Ha belegondolok abba, hogy Aldric most nem is sejti, mekkora gázban vagyok, akaratlanul is, de maró elégedettséget érzek. Nem tudom, hogy élheti az életét négy fal közé zárva. Unalmas... csak papírokat kell ide-oda rakosgatnia, aláírnia, néznie. Olvasni, kiabálni a szolgálatában levő személyekkel. Már most, harminc év alatt is úgy viselkedik, mint egy befásult vénember, állítom, ha le kellene futnia két kört egy tornateremben, sípoló tüdővel vonszolná végig a seggét. Ezzel szemben én négy napja megállás nélkül futok vagy baktatok amerre csak tudok.
Kérdésemre hamar választ is kapok.
- Nem akarok bizonyítani, ugyan is nincs mit... tartani kell magam, ugyanis azt nem fogom elvárni tőled, hogy majd elcipelj innen, amit talán meg se tennél. És igen, a lövést megéreztem ahogy a robbanást is. De jól kitanított katona vagyok, nem véletlenül vagyok most itt, még mindig. Lehet, hogy fogást találtak rajtam, de nem tudtak likvidálni, és ez így már is biztatóbb. Nem? Ami pedig az injekciókat illeti. Valóban. Ha nem adtam volna be magamnak, mint vésztartalékot, akkor nem, hogy nem lennék itt, ezen a helyen ahol most állok, de talán már a világon se. Ha ott elaludtam volna, nem keltem volna fel, ebben biztos vagyok - ezzel visszafordulva a vízhez, ismét belemártom az ingemet, hogy azt a vállamra tehessem.
Az ellenkezését, ami a karját illeti, nem húzom tovább, inkább magára hagyok. Menjen csak a feje után, ha nem kell neki az ember segítsége, oldja meg maga.
- Ez kézzel fogható tény, de ne bízd el magad, inkább hajts! - adom ki az utasítást. Szemem sarkából néha rápillantok, ezzel megpróbálkozva leolvasni az arcáról valamit... hát... reménytelen a helyzet, olyan mintha maszkot húzott volna, semmi érzelem. Miből van ez a nő, viaszból? Vagy valamiféle gonosz marionettbábú? Egy kedves mosolyt nem tud kicsikarni magából.
- Inkább nem szeretném látni. A végén még túl könnyen bukkannék majd a nyomodra - nyomkodom meg az orrnyergem maró gúnnyal a hangomban, s ahogy kitérek arra, most mik is lehetnek a céljai, rögtön meg is kapom azt, amire vártam.
- Kihagyom... még vannak terveim az élettel, nem hiányzik, hogy egy magadfajta gyilkológép vessen véget neki - döntöm hátra a fejem, hogy legalább valamicskét tudjak pihenni addig, míg meg nem érkezünk, mi sajnos nagyon hamar elérkezik.
- Mehettél volna kerülő úton. Vagy egy olyanon, ami egy óra múlva hozott volna csak el idáig - morgok az orrom alatt, miközben kíváncsian kibámulok a szélvédő mögül - hát, nem valami bizalomgerjesztő - jegyzem meg először a házra, majd Jasre pillantva. Arcomról leolvasható a pofátlanság leghőbb vágya. Bántani akarom... nagyon.
Szememet forgatva fordítok neki hátat, ép vállammal a falnak támaszkodva.
- Mert ezzel aztán nagyon sokra mész, komolyan. Mit számít a rendészetnek egy kis megfejteni való kód? Semmit... a legjobb műszaki zsenik pillanatok alatt feltörik, egy-egy agy turkász a szemed csillogásából megfejti. Tudod, mint a filmekben - ahogy hallom az ajtót nyílni, meg is fordulok, majd invitálására átlépem a küszöböt.
- Öcsém! De nagy mázlim van, hogy van egy pénzeszsák bratyóm - esik le az állam, ahogy végignézek a falakon, és magán a szegényes berendezésen.
