- Jól van öcskös, vigyázz a húgira, és fogadj szót szépen Emilynek, jó? Már neki is mondtam, de majd akkor, ha a kismutató ide ér, akkor vedd be szépen a világoskék gyógyszert. De csak egyet, rendben? - mutogatom neki az órán a kis kalapácsokat és a számokat is. Amilyen okos gyerek már most megjegyzi, a gond csak az vele, hogy ha ilyet mond neki az ember akkor képes addig itt ülni és az órát bámulni, míg az adott számhoz oda nem ér a mutató. Amilyen okos és értelmes gyerek, olyan kis buta tud lenni.
Végezetül a nagy bólintása után megborzolom aranyszőke tincseit, majd a mellett ácsorgó nőre pillantok.
- Igyekszek vissza jó?
- Jaj, ugyan már Ryan tudod jól, hogy szívesen segítek, és addig is tudok haladni a papírokkal. Szórakozzatok jól - ölel meg, én pedig egy puszit nyomok az arcára, de már itt se vagyok. Leah már alszik, szóval őt nem zargatom, meg amúgy is. Felesleges, neki nem kell mit elmagyaráznom, hisz még alig egy éves úgy se értené meg.
Felhúzva a nyúlcipőt már csattogok is zsebre vágott kézzel, napszemüveggel a orromon a megbeszélt helyre, ami egy nem messzi pizzériát jelent. Tudom nem sok közöm van ahhoz, hogy mi folyik Abi és Colin között, de az igazság az az, hogy segíteni szeretnék nekik. Manapság sokat veszekednek, és kíváncsi vagyok mindkét fél meglátására. Emellett a kedves sógorasszonnyal se árt tovább építeni a kapcsolatunkat, nem igaz? Nem azt mondom, hogy nincs jó kapcsolat közöttünk, csak ezt meg is kell őrizni.
Amint elérem a kis éttermet, már helyet is foglalok az egyik szabad asztalnál az épület előtt. Odabent nem szeretek ücsörögni, mivel elég sokat szoktak ott dohányozni a kedves emberek, hosszú távon pedig nem bírom a cigifüstöt még akkor se, ha hébe-hóba én is elszívok egy szálat. És persze rákontrázhatunk azzal is, hogy odabent többen fülelhetnek.

Nem túlzok, ha azt mondom, hogy elég rendesen meglepett a sógorom, amikor felhívott, hogy találkozhatnánk. Persze, jó ötletnek tartom és örülök, hogy találkozunk, csak meglepett. Jóba vagyunk, nem erről van szó, csak mindkettőnknek ott vannak a gyerekek. Neki mindjárt kettő is, ami mellett sosem akartam zavarni, hogy rám is szenteljen némi időt. Viszont örültem, hogy ő végül úgy döntött, hogy beszélhetnénk. Van miről, annyi szent. Amilyen őrültek háza van most itthon és amilyen durva vitán vagyok túl Colinnal... rám fér a hasonmással való beszélgetés.
Mikor anyut felhívtam, hogy rábízhatom-e picit Connort, épp csak nem állt le sikoltozni. Szeret segíteni, csak az a baj, hogy képes túlzásba vinni, ezért amikor csak lehet, leállítom. Ha tehetné, egész nap ott ülne nálunk és takarítana, ami nekem nem kell. Neki se segített senki anno, én is boldogulok és nem akarom őt traktálni, de persze sűrűn elviszem Connort, hogy lássák. Mégis csak a nagyszülei, most pedig jó ideig tutujgathatják. Mire én elindulok, gyanítom, legalább három dolgot csináltak Connorral, ami olyan kis sunyi nagyi-unoka titok lesz. Például halomra zabálhatja a csokit, pacsálhat odakint a kertben és társai, amiket én nem szívesen hagyok neki. Dehát, azért vannak a nagyszülők, hogy elrontsák a gyereket állítólag. Legalább jól érzik magukat.
Nem kell sasszemnek lennem, hogy kiszúrjam az én jóképű sógoromat a pizzéria előtt, aki dettó úgy fest, mint a kedves párom. Ezt még mindig nem szoktam meg és szerintem soha nem is fogom, épp ezért vagyok ilyenkor zavarban, mert a szemem átver. Olyan, mintha Colin lenne de mégse.
-Nem tudod elképzelni, milyen jó látni téged.- köszöntem ezer wattos vigyorral és egy nagy öleléssel, ha feltápászkodik, ha pedig nem, akkor legalább két puszit nyomok a képére.
-Hogy vagy? Gyerekek? Minden rendben?- darálok le kapásból három kérdést dehát ez van, ha az ember ritkán lát valakit.

A telefonban tisztán hallottam a megdöbbenést a nő hangjában, de nem foglalkoztam vele, sőt, inkább örültem mert ez azt jelenti, hogy itt lesz, hisz kíváncsivá tettem. Mert ugyebár miért hívtam volna el, ha nem valami lényeges dologról szeretnék beszélni?
Komoly, fürkésző pislantásokkal vezetem végig kékjeimet a körülöttem csampuszkoló embereken, mintha attól félnék, hogy valamelyik pillanatban az egyik előkap egy pisztolyt, és golyót ereszt a fejembe. Mondjuk meg is érteném, de az utóbbi időkben nem tettem semmi rosszat. A múltkori meg... hát lehet, hogy még mindig van egy-két lila vagy zöld folt a képemen, ami felkeltheti a kíváncsibbak figyelmét, de őszintén szólva leszarom. Nem kell, hogy fájjon a fejem emiatt, hisz bárkivel megeshet, hogy beszervál egy-egy foltot valami miatt nem? Az már más kérdés, hogy egyszerre két maffiával is meggyűlik valakinek a baja.
Miután kiszúrom magamnak Abit, már húzom is le a képemről a szemüveget és az asztalra teszem, hogy aztán felállva rögtön megölelhessem a nőt.
- Hidd el, ezt én is mondhatnám - vigyorgok bele a nyakába, majd reflexszerűen mutatok a velem szembe lévő székre. Ez amolyan ügyvédi beidegződés, hisz minden páciensemnek így jelzem, hogy fogadom őt. Persze az ölelés elmarad, helyette kézrázás marad.
- Uha, lassabban - egy zavart mosollyal jelzem, hogy nem vagyok az agyi kapacitásom tetején, nem véletlenül vettem ki három nap szabit. "Mert ön megérdemli!"
- Hogy is volt? - gondolkodok el egy pillanatra a kérdéseken - jól vagyok köszönöm, kisebb-nagyobb bakik mindig vannak de ez mellékes. A gyerekek is jól vannak, bár Eric most gyengélkedik. Egy munkatársam vigyáz rájuk. És minden rendben, inkább felőled akarok érdeklődni.
Jelentőségteljes pillantással nézek rá, s míg egyik szemem nevet, addig a másik a kelleténél is komolyabb. Ám mielőtt folytathatnám, már meg is jelenik mellettünk egy fiatal lány, hogy felvegye a rendelésünket. Rögtön Abire pillantok, hisz a nőké az elsőbbség.

Jól esik látni, mert komolyan mondom annak ellenére, hogy nem lakunk messze olyan, mint egy távoli rokon, aki Európában él és olykor haza látogat. Persze, mehetnénk mi is látogatóba, ha Colin nem lenne munkamániás én pedig nem lennék mindig elhavazva az otthoni teendőkkel. De egyszer megejtjük a dolgot. Eric biztosan örülne Connornak és fordítva is igaz. Lassan eljöhet az időszak, amikor összehaverkodnak. Tudják csak kiskoruktól kezdve, hogy unokatesók.
Már abból, ahogy visszaölel érzem, hogy tényleg legalább annyira örül nekem ő is, mint én neki. Nem hiába, hiszen, ha Colinnal telefonon beszélnek is, velem ritkábban. Maximum valamiben segítek neki, ötletelek a kiscsajhoz és megosztok vele házi praktikákat, amit szívesen teszek.
-Na ennek örülök, bár annak, hogy Eric betegeskedik kevésbé. Remélem, gyorsan rendbe jön.- vigyorodok el, de aztán a tekintete láttán nyelek egy nagyot, mert gőzöm sincs, mit akar rólam tudni. Úgy mondta ezt, mintha konkrét célja lenne, hogy mit is meséljek és miért és persze, már mikor hívott tudtam, hogy fontos dologról lehet szó, de ez túl komolyan hangzott.
Örülök, hogy a pincérnő megjelenik, mert addig is össze tudom szedni a gondolataim és végig zongorázni, miről is lehet majd szó. Mit mesélhetek neki és mit nem? Hiszen, genetikailag ugyanaz a pasi, aki a gyerekem apja. Bármit elmondhatok neki, nem? Na de, komolyan az én bajaimat akarja hallgatni, mikor meg van a saját gondja is?
Minden esetre rendelek egy guszta pizzát, amiről úgy vélem, hogy tutira meg bírom enni, mellé pedig egy pohár alma levet. Kezdetnek elég.
-Mit szeretnél tudni?- pillantok rá végül érdeklődve és, mint aki a kivégzését várja, úgy lesek rá én is. Nem tudom Colin mit mesélhetett neki. Talán tud a vitáinkról is, amik mostanában sűrűn elő jönnek?

