpróbálnának véletlenségből bezárni minket az edzőterembe. Amint a kesztyű felkerül rá, szabad teret engedek neki. Az ütései közben le se tudok venni szemeimet hátáról, amin pont úgy dolgoznak az izmok mozgás közben, ahogy kell, és persze az arcán felfedezhető komoly összpontosítás sem kerüli el a figyelmemet. Ahogy őt nézem, testem ismét elkezd felforrósodni, pont úgy, akárcsak egy lehűlt radiátor, miután feljebb csavarták a termosztátot. A melegség szétárad minden porcikámban, és tudom, hogy már egyáltalán nem az előző órákban bevetett erőfeszítésektől izzad a tenyerem és más testrészeim is... Kellemes kis képzelgéseim azonban egy pillanat alatt szilánkjaira törnek, és már nem marad utánuk más, mint a puszta és nyers kétségbeesés. El nem tudom képzelni, hogy mi történhetett ilyen rövid idő alatt! Azt látom a legjobbnak, ha most szépen felültetem, és ha segédkezem neki a könnyebb ki és belégzésben is, miközben hajába túrva próbálom őt ösztökélni arra, hogy a szemeimbe nézzen, és rájöjjön, nincs semmi baj. Mikor már kezdeném elhinni, hogy lassan helyre rázódik, egy váratlan mozdulat, és egy durva mondat teljesen kizökkent a nyugalmamból. Hirtelen hátrébb hőkölök tőle és már egyáltalán nem próbálkozom azzal, hogy megérintsem, vagy éppen szavakkal rázzam helyre, ahogy akkor is szoktam, amikor részeg és még be is van gyógyszerezve.
-David... - Suttogom elhalóan, mindvégig őt követve szemeimmel, ahogy feltápászkodik a földről, és veszett vadhoz hasonlóan elkezdi lerángatni magáról a kesztyűket, ami nem akar neki sikerülni. Már állnék föl, hogy segítsek neki, mikor váratlanul beleüt a falba.
-Hé! - Kapok utána reflexszerűen, de ő ekkor már zavartan mászkál föl és alá a ring egyik végéből a másikba. Kezeim ökölbe szorulnak testem mellett, ahogy teljesen döbbenten, átható szemekkel figyelem őt. Mégsem állítom meg.
-Ha nem mondod el, hogy pontosabban mi a baj, akkor nem tudok segíteni... - Kezdem egy meglehetősen átlagos, lerágott szöveggel, de per pillanat fogalmam sincs, hogy mit mondhatnék. Még mindig az imént látottak hatása alatt vagyok. Azt hiszem, hogy azt a képet, ahogy a saját fejét ütötte meg, soha nem fogom tudni kitörölni az elmémből.
-Velem pedig itt bent van a baj... - Bukik ki belőlem még számomra is váratlanul, és a kelleténél is őszintén, szívem helyére szorítva az egyik kezem, majd ökölbe feszítve ujjaimat, erősen megmarkolva a sportmelltartó anyagát, amint rájövök, hogy mit is mondtam az imént.
-Igen. Mindent tudni akarok rólad! - Lépek közelebb hozzá komoly elszántsággal, és mikor már elég közel vagyok, egy mély sóhaj kíséretében behunyom a szemeimet és finoman megérintem a kezét, úgy ahogy ő is tette a kórházban.

Nem vagyok a magam ura. Alig - vagy semennyire - fogom fel a szavakat. A fejemben túl nagy a zsongás. Tudom, hogy le kell nyugodnom és nem viselkedhetek úgy tovább, mint egy őrült, mégis csak nagyon nehezen megy. Járkálok, beszélek... de ha bárki megkérdezné, meg nem mondanám, hogy milyen szavak hagyják el a számat. Csak jönnek és nekem nincs elég erőm ahhoz, hogy visszatartsam őket.
