Megjegyzésére felvont szemöldökkel, mell alatt összefűzött karokkal figyelem az arcát és arra várok, hogy inkább legyintsen egyet és azt mondja, hogy "mindegy is, nem érdekel!". Nem azért jöttem én ide, hogy rendre utasítsam az embereket, lévén semmi közöm ahhoz, hogy ki mit, mikor, hol. Egyszerűen csak elgondolkozok néha azon, hogy miért fáj az embereknek a feje más dolgától? Lehet, hogy azért vagyok én olyan gondtalan mostanában mint érzem magam, mert nem ütöm bele mások dolgába az orrom, és nem okozok felesleges gondot magamnak vele. Az más kérdés, hogy bizonyos emberek szemetét - más embereket - teszek el láb alól. Ezt feladatomként végzem el, mint egy tanuló az iskolában a matek egyenleteket.
- Ó, bocs, csak... szokásom manapság "hangosan" gondolkozni. De igyekszek odafigyelni magamra - mosolyodok el, ahogy ő is megerősíti, hogy milyen itókára lenne szükségem, amit csak hamar meg is kapok.
- Köszi - húzom magam elé a narancssárga és fehér árnyalatú italt, de még mielőtt belekortyolhatnék, végighallgatom Rid mondandóját.
- Ohh, szóval kocsik. Nagy szerelmesük vagyok - máris láthat a szememben egy hamiskás csillanást. Gyorsan belekortyolok a mentával és citrommal díszített üdítőbe.
- Kocsik. Mármint te magad rakod össze őket, vagy szimplán veszed és eladod? - félrebillentett fejjel, immáron extra lelkesedéssel puhatolózok.
- Apámnak van egy 69-es Chargere... szerencsétlen ott porosodik évtizedek óta a garázsban. Próbáltam egy ismerősömmel rendbe tetetni, de az a szerencsétlen szerintem még annyit se ért hozzá, mint én. Pedig elég nagyra tartja magát - fújtatom. Az a járgány egy álom volt. Kislánykoromban az apám volt az én hősöm a fekete Dodge-val. És tisztán emlékszek rá, hogy milyen pimaszul menő volt, mikor azzal jött értem a suliba.

- Nincs hát, csak annyi, hogy olykor az emberek hülyének néznek. Végül is - legyintek, majd egy sunyi vigyorral felpillantok rá.
- Kezdem úgy érezni, hogy túlságosan is kicsi - manapság csak olyan emberekkel futok össze, akikhez vagy közöm van valamilyen formában, vagy hasonló szenvedélyeket űzünk. És jelenleg itt van nekem Rid is, aki kocsikat bütyköl.
- Akkor nem véletlenül olyanok azok a mancsok, amilyenek - biccentek a kezei felé. Határozott, férfias keze van. Pont mint apámnak.
Hamar lehullik rólam is a lepel, valamint kocsi szeretetemről. Nem azt mondom, hogy egész nap a kocsik között szlalomozok és remegve epekedek azért, hogy benézhessek a motorházhoz, ezt csináljak velük vagy azt. De annyi biztos, hogy olykor szívesen foglalkozok velük, és persze száguldozni még jobban szeretek velük. És, hogy ebben a témában mik a gyengéim? A régi darabok! Nem véletlenül említettem meg az imént a Chargert is.
- De még mennyire. Szinte még mindig él az emlékezetemben az a hang, amivel felbőgött minden egyes reggel és délután. Nagyon menőnek éreztem magam, mikor apám azzal fuvarozott el a suliba, majd akkor, mikor már én magam vezethettem. Igaz ez elég rég volt, nem is vezethettem volna, de már akkor komoly harcokat vívtam a járgányért - valóban. Tizenöt évesen nem hiszem, hogy illik egy ilyen kocsit vezetni, de se baj. Annyi azért megnyugtat, hogy nem én tettem tönkre.
- Akkor vigyázz rá - kapom le mosolyogva a citromot a pohár széléről, majd finom mozdulatokkal hasítom végig, hogy a savanykás húsához férjek. Óvatosan kicsippentek a fogaimmal egy kis részt belőle.
- Komolyan megtennéd? - csillannak fel a szemeim és már fordulok is a pasas felé teljes alakkal - bármennyit kifizetek érte, csak valaki olyan nyúljon hozzá aki ért is hozzá, nem pedig kárt okoz benne. Az a gép csodákra lenne képes én mondom. Tudtommal nem teljesen gyári a masina. Nemrég apám munkatársa kicsit alakítgatott rajta mondván, ha megtudja csinálni akkor megveszi és mit tudom én milyen versenyeken indulna vele. Szóval nem vagyok benne biztos, hogy ugyan olyan mint régen, de Tony azt mondta, hogy bivaly erős és nagyon állati gép lenne ha tudná mi baja - fintorogva túrok bele dús fürtjeimbe, majd keresztbe tett lábakkal már szórakozok is tovább a citrommal. Soha nem tudtam nyugton ülni.

