Talán Ethan az a személy, akiben fiatal és idős egyaránt megbízhat, vagy lelki társra találhat. Könnyen szót ért az emberekkel, kik már az első pillanatban képesek a szívükbe zárni. Pozitív kisugárzása van, ami szinte elengedhetetlen már csak, ha a munkáját nézzük, hisz egy rideg emberrel aligha tudna szót érteni egy kétségbeesett, megsérült kisgyerek, vagy akár egy zavarodott felnőtt, nem igaz?
Jellemében egy nyugodt, lelkes, viszont annál szórakozottabb fiatalemberről beszélünk, ki erős idegrendszerrel és tűrőképességgel bír. A végletekig türelmes, nem szól vissza senkinek még akkor se, ha az komoly szitokszavakkal piszkítja közérzetét. Épp ebből adódik az is, hogy nem szív mellre semmit, nem veszi magára a támadásokat, de még így is hosszú napokig képes lovagolni rajtuk, hogy mégis mit csinált, mi nem tetszik az adott illetőnek.
Mind ettől eltekintve egy életerős, vidám személyiség, aki a puszta mosolyával képes jobb kedvre deríteni még a haldoklót is. Ez pedig már egy adománynak tudható be nem? Nincs is jobb érzés annál, ha egy szenvedő emberre rámosolyoghat, az pedig legnagyobb fájdalmai közepette is képes viszonozni ezt a mosolyt. Ezért imádja annyira a munkáját, ahol kitartó és szorgalmas. A feladatait, a munkáját helyezi előtérbe, így az embereket. Úgy áll hozzá, hogy míg megteheti és nincs családja, nincs értelme mással foglalkoznia. Bűnei közé csak egy dolgot sorolhatunk. Szenvedélybeteg. Afrikában annak idején összeszedett egy csúnya betegséget, amire a felírt gyógyszer függőséget váltott ki belőle. Így már lassan négy éve megállás nélkül szedi az adott gyógyszert úgy, hogy semmi szüksége rá.

Ha külsője alapján kellene jellemezni, első sorban azt mondanánk, hogy igen csak megnyerő még azok ellenére is, hogy nem egy százkilencven magas, széles vállú, kockásra gyúrt, napbarnított macsó. Mert soha nem volt az. És nyilván nem is lesz, mivel fizikailag ez szinte képtelenség lenne. Ennek ellenére mégse mondható egy gelegonya személynek, van mit nézni rajta, hisz ahhoz, hogy kiegyensúlyozott életet éljen, szüksége van a jó kondira is. Persze nem duzzadnak rajta az izmok, de ott vannak szépen kidolgozva. Van benne valami, ami miatt már több nő kötött ki mellette.
Száznyolcvanöt centi magas, haja szőke, szemei barnák, így a boldog, élettel teli tekintetet már a magáénak tudhatja, ez kipipálva. Ami a ruházatát illeti. Felvesz mindent, amihez kedve van. Farmer, szövetnadrág, ing, zakó, póló. Sőt, olykor még kalapot is lehet látni rajta, bár ez a ritka alkalmak egyike szokott lenni. Megnyerő mosolyát nem fél mutogatni, mindig ott virít az arcán.

