Név: Montgomery Blake
Becenév: Szűk baráti köröm Monty-nak, de legtobben csak Mr. Blake ként neveznek meg.
Kor: 36 éves
Születése hely, idő:1977-november- 30 / USA - Alaska: Nome
Tartózkodási hely: Las Vegas
Csoport: szenvedélybeteg / orvos /
Anyagi háttér: Felső osztály
Szexualitás: Heteroszexuális

Jellem:
•Piperkőc: Sokszor mondják, hogy túl sokat foglalkozom a megjelenésemmel. Véleményem szerint ezzel nem lehet eleget foglalkozni. Az ember adjon magára, nem igaz? A megjelenésünk sok esetben meghatározza a lehetőségeinket is. Ezalatt azt értem, hogy egy megnyúlt Jack Daniels pólóban kevésé fogunk jól menő állást szerezni, mint egy szépen vasalt Olymp öltönyben. A jól fésült haj szintén kiemelten fontos, az arc szőrzettel pedig azt sugallhatjuk partnerünk felé hogy kemény kiállású, határozott férfival van dolga.

•Kékvér: Nos ami igaz az igaz....szeretem a dráge, ízléses, és elegáns dolgokat. A jó ételeket, az igazi különlegességeket, a francia borokat, vagy bármit ami hirtelen eszedbe juthat. Több vállalatnál is vannak részvényeim, és egy kedves barátom folyton a piacot bújja...tudom mikor hova, mit érdemes befektetni. Szeretném fenntartani ezt az állapotot.

•Kétszínű: ár ezt sokan nem látják rajtam, hiszen vannak akikkel csak a munkám során találkozom. Ott pedig, létfontosságú megtartanom a lelkiismeretes, segítőkész orvos álcáját. Olyankor kedves vagyok, megértő, tapintatos, de belül fel tudnék robbanni. Ahogy végig nézek az embereken....azon a szánalmas, nevetséges, tehetetlen csürhén. Nincs betegebb, szánalmasabb, és ostobább állat az embernél. Gyűlölöm őket....de persze ez nem volt mindig így. A dolgok ifjú koromban változtak meg.... de hogy mitől is, az maradjon az én titkom. Van ugye bár a másik arcom...az sokkal véresebb, és betegebb ennél. Orvos vagyok, tudom milyen amikor egy ember beteg, azt is tudom mitől vannak ezek a bizonyos elváltozások, de ezt....ezt kezelni nem lehet. A skizofréniához tudnám leginkább hasonlítani, azzal a különbséggel hogy itt az én váltás tudatos. Nincs emlékezet kiesés, minden kép a helyén marad, tudatosan kerül bele a kés az áldozat mellébe, tudatos a belé pumpált érzéstelenítők grammjainak előkészítése, tudatos a tekintet, ahogy a kábult tekintetébe nézek, miközben élve boncolom fel az egyik vidéki házam pincéjében. Tudatos az örömmel vegyült heves izgalom, a megszállottság, a függés az azáltal keletkezett adrenalintól, a vér látványától....minden.... minden tudatosan történik, és nem marad sem bűntudat, se bánat. Csak valami üres...ezt érezhetik a drogfüggők is, mikor megkapják a napi adagjukat. Olyan végtelen az a nyugalom....az a mély megkönnyebbülés. Mintha valami hatalmas terhet dobtál volna le a válladról.

•Művészlélek: Kedvelem a művészeteket, igen. A zenét, főként a komoly zenét de bármit meghallgatok ha azt hallom róla hogy csodálatos. Mikor munkába megyek, akkor például gyakran hallgatok Nirvana számokat. Kedvelem az irodalmat, főleg Edgar Allan Poe verseit, és más horror írókat. Rajongok a festészetért is, bár a mai modern festészettől hányingert kapok, szívesebben nézem a 18. 19. század alkotásait.

•Megszállott: Mindig is rajongtam a szép dolgokért....azokért amik önálló, egyedi értékkel bírnak. Lehet ez egy kép, egy festmény, egy filmes ereklye, egy ritka szép gyémánt, egy üveg ritka bor bármi. Bármi amire azt tudom mondani hogy ez kell nekem....Akarom, követelem. Azt meg is szerzem...vagy így vagy úgy de az enyém lesz. De ha megvan, akkor elzárom a világ elől hogy senki ne láthassa, csakis én, én egyedül. Az egyik nagy kedvencem, Andromeda Fox....az a szempár....az a tekintet....az a formás arccsont, az a gyönyörű haj....összességében az egész nő meseszép, de a lényeg a szeme. Azokért a szemekért ölni is lehetne...formalinban évekig is elállnának a polcomon... és akkor csakis az enyém lenne. Nem nézhetné senki más, nem érinthetné más férfi....csak én. Egy ideje már bombázom őt a szerelmemmel.... igen. Azt hiszem szeretem őt... bár ez már több a szerelemnél. Ez a megszállottság.