Ahogy felkapja a kezeit, hogy alaposabban szemügyre vegye őket, már nyúlok is az egyikért, majd az ő tenyerébe fektetem az enyémet.
- Tessék... a tieid nagyon, férfiasok. Nem az apró, pepecselő munkára termettek, inkább akkor az igaziak, ha olajosak és látszik rajta, hogy épp eleget dolgoznak. Ezzel szemben az enyém pici, a bőr rajta puha, szinte makulátlan... - ezt nem dicséretnek szánom a magam részéről, sőt! Láthatja az arcomon, hogy nem vagyok büszke arra, hogy tökéletes a kezem - mindig lefoglalom őket. Állandóan a mocsokban, az olajban túrok, főleg az utóbbi időkben csak, hogy újra indíthassam a kocsit. De látod? Az enyém észre se veszi. Ő marad továbbra is makulátlan. Az ilyen kézre, mint amilyen a tiéd, az ember csak büszke lehet - nézek fel a szemeibe - dolgosak, megedződtek. Látszik, hogy nem csak ülsz a hátsódon és nézek ki a fejedből.
Végezetül megengedek egy halovány, biztató mosolyt is amit neki címzek, majd mielőtt még kapnék egy fülest, elengedem a kezét és már fordulok is vissza az italomhoz minden szégyenlősség nélkül. Ha a fülem tövéig vörösödnék az nem én lennék.
- Több mint viccesen - széles vigyorral tapasztom feketéimet a szemközti üvegkócerájra, majd megrázva a fejem felnevetek.
- Apám azt se tudta, hogy hova kapjon hirtelen. A szívéhez, vagy a fejéhez, mikor meglátta, hogy beszállok és elhajtok.
Állam élét a vállamhoz érintem, így sasolva rá oldalasan.
- Hálás lennék érte, komolyan - hangom komolyságot és némi meghatottságot is tükröz. Első lesz, hogy szerzek valami vontató kocsit ami eljuttatja hozzá.
- Tudom, tudom... a buta szőke külső azért dominál - kelletlenül húzom el a szám - tudod, a szüleim egyke gyerekként neveltek fel. Az mellékes, hogy a nagyvilágban él valahol egy bátyám. És mindig én voltam a kis hercegnőjük. Igyekeztem hozni a formámat ezen a szinten, de az iskolában annyi srác volt, hogy azt egy gyerek el se tudta képzelni. A srácokkal nőttem fel, velük szórakoztam, velük jártam bulizni majdnem minden este. Éjszakai bagoly voltam, az volt az én életem. Nappal táncoltam mint ahogy az apuci kicsi lányához illik. Este viszont vadmacska voltam, és a srácok ezt ki is használták. Mindenben benne voltam. Így ragadt rám a kocsi őrület is, na meg apám Chargere jóvoltából. Nagyon hálás lennék érte, ha ezt a... ezt a gyerekkori csodát visszatudnád juttatni az életembe - nem sűrűn mondok ilyet embereknek, viszont Rid olyasvalamit ajánlott fel, ami jelenleg nagyon sokat jelent számomra. Főleg úgy, hogy apám lassan a végét járja. Lassan azt se fogja tudni magáról, hogy létezik-e egyáltalán. Szeretném még látni az arcán azt a kis mosolyt, amit minden egyes alkalommal, mikor beindította a fekete ördögöt.

Őszintén örülök neki, hogy nem rántja el a kezét, mikor azt megragadom és hezitálás nélkül érintem össze tenyereimet, ezzel szemléltetve a közöttük lévő óriási, de sokat mondó különbséget.
Akaratlanul is felnevetek.
- Az bizony furcsa lenne. De ha azt vesszük, fordítva is... elég hülyén néznék ki magamhoz képest lapát kezekkel, nem? - félrebiccentett fejjel, sunyi mosollyal a szám szélén fürkészem Rid arcát, majd beharapva alsó ajkamat kíváncsian figyelem, ahogy ujjait a kezemre fűzi, és azok végigsimítanak rajta.
- Azt mondod? - pillantok először az arcára, majd a kezeinkre. Soha nem vittem túlzásba a kezem ápolását, még műkörömre sincs szükségem. Az más kérdés, hogy néha-néha felbiggyesztek egyet, de alapjáraton natúrban tolom minden téren. Nagyon kevés smink, nagyon kevés máz. Csak természetesen. Viszont a bőrömet kétség kívül apámtól örököltem. Neki volt mindig makulátlan bőre, még egy nőt is képes lett volna megszégyeníteni vele.
Dünnyögése a zsivaj ellenére is elér a fülemig.
- Szegény mindig a haját tépte miattam. És csak most látom, hogy nagyon visszaéltem a türelmével és a szeretetével. És ami fáj, hogy nem tudom jóvá tenni már - húzom el a számat miközben a pultra könyökölök és igyekszek úgy fordulni, hogy nagyobb rálátásom legyen Ridre, mint a pult mögötti életre.
- Csak szimplán, hogy egy "szőke?" - somolygok. Nem akarom én kiszedni belőle, nem szorulok rá, csak hát, ilyenkor élvezet kicsit az emberek idegein táncolni. De persze nem túl sokáig, nehogy a fagyi visszanyaljon.
- Ne esküdözz! - mutatok rá vigyorogva, kezemben a citrommal. Tudom jól, hogy nem véresen komoly a téma, mellesleg ha nem sikerül akkor sincs probléma. Max szétkapjuk, és csinálunk egy teljesen újat. megfizetem én az árát még ha mélyen zsebbe is kell nyúlni érte. De bízok a fickó képességeiben.
Gondolkodás nélkül pillantok abba az irányba, amerre Rid is figyel.
- Ja, hogy itt így mennek a dolgok? - szegény lány. Ezer szerencsém, hogy pillanatok alatt képes vagyok lekoptatni embereket magamról ha úgy tartja kedvem. Most az, hogy az testi vagy lelki fenyítés terén érkezik, hát az... azt döntse el az adott helyzet.
- Amikor neked megfelel. Én szabaddá tudom tenni magam - többé kevésbé. Éjjel kevésbé, nappal annál inkább. De ez most legyen mellékes. Ha kell megyek éjjel is.

