Név: Emma Reese Austin
Becenév: Em, Emms
Kor: 25
Születése hely, idő: 1987. 08. 04. / Denver, USA  
Tartózkodási hely: Las Vegas
Csoport: városlakó
Anyagi háttér: Felső osztály
Szexualitás: Heteroszexuális

Jellem: Mindig is elkényeztetett lány voltam, amolyan apuci kicsi lánya. Mindig mindent megkaptam, ha szükségem volt rá, ha nem. Középiskolában makacs voltam, önző, mindig a középpontban voltam. De hogy ne lettem volna? Én voltam a pompom lányok kapitánya. Az összes srác velem akart járni, nos igaz, a legtöbbjüknek sikerült is, de most nem ez a lényeg. Sokkal inkább az, hogy ezek az események felszínessé tettek. Semmi más sem számított, csak az, hogy mennyire népszerű vagyok és hogy akármit el tudtam érni. A puszta természetemmel és a manipuláló képességemmel bárkit az ujjam köré tudtam csavarni.
De egy nap minden megváltozott. Az anyukámnál rákot diagnosztizáltak én pedig összetörtem. Az ő betegsége alatt rájöttem, hogy az eddig életem egy nagy színjáték volt, semmi más. Sokkal többet törődtem vele, vigyáztam rá, gondoskodtam róla. Az, hogy pár évvel később őt elvesztettem, teljesen átformált. Már nyoma sincsen annak a felszínes, lökött lánynak, aki egykor voltam. Felelősségteljes, céltudatos, komoly nővé váltam. Talán a makacsság az egyetlen tulajdonságom, amit megőriztem régről.
Bár mostanában tükörbe se nagyon bírok nézni, úgyhogy nem is annyira biztos, hogy megváltoztam... De esküszöm, újra megbízható, becsületes, hűséges nő leszek, csak hadd bizonyíthassam. Egyetlen ember van, akiért bármit megtennék, ő miatta költöztem Las Vegasba és remélem egy nap majd elnyerem a megbocsátását.

Külső: Tisztában vagyok a külső adottságaimmal, amiket mind az édesanyámtól örököltem. Átlagos magassággal rendelkezem, így bátran viselhetek magas sarkú cipőket, az alakom pedig szép nőies. Szerencsére nem deszka vékonyságú vagyok, azoktól a lányoktól kiráz a hideg. Rajtam legalább van mit fogni, és ezt tényleg imádom magamon. Hosszú szőke hajam van, és ehhez párosulnak a hatalmas kékes-szürkés szemeim. Nem csodálom, hogy nem tudtak nekem ellenállni a pasik. Fordított esetben én sem tudtam volna. Úgy, ahogy régen kihasználtam az adottságaimat, ma már épp úgy nem teszem. Nem hordok mélyen kivágott felsőket, fenékvillantós forrónacikat. Azok már nem az én stílusaim. Sokkal inkább oda vagyok a visszafogott, ám de nőies topokért, felsőkért. Az ékszereket épp úgy szeretem, mint minden más nő a bolygón, úgyhogy ezekkel bármikor meg lehet lepni. Ám ha jobban belegondolok, inkább mégse fáradj vele, nem vagyok elérhető, csupán egy ember számára.