Külső: Nos, magasságommal kissé kimagaslom a
kollégák közül. 190 környékén lehetek, a súlyom ennek megfelelően 92 kiló, bár sokan többnek néznek. Ezt a rendszeres edzésnek, és az egészséges életmódnak köszönhetem. Apám barna haját örököltem, és anyám csokoládé tekintetét. Az utcán legtöbbször öltönyben jelenek meg, nem csak a társadalom várja el tőlem a megfelelő megjelenést, de saját magamhoz is szigorú vagyok e-téren. Gyakran látnak valamiféle arcszőrzettel, ennek is funkcionális szerepe van. A megjelenésed nagyban befolyásolhatja mit gondolnak rólad az emberek. A külsőségek világát éljük, még akkor is ha vannak még olyan hippik akik mást mondanak. Takargatni lehet az igazságok, de attól még azok ott vannak.
Előtörténet: Nos…. mint ahogy az lenni szokott a hasonló beállítottságúak körében, az én életem sem volt éppen hétköznapi. Pedig a start egészen jóra sikerült. Úgy bizony. Édesapám, Gregor Blake első, és egyetlen gyermeke voltam. Alaskában, Nome városában láttam napvilágot. Apám egy hatalmas halászati vállalat tulajdonosa volt, mi termeltük ki az Egyesült Államok hal ellátásának csaknem 30%-át. Rengeteg pénzt ölt fel az a tevékenység… de még többet hozott. Apám mindig arra tanított, hogy ha elakarok érni valamit az életemben, azt mindig magamnak kell elérnek, nem támaszkodhatok másokra, csak Én vagyok. fogalma sem volt róla, hogy később mekkora hasznát vettem ennek az intelmének. Természetesen mindent megadott nekem életem kezdeti szakaszában, de ahogy leérettségiztem ez megváltozott. Támogatott ezek után is, de ebben az időszakban már dolgoznom kellett a támogatásáért. Nem engedte, hogy a Blake vállalatnál szerezzek munkát… azt mondta alulról induljak, ahonnan Ő is indult, és Ő majd onnan fentről figyel engem. Ha látja az igyekezetet, akkor segít…de ha azt látja hogy csak rá várok, akkor eltapos. Úgy kezdtem ahogy kérte…. alulról. Dolgoztam benzinkutakon, éttermekben, más vállalatok dokkjain, sőt, egyszer még sexshopban is. Saját magam kerestem meg a pénzt az egyetemre, és apám megvolt elégedve velem. Az emberi szervezet mindig is lekötött… a biológia, és kémia világa elvarázsolt. Segíteni akartam az embereknek…. Alaska kíméletlen hely, ahol az embereknek minden nap meg kell küzdeniük azért, hogy meglegyen a napi betevő. Ezt a küzdelmet pedig komolyan kell érteni. Látva az emberek harcát, megsajnáltam őket. Nem egy környékbeli volt, aki a rossz orvosi ellátás miatt halt meg, holott jobb körülmények között megmenthették volna. Elhatároztam hogy orvosi pályára lépek, és ezzel a döntéssel megalapoztam életem további alakulását is. Nem tudom hogy történt volna, ha nem ezt az irányt választom. De nem is érdekelt. Az első boncolás alkalmával figyelmeztettek minket, hogy ez sokkoló lehet, és hogy sokan ezen a ponton fognak elköszönni a pályától, és más megélhetést keresnek maguknak. Még most is úgy emlékszem rá, mintha tegnap lett volna. Az asztalon 40-es éveiben járó, kopaszodó férfi feküdt. A Mester, finoman felvágta a gyomrát, szinte hallottam ahogy a szike végig szalad a kissé még hideg bőr felületén vékony vércsíkot hagyva maga mögött. Aztán az utánozhatatlan, semmivel össze nem téveszthető hang. Csontok törése, ahogy a bordákat elválasztották egymástól, minden mozdulattal elmozdítva kissé az élettelen testet. A legtöbben már itt elhagyták a termet, pedig a java csak ezután következett. A professzor módszeresen, kedélyes hanggal kezdte sorolni a leválasztott szervek latin neveit. Hogy a hangulaton változtasson, vagy csak szórakoztatta-e a dolog, azt nem tudom, de kérdezgetni kezdte a kezében tartott szervek tulajdonságait, hogy melyik mit termel, és mi a szerepe a szervezet működtetésében. Egy májjal kapcsolatos poén elhangzása után felkacagtam… azután rám nézett, és mind ketten tudtuk a ki nem mondott ítéletet. Belőlem orvos lesz. Egyáltalán nem zavart a szervek látványa, sőt….mintha élveztem volna a dolgot, örömmel segítettem a tálcára tételnél is, csak hogy minél közelebbi kapcsolatba kerülhessek a szervezettel. A szív volt a kedvencem….. mikor a kezemben tartottam, olyan érzésem volt, mintha élet és halál ura lennék…. pedig tudatában voltam hogy az a szív, már rég halott. De akkor és ott nem ez volt a lényeg. Az orvosi egyetem évei gyorsan teltek…. apám, ígéretéhez híven mindenben segített, és támogatott