Ami a gyerekkoromat illeti, nem szívesen beszélek róla, ha nem muszáj. Senkinek. Szivesebben adok be valami mesét, ha kérdeznek arról, hogy a szüleim kiskoromban autóbalesetben meghaltak és engem, mint egyetlen gyermeküket, a nagymamám nevelt fel, aki azóta már sajnos szintén elhalálozott, így nincs senki élő rokonom. A valóság azonban teljesen más.
A szüleim nagyon is élnek, legalábbis az anyám és nem is vagyok egyke, két testvérem is van. Illetve eredetileg három volt.
New Yorkban láttam meg a napvilágot ikeröcsémmel, Williammel együtt, akit az egész család csak Billynek nevezett.  Az eredeti nevem Kathleen volt, nagykorúságom után változtattam meg hivatalosan a vezetéknevemmel együtt. De hogy eredetileg mi volt, azt inkognitóm védelme érdekében megtartanám magamnak.  A bátyám, Jim a születésemkor alig másfél éves volt. Egy évvel később érkezett a húgom, Chantal.
Apám feltörekvő színész volt, egy ideig jól ment neki a szekér, aztán viszont nem kapott felkéréseket és ahogy az lenni szokott, kicsúszott a lába alól a talaj. Nem nagyon emlékszem rá igazából. Alkoholista volt és depressziós a mellőzöttségtől.  Lényegében ez is vitte el, mikor alig négyéves voltam. Öngyilkos lett. Egy motel mellett egy kipufogócsövet vezetett a kocsija ablakába. Egy nyolcoldalas búcsúlevelet hagyott maga után, melyben mindenért anyámat vádolta, meg töménytelen sok adósságot.
Ezt követően anyám kibékült a korábbi férjével, Dick-kel, aki egy erőszakos fráter volt és már korábban is bántalmazta anyámat, ezért is hagyta el őt apámért. De kimosta az adósságból, megígért fűt-fát bokrot, ahogy azt kell  és minden rendben volt. Legalábbis egy ideig.
Egy évvel később már rendszeresen ütlegelt is mindannyiunkat. Akármilyen kis dolog miatt. Nagyon szigorú volt, elég volt egy kis kihágás és ütött-rúgott. Nem kímélte anyámat se. Idővel hozzászoktam a terrorhoz, az állandó veréshez, ami kikerülhetetlen volt. Főleg azért is, mert én igen sokszor kiálltam a kisebb testvéreimért, különösen a húgomért és kaptam helyette is. De a dolgok idővel tovább fajultak.
Kilencéves voltam, mikor feltűnt, hogy a mostohaapám mintha más szemmel nézne rám. Először csak az tűnt fel, hogy egyfolytában bámul. Ekkoriban kezdett el nőiesedni a testem, kerekedtek a melleim, szélesedett a csípőm, ilyesmik. Persze akkor még nem tudtam, hogy ez az ok. De egy nap aztán Dick kivitt a külvárosi telkünkre, mondván, szüksége van a segítségemre. Az ottani pajtában erőszakolt meg először. Kislányként esélyem se volt ez ellen a tagbaszakadt pasi ellen. Miután végzett, megfenyegetett, hogy élve eltemet, ha bárkinek elmondom és otthon azt mondja, megszöktem, így senki sem fog keresni. Ezt követően rendszeressé vált ez a dolog kettőnk között. Minden alkalommal próbáltam tiltakozni eleinte, de nem ment.
Ami változást hozott ebben a viszonyban, az a védelmező ösztönöm volt. A kishúgom is egy év múlva nőiesedni kezdett ugyanis és láttam, Dick őt is mustrálgatni kezdi. Tudtam, ki kell találnom valamit, hogy megakadályozzam, vele is azt tegye, amit velem. Más választásom nem lévén, egyességet ajánlottam annak a görénynek. Hajlandó voltam bármit megtenni neki, csak a húgomat hagyja ki a mocskos játékaiból. Kellően perverz révén, természetesen ráállt. Így elmondhatom, hogy nagyjából tizenegy-két éves koromra lényegében mindenen túl voltam, amin szex terén csak túl lehet, a legalantasabb perverziókig. Ha azt nézzük, hálás is lehetek a mostohaapámnak, végül is ő tanított meg mindarra, amit ma a munkámban kamatoztatok. Bár azt hiszem, elég tehetségesnek is bizonyultam ezen a területen, legalábbis erre mutat, hogy Dick ezt követően egyre sűrűbben vitt ki a pajtába, sőt gyakran már otthon, a fürdőszobában, a vécében vagy édesanyám és testvéreim távollétében a lakás más pontjain is igényelte az együttléteket. Én pedig idővel azt vettem észre magamon, hogy a megalázó helyzet ellenére élvezni kezdem az aktusokat és egyéb „játékokat”. Azt hiszem ekkoriban ébredt fel a nimfomániám. Dick olykor iskolába sem engedett el, csak hogy közösüljek vele, míg a többiek nincsenek otthon.