Túl sok időbe telik, amíg megnyugszok vagy legalábbis nem zúg a fejem, mintha egy kicseszett motor pörögne fel bennem. Ekkor jut el a tudatom, hogy hiba ez az egész. A boksz. Nem nekem való. Nem bírom visszafogni magam. Az utcán nincs szükség erre. Nincsenek szabályok. Ott... könnyű lenyugodni. De itt, hogy kényszerítem magam, hogy nyugodjak meg, olyan mintha egy nyomorult bomba ketyegne bennem, ami felrobban, ha nem ütök valamit... valakit... egészen addig, amíg nem tör ki belőlem elég düh. Vagy el nem veszítem az eszméletem. Mindkettő tökéletes megoldás.
Ez most nem történik meg, mégis sikerül valamennyire megnyugodnom. Ott állok vele szemben és figyelem, ahogy a szívére teszi a kezét. Más esetben biztos tetszene a vallomása, most viszont nem engedek meg magamnak semmi kellemeset. Még túl ingatag a talaj. A fejemben lévő képzeletbeli zár nem biztonságos, nem tart eléggé, tudom jól. Ezért is vigyázok. Mindennel. A gondolataimmal, a kezem apró rándulásaival, és kitartóan figyelem a saját légzésem.
Aztán beszélni kezdek. Kétségbeesetten kapaszkodok valami átlagosba. Normálisba. Bármibe, ami segíthet a felszínen tartani a saját énem. Nem éppen a legjobb téma az, ami éppen terítéken van, de nem sok választásom van. Simán belemennék abba is, hogy meghívom magamhoz. Megmutatom a lyukat, ahol élek, mégis amikor meghallom a szavait változik a véleményem és máris nem vagyok annyira készséges.
- Nem akarsz - vágom rá gondolkodás nélkül elfojtott dühvel a hangomban. Érzem és tudom, hogy most nagyon nem kellene feszegetnie ezt a témát nálam. Mégis... mielőtt robbanna a bomba megérzem a kezét az enyémen. Először rá téved a tekintetem. Az arcát fürkészem, majd egy nagy sóhaj hagyja el a szám, benne minden feszültséggel.
Gondolkodás nélkül mozdítom a kezem, de nem azért, hogy ellökjem. Most nem. Azért teszem, hogy megszoríthassam. Az ujjaim az övé köré fonom és hosszú ideig nem szólok többet. Fogalmam sincs, most mi kavarog bennem, milyen érzések összessége, de a düh és az idegesség biztos, hogy nincs közöttük.
- Oké - egyezek bele végül, de a kezét továbbra sem engedem el. Olyan, mintha... mintha az, hogy egy másik, meleg tenyeret érzek az enyémben megnyugtatna. Segítene önmagam maradni.
Az összekulcsolt kezünket fixírozom, végül elengedem. Lassan húzom ki az ujjaimat és engem magam mellé a kezem, miközben a tekintetem felvándorol az arcára. Már elég nyugodt vagyok. Annyira, hogy ne kelljen támogatás. És hogy úgy érezzem, biztonságosan kizártam mindent a fejemben, ami bajt okozhat.
- Bocsánat. Mindenért - mondom és egy újabb sóhaj kíséretében a hajamba túrok. Most mellőzök minden egyebet. Mosolyt és bókot egyaránt. Csak annyit szeretnék látni a tekintetében, hogy nem bántottam meg semmivel. Hogy elnézi nekem az előbbi viselkedésem. Azt nem várom, hogy megértse, de... azt hiszem kész vagyok arra, hogy elvigyem magamhoz és... talán... beszéljek.

Hirtelen nem tudok mit felelni neki. Hogy miért kérek bocsánatot. Persze a válaszok megvannak a fejemben, tudom, hogy miért. De kimondani már sokkal nehezebb őket. Hangosan annyira máshogy hangzik egy-egy szó. Hogy nézne már az ki, hogy a szemeibe mondanám, "Azért, mert baj van a fejemmel", "Mert láttad, milyen vagyok", vagy "Mert őrült vagyok, ha átengedem magam a dühömnek". Egyiket sem vagyok képes kimondani.
Szerencsére nem is várja el. Nem tudom, hogy azért, mert meggondolja magát és igazából nem akarja tudni, vagy csak megunta a várakozást... De egy a lényeg, nem kell beszélnem. És ennek most a szokásosnál is jobban örülök. Még akkor is, ha ez az öröm nem látszik rajtam.