engem. Volt egy csinos barátnőm, Carol…. akivel a diploma osztó napján ismerkedtem meg. Egy évfolyamtársam húga volt. Évekig éltünk együtt… az életem mondhatni meseszép volt. Gyönyörű házam volt New Yorkban, befolyásos barátokra tettem szert ügyvédi, bírói, és egyéb körökben. Talán ez volt az egyik hiba, ami eddig vezetett, ahol most tartok. Egy Halloween alkalmával rendezett vacsora kapcsán, sok barátomat, és ismerősömet is meghívtam magamhoz. A hangulat kitűnő volt, az éjfél elkerülése után már szinte mindenki részeg volt, vagy spicces állapotban tengett valahol. Én is jól éreztem magam, de tudtam, hogyha többet iszom, akkor szégyent hozok magamra, netán nevetségessé válhatok a vendégek előtt. Ezt pedig természetesen nem akartam. Úgy döntöttem elindulok a háló szobám felé, hogy elterülhessek valahol a puha párák közt, és holnap szabadnapot vehessek ki, józanodás céljából. De mikor beléptem a szobába, mást is találtam a párnák közt, nem csak azt amit akartam. Carol, a barátnőm kefélt ott a legjobb barátommal, Jack Norrington-nal. Öt másodperc….bár nekem éveknek tűnt, mire felfogtam a látványt, és mire ők észrevettek engem. Az első ordítást követően, minden pillanatok műve volt. Jacket letéptem a nőről, majd egyetlen határozott pofonnal a szoba előtti korlátnak repítettem, azután kitéptem az ágyból Carolt is, majd a hajánál fogva kihúztam a folyósóra, végig le a lépcsőn a vendégek elé. Azután megszégyenítettem az emberek előtt, mindenkinek elordítottam mit láttam odafent, és hogy mindenki takarodjon a narkós picsába a házamból. Ott aznap este, valami megtört bennem…. valami elmozdult, mint amikor rugdosással próbálsz megjavítani egy gépet, ami végül teljesen tönkre megy. Én is valami hasonlót kaptam…. egy hatalmas rúgást, ami elmozdított valamit, valami olyasmit aminek jobb lett volna a helyén maradnia. Miután az életünk külön vált, hónapokig nem láttuk egymást…. én droidként végeztem a munkámat, nem beszéltem senkivel sem többet a kelleténél…. gép voltam, akit az élet legalapabb fázisára programoztak. Egy bevásárló központ parkolójában találkoztunk újra, pár hónappal a jelenet után. Ő Jack karjaiban vigyorgott rám, miközben én emberi roncsként néztem kettejük jelenetét… és akkor, akkor jött a szinte kézen fekvő gondolat, a logikus következtetés, amit csakis egy gép képes kikövetkeztetni a megadott instrukciók alapján. Megölöm. Azt is tudtam, hogy hogyan. A terv szinte válaszként érkezett, a lehető legkevesebb gondolkozást követően, mintha csak válasz lenne egy bonyolult problémára. A kórház raktárából bármikor hozzá férhetek nyugtató szerekhez, cloroformhoz, és egyéb kellékekhez. Tudom hol lakik, tudom hova jár, tudom mit szeret, és mit csinál. Meg fogom ölni. Egy délután, miközben a Central Parkban futott elkaptam…. megvártam a megfelelő pillanatot, míg a Tóhoz ér, és egy fecskendőnyi nyugtatót nyomtam a nyakába. Sietnem kellett, mert tudtam hogy nem soká megjelennek a környéken tevékenykedő üzletemberek, akik a parkban szeretik elkölteni szerény ebédjüket. A kocsi csomagtartójába dobtam, majd egy város széli raktár felé vettem az irányt, amit nem rég vásároltam magamnak. A raktárban a szó szoros értelmében saját műtőt rendeztem be magamnak, lassan és módszeresen akartam megölni, hogy szenvedjen, szenvedjen úgy, ahogy én szenvedtem miatta. Egy speciális szérumot adtam be neki, ami ébren tartja, miközben az eljárást végzem rajta. Végignézte, ahogy lassan, módszeresen felnyitom a mellkasát ordított volna, de nem volt tudatánál…. látta ugyan hogy mit művelek vele, de nem érezte…. ez volt az ajándékom, azokért a boldog pillanatokért amiket okozott, és ez volt a büntetésem azokért, amiket elvett. Miután végeztem vele, egy probléma maradt csupán. Mi legyen a testel? Szállítani macerás lett volna, hiszen abban az időben még nem volt hűtős kocsim…. itt hagyni sem lett volna jó, hiszen egy idő után oszlásnak indul a tetem, és idevonzza azokat a szerveket, akiknek jobb lenne ha távol maradnának a raktártól.  Gondolkodás közben eszembe jutott egykori professzorom sokszor ismételt mondata. A anyag nem vész el, csak átalakul. Úgy döntöttem átalakítom az anyagot, és ledaráltam azt, ami megmaradt a nőből. A Darált húst, pedig haza vittem magammal és egy vasárnap esti kerti sütést alkalmával két kártya party között megettem a barátaimmal.