Nem vagyok ráindulva a fivérem nőjére, viszont nem szívesen engedem el. Nem mindennap találkozunk, pedig az tényleg jó lenne, így olyan mintha egy ezer éve nem látott iskolás társamat ölelgetném, akivel nagyon jóban voltunk de megszakadt a kapcsolat miután elballagtunk.
De végül csak helyet foglalunk mindketten, és már kapok is kapásból három kérdést, amire választ kellene adnom.
- Rendbe fog jönni, az a gyerek a jég hátán is megélne - vigyorodok el szélesen, hisz tudom jól, hogy Eric milyen szívós gyerek. Néha még én is meglepődök rajta. Ha nagyon beteg, akkor is hamar túlteszi magát rajta, és bár rá jellemző, hogy sűrűn betegeskedik, nem tartanak sokáig azok az adott kis időszakok. Bezzeg én, aki nagy ritkán vagyok beteg, akkor viszont vért szoktam izzadni. Minimum 40 fokos láz, légszomj és még sorolhatnám. Nem szoktam sajnáltatni magam olyankor, megcsinálok mindent amit kell, de utána tényleg szenvedek végig. Mondjuk tény, hogy Eric még gyerek, ő hamarabb gyógyul egy felnőttnél, de tényleg kellemetlen ez rám való tekintettel.
Amint megemlítem, hogy tulajdonképpen én akarok kérdezni róluk, meglátom az szemében a meglepettséget. Rögtön nem tud válaszolni, hisz megérkezik a pincérnő, kitől Abi majd én is kérünk egy kisebb pizzát. Szerencsére nincs meghatározva, hogy csak egy méretben válasszunk úgy, mint egy másik közeli helyen, szóval gyanítom nem fog megártani egy ekkora pizza még akkor se, ha nem sűrűn eszek műanyagot. A pizza mellé csak egy üveg vizet kérek, és már fordulok is vissza a társamhoz.
- Tudod, nem szeretnék belepofátlankodni mert gyanítom semmi közöm hozzá. De hallottam hírét annak, hogy mostanában sokat veszekedtek Colinnal. Ha nem akarsz semmit mondani, akkor most szólj jó? Viszont ha mondasz valamit, akkor kíváncsi vagyok a te verziódra is, mert szóltam annak az okosnak, hogy egyik este elugorhatnánk valamerre. És ha akkor rákérdezek nem akarok nekiállni okoskodni anélkül, hogy ne hallottalak volna téged. Féltelek titeket és persze Connort is, remélem megérted - nézek rá aggodalommal teli tekintettel. Hangom mindvégig óvatos és kimért, mintha attól félnék, rám borítja az asztalt amiért belekontárkodok az ő dolgukba. Ezt mondjuk meg is érteném, de mint a családommal foglalkozni szeretnék velük, és mindig is jó hallgatóság voltam.

Eric-kel kapcsolatban én is megeresztek egy mosolyt és élvezettel figyelem Ryant, akin ilyenkor látszik, mennyire szereti azt a kis srácot. Nem hiába bíztattam én anno, hogy lépjen és vegye gyámságba. Ryan jó ember és tudom, hogy talán épp amiatt, hogy neki is piszok pocsék gyerekkora volt, a gyerekeinek véletlenül se lesz olyan. Mindent megtesz már most is, hogy rendben legyenek és olyan körülmények közt nőjenek fel, ami a legjobb. Tisztelem épp ezért Ryant és örülök, hogy a családja része lehetek lassacskán. Legalábbis, remélem az leszek még akkor is, ha mostanában sokat vitázunk Colinnal. Nem lesz vége ennek köztünk, abban biztos vagyok. Azt nem hagynám, mert annál sokkal jobban szeretem. Más kérdés, hogy Ő menni akar-e, ha megunja a vitákat és, hogy nem engedek.
Miután leadjuk a rendelést kibújik a szög a zsákból és kiderül, hogy miről is lesz itt szó. Őszintén szólva meglep, hogy ez kerül épp szóba, de nem veszem tolakodásnak és egyáltalán nem bánt, hogy érdekli Ryant mi van velünk. Sőt. Talán jobb is, ha Colin kiköpött másával el tudok erről beszélgetni, mert most vagy az derül ki, hogy igazam van vagy az, hogy hülye vagyok. Mindenképp jó, hogy egy "kívülálló" is elmondja a véleményét.
-Nem veszem tolakodásnak Ryan, te is családtag vagy és nekem is jó lesz azt hiszem, ha beszélek erről veled.- sóhajtok egyet, mert már maga a téma felhúz némiképp. Nem örülnék, ha emiatt siklana félre a kapcsolatom Colinnal és máris elmondhatnám, hogy a gyerek apja elhagyott és a gyerektartást fizetgeti, valamint hétvégente nála van. Nem akarok ilyen gyerekkort a fiamnak. Azt se akarom, hogy Colin boldogtalan legyen velem de azt se akarom, hogy évek múltán azt érezzem, hogy elbasztam az életem.
-Elég komoly dolgokon kapunk össze mostanában. Ugye, Axel ott lakik ami engem frusztrál... éjjel. Innen robbant ki az egész. Nem akarta Colin megérteni, hogy nem... szóval... -hát igen, itt azért eléggé zavarba jövök mert gőzöm sincs, hogy kellene elmondanom neki, hogy nem akartam napokig lefeküdni a bátyjával. Nem is tudom, hogy ezt el kellene-e neki mondanom de az biztos, hogy kettejük közt ez szóba kerülne.
-Szóval, nem tudtam feloldódni és innen jött az, hogy másik gyereket se akarok még és ezt Colin nem érti meg. Connort se terveztem. Nem akartam 25 évesen szülni, de így alakult. Az viszont biztos, hogy a munkámat szeretem és szeretnék még dolgozni de, ha most megint szülök aztán megint... akkor sose kerülök vissza.- sóhajtok egyet a panaszom végén, aztán amint Ryanre pillantok megint csak zavarba jövök. Szánalmas, hogy ezt a sógorommal kell megbeszélnem, de jól is esik elmondani. Úgyis ezen rágom magam mindig.
-Hülyék vagyunk, tudom, de úgy érzem, hogy önző dolog ez velem szemben, mert fiatal vagyok és még élni szeretnék. Nem akarok főállású anyuka lenni. Abba beleőrülnék de ő meg azt hajtja, hogy nagy család kell meg Connornak tesó még most és nem nagy korkülönbség a gyerekek közt bla bla bla. Viszont ott van az is, hogy a kezemet még mindig nem kérte meg, mintha ez így jó lenne. Most akkor vagy rendesen csináljuk a család dolgot vagy sehogy.- tárom szét karjaim a végére, de aztán inkább ráharapok a nyelvemre, mert már legalább negyed órája panaszkodok, mint valami öreglány. Szánalmas vagyok és a szégyenkezés asszem az arcomon is látszik.