- Na ugye - húzódok el, természetesen nem kilométerekre. Miért tenném? Egy bizonyos távolság van csak kettőnk között, ami csak úgy mellékesen megjegyezve, pillanatokon belül átszelhető lenne.
- Mi? Ja nem, viszont szegény örökletes szívelégtelenségben szenved - arcom akaratlanul is megrándul - az orvosok nem jósoltak neki túl hosszú időt már és látszik is rajta, hogy nincs rendben már. Fáradékony, egész nap csak feküdne, örökös légszomj. Két éve fedezték fel nála, azóta folyamatosan romlik és nem fog javulni. Tipikus: "éld úgy az életed, hogy bármelyik nap az utolsó lehet" helyzet áll fenn - hangom kétségbeesett és fájdalmas, mind ezek ellenére próbálok ugyanúgy mosolyogni. Apám megígértette velem, hogy nem szomorkodhatok, mert gyönyörű, teljes életet élhetett anyám és mellettem, ezért ő nem szomorkodik. Negyvennyolc évének a fele, bevallása szerint maga volt számára a legnagyobb ajándék, amit valaha kaphatott. És ezek szerint az élet.
- Akkor vehetjük úgy is, hogy kellemeset csalódtál? - vonom fel a szemöldökömet kíváncsian amit leplezni se tudok. Fogalmam sincs, hogy mi ez a nagy társalgás a részemről, hisz idegenekkel nem sűrűn elegyedek ilyen jó kis beszélgetésekbe. Viszont ha azt vesszük, én is mást gondoltam róla. Egy tipikus nagydarab, izmos kidobósrácnak láttam, aki jól megnézi magának a nőcik hátsóját, ha pedig olyan történik ami nem tetszik neki, akkor repül az illető. Ezzel szemben most itt ücsörgök vele, lelkesen elbeszélgetünk, mintha ezer meg egy éve ismernénk már egymást.
Miután a kis dulakodás lezajlik, már pillantok is Ridre, ki rögtön kinyögi, hogy akkor legyen a holnap a napja annak, hogy átnézzük a járgányt.
- Remek - veszem alaposabban szemügyre a címet és a számot is, majd becsúsztatom a szoknyám zsebébe. Menet közben az eltüntetett italból kiemelem a maradék kis citromdarabot ami mind idáig elkerülte a figyelmemet.
- Remélem majd lehet kezdeni vele valamit - meredek egy pillanatra magam elé, s szinte megelevenedik előttem a kép, ahogy a fekete Charger kilő, és hangos, mégis duruzsoló bőgéssel búg alattam.

Ahogy gyorsan kimesélem magamból, hogy mi is van odahaza, akaratlanul is belegondolok abba, hogy mi lesz akkor, ha ő már nem lesz. Mind idáig tudtam, hogy van, otthon van és jól van - többé kevésbé - és bár nem látogattam meg minden nap, akkor is ott volt a tudatalattimban, még ha nem is gondoltam rá, hogy él. És tényleg csak akkor tudjuk, akkor vesszük észre a legjobban szerettünket, hogy volt és létezett, mikor már nincs. És sajnos erre sokszor gondolok, de változtatni mégse tudok a helyzeten. Egyszerűen nincs arra időm, hogy minden nap bemenjek hozzájuk és körberajongjam őket, egyek anyám főztjéből - ami nem mellesleg tényleg remek, mert szakácsnő - és arra se, hogy kivesézzem az egész napomat. Pedig néha belegondolok, hogy milyen jó is lenne. Milyen jó lenne odakuporodni anyám lábához, miközben ő az ágyon ücsörög és simogatja a hajam, én pedig elsírhatom neki bánatomat.
Na de elég legyen a gyerekes dajkamesékből! Felnőtt nő vagyok aki eltartja magát, és aki két lábon áll a földön, nem kell neki anyai dédelgetés.
Szerény mosollyal tolom el magamtól a poharat kijelentése hallatán.
- Nem kell ígérgetni. A lehetőség is épp elég nekem, hogy valaki hozzáértő próbál segíteni. Azért majd a számlát készítsd el idejében - való igaz, hisz nem biztos, hogyha mond egy sok nullás összeget, akkor rögtön fizetni tudok. Épp ezért örülnék neki, ha felmérné a dolgokat és adna egy becslésadatot, hogy mire számíthassak. Hogy úgy gazdálkodjak...okosan.
A Rid mögé nőci rögtön bekapcsolja a reflexeimet és csak nagyon nehezen tudom magamban tartani a furcsa mozdulatokat. Soha nem szerettem, ha valaki a hátam mögül érkezik, még akkor se, ha nem hozzám, hanem a partneremhez jött. Ilyenkor védtelennek érzem magam. Olyan vagyok, mint egy kutya. Utálom ha sarokba szorítanak - mert akkor tényleg támadok - valamint azt, ha hátulról akarnak a közelembe férkőzni. Kiszolgáltatott és veszélyes helyzet mindkettő. Bár ezt csak azóta tartom kiakasztónak, miután bérgyilkosként működök. Bár annak se most volt a napja, hogy elkezdtem. Ide s tova már hetedik éve űzöm a szakmát.
Vad, villódzó tekintettel fürkészem a nőcit, valamint a kezét ahogy a férfi vállára és hátára simít.
Soha nem jöttem ki túl jól a nőkkel, de soha nem is vettem észre magamon olyan jeleket, mint amit most produkálok. Elfojtott indulatok... heves szívdobogás, gyilkos tekintet.
- Azt hiszem eddig tartott a kikapcsolódás - nézek együtt érzőn Rid szemeibe, majd a pénztárcámból előhalászom az összegét az italnak amit be is hajtok a pohár talpa alá.
- Szerintem most magatokra hagylak. Aztán védd meg a formás hátsóját - kacsintok a férfire, de egy lenéző, kelletlen tekintettel gyorsan a nő tudtára adom, hogy szánalmas. Főleg, hogy így hívja fel magára a másik figyelmét. Lehet, hogy sokszor magamból indulok ki, hisz megtudom védeni magam reflexből is, mivel nem vagyok egy törékeny virágszál, tudom mikor mit kell tenni. De azt is tudom, hogy bőven különbözök a legtöbb női társamtól.