Mindenféle beszéd nélkül nézek rá továbbra is, egészen addig, amíg meg nem fogja a csuklómat. A tekintetem odakapom és egy pillanatig nézem az ujjait, ahogy a csuklóm köré fonódnak. Nem tudom, hogy mi jár a fejében, hova visz, de nem is kérdezem. Még akkor sem, mikor az az őrült gondolat fordul meg bennem, hogy a rendőrségre. Vagy egyenesen a börtönbe, hogy ő maga álljon őrt a cellám előtt. A még rosszabb verzió pedig az, hogy orvoshoz vagy apám mellé. Persze mindegyik lehetetlen, de most olyannyira valóságosnak tűnnek, mint az, hogy a csuklómat markolja és én lépkedek utána.
Nem igazán figyelem, hogy merre megyünk. A gondolataimat túlzottan lefoglalja az érintése és az, hogy ne essek el a saját lábamban. Nem tudom miért, talán az előbbi eredménye, de ha nem figyelnék, képes lennék hasra esni. Mielőtt ez megtörténne megállunk. Pontosabban ő megáll én pedig azon agyalok, hogy mennyire számít ez most "szabályszegésnek", hogy a női mosdó közepén állok. Akaratlanul is a szemöldököm ráncolom, mintha egy kis koncentrálással ki tudnám olvasni, hogy mit tervez.
Az agyamban egyre sebesebben pörögnek a fogaskerekek és az előbb történt kirohanásom emléke kezd elhalványulni. Bármit is tervez, ha az volt a célja vele, hogy eltüntesse a bűntudatot és kitisztítsa a fejem, bejött. Egészen addig így is marad, amíg el nem engedi a csuklóm, szembe nem fordul velem. Érzem a tenyerét a mellkasomon és azt, hogy feljebb simít velük. Egy pillanatra úgy érzem, hogy egy heg sincs a testemen. Mintha az érintése nem csak a rossz emlékeket törölné ki a fejemből, de a testem emlékeit is. Máskor azt hiszem a kezei útját figyelném, most viszont csak a szemeit figyelem és érzem, hogy a véremmel együtt megindul a fantáziám is.
Amikor újra a csuklómat markolja és a zuhanyzó felé vezet, mint villám, úgy csap belém a felismerés, hogy mit tervez. Azt hiszem, egy apró mosoly a válaszom. Azt várom, hogy visszaforduljon felém és... nem is tudom, engedje, hogy megcsókoljam. Vagy bármi. De ő nem teszi. Háttal áll nekem és vetkőzni kezd. Azt hiszem, egy pillanatra bent akad a levegő, amikor az utolsó ruhadarab is lekerül róla. A vérem eszeveszetten száguld, egyetlen pont felé és a mellkasom újra szabálytalanul emelkedik és süllyed... Csakhogy a mostaninak semmi köze ahhoz, amiért az előbb történt.
Némán állok, miközben ő belép a víz alá, majd mint aki most ébredt valami hosszú álomból elkezdtem lerángatni magamról a nadrágom. A zoknival viszont nem szenvedek. Valószínűleg elesnék, ha megpróbálnám fél lábon állva leszedni, miközben a tekintetem le nem veszem Roxyról. Az egész helyzet olyan mint valami álom... Mint amilyet az agyam állít elő minden nyavalyás éjszaka. Pedig ez most a valóság. Tudom jól. De ha mégsem, akkor is csodálatos.
Lassan lépek előre egyet, majd még egyet. A meleg víz hidegnek tűnik, ahogy a vágytól felforrósodott testemen végigfolyik. Mégsem állok meg, egészen addig, amíg oda nem érek mögé. Egy pillanatig mozdulatlanul állok és az a gondolat fordul meg a fejemben, hogy "Megérdemlem én őt?", de nem vagyok hajlandó válasz után kutatni. Most... nem. A kezem lassan emelkedik és csúszik a dereka köré egészen addig, amíg össze nem tudom kulcsolni elől a kezem, hogy szorosan magamhoz öleljem.
Érzem a sima bőrt a kezeim alatt, de ez nem elég. Nem csak állni akarok mögötte és ölelni. A szemeibe akarok nézni, mégsem engedem, hogy megforduljon. Nem. A fejemben felvillan a nem olyan régen tett fél-ígéretem. Újra feltűnik a mosoly az arcomon és a füléhez hajolok.
