Messze délibábos ég alatt, mintha hívogató óceán partja tündökölne előttem és hiszed vagy sem, tényleg ott van! Legalábbis a tudatomban, amit teljesen elködösít valami.
Valami, amit Vicodinnak neveznek és amiből a kelleténél többet szedtem be és gurítottam le egy pohár töménnyel. Tudtam már akkor is, hogy nem volt jó ötlet, csak a fene vinné el azokat az átkozott csavarokat, és lemezeket melyek még mindig biztosítják a csontjaimat és kis híján bádogembernek érezhetem magam tőlük. Kellemetlen, és a mai fizikoterápiás órám is a lehető legrosszabban telt, lévén szó szerint megkínzott az a csepp kis lány, aki már hónapok óta mellettem van és segít a gyógyulásba. Szerencsére külső jele már nem nagyon van az esetnek, ami az anyám palija és közöttem alakult ki, és fajult el a végletekig, de én tisztán érzem, hogy odabent semmi nincs rendben.
Most pedig a forróság mintha belülről próbálna hevíteni. Nem is tudom, hogy mikor volt március táján Vegasban ilyen rohadt forróság, de annyi szent, ez nem normális.
Nem is tudom mikor... talán tizedik-tizenkettedik órája- már én magam se tudom- , hogy lerobbant a kocsi, én pedig vettem a bátorságot, hogy elinduljak a sivatag mélye felé, mely akár egy gyilkos óriás tárulkozott ki előttem. és bár sejtettem, hogy nagy fába vágom a fejszém - forróság, alkohol, gyógyszer kombó nem a legegészségesebb - mégis vigyorogva indultam el és hagytam ott a kocsit az út szélén gondolkodás nélkül.
Hogy mit gondoltam akkor, Nem tudom, de mostanra már tudom, hogy hülye voltam. Szinte az utolsó csepp víz is elpárolgott belőlem, a lábaim már nem, csak a tudatom visz előre, lévén ha valakiben, hát bennem rohadt erősen élnek a túlélés törvényei. Háromszor túléltem anyám férjét, kétszer a túlzott alkohol fogyasztást és egyszer egy lövést. Most mondja valaki, hogy ezek után pont egy sivatag fog engem kinyírni... sajnos meg van rá az esély.
Miután a térdeim megremegnek, előredőlve, négykézláb támasztom meg magam a száraz, kicserepesedett sivatagi talajon, mi szellemképesen ingatja magát kaján vigyorral előttem.
Legyőztelek!
Dehogy győztél! A gondolatok sajnos nem elegendők a harcban vele szemben, így már terülök is el a földön, szemeimmel a végtelen kék eget fürkészve, melyen egy apró felhőfoszlány nem látható. Ez lenne a vég?

A fene se gondolta volna, hogy ez fogja a vesztemet okozni. Mély sóhajt engedve meg magamnak nézek körbe, majd teszek még pár lépést mind addig, míg a világ el nem kezd forogni körülöttem, a térdem pedig megbicsaklik én pedig úgy terülök el a földön, mint akit leütöttek. Mondjuk az teljesen lényegtelen hogy úgy is érzem magam.
Életemben nem éreztem még úgy, hogy "na most itt a vég, megdöglök". De ahogy végignyúlok a repedezett földön, őszintén szólva, most így érzem magam...
Vagy várjunk csak?

Nagyjából kilenc hónapja, mikor a fehér zászlót lengetve elindultam anyámhoz és az ikrekhez, nem gondoltam, hogy otthon fogom találni a férjét is, aki nem épp a szülők mintapéldánya és a szerető társaké. Gond nélkül beengedett az anyám, mondván, a drága jó palija nincs otthon. Ezzel szemben mi a szitu? Mégis otthon volt, csak "ő nem tudott róla". Egészen addig, míg meg nem jelent dinnye méretű vörös fejjel és ki nem tessékelt abból a rohadt házból. Talán életemben először ekkor makacsoltam meg magam és tiltakoztam a távozás ellen. A gond csak az, hogy nagyon csúnya vége lett, és az a balf*sz úgy ment át rajtam, a kocsival, mintha csak egy padka vagy egy fekvőrendőr lennék.
Na igen. Ez egy elég végzetes dolog volt, és talán a mostaninál is jelentősebb. A gond csak az, hogy míg akkor nem éreztem egy ideig semmit, most igen. A forróságot, szédülést, hányingert, erős, kalapáló, zúgó fejfájást és a torkom szárazságát nem lehet figyelmen kívül hagyni.
A furcsa neszezések zaja messziről jön. Mintha a tarkóm mögül valamiféle szúrkálásként kúszna előre és juttatja el a tudatomig, hogy márpedig valaki közeledik. Valaki vagy valami ami a megmenekülést jelentheti. A gond csak az, hogy addigra a mély sötétség ellepi a gondolatomat, és a szemhéjam belsejébe is kiül.
Nem sokkal később hűvös, nedves folyadék csöpög az arcomba, ezen kívül a tűző napfény is úgy kúszik be a szemhéjaim között keletkezett résen, mígnem kénytelen vagyok kinyitni kékjeimet.
Az ismeretlen pasas sziluettje furcsa ábrát rajzol elém, s mint a filmekben, kis híján én is megkérdezem, hogy: meghaltam?
De inkább nem teszem, helyette visszaejtem a fejem a földre.
A szám teljesen kiszáradt, alig érzem, szinte a hangomat se találom meg.
- Sok van még? - hangom erőtlen, de ha én hallom, akkor biztos, hogy a másik is.