- Jól van - kacsintok rá egy csibész kis mosollyal a szám szélén, majd nyújtózva egyet engedek a vállamra omló hajamnak, mely végigcirógatja szabad vállamat, melyről lecsúszott a felső. Szinte beleborzongok az érzésbe, de sajnos nem foglalkozhatok vele sokáig, hisz a megjelenő nőszemély ajtóstól rongyol bele az aurámba, mely nem tesz jót. Szinte bennem van a mozdulat amivel megfordulhatok, és elérhetem, hogy mihamarabb elhúzza innen a formás hátsóját, de még az utolsó pillanatban képzeletben rászorítok a jókora stresszlabdámra, és inkább félrefordítom a fejem, hogy láthassam Rid arcát, hogy miként reagál a nő jelenlétére.
Mintha némi elégedetlenséget vélnék felfedezni a férfi arcán, mikor a nőszemély azt vallja, hogy szükség lenne a segítségére. De inkább nem szólok közbe a kis csevegésnek, inkább megemelkedek és már indulok is a kijárat felé, mikor megérzem a karomon Rid kezének határozott szorítását. Szinte automatikusan fordulok vissza, hajam az arcomba csap, de mintha ez mit se zavarna, már kapok is a pénz után ami immáron nálam vigyoroghat tovább. Az ehhez hasonló gyors mozdulatokat még Doriantől tanultam, és azóta is fejlesztem. Az ember soha nem lehet elég fürge, nem igaz?
Megmozgatva ujjaimat tisztán hallom a pénz halk susogását.
- Ne haragudj, el is felejtettem - nézek mélyen a szemeibe - kösz a meghívást, és holnap számíts rám! - még egy utolsó mosolyt küldök a férfi felé, de már itt se vagyok. Mára végérvényesen kilépek az ehhez hasonló életből. Most jön a neheze!

Tetszik a mosolya.. egész biztos vagyok benne, és az is tetszik ahogy játszik vele, azzal amije van, és valahogy el is éri a célokat. Újabb mosoly, tőlem is, amikor a hívatlan vendég közbelépése megszakítja az egész folyamatot és nem mondom hogy örülök neki. SŐT! De az ígéret ígéret, én ebben hiszek, és amikor a kis nő olyan hirtelen pattan fel hogy még észhez térni sincs időm, az első, zsigerből jövő reakciót lépem meg.
Már ott állok mögötte, kezemben a pénz, mondvacsinált indokok, ő is tisztában lehet vele, mégis.. olyan gyorsan történt minden.. megint.. hogy én csak állok ott, ugyanabban a testhelyzetben, mintegy lefagyva és csak nézek utána.

- Akkor  holnap.. – motyogom ezt már az orrom alatt, úgysem hallja senki sem, de azért még így érzem és amint eltűnik az ajtó mögött, muszáj egy kóbor mosolynak kicsúsznia az arcomon. Egy szélvész ez a nő! Aztán Giselle újabb búgó hangja csúszik be a fülembe, már megint a hátam mögül támadott be, én meg neki háttal, megforgatom a szemeimet.

- Persze.. mehetünk.. – dünnyögöm tovább, aztán visszavéve a keményet és megtörhetetlent, indulok el utána, hogy megmutassa ki is az a figura aki már megint nem bír magával…

The End  : P

Folyt. műhely, másnap..

Már vagy tíz perce átkozom magam azért, hogy nem menekültem azonnal haza, amint leléptem a színpadról. Mennyivel jobb lenne most minden, ha nyugodtan üldögélhetnék kicsi, de nyugodt, csendes, és kényelmes lakásomban. Teát, esetleg kakaót kortyolgatva, mit annak ellenére is nagyon szeretek, hogy piszkálnak miatta.
Ehelyett itt állok a tömeg közepén és egyre sápadtabban hallgatom barátom tervét. Nem is értem, hogy gondolta, s nem csak azért, mert fáradt, nyúzott és rosszkedvű vagyok, hanem mert rólam van szó.
Pillantásommal megkeresem a nőt, akit kiszemelt, majd újra társam felé fordulok és szemöldököm az egekbe szökik. Pontosan tudja, milyen vagyok, mennyire nem megy nekem az ilyesmi és különben is mennyire utálok bárkinek is udvarolni, vagy tenni a szépet.
Kérlelő pillantásom azonban még annyit se ér, mint halottnak a csók. Bár nem is értem mit vártam. Még sose fordult elő, hogy lemondott az általában teljesen ostoba, vagy lehetetlen ötleteiről. Így csak sóhajtok egyet, lemondóan, fájdalmasan, és behunyom egy pillanatra a szemem.
- Miért én? Miért Ő? –bökök ismételten a nő felé, ki továbbra is ugyanott ül. Tőlünk nem messze, rengeteg férfi társaságában. Mivel barátom, kit jelenleg igencsak utálok, azonnal letámadott, ahogy végeztem, nem volt időm átöltözni, így továbbra is bőrnadrágban, és divatos, fekete felsőben veszítek. Hajam kivételesen bezselézve, mit utálok, de ha beletúrok, az egész kezem összekenem, így inkább ellenállok a késztetésnek. Barna szemeim pedig dühösen villognak a mellettem álló srác felé, ki már erősen illuminált állapotban kapaszkodik egy székbe, és úgy vigyorog, mint egy idióta.
- Na menj már! – szól rám, s tenyerét hátamra csapva akkorát taszít rajtam, hogy kis híján arccal előre befekszek a kiszemelt lány ölébe. Szerencsémre viszont még épp időben kapaszkodok meg.
- Öhm… szia. – halvány mosolyt eresztek meg felé, miközben igyekszem teljesen visszanyerni egyensúlyomat, és nem úgy kinézni, mint egy rakás szerencsétlenség.
- Ne haragudj, nem akarlak zavarni. Csak, hadd üljek le ide egy kicsit. Az a fickó ott, nagyon részeg és ilyenkor már nem normális és azt akarta, hogy szólítsalak meg, ezért vagyok itt. – hebegek-habogok, mint valami iskoláslányka, míg végül inkább hatalmas csattanással becsukom a szám és magamba zuhanva sóhajtok.
- Chris vagyok, egyébként. – mutatkozok be, hátha ez javít valamicskét az első benyomáson, mi, ebben egész biztos vagyok, nem sikerült túl jól.