Miután kiidegeskedem itt magam, hogy talán tolakodásnak veszi, hogy beleszólok az ő dolgukba, rögtön megnyugtat, hogy nincs ezzel gond. Egy hatalmas kő szinte hangzavarral szakad le a szívemről, és minden idegszálammal elkezdek koncentrálni arra, amit mond. Lassan de biztosan elkezdem összeállítani a képet a fejemben, és gyakorlatilag mindvégig jegyzetelek, hogy ne felejtsek el semmit.
Nem gondoltam volna, hogy ilyen komoly gondok vannak közöttük. Ha ezt tudtam volna, akkor a barmot már rég tökön rúgtam volna, hogy ugyan szedje már össze magát, hisz nem várhatja el, hogy úgy szüljön neki Abi gyereket, hogy amúgy ő nem akar.
Csak akkor szólalok meg, mikor az egész mondanivalója végére ér... legalábbis a jelenleginek, mert gyanítom lesz még itt mesélés.
Arcomat megdörzsölve húzódok közelebb az asztalhoz, majd két kezemet a karfán pihentetve fürkészem a nő arcát míg beszélek hozzá. Persze néha elpillantok róla, nehogy kellemetlenül érezze magát.
- Axel. Igazából én már beszéltem a sráccal, hogy a kisebb lakásba bebútorozhat, hogy hagyjon nektek is mozgásteret, elvégre ti ketten vagytok, nyilván élnétek nemi életet is. Én is hülyén érezném magam, ha valaki ott lihegne kint a kanapén. Nem tudnám én se átadni magam semminek. Szóval ez esetben teljesen egyetértek veled. Azt mondom, hogy üljetek le hárman és beszéljétek ezt meg. Én felajánlottam a lakást, hozzám jöhet, kordában is tudom tartani. Idegileg is és fizikailag is, szóval ezzel nem lesz baj. Vagyis ez most már csak rajtatok áll. Csak nem kell, hogy ebből is veszekedés legyen - hangom meglehetősen higgadt, már-már túlságosan is. Mondjuk nem meglepő, volt már rá precedens, hogy orvosi vizsgálatokon a legzaklatóbb témában is nyugodt tudtam maradni, sőt már-már az alvás terén jártam. Most persze ennek nincs meg a veszélye.
- Viszont azt, hogy gyakorlatilag követeli a gyereket, ellenzem. Ha elég esze lenne megérthetné, hogy egy egészséges fiatal nő vagy, akinek bár besikerült egy gyerek akit ugye imád, de ugyanúgy ott van még a karrier is, ami szerintem minden 21.században élő embernek fontos és elengedhetetlen. Az úgy ugye nem működhet, ha az egyik ember keres pénzt, míg a másik otthon rabszolgaként mos, főz, takarít és gyereket nevel. És ahogy én téged megismertelek, ez nem is vallana rád - egy pillanatra az ég felé emelem a tekintetemet, hisz tényleg hihetetlen számomra, hogy a saját testvérem ilyeneket vár el attól a nőtől, akit szeret. Én egyszer se kértem volna Monától, hogy szüljön nekem kapásból nyolc gyereket, ha nem akar. Valószínűleg Leah után is vártunk volna két-három, négy évet, hogy ideje legyen megszokni a gondolatot, valamint a szervezete ismét képes legyen rá, hogy kihordjon egy újabb gyereket. Mondjuk én könnyen beszélek úgy, hogy már eleve volt egy fiam, valamint Mona elhunyt, így nem kellett emiatt izzadnunk.
- És mikor ezt elmondtad neki, mert gondolom elmondtad, ő mit szólt hozzá? Rögtön támadásként fogta fel, vagy...? - a mondat végét nyitva hagyom, hogy reagálhasson rá.
- Azt viszont tényleg nem értem, hogy miért nem kérte meg a kezed annak ellenére, hogy már nekem is áradozott róla... gyáva szegény? - lesek sunyi mosollyal Abire, majd kicsit komolyabbra fordítom a szót.
- Tényleg megfejthetetlen fazon.

Az Axel téma után rám tör a lelkifurdalás, mert ugye én rinyálok miatta, de azt nem bánom, hogy ott van. Nem azt akartam sugallni ezzel, hogy nagyon zavar vagy valami, csak meg kell szokni a jelenlétét. Nekem ez nehezebben megy, Colinnak nem.
-Axel nem zavar, csak ugye a szabad szobát még nem rendeztük be neki. Akkor nem lenne gond, de most még a nappaliban él és így... zavar. Amilyen kis lökött ráadásul képes lenne azzal szívni a vérem, hogy mit hallott és mit nem az éjjel. De Colin persze megsértődött és rinyált, hogy ezután mi lesz vajon és, hogy majd kinyögöm, hogy használja a kezét meg hasonlók.- csóválom a fejem, holott ez nem így van, nem várnám el, hogy cölibátust fogadjon. Legfőképp azért nem, mert én is meg tudom őt piszkosul kívánni, nekem is vannak szükségleteim, csak épp nem tudok akárhol és akármikor szexelni. Ezt ő reagálta túl akármit is mond. Két nap után még nem vágjon ilyet a fejemhez és kész.
-Ez a gyerek dolog meg... még javában terhes voltam Connorral, mikor először szóba jött, hogy szerinte úgy a jó, ha nincs nagy korkülönbség a gyerekek között meg ilyesmi. Akkor nem is reagáltam, abba is maradt, de most legutóbb ezt is felhozta, hogy akkor se gyerek, se szex... ő könnyen van. Nem neki kell kihordani se, hogy a folytatást ne is említsem. Neki csak meg kell csinálni.- morgom morcosan magam elé, közben olykor Ryanre sandítok és azzal, hogy egyet ért velem, kicsit megnyugtat. Legalább tudom, hogy nem feltétlenül én vagyok a hülye és a karrierista. Sok nő harminc fölött se szül, Colin ezért igazán nem szólhat meg.
-Persze, nem akarom emiatt bántani, mert szeretem és becsülendő, hogy olyan pasi, aki a családot pártolja, csak... nem akarok kényszerből szülni. Komolyan nem tudom már, hogy melyikőnk bolondabb.- sóhajtok ismét gondterhelten, mert így meg az az érzésem támadt, hogy én most bemószerolom Colint és szemétnek állítom be, holott nem az, csak épp nem egyezünk meg valamiben. A vita ellenére én még mindig őrülten szeretem és semmi mást nem akarok csak, hogy ez működjön köztünk de ez a dolog enyhén szólva kiborított.
-Ekkor vágta a fejemhez, hogy túlreagálom és, hogy játszom az áldozatot. Igaz, kicsit durvábban adtam elő a dolgot, mert megspékeltem egy "önző barom"-mal, de dühös voltam...- motyogom ismét szégyenkezve, mert tisztában vagyok vele, hogy ez nem volt szép. Nem önző és nem is barom, csak ebben az ügyben van rajta szemellenző és nem lát mást, csak amit ő akar. Egy gyerek viszont két emberen múlik.
-Nem tudom. Szerintem úgy volt vele, mint én, hogy nem akar traktálni a bajainkkal, mikor neked is van bőven dolgod. De, ha azt mondod tényleg tervezte, akkor elhiszem viszont nem tudom, mire várhatott. Nálunk, egy gyerek után ez már nem olyan dolog, mint egy fiatal párnál.- vonok vállat, miközben a pincérnőre pillantok, aki mosolyogva lepakolja elénk a pizzákat és az innivalókat is. Próbálok közben elővarázsolni egy hálás mosolyt, de aztán ismét a gond ül ki az arcomra és most akkor kicsit örülök is meg nem is, amiért tervezgette a lánykérést. Mire várt? Vagy ennyire bizonytalan azzal kapcsolatban, hogy meg akarja-e kérni a kezem. Komolyan nem tudom már mit gondoljak. Ezek után pedig biztos, hogy még inkább elgondolkodik a lánykérésen. Talán megfogadja azt is, amit hozzá vágtam, hogy keres magának másik nőt. Istenem. Mit tettem?
-Nem tudom, hogy fogunk ezen túl jutni. Biztos kell egy kompromisszum majd, de fogalmam sincs, mi lenne a legjobb. Nem akarom dátumhoz se kötni, hogy "na akkor most csináljuk a második gyereket".- magyarázok kissé megzuhanva, miközben villámmal az asztalterítőre rajzolgatok, végül óvatosan sógorra pillantok. Képzelem, mennyire nézhet most minket hülyének. Viszont tudom, hogy örül talán, hogy most legalább képben van már, ha Colin tényleg nem szokta beavatni semmibe.
-Megbántad már, hogy ide hívtál, mi?- vigyorodok el végül, ahogy óvatosan utalok rá, hogy még magamat is unom lassan és, ha az ő helyében lennék, talán kikészülnék hirtelen ennyi infó és hiszti hallatán. De persze, fordított helyzetben én is segíteni akarnék neki.