- Hogy is volt... az ígéretem...? - kérdezem kissé szaggatottan.
Nem vagyok benne biztos, hogy válaszol-e, de igazából nincs is szükségem, hogy felidézzük, mit mondtam. Tökéletesen emlékszem rá. Úgyhogy továbbra is a fülénél foglalatoskodva adok egy apró csókot a szélére, majd még egyet egy apró harapással, miközben újra mosolygok. Aztán a egyik kezemmel végigsimítom az oldalán felfelé, amíg a másik a derekán marad. Lassan, apró csókokkal jelölve meg az utat elérek a nyakáig és kényszerítem magam, hogy ne siessek. Nem akarom, hogy ha ez egy álom felébredjek. Vagy ha valóság, akkor olyan hamar véget érjen, mint más, egyszeri alkalmakkor. Ez most... különleges. Ő különleges!

Minden annyira tökéletes, mint egy kib*szott álom! Talán túl tökéletes is. Minden. A bőre, ahogy végigsimítok rajta a kezemmel. A nyaka hajlata, ahogy belecsókolok. Sehol egy hiba. Még az ajkain lévő sérüléseket sem érzem, amikor felém fordítja a fejét és megcsókol. Minden hibátlan, ami hozzá köthető. Ezért is olyan nehéz elhinni, hogy nem álmodok. Hogy ez nem egy őrült képzelgés, a saját fantáziám szüleménye, hanem tényleg a valóság. Az a valóság, ami nagyrészt olyan kegyetlen, hogy egyetlen csoda sem tart túl sokáig.
Sajnos túl hamar beigazolódik, hogy a valóságban vagyok és csodák továbbra sem léteznek. A vérem még mindig forr és úgy csókolom, mintha soha nem akarnék elválni azoktól az édes ajkaktól. A kezeim nem mozdulnak a testéről, csak addig a pár rövid pillanatig, amíg magammal szembe nem fordítom a testét. Egy lélegzetvételnyi időre kinyitom a szemeimet. Csak addig, hogy lássam az arcát, de ez épp elég ahhoz, hogy betörjön a valóság. Mégpedig szavak formájában. Az ő hangja visszhangzik a fejemben, miszerint "csak kapcsoljak ki". Továbbra is csókolom - ebből nem engedek -, mégis valami beférkőzik a fejembe. Egy apró gondolat, amit képtelen vagyok teljesen elnyomni. Mégis próbálkozok. Újra és újra végigsimítok a testén. Sőt! Lassan lépkedek előre, kényszerítve őt, hogy hátráljon, amíg már az egészen átmelegedett csempe állja el az utat. Az egész testét a falnak préselem, miközben és a lehető legközelebb vagyok hozzá. Érzem a teste melegét, a zihálását az arcomon, amikor elszakadok tőle egy pillanatra... Minden pont olyan tökéletes, mint volt egy perccel ezelőtt, attól az apró gondolattól eltekintve az agyam legmélyén, pontosan a démonjaim kapuja előtt.
Baromság, tudom jól, de megállok. Nem tágítok tőle, de félbehagyok minden mozdulatot. A testem azt követeli, hogy folytassam. Lüktet mindenem az ujjaimtól a lábujjaimig és valószínűleg ő is hasonlóan érez, én mégis állok és már csak fél kézzel tartom. A másik kezemmel a csempén támaszkodok. A fejemben előtör a gondolat, amit a szavai váltottak ki. Ez akadályoz meg a folytatásban. Nem akarom, hogy csak azért legyen velem, csak azért mondjon igent, mert sajnál. Szánalomból. Vagy mert segíteni szeretne. Ez nekem... nem elég indok.
Mégis mielőtt bármit is kérdezhetne, vagy furcsállhatná a helyzetet, újra megcsókolom. Sokkal gyengédebbre véve az apró mozdulatot, mint eddig. Minden porcikám visít, hogy folytassam, hagyjam a fenébe a gondolatot, felejtsem el, hogy ő különleges, csak csináljam! Én mégsem akarom, hogy ennyi legyen. Úgyhogy az ujjaimat az övéi köré fonva szakadok el az ajkaitól, és térek vissza a füléhez. Ez újabb harapás, ami talán csak kicsit különbözik az elsőtől, majd beszélni kezdek. Nem mondok okot, egyszerűen csak azt, amit szeretnék.