Őszintén szólva, igencsak untam már magamat. A műsor, ahogy vártam, semmi különösebben meglepővel nem szolgált. Csak a szokásos táncikálás. A táncosok ügyesek persze, de semmi extra. A fickók, az asztalomnál is csak a szokásos felszínes csevegésre méltattak, ha éppen nem üzletről vagy politikáról folyt a szó közöttük. Természetesen fél füllel követtem a társalgást, nevettem, ahol kellett és általánosságban, végig igyekeztem elbűvölő maradni.
Aztán hirtelen a semmiből kis híján az ölembe zuhant egy srác. Igen nagy lendülettel lódulhatott meg, éppen csak meg tudott kapaszkodni az asztal sarkába előttem. Aztán ahogy esetlenül elkezdett hadoválni nekem, önkéntelenül is mosolyra húzódott a szám. Szerencsétlen kicsi fiú! Ahogy végigmértem, persze csakúgy a szemem sarkából, feltűnésmentesen, hogy ne hozzam még inkább zavarba, meg kellett állapítanom, hogy nem is olyan rossz darab a drága. Pár évvel lehetett csak fiatalabb nálam, menő öltözéket viselt és nem is volt olyan vékonyka, feszülő ruhái alighanem szálkás izomzatot rejthettek, valahogy mégis olyan kis gyámoltalannak hatott. Ki tudja, talán még nővel sem volt. Mindenesetre, ha itt van, az azt jelenti, hogy alighanem apuci vagy valakije pénzeszsák, tehát még akár jól is jöhet nekem. Meg szívesen megtanítom én egy-két dologra, ha ő is benne van. Miért is ne? Nem ez lenne az első eset. Tudnék is neki mit mutatni, abban biztos vagyok.
De nem akartam lerohanni, ha már vette a bátorságot, hogy idejöjjön.  Abból, ahogy megszólított, arra következtettem, hogy alighanem nem jött még le neki, ki, jobban mondva, mi is vagyok én. Csak egy csinos lányt látott és semmi több. Na de ebből az érdeklődésből akármit is ki lehet még hozni! Az asztalnál ülő férfiak még úgysem mutattak hajlandóságot arra, hogy elvigyenek egy körre. Pedig most már igazán szükségét érezném a dolognak! Ha ügyesen csinálom, ezt a srácot még simán befűzhetem addig és kereshetek mást. Az ilyenek úgysem szokták sokáig bírni a tapasztalatlanságuk miatt.
- Szia! Semmi gond, nem zavarsz. Ülj csak le nyugodtan, de csak akkor, ha neked is kedved van hozzá, nemcsak azért, mert a barátod szeretné – egy bájos mosolyt rávillantva arrébb csúsztam kicsit a bőrkanapén, ahol ültem, hogy odaférjen.
- Örvendek. Az én nevem Lara – mondtam továbbra is mosolyogva és mélyen a szemébe nézve felé nyújtottam a kezemet kézfogásra.