A hallottakon akaratlanul is elvigyorodok.
- Remélem tisztában vagy azzal, hogy ez nagyon furán hangzik - vakarom meg a tarkómat - ilyenkor tudjuk mi a teendő nem? Ahhoz, hogy mindenki békében éljen, Colin megkapja "azt" amire vágyik, te a nyugalmat? Gyorsan meg kell csinálni a szobát. Hihetetlen de két délután után úgy rendbe lehet csapni egy szobát, hogy az még egy építész is megirigyelné. Ha igénylitek szívesen segítek - ajánlom fel. És ha belegondolok abba, hogy minek az érdekében küzdök, gondolatban nyakon csapom magam. Utoljára három hete volt alkalmam egy kis légyottra, azt se a legtökéletesebb formában, mivel Eric ránk nyitott, Emily meg kis híján ablakon át távozott kínjában. Minden esetre ha én nem tudok tisztességes nemi életet élni akkor akkor már a testvéremnek és a sógoromnak legyek pár jó estéje.
- Ezt viszont illene megbeszélnetek higgadtan. Ha gondolod szót emelhetek az érdekedben én is, mert én magam is ellenzem, hogy a nő úgy szüljön gyereket, hogy azt nem is akarja. Meg apropó! Milyen már, hogy az egyik fél követeli, hogy legyen? És mi van akkor ha több év van a két gyerek között? De most őszintén kérdezem - nézek rá immáron én úgy, mintha személyes sértésnek vettem volna a hallottakat. Persze a hangsúlyt megtartom meglepettnek, mint sem felidegesítettnek.
- Persze, hogy becsülendő, és imádom is érte - nem sűrűn használok ilyen jelzőt, de ez az igazság. Colin olyan nekem mintha egész életemben ismertem volna. És azzal, hogy Monát elveszítettem, még közelebb sodort minket egymáshoz, és tényleg olyan, mintha az a felem lenne, ami nincs meg bennem. Két különböző, mégis egyforma ember. Kiegészítjük egymást, jól kijövünk egymással. De még így is van egy-két olyan dolga, amitől a falra másznék. De gondolom ez fordítva is igaz.
- Mikor dühös az ember, akaratlanul is mond olyanokat, amit nem akar. Szóval emiatt igazán nem kell kétségbeesned de neki se. Még akkor se, ha rosszul érzed magad miatta. Szerintem egyik este kucorodjatok be egymással szembe a kanapéra egy nagy pohár kakaóval, vagy forralt borral, és beszélgessetek erről nyugodtan. Vagy ha tényleg nem oldódik meg, akkor javaslom a párterápiát. Lehet, hogy hülyén és kegyetlenül hangzik, de volt egy időszak, mikor mi Monával jártunk, mert nem tudtunk megegyezni egy-két dologgal kapcsolatban és mindig csak felesleges versengéseket és veszekedéseket szült. Végül csak megoldódott minden. Szóval - tárom szét a karom - csak meg kell oldódjon, ami magától ugye nem fog megtörténni, utána minden egyenesbe jön. Csak oda kell figyelni, hogy ne veszítsétek el az iramot.
- Hidd el én se értem, de ezt tőle kellene kérdezned. Hogy mire várt, miért várt? Félt esetleg az elkötelezettségtől? Vagy egyszerűen csak nem híve annak, hogy papírotok legyen arról, hogy egymásé vagytok? Nem tudom - csak most jut el a tudatomig, hogy a pizza már rég megérkezett. Nem meglepő hát, hogy értetlenül pislogok le a nagy tányér kajára.
- Azzal ha kompromisszumot köttök, nem mentek semmire - tör elő belőlem az ügyvéd, és hangom a kelleténél is zordabbnak hathat. Tekintetem rosszalló. Ez nem lehet megoldás, és kinek származna érdeke belőle?
- A gyerek nem dátum és idő kérdése, hanem emberi felkészültség, kötelék és szeretet. És persze béke. Ha ezek nincsenek meg, amit persze nem látok lehetőségnek, akkor felesleges a gyereken gondolkodni. Már csak azért se, mert nyilván ha az anya úgy érzi, hogy nem felkészült, nem érzi magát képesnek rá, akkor a szervezete úgyis kifogja lökni. És lehet, hogy ez így kegyetlennek hangzik, de sajnos igaz - tapasztaltam, igen.
- Igazság szerint nem mondtam még, de ha már témába vág... annó Cécile is gyereket várt tőlem, de nem volt felkészült. Karrier, és a többi. El is vetélt - hangomban némi fájdalom is megjelenik, hisz még mindig kötődök hozzá.
- Talán épp emiatt látom úgy, hogy ha te azt mondod, hogy nem, akkor nem!
- Mi? Nem, dehogy! Miért bántam volna meg? Örülök, hogy beszélhetünk még akkor is, ha elég drámai a helyzet - mosolyom igaz, nem felvett, művi. Tényleg jó itt lenni vele úgy, hogy tudom, ha sokat nem is de valamicskét segíthetek neki. Legalább csak megerősíthetem, hogy nem benne van a hiba.

Olyan érzésem van, mintha épp egy pszichológussal beszélgetnék, mert Ryan minden válaszával nagyon jól beletrafál mindenbe és folyton a megoldást böki ki. Meg kell csinálni azt a szobát, én is tudom, de ez a mamlasz állandóan dolgozik, én pedig nem tudok bevonszolni oda egy ágyat vagy egy szekrényt. A két srácnak kellene ezt intéznie-gondolok itt Axelre ugyebár-, nem nekem. Na és persze, költekezni is kell, ami nem megy csak úgy. Nem mondom, hogy csövesek vagyunk, csak bele kell kalkulálni a kiadásokba.
-El lesz ez intézve, csak ugyebár az a gond, hogy ezzel a szex megvonásos két estével indult a vita, mire a gyereknél kötöttünk ki. Arra legalább jó volt a veszekedés, hogy kibújt a szög a zsákból és kiderült, ki mit gondol és érez.- motyogom szomorkásan, mert bár jó dolog, hogy kiderült minden, de mégse tudok ennek annyira örülni, ahogy annak se, hogy még mindig ott csüng ez köztünk még, ha beszélünk is egymással. Úgyis elő fog még kerülni a téma.
-Igen. És tudod, meglehetősen furcsa, hogy nem fordítva van ez az egész. Máshol inkább arról szokott vita lenni, hogy a nő akar gyereket és a pasi nem. Itt meg Colin rágja a fülem... nem értem, mi baj van velünk.- sóhajtom egy vigyorral a képemen, ami leginkább már kínomban jelenik meg a képemen, mert ha mindez egy filmben játszódna le, jót röhögnék a főhősökön. Más kérdés, hogy itt mi vagyunk a két főhős Colinnal és az életünkről van szó.
-Bízom benne, hogy mi is képesek leszünk megoldani ezt és nem kell egy terapeutát bele vonni. Rohadtul idiótának érezném magam.- röhögök ismét kínomban, de ez már tényleg sok lenne. Aztán jöhetne a pszichológus és más baromságok, mintha idióták lennénk, pedig nem vagyunk. Csak nem jutunk dűlőre. Leginkább, most azt kellene Colinnal megtárgyalnunk, hogy ki mennyire szereti még ezek ellenére is a másikat, aztán megoldódik majd minden. Csak ne tekintsünk úgy egymásra, mint ellenségekre és ne mondjak neki baromságokat dühösen. Nem akarok vitázni Colinnal.
-Azt hiszem, ma leülök vele megbeszélni mindent. Alaposan átrágjuk rajta magunkat és... megfogadom a tanácsod. Nem emeljük fel a hangunkat, ha meg úgy lesz, akkor az illető két percre kimegy levegőzni.- vigyorodok el, és szinte látom is magam előtt, hogy felváltva rohangálnánk az udvarra Colinnal. Bár, ahogy magamat ismerek, leginkább én ücsörögnék odakint, mert én csinálom mindig a vita hangulatot, ha ő csendben, nyugisan támadni kezd. Én erre felkapom a vizet, felemelem a hangom, elő hozok mindent és bamm. Kész a vita. Velem van a baj. Ez már biztos.
-Hát ebben a témában nem fogok engedni, annyi szent. Colinnak bele kell majd törődnie, mert nem szívesen vetélgetnék el, amiért nem érzem úgy, hogy akarom azt a gyereket. Biztos rám tör majd egyszer, hogy kistesó kell Connornak, de ez még nem most van.- rázom a fejem nemlegesen, amivel egyrészt magamnak is jelzem, hogy nem nem és nem, meg persze Ryannek is, akivel furcsa mód egyetértünk. Örülök, hogy ő legalább nincs ellenem és nem hajtja még ő is, hogy akkor is csináljunk gyereket Colinnal. Legalább mellettem is áll valaki mert, ha az anyámnak mesélnék erről, ő Colin pártján lenne, az tuti.
-Hidd el én is nagyon örülök és hálás vagyok, hogy végig hallgattál és próbálsz segíteni. Nem tudod milyen jó más véleményét is hallani és nem csak az én gondolataimon zsörtölődni.- mosolyodok el hálásan, ahogy a sógorra lesek, aki most nagyot nőtt a szememben és nem azért, mert az én pártomon van hanem, mert teljesen korrekt most is, ahogy egy ügyvédhez illik.
-Na de most akkor térjünk át rád. Mi is van Cécile-el pontosan? Mi történt veletek és... akadt már másik jelölt? Mert hát egy ilyen pasi biztos nem szaladgál sokáig egyedül, én már csak tudom.- vigyorodok el, hiszen konkrétan a párom klónjával ücsörgök, szóval én aztán tudom, mennyire jóképű ez a két mamlasz. Ez az a helyzet, amikor Colin nem szólhatna semmit arra, ha azt mondanám, hogy a tesója is vonzó. Egész vicces helyzet ez.
-Ja és persze, jó étvágyat közben.- lesek le a pizzámra, aminek nem tenne jót, ha kihűlne úgyhogy, ha tudunk, beszéd közben neki is láthatunk.