Menet közben sikerült annyira tisztára mosnom magam a vizes inggel, hogy ne érezzem mocskosabbnak magam, mint amilyen a ház. Ez talán ad egy kis önbizalmat. Kibújva a kabátból, egy kósza székre hajítom azt, s nézem végig Jasmine műveletét, mi... mi kifejezetten erős vágyakat ébreszt bennem. Nagyon nyelve harapok rá alsó ajkamra, és közelítem meg, ahogy felszisszen.
- Mutasd! - ezzel leguggolva mellé elkapom a karját, és egy laza mozdulattal ülő helyzetbe húzom, hogy láthassam a karját, mit komoly tekintettel veszek szemügyre.
- Csúnya, de nem vészes - pillantok fel rá kíváncsi csillogással a szememben, majd kisöpörve az arcából egy-két hajtincset, ujjaim lassan rátalálnak a melltartója pántjára...
Mit művelsz Aidan???

Szavaira nem teszek megjegyzést, csak széles vigyorral a képemen, elvigyorodok. Kékjeimen érzem a vad csillogást, a lelkesedést de ugyan akkor a fáradtságot is. Csak toljanak alám egy ágyat, ígérem egy hétig se kelek fel. Jó lesz nekem ott.
A kocsiban ülve érdekes kérdést vág hozzám, mire csak megrázom a fejem. Egy ideig még emésztem a kérdést, végül válaszolok.
- Nem... bár hősies halál lenne tekintettel arra, hogy eddig akik megszöktek tőlük, mind egy hónapon belül meghalt, vagy ismét a szolgálatukba lépett. Én már túltettem a hetedik hónapot, szóval rekordot döntöttem - képzeletben megveregetem a vállamat, ám ennek inkább nem adom fizikai jelét. Nem nagy dicsőség, nincs is mivel hencegni. Életem egyik legnagyobb félrelépése, bakija volt az, hogy bevonultam a seregbe. Lehet, hogy sok mindent tanultam, ami most a hasznomra fog majd válni az FBI-nál, de ezen kívül másnak nem örvendhetek. A folytonos hajtás, teljesen kikészíti az embert, mert azt hiszik, ettől edződnek meg. Persze valamilyen szinten így van, de... de ezt most inkább hagyjuk, nem most jött el az idő, hogy kivesézzem ezt a témát.
- Ú, dehogyis nem! - teszem hozzá pökhendi mód olyan pofával, ami láttán egy orvos, nyilván puhára bélelt falakkal keretezett szobába zárna a saját méreteimre készített kényszerzubbonnyal. Inkább mellőzöm ennek nyilvános mutogatását.
Belépve az épületbe, a... a .... inkább nem is illetem jelzőkkel.
- Az a nagy helyzet, hogy védem a bratyó seggét... nem eltart, neki dolgozok, én pedig kapom érte a pénzt. Emellett megteheti, egész nap ül a bágyadt valagán és formás titkárnő didkókat és fenekeket néz, amiből nekem aligha jut ki. Most is mi maradt nekem? Deszka elől deszka hátul - intek Jas velé, ennek ellenére láthatja rajtam, hogy nem gondolom komolyan. Nem mellesleg ha annyira deszka lenne, nem lenne az exem!
- Mellesleg inkább tartson el, mint, hogy egy pincében éljek - undorodva húzom el a szám, de végül rendezve vonásaimat, kihúzva magam figyelem, ahogy elterül a matracon, én pedig laposakat pislogva vágódok le mellé azzal a felkiáltással, hogy csak a keze érdekel. Aha... még mit nem?
- Dugni? Nem túl agresszív és ocsmány kifejezés ez? - biccentem félre a fejem, majd halkan felszisszenek, ahogy a combomba mar - bár, amilyen természetű vagy te magad is, nem csoda, hogy csak ezt a megfogalmazást ismered - ezzel kezeimet két lábhajlatához csúsztatva, tán kicsit közelebb a combjához, határozottan rántom magamhoz úgy, hogy két lába közre tudjon venni. Szinte szikrákat szóró szemekkel dőlök előre, és támaszkodok meg a matracon feje mellett, miközben jobbommal végigsimítok a nyakán, majd a mellein.