Annyira tudtam, hogy semmi jó nem sülhet ki abból, ha szóba állok ezzel az ütődöttel. Úgy kellett volna tennem, mintha észre se vettem volna és szépen haza kellett volna mennem, amíg megtehettem.
De persze képtelen voltam csak úgy levegőnek nézni, főleg azok után, hogy akkora vigyorral az arcán integetett nekem, hogy már attól féltem, szétszakad a feje. Döntésem pedig abban a pillanatban meg is bántam, hogy barátom megszólalt.
Sejthettem volna, hogy nem csak úgy látni szeretne, mert hiányzok neki, vagy mit tudom én. Nem, konkrét, előre eltervezett merénylettel készült ellenem, minek másik alanya egy igen csinos nő, néhány öltönyös férfi társaságában.
Életem megkeserítőjét, legalábbis az egyiket a sokból, próbálom meggyőzni ötlete lehetetlenségéről, vagy rávenni, találjon ki inkább mást, természetesen abszolút eredménytelenül. Ráadásul, roppant kedvesen még segít is elindulni azzal, hogy a lány felé lök.
Nem épp ilyen érkezést terveztem, így hát nem is csoda, hogy azonnal zavarba jövök és saját mondandómba is belekavarodva igyekszek bocsánatot kérni és megnyugtatni a lányt, hogy nem állt szándékomban letámadni. Na meg idegbajos se vagyok. Habár, azt hiszem, ez utóbbit nem igazán sikerült megcáfolni.
- Ó, akkor rendben van. Köszönöm. – mivel arrébb húzódik, lehuppanok mellé és még a mosolyt is viszonzom. Nem olyan szélesen és kicsit zárkózottan azért, de már szinte érzem, ahogy kezdek feloldódni. A lány ugyanis egész barátságosnak tűnik.
- Nekem nem gond, csak úgy tűnt, el vagy foglalva. – bökök a férfiak tömegére, kik még mindig itt ülnek és láthatóan nem is tervezik, hogy a közeljövőben távoznának. Szerencsére nem igazán látnak bennem potenciális ellenfelet, így egyáltalán nem törődnek jelenlétemmel. Ami, lévén nem vagyok egy nagydarab, önvédelemre túlzottan képes egyén, kifejezetten megnyugtató.
- Örülök, hogy megismerhetlek. – fordulok a lány felé, s kezét is elfogadva rázom meg kicsit kacsóját. Közben persze, bár kissé zavartan és értetlenül, de a szemkontaktust is tartom. Nem igazán tudom hova tenni a viselkedését, mi mintha egy kicsit túlságosan is bájos, barátságos lenne. Addig viszont, míg csak ennyit tesz, nem látom értelmét a távozásnak. Amúgy se árt, ha szocializálódok kicsit, mivel a mai napig nem sikerült tökéletesen megszokni, hogy ennyien vannak körülöttem. Márpedig igen kellemetlen, hogy húsz évesen úgy viszonyulok az idegenekhez, mint egy kisgyerek, ki elkeveredett az anyukájától.
- Gyakran jársz ilyen helyekre? – érdeklődök, mikor többé-kevésbé sikerül összeszednem magam, és agyam is ismét kapcsolatba kerül a számmal.
Míg beszél, kihasználom a lehetőséget és óvatosan végigmérem, hátszószándék nélkül, puszta kíváncsiságból. Kénytelen vagyok megállapítani, hogy közelről még csinosabbnak és magabiztosabbnak tűnik, ebből pedig már azt is ki tudom következtetni, hogy nem ez az első alkalom, hogy ehhez hasonló szórakozóhelyen múlatja az időt.
- Nem zavar, ha ennyien megbámulnak? - a kérdés egyszerűen csak kicsúszik a számon, mikor újabb hímnemű egyedek ólálkodnak a közelbe, csak azért, hogy alaposan megnézhessék maguknak a mellettem ülő nőt.
Ha őszinte akarok lenni, engem már ez is feszélyez, zavarba hoz, s nem értem, ő hogy bírja ennyire nyugodtan.

Határozottan szórakoztatott ez a naiv kicsi fiú. Olyan bájosan ártatlan kijelentéseket tett, hogy nem is kellett megjátszanom a mosolyt az arcomon. Volt benne valami aranyos.
- Ó, ugyan, dehogyis. Láthatod, a srácok per pillanat nem igazán foglalkoznak velem. A politikához meg az üzlethez én sajnos nem értek annyit, hogy érdemben belefolyhatnék a beszélgetésükbe. Meg igazából nem is érdekelnek annyira ezek a dolgok. – könnyed csevegő hangnemre váltottam. Hátha ez oldja valamelyest a zavarát. Ami egyébként kifejezetten aranyosan áll neki. Mellesleg igazat is mondok, a férfiak nem különösebben törődnek azzal se, hogy ideült. Miért is tennék?
A srác kézfogása nem túl erőteljes. Persze az is lehet, csak finomkodni akar, végtére is egy nővel áll szemben. Az én kézfogásom ennek ellenére mindig határozott. Nem szeretem lagymatagon csinálni. Ezt és mást se. Persze van azért a férfiaknak olyan testrésze, amit nem ragadok meg ilyen erőteljesen. Csak finoman, hogy mindenkinek jó legyen.
- Nos, igen, elég gyakran előfordulok errefelé. Már csak a munkám miatt is. – Ezt az utóbbi megjegyzés lehet nem kellett volna, hogy kicsússzon a számon. Végtére is láthatóan még mindig nem tűnt fel neki a nyilvánvaló, vagyis hogy ez igen feslett nőszeméllyel beszélget.
- De feltétezem, te nem túl sűrűn. Legalábbis nem úgy nézel ki, mint aki nagyon otthonosan érzi magát ebben a közegben. – Észreveszem természetesen, hogy beszéd közben végigmustrál. Egyértelműen látom rajta, hogy érdeklem és határozottan tetszik neki, amit lát. Mondjuk még szép. A szűk szoknya szorításában keresztberakom a lábamat. Hiába, elég csak látnom egy szemernyi érdeklődést egy pasin, máris beindul a fantáziám, hogy miket tudnék kezdeni vele.  Érdekes lenne megtanítani ezt a fiút egy-két trükkre. Meg ki tudja. Az ilyen szolid pasik gyakran igen tüzesek az ágyban. Nem is nézné ki az ember lánya belőlük, mi lappang a félszeg felszín alatt. Viszont továbbra sem szeretném elijeszteni, csak finoman kacérkodok vele egyelőre. Naiv kérdése hallatától önkéntelenül is szélesebbre húzódik a mosoly az arcomon.
- Miért? Zavarnia kellene? Nem fáj az – válaszolok és az asztalra könyökölve, államat a kezembe fektetem, igy egy kicsit közelebb hajolva hozzá és a másik kezemmel arrébbdobok egy hajtincset az arcomból, miközben mosolyogva, érdeklődő tekintettel nézek mélyen a szemébe.