- Csömörből vödörbe. Értem én - nálunk Cécilevel volt ez a helyzet. Én felhozta megy érvet - feleslegesen mert nem ez volt az ok - ő pedig jött a sajátjával. Aztán végül rájöttünk arra, hogy mindkettőben van igazság és mindkettőnknek szüksége van a másikra, de nem használjuk ki egymás előnyeit már csak a saját büszkeségünk miatt se. Fárasztó dolog ez a kapcsolatosdi, nem meglepő, hogy egyszeri alkalmak mellett döntöttem. Mondjuk az kicsit furcsa, hogy ezt pont a nálam idősebb munkatársnőmmel bonyolítom le, de hát tagadni se lehet, hogy van közöttünk fizikai vonzalom.
- Viszont azzal, ha ilyen veszekedések árán tudjuk meg, hogy mit gondol a másik, az elkeserítő - húzom el a számat nemtetszésemet kimutatva ezzel. Soha nem volt jó megoldás a veszekedéssel való megoldás, de van akik csak így tudnak dűlőre jutni.
- Ez viszont tényleg nem meglepő tekintettel arra, hogy szembesülnie kellett azzal, hogy örökbefogadott gyerek. Lehet, hogy furán hangzik, de kicsit olyan, mintha bizonyítani akarna nem? Hogy ő több gyereket is feltudna nevelni. Nem azt mondom, hogy velem nem ez van, hisz én saját magamnak akartam bizonyítani azzal, hogy jobb apja tudok lenni a gyerekeknek, mint amilyen az én apám volt - hangom akaratlanul is megremeg, bár azt hiszem ez érthető.
- Én pedig hiszek bennetek. Menni fog - nézek rá biztatóan, hisz tényleg elhiszem, hogyha valakik, akkor ők megfogják tudni egyedül is oldani. Én csak túl kétségbeesett és gyáva voltam ahhoz, hogy egyedül álljak szembe Mona akaratával, ezért volt szükségem másnak a véleményére, segítségére.
- Ha nem látja be akkor küld hozzám, megagyalom - kacsintok rá miközben felkapom az ásványvizet, hogy belekortyoljak.
- Örülök, hogy a segítségedre lehetek - lesek fel rá, majd a késsel megpiszkálom a pizzára olvasztott sajtot. A kérdésére viszont nagyot nyelek, és egy pillanatra el is bizonytalanodok. Mi a fenét mondjak erre? Az igazat?
- Jóétvágyat - lépek át gyorsan erre a témára, de már folytatom is az előbbivel.
- Nem tudtunk dűlőre jutni. Mindketten mást akartunk. Mindkettőnknek a karrier volt az egyik legfontosabb, de mint nálad, ő se akart még gyereket. Viszont ez rám is igaz, nem lettem volna még felkészülve egy másik gyerekere is, viszont Leah és Eric még mindig ott volt, akik zavarták Cécilet. Imádta őket, sokat átvállalt, de be kellet, hogy vallja nem csak magának de nekem is, hogy nem tud mindig velük lenni és soknak találta. Legalábbis szerintem. Aztán... mégis teherbe esett, de mint már említettem a gyerek elment. De a legnagyobb ok nem is ez volt - köszörülöm meg a torkomat, majd mélyen a hajamba túrok, s megmarkolva azt, az égbolt felé pillantok attól várva a megoldást. Egy isteni fényt, ami sugall valamit. Hát sugall is.
- Jól van... a körzetemben te lesz az első és remélhetőleg az egyetlen is aki tud róla, mind addig míg nem látom magam késznek arra, hogy Colinnak is színt valljak. Tudod Abi, nem szimpla ügyvéd vagyok - úha, ez rohadt hülyén hangzik így, nem is vagyok rest elvigyorodni.
- Öt éve a CIA-nak dolgozok. Ügynök vagyok - hangom roppant halk, és óvatos.
- Külföldi hírszerző, elemző és megfigyelő vagyok... és az elmúlt években volt már szerencsém kimenteni, de ugyan akkor szarba is keverni embereket. És nem akartam, hogy Cécile is áldozatul essen. De ugye ezt nem mondhattam el neki. És lehet, hogy most totál hülyének nézel főleg, hogy előletek is titkoltam, de... remélem megérted - sóhajtok, és félve pillantok fel rá.

Tudom, hogy meg fogjuk tudni oldani ezt Colinnal, csak nem tudom milyen áron. Lehet, hogy megbeszéljük majd csak elhidegülünk vagy rájön, hogy én nem olyan vagyok, mint aminek ő szeretne. Nem tudom mi lesz velünk és ez kiborít. Utálom a bizonytalanságot, de csak azért, hogy ő elégedett legyen és úgy érezze, hogy minden oké, nem fogok még egy gyereket szülni. Connor más volt, ő közbe jött és elvetetni nem bírtam volna, mert nem vagyok gyilkos. De önszántamból nem fogok újabb gyereket bevállalni. Még nem.
-Tudod, én magam is tervezgetem, hogy nem egyetlen gyerek lesz, mert az pocsék lehet és mert biztos lesz idő, amikor majd a babázás és a sok édes pillanat, amit Connor okozott nekem hiányozni fognak. A sok bosszúság mellett kétszer annyi boldogságot ad a kis fickó és épp ezért tudom, hogy lesz itt még gyerek. Csak Colinnak kell beadagolnom, hogy erre várni kell. Ha ez sikerülni fog, akkor nem lesz semmi gond szerintem, mert amúgy minden jól megy köztünk.- sóhajtok egy vállvonás közepette, mert amúgy tényleg nincs okunk szerintem panaszra. Belerázódtunk már a mindennapokba és a múltkori "sokat dolgozol és el vagyok hanyagolva" vita után észbe kapott Colin is, hogy nem a hitel és a túlóra a legfontosabb, hanem, hogy velünk legyen és Connor ismerje az apját. Ezen is átevickélünk majd valahogy.
-Isten ments, hogy elgyepáltassam veled. Nem szeretném, ha a mi dolgunk köztetek is feszültséget okozna Ryan. Bármi is van, ő a testvéred, szóval... ne kapjatok ezen össze, ha beszéltek esetleg.- akkor biztosan felkötném magam, ha most emiatt még ők is eltávolodnának egymástól. Hiszen csak ők vannak egymásnak, mint család és én azt szeretném, hogy ez még sokáig így legyen, hogy Ryan legyen a nagybácsi, aki elviszi horgászni vagy bánom is én hova Connort, mi pedig néha Ericet és Leah-t szórakoztatjuk. Nem kell a harag semmi miatt sem sehol.
-Ahogy látom, mindketten bele tudtok trafálni nők terén.- vigyorodok el kissé elpoénkodva az egyébként rohadtul nem vicces és rohadtul nem boldog történetet, mert Ryan és Cécile cukik voltak. Ha Connor nem lenne, szerintem mi is így végeznénk Colinnal, csak ugye nálunk van egy gyerek is köteléknek, nem széledhetünk csak úgy szét. Lehet, hogy a szerelem is erősebb? Nem tudom, de Cécile és Ryan helyében nem hagytam volna, hogy emiatt tönkre menjen a kapcsolat, ahogy nálunk sem fogom hagyni.
Mindeddig az egész találka nyugodt és barátias, de a következő pár percet már nem tudom hova sorolni. Legfőképp azért, mert amikor Ryan megszólal én épp az almalevet szürcsölgetem, így aztán a hír hallatán majd, hogy nem megfulladok. CIA?
-Mi a picsa? Vagyis... bocsánat, ne haragudj de... mi van?- hüledezek elkerekedett szemekkel, miközben köhécselek még párat és most nem tudom, hogy ez valami poén akar lenni vagy komoly. 5 éve?
-Ryan ez... hát én nem tudok mit mondani. Emellett nem is értem, mit vártál. A CIA komoly terep, de gondolom tudod. Nem lehet normális életed, feleség és gyerekek... velük mi lesz, ha egyszer bajod esik? Én...- habogok, mivel fogalmam sincs mit mondhatnék. Persze, nem akarom én lecseszni de tény, hogy legszívesebben megrugdosnám, amiért ilyen veszélyes baromsággal foglalkozik. Mi a fene van ezekkel a srácokkal, hogy feszt hőst akarnak játszani? Colin folyton terepre menne, ez meg CIA-s. Mindenképp meg akarnak egyszer halni valami vadbarom keze által?
-Hát ez most... letaglózott és igazából nem tudom, mit vársz tőlem. Megdicsérni nem foglak ezért, remélem tisztában vagy vele.- sóhajtom végül, ahogy hátra dőlök a székemen és most valahogy a pizzához nem érzek elég erőt magamban. Így nem is szülhetek hiszen, ha ez az őrült ne adja Isten meghal egy akcióban, a két gyerekkel mi lesz? Még szép, hogy hozzánk kerülnek. Nem hagynám, hogy árvaházba vigyék őket. Ez őrület...