- Ha te dugni szoktál, akkor majd azt teszem én is - jelentem ki határozottan, majd egy laza mozdulattal eltépem a melltartó két kosarát összefogó vékony pántot, így a formás keblek elém tárulhatnak. Alapjáraton romantikus fiú vagyok... de ha kell, akkor vadbarom is tudok lenni. Akaratosan markol rá szabad kezem a domborulatára, szemeim viszont az arcát fürkészik. Kíváncsi vagyok, mennyire immúnis a kemény érintésekre.

- Nem te lennél... - rázom meg a fejemet elégedetlenül, egy lemondó sóhaj kíséretében. Amilyen vizuális típus vagyok eltudom képzelni, ahogy ücsörög egy fekete rózsabokor mellett, valahol lent a pokolban, és megállás nélkül morog magában, hogy nem hiszi el, hogy olyan béna volt, hogy eltudták tenni láb alól. Ez kifejezetten rá vall.
Mikor felvázolom neki, hogy a bátyám milyen nők közé van zárva és, hogy nekem jelenleg is mi jutott, egy igen kemény visszavágást kapok, mire csak felszegett fejjel, gyilkos csillogással a szememben, veszem alaposabban szemügyre. Nem tudom, szerintem ha tényleg egy apró, lankad gilisztácskám lenne, annak idején se kellettem volna neki. Mert igen, Jas ilyen... Legalábbis nem áll messze attól, hogy csak az a faszi kelljen neki, aki egy valódi légkalapács méretű p*ccsel büszkélkedhet. Akkor szedjen be magának egy négert bakker.
- A, vagy úgy... - nézek le magunkra, a mocskos ruhákra, tetőtől talpig véres bőrünkre, amin nekem persze a folyónak segítségével volt időm fényesíteni, de még így se az igazi - Igen, ez kifejezetten mocskos lesz - nézek vad tekintettel a szemébe.
Magamhoz rántva, finomkodás nélkül feszülök neki gatyán keresztül, és támaszkodok meg a feje mellett, mikor pedig combomba mélyeszti a sarkát, felszisszenve adom tudtára, bár nem tetszik, mégis élvezem. Ilyen létezik egyáltalán?
- Kénytelen vagyok beérni még egy lerágott csonttal is nem? - kúszik aljas vigyor az arcomra, majd széttépve a melltartóját, először végignézek az alattam fekvő testen, végül pedig erősen rámarok az előbb igen csak lebecsült keblére. Ahogy háta és a matrac között egy kis rés keletkezik, kezemet rögtön be is csúsztatom oda, hogy aztán magamhoz húzva a lányt, beleharaphassak az igen csak puha bőrébe, valahol a nyaka és a válla között. Időm sincs elhúzódni tőle, olyan erővel mar rá férfiasságomra, hogy egész testemben megremegve vagyok kénytelen folytatni a melót. Érzem ahogy megjelennek a verejtékcseppek a hátamon, köszönhetően a markolásnak, minek helye még mindig lüktet. Reszketőn szívom be a levegőt, majd fojtom magamba, amint lehúz magához, és vadul elkezdi tépni a számat. Ránehezedve a vállára, húzódok el tőle.
- Bocs, nem akarom, hogy kárt tegyél a képemben... - ezzel célozva arra, hogy semmi nemű harapást nem vagyok hajlandó elviselni, legalábbis ami az arcomat illeti. Legalább ezen keresztül lássál, hogy nem vernek szét egy könnyen, ha már a testem cafatokban hever. Derekán végighúzva a kezemet, akasztom bele az alsóneműje szélébe az ujjamat, majd a teljes testtel elhúzódva tőle, szabadítom meg az áruló darabtól, hogy aztán a térdemig letolhassam a rajtam pihenő ruházatomat, majd széthúzva legérzékenyebb pontját, egy vad és határozott mozdulattal, behatolhassak. Ha ő mocskos és kegyetlen szexre vágyik, amit amúgy életemben nem játszottam még el, akkor most megkapja. Felnyögve veszem tudomásul, hogy megtéve az első lépéseket, már csak a folytatással kell foglalkoznom, így először óvatos, de határozott ütemben kezdek el mozogni benne, miközben kezem ismét rátalál a mellére.
Adrenalin, csak most ne hagyj cserben!