Szavai után hallgatózok kicsit, s valóban kénytelen vagyok belátni, igaza van. A férfiak nem csak, hogy nem törődnek velünk, de még eszmecseréjük témája se tartozik azok közé, mikben egy nem annyira járatos egyén örömét leli. Én pedig meg is nyugszok kicsit, hiszen tényleg nem zavartam meg semmit. Habár az is igaz, hogy ellenkező esetben sokkal egyszerűbb lett volna elhúzni a csíkot.
Mindenesetre egyelőre úgy döntök, maradok. A lány, bár kissé furcsa valami miatt, nem tűnik rossz szándékúnak, és az se árthat, ha emberek között vagyok egy kicsit.
A kézfogást is viszonzom, nem túl erősen, sőt, talán kissé gyengécskén is.  Ez azonban most nem tud érdekelni, már azt is sikerként könyvelem el, hogy képes vagyok megszólalni és nem csak bután tátogok és meresztem szemeim.
- Munkád? – pislogok rá kicsit meglepetten. Kíváncsian várom válaszát, közben pedig természetesen azon gondolkozok, mégis mit dolgozhat. Ha táncos, pincér, vagy valami hasonló lenne, nyilvánvalóan ismerném, minimum látásból. De bármennyit is merengek, nem rémlik, így hát már csak arra számíthatok, hogy a feleletének hála megvilágosodok.
- Igazad van, tényleg utálok ilyen helyekre járni, de elég gyakran szoktam. Táncos vagyok. – árulom el végül ezt is. Biztos vagyok benne, hogy minimum leesik az álla, vagy azt gondolja, hazudok. Pedig nem így van, még akkor se, ha egyszerűen képtelenség kinézni belőlem. Nem a külsőm, hanem a személyiségem miatt. De, ami azt illeti, a színpadon magabiztos vagyok, magabiztosabb, mint bárhol máshol.
- Nem, de így nem olyan, mintha… - megvakarom tarkóm és elgondolkozok azon, miként is kéne befejezni a mondatot. – mintha sose lennél egyedül? – kérdezem meg végül. Valószínűleg nem ez a megfelelő megfogalmazás, de jobbat nem tudtam kitalálni. Olyan érzés lehet, mintha egy kirakatban ülő baba lenne, mit mindenki alaposan megnézhet magának.
Közeledése és érdeklődő tekintete láttán meglepetten pislogok és hátrébb dőlők egy kicsit, távolabb tőle. Nem akarom megbántani, tényleg, de nem szeretem, ha valaki ennyire közel jön hozzám. Megijeszt.
- Régóta élsz Vegasban? – kérdezem inkább, csakhogy leküzdjem a késztetést, hogy elmeneküljek. Akkor egyrészt hallgathatnám haverom röhögését és csúfolódását, másrészt meg tényleg kínos, ha ijedten rohanok el egy lány elől.

A fiú érezhetően feszült és sehogy sem tudom lelazítani. Mindenesetre úgy döntök, csevegek még vele egy kicsit. Nem biztos, hogy az üzlet szempontjából jó, de sosem lehet tudni. Meg ha valaki elhív egy körre, végül is bármikor itt hagyhatom. Addig meg elcsevegek vele. Egy pillanatra átsuhan az agyamon, hogy egyszerűen a szemébe mondom, hogy mi is vagyok. Aztán elvetem az ötletet. Mégiscsak közönségesen hangzana.
- Nem pont itt dolgozom, csak az üzleti kapcsolataimat itt lehet a legjobban építeni, hogy úgy mondjam.  Meg néha egy kis mellékesért táncos fellépést is szoktam vállalni némely klubokban. De nem ez a fő kereseti forrásom. – Úgy döntöttem, nem is hazudok neki. Végül is én nem szégyellem és ha ebből megérti, hát megérti. Ha nem, előbb-utóbb majd rájön. Nem lényeges. Mikor megemlíti, hogy táncos, még szélesebben mosolygok.
- Akkor te ne gyere el még véletlenül se megnézni egy műsoromat se. Tekintve, hogy én inkább csak olyan lelkes amatőr vagyok, aki zsebpénzért csinálja ezt, biztos borzalmasnak találnád a produkciómat. Te viszont biztosan igazi profi vagy akkor – nem gúnyolódásból mondom, simán kinézem belőle. Valószínűleg a szálkás izomzatra is errefelé kell keresni a magyarázatot. Ha meg még az undorát is legyőzi az ilyen helyek iránt a tánc miatt, nem csak valami esetlen kezdő lehet. Kijelentése roppantmód szórakoztat.
- Szerintem egy ilyen helyen úgysem tudsz egyedül lenni. Az emberek megnéznek. Nincs ebben semmi. Egyébként is, egy idő után hozzá lehet szokni. Szinte már fel se tűnik – barátságosan mosolyogva, fejemet kissé oldalra billentve, érdeklődő tekintettel nézek rá. Bár mikor hátrébb hőköl, kicsit felvonom a szemöldököm egy pillanatra. Ennyire félénk lenne? Furcsa egy fiú. Mintha valami nyugtalanság fogta volna el, mikor előrántott a semmiből egy kérdést.
- Nagyjából öt éve. Az soknak számit? – Tényleg nem értem a reakcióját. Eddig azt gondoltam, azért jött ide, mert érdeklődik irántam. De akkor mi ez a hirtelen nyugtalanság egy semmi kis mozdulattól?