- Akkor ezt magyarázd el neki. És ne kapjátok fel minden egyes beszélgetés alkalmával a vizet. Most komolyan, lehet, hogy sokat tépik egymás idegeit az emberek, főleg a párok mivel hol ezt, hol azt akar az egyik, ami a másiknak nem tetszik. De akkor, ha valamelyik elkezdi megemelni a hangját, vagy támadni akkor csak világháborút robbantanak és nem mennek semmivel semmire, csak harag és kesergés lesz belőle - nem szívesen vallom be magamnak, hogy már én is jártam így nem is egyszer, de épp ez az! A hibáiból tanul az ember és tud segítő jobb-ot nyújtani másnak.
- Aj, tudod jól, hogy nem mennénk feleslegesen egymás torkának, mint ahogy azt is, hogy a magunk férfias módján beszélnénk ezt meg. Nem lesz semmi harag, semmi hátba szúrás - nyugtatgatom, hisz tényleg nem kell véresen komolyan vennie. Nem akarom megverni a testvéremet, nem mennék vele semmire még akkor se, ha elég kiegyenlített küzdelem lenne.
- Bele. Úgy látszik nekünk munkamániás, karrierista nők jutottak, ami mondjuk nem is rossz, mert nem árt ha egy embernek vannak céljai. És ennek nem a gyerekvállalásnak kell lennie, első körben - mosolyodok el, miközben még mindig a pizza nyúlós sajtjával szórakoztatom magam. Csak ezután tévedek veszélyes vizekre, így a CIA témára aminek említésének hála Abit kis híján almalébe fojtom. Aggodalmas tekintettel fürkészem az arcát és várom, hogy a legközelebbi tárggyal ami a kezébe akad - így a villával - egyszerűen nyakon szúrjon. Nem hibáztatnám érte.
Akaratlanul is elvetem magam.
- Hát Abi, volt öt évem megtapasztalni, hogy milyen kemény terep - vakarom meg a tarkómat szerény mosollyal.
- Tisztában vagyok vele. És amúgy lehet, csak nagyon résen kell lennem. Mind idáig nem is volt nagy baj, mindvégig biztonságban voltak, biztonságban voltatok. De most belekevertek egy olyan ügybe, amibe nem lett volna szabad - mutatok a halántékomon lévő foltokra, ezzel utalva egy jó kis bunyóra aminek végül túlélője lettem, de ugyan akkor szenvedője is.
- Nem kell dicsérni, mert tényleg nem várom el. Öt éve elég kiszolgáltatott helyzetben voltam. Épp, hogy befejeztem a Harvardot, máris bekerültem a közegükbe és rájöttek, valamint rájöttem, hogy tudok segítséget nyújtani nekik. Ekkor indult el minden, és bár nem vagyok büszke, akkor nem láttam értelmét annak, hogy azt mondjam, nem! Nem volt életem, nem volt családom, én is olyan karrierista fasz voltam mint a legtöbb New Yorki üzletember. Így biztosították nekem az ügyvédi posztot, amit meg is tartottam. A saját eszemmel és a rendelkezésemre álló rendszerek segítségével is. Viszont nem akarom, hogy emiatt utálj. Próbáltam pontot tenni az i-re, véget vetni ennek, de ugyebár nem megy ez olyan könnyen. Lehet, hogy nem úgy működik mint egy maffiánál, hogy ha ki akar lépni az ember levágják a fejét, vagy szimplán lelövik. Egyszerűen mint említettem hülyeségbe kevertek bele, amivel most be kell épülnöm egy csoporthoz, ami nem lesz egyszerű.... - nyögöm. A pizza még mindig érintetlenül mutogatja magát előttem, és az illata is csak elundorít attól, hogy egyek belőle. Nem kívánom. Félek attól, hogy mit gondolhat rólam a nő, és ezt nyilván az arcomon is látja.

Lassan kezdek rájönni, mi lesz a helyes megoldás a Colin ügyben. Nyugodtan meg kell beszélni és lehetőleg egy békülős szexszel lezárni a dolgot vita helyet. Sokkal jobban szeretem, amikor így ér véget egy vita, mint úgy, hogy Connornál alszok a kanapén. Meg lesz ez oldva, érzem. Már, csak azt remélem, hogy Colin nem ábrándult ki belőlem annyira, hogy ne érezze szükségét annak, hogy megjavítsuk a kettőnk viszonyát.
-Ennek örülök. Egy kis püfölés még bele fér, mert nagyon nem tennétek kárt a másikban szerintem, csak ne durvuljon el. Akár le is járhatnátok bokszolni az edzőterembe. Colin szeret öklözni.- vigyorodok el és végtére is, azt hiszem elég jót tenne mindkét pasinak, ha kicsit többet lennének együtt és, ha így vezetnék le az ideget. Én meg majd püfölöm Axelt, hogy megbeszéltem vele. A kis.... kiborít a kölyök két perc alatt úgyhogy élvezettel fogom tanítgatni önvédelemre. De legfőképp én fogom élvezni, hogy elgyepálhatom.
-Előbb-utóbb meg lesz az a nő, hidd el. Feltéve, ha életben maradsz...- jegyzem meg ezt már annak fényében, hogy tudok a CIA-s dolgáról. Gőzöm sincs, hogy fog Ryan élete alakulni de tény, ha baja esik, még én is megverem. Nem akarom végig nézni, ahogy tönkre vágja magát a nyamvadt CIA kedvéért.
Értem én a történetét és, hogy miért keveredett bele és becsülendő is, hogy ezt a hivatást választotta és óvja a nemzetet, na de könyörgöm... megéri ez úgy, hogy a gyerekei számítanak rá? Kétlem.
-Miféle ügybe kevertek bele Ryan?- hajolok előrébb gyanakvó tekintettel, mivel nekem csak ennyi jutott, ez a kis gyanús mondat, hogy belekeverték valamibe. A minimum, hogy mesél róla és még talán súgni is tudok. Az pedig megint csak korrekt lenne, ha a testvérét is értesítené arról, hogy számítsunk rá, megmurdelhat simán mert az idiótája CIA-s már öt éve. Istenem. És én még a gyerek gond miatt aggódtam.
-Erről beszélned kell Colinnal nagyon sürgősen, Ryan. Tudnia kell róla. Ne is a mi ügyünkről traccsolj vele, ha találkoztok. Azt mi megoldjuk. Erről beszélgessetek inkább mert, ha elveszít téged is... nem tudom mi lesz vele. Végre egymásra akadtatok és akkor most kiderül ez...- sóhajtok egy nagyot gondterhelten és legszívesebben elsírnám magam, amiért ilyen fordulatok vannak a családban. Másfél éve vagyok kb Colinnal, de azóta elő került Ryan -ami éppenséggel boldog fordulat volt-, aztán meghalt Mona, most még össze is kaptunk alaposan és ugyebár ott van Axel, aki csak ránk számíthat... őt se érintené jól, ha Ryan meghalna. Olyan szerencsétlen családjuk van, hogy a helyükben én már összezárnám magam a maradék rokonokkal és senkit nem engednék sehova.

- Ez nem rossz ötlet - mutatok rá. Elég sokat járok esténként futni, no meg kondiba de arra még soha nem gondoltam, hogy ezt ketten is tehetnénk Colinnal. Ha minden nap nem is, de heti egy-két alkalommal. Beszélgetni is tudnánk, emellett segíteni egymásnak. No majd ezt megemlítem neki.
- Nem áll szándékomban kipurcanni az elkövetkezendő néhány évben - lesek egy mellettünk elsuhanó alakra, ki egy pillanatra visszanéz rám. Rosszallóan fürkészem az idegen arcot, de már dőlök is hátra, hogy a fejemet ingatva elvigyorodjak.
- Nem épp a legjobba. Nem tudom, hogy mennyire ismeritek Axel kis pajtását, Anthonyt. Elvileg együtt, vagy külön-külön jöttek Vegasba, azt nem tudom, de itt van ugyebár mind a két hülye. Na én már egyszer Miamiban találkoztam Anthonyval. És akkor ki kellett rángatnom a szarból. Már akkor tudta, hogy a CIA-nak dolgozok. Most pedig ezt kihasználva rögtön felkeresett, miután nagy szarba került. Megöltek valakit, aki egy maffiafejesnek a kölyke volt, szóval most rátapadtak Tonyra aki meglátogatott a munkahelyemen, hogy a segítségemet kérje. Szépen megfogalmaztam hogy örülnék neki ha tisztában lenne azzal, hogy két gyerekem van, itt a családom, nem akarom rátok zúdítani se a maffiát se a CIA-t, mert akkor nem őket hanem Anthonyt nyírom ki gondolkodás nélkül.
Nagyot sóhajtva vakarom meg ismét a tarkóm.
- Beszéltem a CIA-val tegnap. Küldtek hat mesterlövészt, szóval a ti környéketek és a miénk is ki van biztosítva. Nyugi nem kell attól tartani, hogy kukkolnak, egyszerűen figyelik a környéket. Valamint a napokban érkezik két társam, egyik akivel be kell épülnünk valamelyik csoporthoz, egy pedig összeköttető a CIA-val. Hát efféle ügybe - tárom szét a karom végső elkeseredésemben. Hogy nagyfiúnak érzem magam amiért a legnagyobb kutyákkal dolgozok? Nem... inkább megkínzottnak, hisz csak élni akarok a fiammal, a lányommal és azokkal akiket szeretek. De egyelőre nincs kilépés.
Mikor Colint említi, megnyomkodva az orrnyergemet, biccentek egyet.
- Igen tudom... de tudod a bátyjának aki ráadásul az egyik felem, sokkal nehezebben mondja el az ember. Félek attól, hogy hogyan reagálna. Hidd el én se szívesen gondolok bele abba, hogy itt mindennek vége lehet, de próbálom azzal hitegetni magma, hogyha eddig is minden rendben volt akkor most is így lesz. Csak ugye az ember nem tudhatja, hogy mikor üt be a krach.