Az esetet természetesen felkapta a rendőrség. A testet évekig keresték, de persze hiába. A lényegi részt a csatornákban találták volna meg, a csontokat pedig nem sokkal ezt követően egy kutyatáp készítő üzembe vittem el, ahol egy barát, némi pénzér cserébe ellenőrzés nélkül dobta be az állati maradványokkal kevert zsák tartalmát a többi közé. Az évek teltek-múltak, míg Carol emléke lassan tényleg csak egy emlék volt. Az ügyet lezárták, és évekkel később eltűntnek, majd halottnak nyilvánították. Ezt követően leszámoltam áruló barátommal Jack-el is… aki helyettem kurogatta a barátnőmet. Eben az időben már felkészültebb voltam, rendelkeztem hűtős kocsival, hamvasztó kemencével, és hűtő szekrényekkel is. A raktár magánterület lett, amit kívülről mezőgazdasági telepnek álcáztam, míg belül, komplett műtőt alakítottam ki. Élveztem a dolgot… egy idő után függővé váltam… szükségem volt rá, hogy embert öljek… megnyugodtam tőle, jobban mint bármi mástól, közben diagnosztizáltam magamon bizonyos betegségeket, ezek közé sorolnám a skizofréniát, vagy a személyiségzavarral egybe kötött gyakori hangulat ingadozást. Utóbbi csakis a gyilkolások után jelentkezett. Az élet, lassan már csakis erről szólt…. nappal a megértő és empatikus orvos, míg éjjel az a vadállat amit nappal láncon kell tartanom. Aztán jött Ő. Andromeda Fox. Mis Fox-ot egy divat gálán ismertem meg, egy kedves barátom… Johnny Corner mutatott be neki. Már az első pillanattól kezdve tudtam hogy kell nekem… csak abban nem voltam biztos hogy milyen értelemben. Megakarom ölni? Vagy csak magamnak akarom? Utóbbi egyértelmű, hiszen meseszép, és az a szempár…. senkinél nem láttam még hasonlót…. volt egyszer egy ragyogó kék szemű pizza futár, akit felém sodort a balszerencse, de az Ő szeme már rég a polcomon tekint le rám, de ezekkel más terveim voltak. Így akartam ahogy volt. A megszállottja lettem, de tekintve hogy híresség nagyon nehéz lenne hozzá férnem, és itt kezdődött a játék. Névtelen levelek sokaságával bombáztam, de emellett magán személyként meghallgattam a panaszait is. Tudtam hogy hogy érintik a dolgok, és tisztában voltam vele miféle változásokat okoz nála a névtelen zaklató. Ugyanis orvosként, mint hétköznapi ember, ugyanúgy tartottuk a kapcsolatot. Élveztem a játékot, azt a fajta kettősséget ami kialakult. Felmerül a kérdés, hogy ha ilyen közel kerültem hozzá, mért nem öltem még meg? A válasz egyszerű. Valami újat találtam magamnak, egy újfajta szórakozást, a tudat, hogy kedvem szerint változtathatok egy egy ember mindennapjain, hogy észrevétlenül befolyásolhatom a lelki állapotát, eddig nem tapasztalt magasságokba emelt. Játszom még, amíg csak lehet….és ha már meg untam..nos, azt mindenki kitalálhatja maga is.