- Akarlak. Veszettül - nyögöm egyesével a szavakat, majd egy apró csók a fülcimpájára, miközben ha lehet még jobban a falhoz szorítom. - De folytassuk... máshol. Máskor - mondom ki már sokkal nehezebben a folytatást és egy fél lépést hátrálok, miközben továbbra is a kezei az enyémben vannak.
Nem akarom, hogy teljesen elzárkózzon. Hogy amiért most megállítottam, végleg nemet mondjon a folytatásra. Egyszerűen csak ennek nem olyan okból kell megtörténnie, amiért ő most engedett. Nem akarom, hogy vele kapcsolatban ez határozzon meg mindent. Hogy amikor visszagondolok ott legyen az az apróság, hogy csak sajnált és meg akart nyugtatni. Nem ezt akarom majd látni az emlékeimben.
- Túl különleges vagy nekem - teszem hozzá a szemeibe mélyesztve az enyémet és egy hihető mosoly kíséretében megcsókolom. Csak még egyszer, a lehető leghatározottabban.

Nem akarom, hogy ez történjen! Tényleg nem akarom... csak annyit szerettem volna, ha máshol folytatjuk, más okok miatt. Nem azért mert nyugtatni akar és elterelni a figyelmem. Nem ezt akarom... Csak egy pillanatra becsukom a szemem és nagy levegőt veszek, amikor kihúzza a kezét az enyémből. Pedig legszívesebben belecsapnék a feje mellett a csempébe, vagy magára hagynám és felkeresném akkor, amikor bennem lenne pár szem nyugtató. Hogy elmagyarázzam neki, miért álltam le.
De állok előtte és hallgatok. Keresem a megfelelő szavakat, amivel könnyedén meg tudnám győzni, anélkül, hogy felhúznám magam és elrontanék nála mindent. Azt nagyon nem szeretném. Évek óta ő az első ember, aki úgy látszik tényleg törődik velem. Ő az első, akiben kezdek komolyan bízni. Nem akarom elbaltázni!
- Nem fedőduma, hanem kib*szott őszinteség, amit tőlem évek óta nem kapott meg senki! Ami... - kezdek bele, de tudom, hogy sokat nem érnek a szavaim. Túlzottan... nem is tudom. Talán dühös rám. Csalódott. Vagy nem tudom. Jobbnak látom, ha egyelőre hallgatok.
Főleg, amikor újra megragadja a csuklóm. Nekem fel sem tűnt az egyre hangosodó fütyülés, egészen addig, amíg ki nem rángat a zuhanyzóból, ahol azonnal megcsapja a testem a hűvös levegő. Mondanom sem kell, nem a legkellemesebb érzés. Mégis továbbra is szótlan maradok és készségesen engedek a húzásnak. Mielőtt elérnénk az újabb zuhanyfülkét, hátranézek. Meglátom a belépő takarítót. Irigylek a jó kedvét. Annyira, hogy legszívesebben behúznék neki egyet, csakhogy elmúljon az a nagy öröme. Persze igazából nem haragszok rá. Inkább magamra.
Mire észbe kapok, már a sarokban állok, egy nem éppen tiszta zuhanyzó szélén és egy kéz a számra tapad. Egy hosszú percig tűröm és mozdulatlanul állok, de közben Roxy tekintetét keresem. A fenébe is! Kétségbeesetten szeretném neki megmagyarázni a helyzetet, mielőtt a gondolataim és a fejemben megforduló lehetőségek az őrületbe kergetnének.
Végül nem bírom tovább. Szabad kezemmel most én szorítok a csuklójára és húzom el a kezét, később sem engedve a szorításon.
- A fenébe is! Nem hall semmit! - szólalok meg egész hangosan. Hiába igyekszek visszafogni magam, csak nehezen megy.