Szinte fáj belegondolni, hogy a szűk kis családunkban kb mindenki olyan munkát végez, aminek köszönhetően bármelyik napja lehet az utolsó. Persze, az ember próbál erre nem gondolni, de attól még a dolog ott lebeg felettünk és tisztában vagyunk vele. Ennyiből jó, hogy én most otthon vagyok. Addig se vagyok veszélyben, csak épp a hivatásommal ez meg együtt jár. Tenni akarok valami jót a világért és az otthon ücsörögve és babát pelenkázgatva nem megy. Ahogy Ryannek és Colinnak se. Csak ne purcanjon ki egyik se.
-Nem is ajánlom. Szükségünk van rád, ezt sose feledd.- mosolyodok el, ahogy az ismerős szempárba nézek, ami minden reggel és este az arcomba bámul. Sose fogom ezt megszokni és valószínűleg emiatt van, hogy Ryant is igen fontos személynek tartom az életemben. Azt végig nézni, ahogy őt eltemetik felérne azzal, mintha Colint temetnék. Nem bírnám a látványt elviselni és Ryan... csupa szív ember ő is. Nem akarom, hogy baja essen. Persze, nem én döntök az élete nagy kérdéseivel kapcsolatban.
-Hogy micsoda? A kis rohadék...- fortyogok, amint a tudomásomra jut, miféle barátja van Axelnek és, hogy miféle ügyeik vannak. Szívem szerint most azonnal kivágnám otthonról a kis patkányt, amiért elfelejtette említeni, hogy ilyen idióta baromságokba mászik bele. Az kell még nekünk, hogy miatta a nyakunkba szakadjon a maffia. Megölöm ezért egy nap!
-És ezt mikor akartad említeni Ryan? Nem tudom mennyire érthető, de Axel ott él nálunk. Szerinted, hiányzik nekem, hogy ránk szabadítsa a maffiát? Nem hiszem el. Miért nem zártátok még ezt a kölyköt egy két négyzetméteres szobába?- túrok a hajamba idegesen, aztán inkább, hogy befogjam végre a szám és ne mondjak semmi csúnyát, vágok egy szeletet a pizzából és a képembe tolom. Addig se magyarázok.
-Csodás. Mindez köszönhető két kis takonyvirágnak, akik ahelyett, hogy a pöcsükkel játszanának, ilyen baromságokba másznak bele. Ne haragudj Ryan, de ez most még jobban kiborított, mint a CIA-s vallomásod. Ezt az Anthonyt... ha meglátom a házam körül én magam fogom lelőni. Neki köszönhetően most te is veszélybe kerültél. Miért nem tudnak ezek Xboxozni?- hadarom tovább a magamét, mert igen. Kissé felhúztam magam és asszem ez most jó ideig így is fog maradni, akár tömöm magamba újfent a pizzát, akár nem.
-Erről mindenképp fel kell világosítanod Colint. Nem fogok egyedül idegeskedni azon, hogy mikor ront ránk a maffia a kis majomnak köszönhetően. Eddig se szívleltem a srácot, megmondom őszintén, most meg végképp nem. Értem én, hogy szar gyerekkora volt, de igazán gondolkozhatna, mielőtt cselekszik ő is és a haverja is. Elásom élve...- sziszegem a legvégét dühösen és benyomok még egy falat pizzát. Még jó, hogy itt a kaja, mert lehet, hogy már a villával vésném az asztalt. Axelnek találni kell valami helyet, ha ilyen barom marad. Nem fogom miatta veszélynek kitenni a családom...

- Ez biztató. Már csak ezért is érdemes élni, vagy életben maradni - mosolyodok el már csak a hallottak hallatán is. Tényleg nem áll szándékomban elpatkolni főleg annak tudatában, hogy itt vannak a gyerekek, valamint Abiék. Fontosak nekem, és ha egyedül lennék talán gondolkodás nélkül odavetném magam a kutyák elé. De most már tudom, hogy van akikért érdemes élni és létezni még annak tudatában is, hogy emberek százai élnek vissza a gyerekkorom szélsőséges viszontagságaival.
Kifakadása hallatán akaratlanul is összerezzenek, majd nagyot nyelve felsóhajtok.
- Örülnék Abi, ha nem kapnál szívrohamot vagy agyvérzést a társaságomban. Nem fogom engedni, hogy szart hozzon rátok. Axelről nem tudom, hogy köze lenne a maffiához, mármint... van nyilván, de egyelőre nem őt nyaggatják. És mint említettem, őrizve vagytok az már más kérdés, hogy tényleg nem szóltam róla. Kezdem úgy érezni, hogy kicsúszik az irányítás a kezeim közül. Mind idáig olyan nyugodtan, olyan határozottan tartottan fenn a pajzsot, hogy talán másnak se ment volna ilyen jól. De azután, hogy Mona meghalt, úgy érzem mintha nem a saját világomat élném. Nem tudom, hogy árnyéka vagyok-e önmagamnak, vagy csak az eredeti önmagam kezd felszínre törni?
Gondterhelt sóhajjal zuhan előre mindkét vállam, s testtartásom már-már arról tesz tanúbizonyságot, hogy tényleg elfáradtam és nem bírom egyszerre fenntartani ezt a sok énemet. Az ügyvéd is sokat kivesz belőlem, a gyerekek is szóval a családapa én, valamint a CIA ügynök. Ez rengeteg még egy egészséges, megedzett férfi számára is. És nem csak fizikailag, de mentálisan is.
- Ezt mondtam nekik én is. A legtöbben ilyenkor csak kis gyerekcsínyekkel soroznak, addig ezek már most nagyban játszanak. És tudod mi a legviccesebb? Hogy én az ilyeneket juttatom sittre, de ehelyett nyalom mindkettőnek a seggét és a saját épségemet kockáztatom azért, hogy életben maradjanak. Még egy akkora lelkiismeretes faszit mint amekkora én vagyok, nem b*szott a világ. És az a baj, hogy ez nem kifizetődő. Nem várok el semmit, nem akarom, hogy az adósom legyen bárki. De nincs eredménye. Kiszedem az embereket a szarból, nem engedem, hogy lesitteljék őket... megkapom a jussomat érte, pénzt. Oké. De ilyenkor kérdezem, hogy hol az elismerés? Hol? Ott, hogy jelölnek az ügyvédi iroda igazgatójának? Nem tudom... Abi mond, hogy mit rontok el! Könyörögve kérlek, mond, hogy hol csesztem el mindent?
Immáron én vagyok az, aki megállás nélkül panaszkodik, pedig rohadtul nem ezért jöttünk. De ha már kérdezett én válaszolok.
- Szar gyerekkora volt? - nevetek fel kínomban - akkor Colinnal mi mit mondjunk? Én mit mondjak aki egész gyerekkorát végigrettegte az apja miatt és akit fél éven át hordtak különböző orvosokhoz, hogy biztosra menjenek, nem szedtem össze semmi nemi betegséget attól a baromtól miután megerőszakolt? Valamint azért, hogy nem-e örököltem a hülyeségeit. Oké, elhiszem, hogy nem könnyű feldolgozni az embernek, főleg nem egy gyereknek ha meghal az anyja majd kiteszi az apja és drogozik. De legalább az a hülye ne élne vissza azoknak a jóindulatával akik segíteni akarnak neki. Nem vetíthetjük mindig vissza a múltunkra a jelent. Én se mondogatom azt, hogy szar gyerekkorom volt, hisz az apám így meg úgy, az anyám meg amúgy. Élek, és teszek azért, hogy ne kelljen a régmúltra fognom dolgokat még akkor se, ha visszavezethető rá. Nem értem a mai fiatalokat. Én mindent megtettem volna azért az emberért aki segíteni akart nekem. A nagyanyámért ölni tudtam volna, miután magához vett... és most Axel mit csinál veletek? - nem akarom bemocskolni egyik srácot se, és magamat se akarom sajnáltatni, hisz Abi tisztában van a múltammal, de a kétségbeesés a legrosszabbakat hozza ki az emberből. Nyelve egy nagyot a tenyerembe temetem az arcomat.
- Ne haragudj Abi, nem akartam kiakadni...