Ez a helyzet évekig állt fenn. Egészen addig, míg egy nap Jim, a bátyám hamarabb ért haza az iskolából, mint arra Dick számított és meglátott minket. Dühében a mostohaapámra támadt, aki erre egész egyszerűen megfogott egy kést és leszúrta a bátyámat, mint valami disznót. Ennek öcsém is szemtanúja volt, bár a mai napig nem tudom, ő egyáltalán hogyan és mikor keveredett haza. Tudott ő is a viszonyunkról Dick-kel? Már sosem fogom megtudni.
Az esetet követően, Dicket természetesen lecsukták. Az öcsém gyakorlatilag megháborodott attól, amit látott. Elmegyógyintézetbe szállították és ma is ott kezelik, ha minden igaz. Nem ismer föl senkit, nem kommunikál senkivel, a saját kis világában él.
Nekem pedig nem volt tovább maradásom. Összepakoltam és elszöktem otthonról. Anyámnak ott a húgom, majdcsak meglesznek ketten, gondoltam.
Las Vegasba vettem az irányt, azt gondoltam, ott várnak rám a lehetőségek. De a valóság hamar fejbe vágott. Ott álltam tizenöt évesen, egyedül egy idegen városban, párszáz dollárral. Nem tudom, mit gondoltam, de hamar rájöttem a megoldásra. Azt tettem, amihez értettem, amire Dick annyira megtanított és ami még örömet is tudott okozni.
Először csak azért kezdtem egy útszéli pihenőhelynél elsősorban szájjal kielégíteni az arra járó, erre igényt tartó autósokat, hogy legyen pénzem motelre és ételre. Mást is vállaltam persze, ha arra volt igényt. Annyit „dolgoztam”, amennyit csak bírtam, így félre is tudtam tenni annyit, hogy idővel beljebb mehessek a városba, ott is megengedhessek magamnak szobát. Hamar megtaláltam a negyedet, ahol az efféle ipart űzni lehetett. Hogy innen strici nélkül feljebb jutottam, csak az ügyességemnek, a „szakmai tudásomnak” köszönhetem. Meg persze a vak szerencsének. Egy neves üzletembernek pont az aktuális szállásom környékén robbant le a kocsija és így futottam össze vele az utcán, mikor segítséget keresett. Én meg persze látva a lehetőséget, bevetettem magam és másféle segítséget is nyújtottam neki. Meg is lett az eredménye. Ő lett a második mentorom mostohaapám után. Ő vezetett be abba az elit társaságba, ahol ma is forgok és ő tanított meg a helyes viselkedésre is.
Azóta elsősorban nevesebb bárokban és partikon keresem kuncsaftjaimat. Ha kell, sztriptízt és hasonlót is vállalok, a rúdtáncot is profi szinten kitanultam. Ma már megtehetem, hogy válogassak és csak azzal menjek el, aki kellő pénzt kínál. Egyébként nők és férfiak is vannak a vendégkörömben. Igazi nagy nevek is, akikről nem is gondolná senki, hogy hasonló szolgáltatásokat vesznek igénybe. Na meg arról ne is beszéljünk, hogy az ilyen elitben sokkal több extrém perverzióval találkozom, mint anno az út szélén. Nem mintha bánnám, igazán nyitott vagyok az ilyesmire. De részleteket inkább hagyjuk, az én szakmámban fontos a diszkréció.
S még mielőtt valami pletyka szárnyra kapna, nem, nem vagyok narkós, mint a legtöbb prosti. Soha nem is voltam. Füvet szívtam egyszer-kétszer anno, de már nem. Alkoholt is csak mértékkel iszom. Viszont szeretem a mostani fényűző életemet, eszem ágában sincs változtatni, amíg fiatal és csinos vagyok. A továbbiakon meg ráérek később gondolkodni. Majdcsak lesz valahogy.