Annak idején, mikor még az ősemberek egymás fejét ütögették a bunkósbotjaikkal, mamutra vadásztak és épphogy csak rájöttek a tűzgyújtás mesterségére, ekkor születtem meg én, a Dél – afrikai Johannesburgban. Jó, ilyen rég nyilván nem volt, mégis úgy érzem, hogy több mint egy egész emberöltő eltelt azóta. De soha nem hordtam seggpelust, nem járt a kezemben bunkósbot se mamut agyar. Még mezítláb se közlekedtem egy dárdával a kezemben, az esőerdők sűrűjét szelve. Ebből kiindulva, még se lehetett olyan régen születésem időpontja.
Az a harminc év nem is olyan sok. Persze tudom, egy nő erre mást mond, nekik a harminc év az a kor, mikor már nem nevezik magukat fiatalnak, azt hiszik onnantól kezdve folyamatosan csúnyulnak és rohamosan öregednek. Folyamatosan nézegetik a hajukat a tükörben, hátha találnak újabb ősz hajszálakat. A nem létező ráncaikat is felvarratják csak, hogy letagadhassák a korukat. És legnagyobb szomorúságomra, ez néhány férfira is elmondható, így a bátyámra, Keith-re is, ki képes naphosszat sopánkodni, panaszkodni, hogy öregszik, hogy ő már milyen öreg. Hát elmehet a búsba, öt évvel idősebb nálam, szóval nem mondható öregnek. Ennek ellenére túlsúlyosnak és lomhának sokkal inkább. Már csak attól, ha ránéz egy gazdagabb étterem étlapjára, felugrik a koleszterin szintje. Szóval véleményem szerint nem a hajszálaival kellene foglalkoznia, ami mellesleg nincs is, mivel kopaszra borotválta a fejét, miután egy morcos bölcsességfog miatt csomókban kezdett kihullani amúgy is ritkás haja.
Na de térjünk a lényegre. Rám. Most nem a családomról kell részletes beszámolót tartanom, legalábbis nem egyesével mindenkiről.
A szüleim antropológusok voltak. Annak idején,- mikor még a mamutokat vitték ki a legelőkre,- egy ásatáson találtak egymásra. Szerelem volt első látásra biza! Nem kellett kétszer mondani egyiknek se, hogy összeillenek, hisz ők is nagyon jól tudták ezt. Hangot adva ennek fél éven belül össze is házasodtak. Gyorsan haladtak igaz? Persze még koránt se olyan gyorsan, mint a népmesék szereplői. A királyfi és a királykisasszony, kik amint megpillantják egymást, már menyegzőt rendeznek, pedig azt se tudják ki fia borja a másik. Tehát ezt a fél évet követő ötödik évben születtem meg én bátyám, Keith után az Afrikai földeken.
A vicc az egészben az, hogy nem a szüleim neveltek. Míg én Johannesburgban tengettem mindennapjaimat, jártam magániskolába, egy dada felügyelte napjaimat, addig ők valahol az Isten háta mögött kíváncsiskodtak, kutakodtak. A szüleim határozottan megmondták a dadámnak, hogy mit csinálhat és mit nem, ő pedig hűen tette a dolgát. Nem volt elég, hogy az iskolában egész nap franciát és latint tanultam, de akkor még a dada is ezzel nyaggatott, miután végre délután hazaértem. Egy gyereknek pedig ez volt a leghőbb vágya igaz? Hogy azután is tanuljon, hogy hazaért. Na nem! Sokszor tiltakoztam is ellene, de végül is, ha most belegondolok, jobban jártam azzal, hogy megállás nélkül tanultam.
A szüleimről alig tudtam valamit. A mai napig nem ismerem őket úgy, ahogy kellene. Olyanok voltak számomra, mint egy vadidegen páros, akik csak néha napján állítottak haza egy kis ajándékkal, ami a munkájukkal megegyezett. Mégis kinek kell egy fából kifaragott ősember? Hát nekem aligha volt szükségem rá. Mégis próbáltam jó képet vágni hozzá még akkor is, ha legszívesebben fejbe vágtam volna vele őket. Na, és itt már mondhatjuk is azt, hogy volt a kezemben bunkósbot. Csak nem használtam.
Hát így teltek el a gyermekéveim. Család nélkül. Csak én voltam, Keith és a dada, aki… aki a tizenhetedik századból nálunk ragadt takarítónőnek is elmehetett volna. Büdös száj, ápolatlan bőr, mocskos ruhák. Fúj… A szüleim többet nem is látogattak meg minket, szimplán nem volt szükségünk ránk.
Az úgy jó lesz, ha most inkább nem tartok részletes beszámolót az iskolai éveimről? Elég annyi, hogy remek iskolákba jártam, majd orvosi egyetemre? Igen, legyen elég ennyi. Ha erre szaporítanám a szót, akkor itt ülnénk hajnalig, kényelmünket pedig nem szeretném megkérdőjelezni. Minden esetre maradjunk annyiban, hogy diplomás orvos lettem, első fokon Traumatológus, másod fokon pedig sürgősségi orvos. Na jó, nem túlzok, elmehetnék pszichológusnak is, de ez már nem az én reszortom. Persze szeretek tanácsokat adni és egy lelkes mosollyal segíteni embertársaimon, de semmi más. Ezt meghagyom a többi kollégának.
Négy évig, huszonnyolc éves koromig dolgoztam Afrikában, annak különböző helyein. Persze szülővárosomban güriztem a legtöbbet, de többször jártam ki őslakosok falvaiba is, hogy beadhassam nekik azon védőoltásokat, melyekre szükségük volt, vagy elláthassam a betegeket akik erre rászorultak. Ekkor történt az is, hogy egy betegem nagy hevességében meglökött, miközben oltottam, így a tű az én kezemben landolt, miután már őt is megszúrtam.
És voilá! Ezzel sikerült teljesen elrontanom az életemet. Nyugi, nincs szó AIDS-ről, se semmi komolyról… na jó, elég komoly volt, bakteriális agyhártyagyulladás, de a szaktudásom elég volt ahhoz, hogy annyira összeszedjem magam, hogy visszamenjek Johannesburgba. Ott pedig az orvostársaim a segítségemre voltak. Nekik aztán sikerült egy olyan gyógyszert felírniuk a számomra, aminek komoly függőjévé váltam. Hiába gyógyultam már meg, hiába próbáltam akarattal letenni, soha nem sikerült. A mai napig, itt Las Vegasban is komoly elvonási tüneteim vannak, ha nem veszek be minimum egyet belőle egy nap. Tehát, nyugodtan vigyoroghatok teli pofával, hogy itt vagyok, túléltem egy bakteriális agyhártyagyulladást, de ha bele gondolok abba, hogy milyen árat fizettem érte, ez a mosoly rögtön vicsorrá formálódik. Vagy én voltam túlságosan gyenge akaratilag, vagy tényleg túl erős a pirula.

Mr. Szamaritánus!
Elismerendő dolog az, amit te véghez viszel. Ahogy az emberekkel bánsz... ahogy törődsz másokkal, sokan tanulhatnának Tőled! DE! Mert mindig van egy de... A függőség komoly dolog, ami egy szemvillanás alatt romba is dönthet akár egy egész életet. Talán segítséget kellene kérned? Vagy a saját kezedbe venni az irányítást, legyőzve a tulajdon fejedet? Vagy éppen átadni magad az élvezetnek és repülni a felhők felett amikor csak megteheted.. Itt bármelyik verzióra lesz lehetőséged.

Isten hozott közöttünk! Történeted kifejezetten tetszett, ezáltal újdonsült jogkörömnél fogva kijelenthetem, hogy:





Foglald le az avidat és vesd bele magad a bűnös város forgatagába!