Nem akarok én egy pizzázóban agyvérzést kapni, de ez az egész így hirtelen elég sok. Ryan életveszélyben a nap 24 órájában, Axel az életével játszik és a családom biztonságával... nem jó ez így. Annyi szent, ha a kis szaros miatt Ryannek, Colinnak vagy Connornak baja esik... én magam fogom a földbe döngölni. Nem sűrűn folyamodok erőszakhoz, de a családomért megtennék bármit és, ha ehez őt kéne elgyepálnom, megtenném. Nem fogom hagyni, hogy a hülyeségei miatt más szívjon, főleg nem a családom. Erről azt hiszem, jobb lesz majd, ha őt is felvilágosítom. Úgyis virágzik a kapcsolatunk.
-Ryan. Nem tudom feltűnt-e már, de itt vagyunk melletted. Nem kell egyedül szenvedned semmivel. Mikor Mona meghalt... én megmondtam, hogy szívesen segítek bármiben, de nem szólsz soha. Pedig nem okozna gondot, ha segítséget kérnél és senki sem nézne gyengébbnek. Akár Colinnak akár nekem nyugodtan szólj, ha bármi gond van vagy, ha csak tanácstalan vagy. Világos? Nem akarok még egy ilyen beszélgetést, mikor félév botránya elszabadul. Hetente legalább találkozhatnánk, átjöhetnél a gyerekekkel és beszélgetnénk. Szerintem senki sem halna bele.- magyarázok jóval nyugodtabban immár, ahogy fény derül arra, mennyire nincs jól Ryan. Éreztem én mindig, hogy hasonlít rám ebben. Én is erősnek mutatom magam és már, csak akkor törnek elő a problémáim, ha nem bírom tovább de amíg nem pukkan a lufi, eljátszom, hogy minden rendben. Ez volt most a Colinnal való vitámnál is. Hirtelen elő tört minden.
-Nem rontasz el semmit. Te ilyen vagy. Jó szívű, tiszta lelkű és mindenkinek jót akarsz. Ismerős dolog, elhiheted. Furcsa így kimondani, de te és én nagyon hasonlók vagyunk. Épp ezért fognak minket megszívatni, mert az ilyen emberek mindig szívnak. Engem Axel szívat meg, téged pedig az az Anthony, mert ha baj lesz, ők felszívódnak, mi pedig tarthatjuk a hátunkat.- adom elő bölcsen az élet szemléletem, de tényleg ezt tapasztalom. Az olyanokat, mint mi, mindig kihasználják, mi pedig bele megyünk. Ryanből is ki fogják szipolyozni az utolsó csepp lelket is, míg nem beadja a kulcsot.
Nagyot nyelek, ahogy Ryanből hirtelen elő tör minden és nem sok kell ahoz, hogy elsírjam magam, de végül inkább csak feltápászkodok, odamegyek hozzá, lehajolok és átölelem. Mindezt miért teszem? Mert azt akarom, hogy érezze: nincs egyedül. Elképzelni nem tudom, milyen gyerekkora lehetett, de az biztos, hogy amíg a család része vagyok vagy még, ha nem is leszek talán egyszer az, én akkor is mellette leszek, mert igen jó barátomnak tekintem és olyan embernek ismerem, aki megérdemli a bizalmat.
-Nyugodtan akadj ki. Nem fojthatsz mindig mindent magadba. Tudod, én se vagyok híve az "öntsük ki a lelkünket állandóan" dolognak, de az tény, hogy időnként rohadt jól tud esni. Mintha mázsás súlyokat dobna le magáról az ember.- motyogok a vállába, végül megsimítom a hátát és egy szelíd mosollyal a képemen eleresztem. Nem igazán izgat, ki látott minket és, hogy mit gondol... leszarom. Az érdekel, hogy Ryan rendben legyen és ne érezze magát úgy, hogy egyedül van. Mert megint csak ez derült ki, hogy úgy érzi, mindent egyedül kell megoldania, pedig nincs így.
-Szedd össze magad, nagyfiú.- lökök egyet öklömmel az állán játékosan, majd visszaülök a helyemre, hogy ne nézzen teljesen elmeroggyantnak. Ezt az ölelést viszont nem bírtam kihagyni, el kellett viselnie.

Rossz felemlegetni azt az időszakot, mikor Mona végleg elment. Egyszer már elveszítettem előtte, de akkor tudtam, hogy él valahol és ott van, boldog. De akkor be kellett látnom, hogy ez többet nem lesz így és ha akarnám se tudnám hitegetni magam azzal, hogy valahol van, csak nem láthatom. Hónapokon keresztül csak az járt a fejemben, hogy ha nem gabalyodtunk volna ismét össze, akkor még mindig élne. Viszont akkor tényleg nem tudtam volna meg, hogy mi a feltétel nélküli, igazi szeretet. És azok a pillanatok, mikor az orvos elmondta, hogy Mona meghalt, mert a szíve nem bírta a megterhelést, mindennek vége szakadt. Akkor tényleg nem éreztem úgy, hogy tartani kell magam mint ahogy azt egy férfinak illik. Úgy öleltem magamhoz Colint, mintha ő jelentené számomra a biztos pontot az életben, miután elveszítettem a hőn áhított kincsemet, a nőt aki a világot jelentette számomra.
- Tudom, ezzel tisztában is vagyok de minden emberben van egy sajátos büszkeség, amit nem enged, hogy elvegyenek tőle. És lehet, hogy ez nekem így nyilvánul meg. Hogy ne akarjak mindig segítséget kérni. Úgyis rengeteget segítettetek már nekem, és a magatok élete is megvan. Viszont ez az utóbbi tetszik - mint azokban a filmekben, ahol a család tagjai minden hétvégén tartanak egy közös vacsorát, beszélgetnek és szórakoznak.
Mikor a természetemet kezdi elemezgetni, tisztán érzem, hogy a fülem hegyéig elvörösödök, és inkább gyorsan lesütöm a szemem csak, hogy ne láthassa jelét zavartságomnak.
- Ez a két hülye még a halálunkat fogja okozni, vagy épp mi fogjuk az övéket kívánni - na jó ez utóbbiban nem hiszek. Lehet, hogy egyiket se ismerem még tökéletesen, de már most ragaszkodok hozzájuk. Két hülye, bajkeverő majomról van szó, de egyik a rokonom másik pedig egy meglehetősen okos, de annál bolondabb és bajkeverőbb kölyök aki megérdemelne még egy esélyt az élettől.
Végül csak kikívánkozik belőlem minden, és szerencsére ez nem a kaja nevében történik, sokkal inkább az a feszültség, az a kínlódás, amit már nagyon régóta próbálok elfojtani magamban, és ez tényleg csak a negyede annak a tízen X néhány évnek, amit le kellett nyelnem.
Az amit Abi tesz, meglep. Mindkét kezem megáll a levegőben mellette, s ahogy az arca a vállamhoz kerül és úgy kezd el beszélni nekem, tisztán érzem ahogy végső kétségbeesésemben könnyek gyűlnek a szememben, de nem hagyom őket onnan távozni. Helyette átölelem vékony derekát, s mint jelenlegi egyetlen támaszom, reszelős, akadozó sóhajjal veszem tudomásul a gesztusát, és arcomat rögtön a hajába temetem.
- A mázsa itt már elhanyagolható súlynak számít - nevetek fel és itt jelenik meg az első kigördülő könnycseppem. Utoljára akkor éreztem magam ilyen szarul, mikor Mona meghalt. De az teljesen más volt. Ennek is van súlya de inkább az emberségemre való tekintettel.
Hálásan nézek a szemébe mikor elhúzódik, a következő mozdultra viszont elvigyorodok.
- Azon vagyok. Azon vagyok - bólintok, majd szánalmas vagy sem, de kénytelen vagyok megtörölni a képemet ha nem akarom, hogy minden második ember tekintete rám tapadjon. Persze a hátam mögül hallom ahogy két lány halkan, meghatottan motyorászik, és a hangfoszlányok arra utalnak, hogy aranyosnak tartják a helyzetet. Hát én inkább kiborítónak, hogy férfi létemre egy nőnek kell vigasztalnia. De tény és való, hogy Abi imádni való és ha valakire, hát rá tényleg számíthatok.
- Az a mamlasz Colin nem is tudja, milyen áldott jó, hatalmas szívű társa van... - mosolyodok el. Biztos tudja. Sőt, tuti, hogy tisztában van vele. Mégis jóérzés kimondani.