A szavaimat követően tartok egy pillanatnyi szünetet és fülelek. Nem hallatszik semmi, ami arra utalna, hogy ne lenne igazam. A takarító továbbra is fütyörészik, miközben ide hallani a zenébe üvöltő zenét. Egy "én megmondtam" tekintetet villantok, majd kényszerítem magam, hogy nem szorítsam tovább a kezemben lévő csuklót. Nem. Ehelyett a derekára csúszik a kezem és ha tetszik neki, ha nem, ő kerül a sarokba a csempéhez. Egészen közelről nézek a szemeibe, miközben már a feje mellett támaszkodok mind a két kezemmel.
- Nem sajnálatból akarok veled lenni, oké?! Nem azért, mert megsajnáltál és le akarsz nyugtatni. Kikapcsolni azt az őrült fejem! - az utolsó szavakat már szinte üvöltöm és valószínűleg több a harag benne, mint indokolt lenne.
Kissé hátrébb hajolok tőle. Az istenért is! Nem megrémíteni akarom, én csak...! Egyik kezem elveszem a feje mellől és végigdörzsölöm az arcom, hogy inkább fájdalmat érezzek, csak ne beszéljek vele így tovább és ne kiabáljak.
Végül ellépek tőle és úgy veszek pár mély levegőt, de a tekintem rajta tartom. Láthatja rajtam, hogy milyen nagy erőfeszítésbe kerül, hogy lenyugodjak. Következőleg már csak akkor szólalok meg, amikor hallani, hogy csukódik az ajtó és a fütyülés egyre távolabbról hallatszik.
- Én csak... nem akarom elrontani. Nem akarom, hogy egy gyors menet legyél, amíg visszaszerzem a józan eszem és aztán... semmi - nézek rá egy pillanat erejéig, majd szó nélkül megindulok kifelé, hogy magamra kapjam a ruháimat és eltűnjek. Persze nem haza mennék. Nem lennék most képes otthon gubbasztani. Az pedig, hogy pár perccel ezelőtt úgy volt, hogy meghívom magamhoz... azt hiszem, már nem akar élni az lehetőséggel.

- Nem tudom. Később. Ma este - mondom anélkül, hogy átgondolnám a szavaimat. Ez persze nem jelenti azt, ahogy hazudok. Csak mondom, ami megjelenik a fejemben. - De folytatjuk - bólintok magabiztosan, majd ténylegesen elhallgatok és engedem, hogy a beálló csendben magával rángasson. Kezdem úgy érezni magam, mint egy kiskutya, akit oda húz a gazdája, ahova csak akar.
A zuhanyfülkébe, a csempének préselődve viszont már véget vetek ennek az egésznek. Egy kissé túlzásba vitt, erőszakos mozdulat és már kész is a helycsere. A fejem lüktet és csak beszélek a kelleténél hangosabban és ingerültebben. Nem szándékozom, mégis úgy jönnek ki a szavak, ahogy.
Egy-egy kérdésére fogalmam sincs, hogy mit felelek. Reflexből mondom ki a válaszokat, miközben a fejem egyre erősebben lüktet és a fülem zúgni nem kezd. Aztán a kezem ökölbe szorul. Nem akarom megütni. Soha nem fogom! Mégis ökölben van. Ekkor lépek el tőle és próbálom lenyugtatni magam, miközben őt nézem.
- Nem akarom... hogy csak egy legyél a sok közül. Nem akarom, hogy sajnálj, mint mindenki, akivel összehozott eddig az élet és egy kicsit is megtudott rólam! Nem akarom, hogy... hogy a tündér keresztanyám legyél, vagy valamilyen tiszta szív szeretetszolgálat, aki elcseszett múltú fiatalokon segít egy kis szexszel - mondom, majd elhallgatok, mert kifogyok az értelmes szavakból így inkább cselekszek és magára hagyom, hogy magamra vegyem a sebtében ledobált ruháimat. Már a pólómat keresem - ami persze kint maradt -, amikor érzem, hogy a közelembe jön és beszélni kezd.