Nem tudok lazítani, bármennyire is próbálkozok. Habár ezen igazából meg se lepődök, beszélgetőpartnerem is idegen, de nem is ez a fő probléma, hanem, hogy rajtunk kívül még rengetegen vannak itt. Néha-néha erre kalandozó pillantásaik pedig szinte égetik hátamat.
- Ezt nem igazán értem. – ráncolom össze homlokom, válasza után. Talán üzletasszony lenne? De ahhoz nem tudom, minek van szüksége a tánctudásra. Persze lehet egyszerű hobbi is, de azért meg nem szokás pénz kérni. Vagy igen? Őszintén szólva fogalmam sincs, tanácstalanságom pedig minden bizonnyal arcomra is kiül, így próbálok valamivel értelmesebb kifejezést varázsolni magamnak.
- Nem hiszem, hogy rossznak találnám, és én se vagyok profi. De nem is igazán érdekel, szeretek táncolni, megnyugtat, ellazít, olyankor úgy érzem tényleg szabad vagyok. A fellépéseket annyira nem szeretem, de nincs választásom. – sóhajtok egyet, majd megrázom fejem, hogy kiverjem belőle a kellemetlen gondolatokat. Nem ez a megfelelő időpont arra, hogy kiakadjak, vagy depresszióba essek.
- Igazad lehet. – bólintok egy aprót. Ez tényleg nem az a hely, ahol könnyen el lehet bújni a többiek szeme elől. Azt viszont, hogy meg lehet szokni a bámulást, stírölést, nehezen hiszem el. Talán csak azért, mert tényleg elég félénk vagyok, és nem igazán érzem jól magam mások társaságában, kivéve, ha már igazán jól ismerem az illetőt. De ilyen személy, egyelőre legalábbis, nem sok van.
Lara közeledése igencsak meglep, nem azért, mert nem tartom csinosnak, vagy undorodok tőle, egyszerűen csak nem igazán szeretem, ha valaki ennyire hozzám hajol.
- Attól függ, mihez képest. De elég sok, igen. – bólintok végül mosolyogva. Sejtem, hogy meglepte az, amit az előbb tettem, kissé látszik is rajta, de nem tudok ellene tenni. Nem akartam megsérteni, vagy megbántani. Nem is szándékos dolog volt, csupán ösztönös reakció.
- Szeretsz itt élni? – érdeklődök kíváncsian. Remélem a beszélgetés segít ismét megnyugodni és eltüntetni azt a különös érzést, hogy jobb lenne olyan hamar lelépni innen, ahogy csak lehet.

Ha lenne jobb üzlet kilátásban, lassan lehet, hogy itt hagytam volna ezt a fiút. Nem mintha zavarna, csak elszoktam már attól, hogy ennyit fecsegjek egy pasival úgy, hogy az illető még csak jelet sem ad, hogy akarna tőlem valamit szexuálisan. Bár a jelek összezavaróak. Úgy érzem, nem vagyok teljesen közömbös a számára, valami miatt mégis visszahőköl, ha próbálkoznék. Különös. Talán tényleg csak nagyon tapasztalatlan, vagy ilyesmi. Meg persze az elég egyértelmű, hogy még mindig nem esett le neki a tantusz a „foglalkozásommal” kapcsolatban. Csak sejtelmesen mosolygok, mikor értetlenségét fejezi ki, de egyebet nem reagálok. Idővel majdcsak rájön, hogy kivel beszél, aztán meg vagy itt hagy, vagy éppen hogy felbátorodik, ki tudja.
- Ugyan már, biztosan csak szerénykedsz! Szerintem nagyon jó dolog, hogy így érzel a tánccal kapcsolatban. Fontos, hogy az ember szeresse azt, amit csinál. Ha még fizetnek is neked érte, az meg duplán hasznos. Én legalábbis így gondolom – válaszolom mosolyogva. Tényleg így gondolom egyébként, nem hazudok. Kinézem belőle simán, hogy profi táncos. Ami meg a munkát illeti, abszolúte ez a filozófiám. Ebből a szempontból én szerencsésnek érzem magam. Még ha sokan meg is vetnek azért, amit csinálok. Nekem igazából teljesen mindegy, mások mit gondolnak. Lehet lenézni, vagy sajnálni. Engem nem érdekel és nem is kérek belőle köszönöm.
- Hogy szeretek-e? Nem is tudom. Azt hiszem, igen. Máshol aligha tudtam volna ilyen életstílust kialakítani, amit most folytatok – adom meg a választ. Mielőtt azonban erre reagálhatna, hirtelen egy férfi lép az asztalunkhoz. Felismerem, az egyik rendszeres ügyfelem az. Általában a gyors meneteket szereti. Most sincs ez másképp. A fülemhez hajol és egyértelműen értésemre adja, hogy a mosdóknál, a félreeső folyosón számit a jelenlétemre most és közben észrevétlenül a kezembe csúsztat néhány bankót. Csak bólintok, majd a fickó eltűnik a tömegben.
- Bocsáss meg, ki kell mennem a mosdóba. Sietek! – villantok egy bocsánatkérő mosolyt Chris felé, aztán ki is kászálódok a helyemről. Közben, ha nem húzódik arrébb, talán hozzá is dörgölőzök kissé, hiszen nincs más választásom, szűkös a hely. Nem tudom, mennyit értett meg az előbbi jelentből, de nem is fontos. Ha ez esetleg megbotránkoztatta, gond nélkül eltűnhet. Nem kell kellemetlen helyzetbe hoznia magát. Mindenesetre nem lennék meglepve, ha már nem találnám itt, mire visszajövök.