- A megbocsájtáshoz idő kell... Az esélyhez elég csak egy érzés. Én csak annyit kérek tőled, hogy engedd meg, hogy megpróbáljam újra... Ahhoz pedig, hogy választ tudjak adni nekem is lenne még egy kérdésem. Te most feladnád a helyemben? - Mert ha igen, akkor valóban nincs értelme. De ha csak azért is tovább dacolna, akkor legalább annyit megtennék, hogy ne lököm el. Aurorának mindkettő megy egyben. Egyszer húz közelebb magához és taszít is el. Az egyik pillanatban visszacsókol, a következő pedig úgy állítja be a csókunkat, mintha valami végzetes nagy hibát, bűnt követtünk volna el, de legfőképp Ő, mert viszonozta a csókomat, mert újra vágyott rá.
- Akkor tessék... Képelj fel! Nem fogom elkapni a karod. De nem fogok engedni a büszkeségednek sem... Egy pofont pedig megérdemlek. Tőled pedig még el is viselem. - Álltam meg vele szemben, hogy lássa nagyon is komolyan gondoltam. Azt is, hogy nem fogom elkapni a karját, elhajolni sem fogok. Állok elébe... Ha valóban ez kell ahhoz, hogy tovább tudjunk lépni, hogy egy új fejezetet nyithassunk, akkor szeretném is, hogy az az Aurora, akit ismertem most dühös legyen, hogy dühösen felképeljen, amiért nem tudtam csak vele betelni.
- Motivállak egy kicsit... Egy szőke tyúkot keféltem melletted, aki mellesleg tudta, hogy nem az egyetlen, de nem érdekelte. Megdöntöttem, aztán pedig téged is. Elég dühös vagy már? - Tudom, ezt most kissé erős. De pontosan ez az, amit akarok. Visszaakarom kapni, de úgy tűnik a múltunk nélkül ez nem fog menni. De lesz, ami lesz alapon, akkor is visszahozom, mert egy önző disznó vagyok, mert kell nekem, mert szükségem van rá, mert szeretem... Éss nem fogom elengedni!

- De azt megtudtad, hogy lennék olyan makacs egy idióta, hogy nem adnám fel, mert nekem kell ez az esély, kellesz. Nagyon! - Mindennél nagyobb szükségem van arra, hogy visszafogadjon, de azzal is tisztában vagyok, hogy nem kényszeríthetem ki belőlem, mert azt akarom. Mint mindenhez egy kapcsolatban ehhez a döntéshez is ketten kellünk. Azt is el kell fogadnom, ha többé nem akar látni, ha most arra kér, hogy menjek el és hagyjam őt békén. Akkor azt fogom tenni. Lövésem sincs mi lesz azután, de valami biztosan. Nem fojthatom mindig alkoholba a kudarcaimat. Egyszer tovább is kell lépni, ha egyszer másfelé már nem visz út csakis előre, az ismeretlenbe.
- Nekem biztosan nem... - De neki talán jobb lett volna egy kicsivel, ha kiadhatja a dühét, amit egyedül irántam érez. Mondjuk valahol ennek is örülnöm kellene, mert ez azt jelenti, hogy valamit legalább még képes érezni irántam és ahol gyűlölet van, ott valahol korábban több is volt, sokkal több.
- Azt hiszem azt már bebizonyítottam, hogy bármire képes lennék, a végletekig is elmenni... De már megtettem. Te pedig visszahúztál. Szeretném azt hinni, hogy ennek jelentenie kell valamit, de ha nem, akkor csak mond ki, hogy végleg elveszítettelek és már semmit sem tehetek ez ellen, csak hagyjalak békén. ennyi. - Eddig kerestem azt a bizonyos kis szikrát, ami azt sugallja nekem szavak nélkül is, hogy titkon azt szeretné, ha nem adnám fel, de már bevallom őszintén nem tudom, hogy mit szeretne, hogy ennek az egésznek volt-e bármi értelme.
- Felfogtam. Többé nem kereslek. Ezt akár veheted ígéretnek is, hiszen ennyivel tartozom... - Talán tényleg nem érdemlem meg. Most viszont nagyon is azt kapom tőle, amit megérdemlek, amit mindig is megérdemeltem volna. Butaság volt ezt tennem vele. Fogalmam sincs mi ütött belém, de nyilvánvalóan meggondolatlan döntés volt feltépni ezeket a sebeket. Ellenkezőleg, csak hagyni kellett volna teljesen begyógyulni őket. Úgy tűnik, hogy tényleg végleg elkéstem. Előbb kellett volna, vagy inkább soha. Nem tudom... De most már nem is számít. Minden további nélkül egyszerűen csak elhagytam a lakását.