A szavai hallatán már nincs szükségem a kényszerített nyugalomra. Csak nagyot sóhajtok és még egy hosszúnak tűnő pillanatig neki háttal állok. Amint befejezi a mondandóját, felé fordulok. Nem érek hozzá, nem megyek közelebb, csak álok vele szemben és leplezetlen tekintettel nézem, ahogy felöltözik. Amikor végez, csak akkor szólalok meg, teljesen nyugodt hangon.
- Honnan tudod, hogy nekem is az lenne a legjobb? - szegezem neki a kérdést, de mielőtt válaszolhatna, már folytatom is. - Nem akarom elfelejteni. Minden egyes percben emlékezni akarok, hogy milyen volt az bőrödön végigsimítani... Hogy milyen, amikor csókolsz... És hogy reagálsz, amikor aprót harapok a fülednél - mondom továbbra is teljesen nyugodtan, mindenféle érzelem nélkül, mint valami betanult szöveget. Pedig ez a színtiszta valóság. Nem akarok felejteni!
- Tegyük át más időpontra a látogatást. Dolgom lesz az elkövetkező pár órában - mondom egy bólintás kíséretében, továbbra sem emelve fel a hangerőt. - Majd... összefutunk - teszem még hozzá és egy pillanatra az ajkaira téved a tekintetem, ami most őrült elérhetetlennek tűnik. Újabb bólintás és egybe bátorítás magamnak, hogy menjek már!
- Szia - mondom, ahogy elfordulok tőle és sietős, hangos léptekkel hagyom őt magam mögött. A folyosóra kanyarodva belebotlok a vidám takarítóba, akinek azonnal tovaszáll a jókedve, amint megpillant. Az arcomon újra ott a komor düh a kezem ökölbe és úgy viharzok el mellette, mint aki rendőrök elől menekül.
Nos, a valóság az, hogy nem rendőröl elől, de menekülök. Magam és a haragom elől, ami kezd újra kitörni. Annyira sietek, hogy még a felsőm itt hátrahagyom. Kit érdekel? Fázni biztos nem fogok az elkövetkező pár órában, bármilyen hideg is lesz kint. A vérem és az adrenalin majd fűt.

Ashley

Halovány mosoly húzódik végig kicserepesedett ajkaimon. Tetszik, hogy ez a bige fiatal kora ellenére is ennyire talpra esett. Ránézésre nem olyan fajta, aki ölbe tett kézzel várná a jó szerencsét, hanem tesz is érte valamit. Na és az sem utolsó, ahogy a szavakkal tud bánni, de most megfelelő ellenfélre talált szerény személyemben.
- Egy ártatlan ütéstől nem törnél ripityára, de egy bal horogtól talán kifeküdnél. - Szurkáló megjegyzésemet dörgölöm orra alá, közben tekintetemet ismét végig futtatom testén. Tényleg annyira karcsú, törékeny hatást keltve ezzel. Nem akarom kórházba küldeni, csak óvatosan eljátszadoznék vele, különben sem vagyok az a fajta, aki arra izgul, hogy nőket üt meg. Számomra ez rangon aluli, hogy a gyengébb nemet bármelyik férfi is megüsse, főleg hogy az erőviszonyok és többször a férfiak pártján vannak.
- Hirtelen nem tudok semmivel sem szolgálni számodra, ami végett kiérdemelném, hogy kávéval ápold testemet. De ez változhat a közeljövőben és nem lehet mindig nálad kávé. - Pofátlan mosoly kúszott ki arcomra, amint Ashleynek magyaráztam gyorsan össze eszkábált elméletemet. Nagyon is szeretném azt hinni, ha okot adok neki bárkikor is arra, hogy úgy érezze neki kávéval kell megtorolnia szavaimat, hogy majd éppen akkor nem lesz nála.
- Arra gondoltam, hogy én autóval, te meg futsz utánam, így meg is kezdődne az erőléted felmérése. - Újabb pofátlan vigyor, de gyorsan megszólalok ismét, mielőtt közbe tudna vágni.
- Na gyere, tartalékold az energiáidat a ringen belülre. - Kacsintottam egyet és már is kiérve a kávézóból huppantam be a volán mögé, megvárva hogy csatlakozzon hozzám indítottam is a járgányt, ami egészen az edzőteremig, - ami lassan második otthonommá avanzsálta magát - repített el.