Előtörténet: Nem is tudom, hol kezdjem... Talán a legelején kéne, igen.
Nos, 1987-ben születtem, egészen pontosan augusztus 4-én, Denverben. A szüleim a felső osztályhoz, az elithez tartoztak, apám ügyvédi pályafutásának és anyukám plasztikai sebészi karrierjének köszönhetően. A nővérem, Samantha 5 évvel idősebb nálam, jelenleg Los Angelesben él a férjével és a gyerekeivel. Ő követte apánkat az ügyvédi vonalon, én viszont tanítónő szerettem volna lenni (bár ezt jól titkoltam, főleg középiskolában). Nekem az volt az álmom, hogy megtanítsam írni-olvasni, számolni a gyerekeket, hisz odáig vagyok értük. A keresztgyerekeim mire 5 évesek lettek, már rég tudtak olvasni és a számokat is ismerték. De ne szaladjunk ennyire előre...
Középiskolás éveim fergetegesek voltak. Én voltam a pompon csapat kapitánya, népszerű voltam és szerettek engem. Én pedig imádtam a középpontban lenni. Másodikas voltam, vagyis épp harmadikba készültem, mikor azon a nyáron anyukám beteg lett. Ekkor mentem keresztül egy hatalmas változáson. Mint ahogy arról már az előbb meséltem, nagyon felszínes és mondjuk ki nyíltan: pics@s voltam, hisz csak a külsőségekkel foglalkoztam. Anyu betegsége viszont ráébresztett arra, hogy ezek a dolgok mennyire nem fontosak. Sőt, szinte jelentéktelenek is. A halála előtt volt egy hosszabb beszélgetésünk, amikor is biztatott arra, hogy kövessem az álmaimat és hogy térjek vissza a gyerekkori énemhez és újra az a kedves, mosolygós lány legyek, aki voltam. Mikor elvesztettük őt, megfogadtam, hogy betartom az ígéretemet, amit neki tettem. Megváltoztam.
Többet és jobban tanultam, hajtottam, hogy felvegyenek a tanári főiskolára. És ha jól megnézzük a dolgokat, elértem, amit akartam, a kemény munkámnak pedig meg lett a gyümölcse: felvettek.
Ekkor jött még egy nagy változás az életembe: Michael. Iszonyatosan beleszerettem, és azt hiszem ezzel mindent el is mondtam. Ő volt a mindenem, lestem a kívánságait, szinte csak neki éltem. Négy évig voltunk együtt, ebből kettőt jegyességben töltöttünk. Én viszont szörnyű dolgot tettem: megcsaltam. Ráadásul nem is egyszer, sőt, a legjobb barátjával, Adammel folytattam viszonyt pár hónapon keresztül. Így ez soknak hangozhat, de esküszöm nem feküdtünk le annyiszor, mint azt hinnétek. Tudom, ez nem változtat a dolgokon. Ha tehetném, visszacsinálnám az egészet, de nem tudom. Így inkább együtt élek a következményekkel. Aznap, mikor Mich rajta kapott minket, felbontotta a jegyességet, sőt Las Vegasba is költözött. Rettentően szégyelltem magam, apámtól is nagy fejmosást kaptam érte, ő még a családjából is kitagadt. Sam volt az egyetlen vigaszom. Pár hónapra hozzá költöztem LA-be, ő próbált éltet önteni belém. A vele folytatott beszélgetés döbbentett rá, hogy valamiféleképpen besokalltam a Michaellel való kapcsolatomtól. Túl gyors volt nekem ez a tempó, hisz alig húsz évesen már menyasszony voltam. Tudom, nem így kellett volna lassítanom, de őszintén, annyira szerelmes volt belém, hogy szerintem éreztem, máshogy nem tudnám megutáltatni vele magam. A legrosszabb az az egészben, hogy hatalmas fájdalmat okoztam neki. Az nem érdekel, hogy nekem mennyire fáj, hisz én voltam az a rib@nc, aki ezt tette vele, de őt nem akartam szenvedni látni. Csak mint a legtöbb hülye, őrült, barom, én is akkor jöttem rá, hogy mit veszítettem el, mikor már nem volt velem.
Felfogni nem tudtam, hogy lehettem ekkora hülye, hogy tehettem ilyet vele és miért pont Adammel. Apropó Adam... ő próbált kapcsolatba lépni velem, szabályosan örült annak, hogy Michael felbontotta a jegyességet, mert így azt hitte, vele leszek. Hát nagyot tévedett. Nekem nem kell Adam, nekem Michael kell és csak is ő.
Ezért Las Vegasba jöttem pár napja. Találkozni akarok vele, beszélni vele, bocsánatot kérni, amennyiszer csak akarja. Hiányzik, nem tudok élni nélküle, vissza akarom kapni... Életem legnagyobb hibáját követtem el, mikor megcsaltam és ha kell életem hátralévő részében azt fogom tenni, amit ő mond. Soha többet nem nézek más férfira, nem találkozom a barátnőimmel, nem mozdulok ki sehova. Adamet, mint eddig is, jó messzire elkerülöm, ha hív, kinyomom, hisz nem vagyok rá kíváncsi. Tudom, hogy bűnhődnöm kell a tetteim miatt és fogok is. De ezt a büntetés szabja ki Michael. Be akarom bizonyítani neki, hogy megváltoztam, hogy soha többé nem teszek vele ilyen szörnyűséget. Újra el akarom nyerni a bizalmát és a szívét, ha engedélyt ad rá. Hisz tartja a mondás: akkor vannak megbocsátva a bűneid, ha többé már nem tudod elkövetni őket. Én soha többé nem bántanám meg őt.
Csak kérlek, Istenem, add, hogy Michael adjon nekem még egy esélyt. Ezúttal nem fogom elszúrni, ígérem!