Az igazgatónő, noha csak perceken keresztül beszélt arról, hogy mi az, ami helyes és mi az ami helytelen, egy olyan példaértékű és keresztény iskolában, mint amilyen az övé, számomra leginkább csak hosszú óráknak hatott, azonban mindvégig igyekeztem egyet érteni és bólogatni, megerősítve az ő igazát, ellenben a csinos kis mostohalányommal, akinek már csak a szimpla jelenléte is jobban felizgatott, mint a kedves és amúgy elragadó feleségemé. Ami egy igencsak kellemetlen tény, tekintettel arra, hogy már csak ez okból sem vagyok alkalmas a gyereknevelésre. Egy kölyökre nincsen szükségem, úgy tekintek rá, mintha púp lenne a hátamon. Teljes mértékben hidegen hagyott, mert egyszerűen – "jó" barátaimhoz hasonlóan – nem tudtam magam elképzelni egy példás apa szerepében, egyáltalán, ezt ráadásul, aki egy kicsit is jobban ismer, határozottan támasztja alá. Én, Stenbjörn Torsten Eckdahl, egy északról érkezett svéd pasas, akinek az apja is hasonló gondokkal küzdött egész élete során, mert hát valljuk be… Nem véletlenül lettem egy elfuserált alak. Megboldogult édesapám sem éppen volt példaértékű személy és édesanyám nagy bánatára a legtöbb rossz tulajdonságát sikeresen átörökítette belém – imádtam nézni, ahogy apám a nőknek csapta a szelet, egész életében mást sem csinált, még utolsó napjaiban sem, a kórház beteg ágyán arra kérte azt a csinos kis vörös hajú nővért, hogy még az életében legalább egyszer fogja meg a farkát egy gyönyörű fehércseléd – feltételezem én sem kérnék mást a betegágyamon, hogy ha egy megromlott házasságban kellene élnem, egy megereszkedett, de amúgy egykoron páratlanul kinéző feleséggel. Olyan ez, mint amikor a rabok a halálos ítéletük előtt még lehet egyetlen egy kívánságuk, hogy mit egyenek. A halott utolsó kívánságát bizony illő lenne teljesíteni – persze, szerencsére azt én már nem tudom, hogy a nővér teljesítette megboldogult apám kívánságát, mindenesetre úgy tűnt, hogy felettébb jókedvűen halt meg…
Tekintetemet a mellettem ülő lányra szegeztem, miközben leállítottam az autó motorját.
– Monica nagyon mérges lesz, azt ugye tudod? – Néztem rá kérdő tekintettel.
Voltaképpen nem kifejezés, hogy milyen mérges lesz azért, amit az egyetlen kicsi virágszála csinált. Az édesanyja is viszonylag szigorú elveket követett, s a lányán még inkább alkalmazta ezeket, mert ő még fiatal és ellentétben vele, sokkal irányíthatóbb, ami voltaképpen az én kedvemet szolgálja, mert hát egy ilyen irányítható és nevelgetni való kislánnyal bizony meg lehetne csinálni bizonyos dolgokat – mert hát valljuk be, Ana még nevelhető volt, irányítható annak ellenére, hogy a legtöbb vele idős lány már réges régen átesett a tűzkeresztségen, azonban az anyja rögeszmésen ragaszkodik ahhoz, hogy csak akkor feküdhet le valakivel, ha már megtörtént az esküvő – azonban reményeim szerint erre nem fog sor kerülni. Abban pedig még inkább bíztam, hogy ha valaki megfosztja az ártatlanságától, az bizony én leszek. Hogy utána mi lesz…? Fene se tudja, de addig is legalább jól szórakozunk.

Elképzelésem sem volt azt illetően, hogy mihez kellene kezdenem egy vallási fanatista lányával – azon kívül természetesen, hogy legszívesebben itt és most bebizonyítottam volna, hogy ebben az aprócska szoknyában valóban sokkal inkább egy útszéli kis lotyóra emlékeztetett, sem mint egy jól nevelt apáca lányára. Nem volt fair, hogy ő itt kedvére mutogathatta nekem bársonyos, fehér bőrét –, ami ellen nem sok mindent tehettem az az volt, hogy alig bírtam megállni út közben, hogy ne őt figyeljem, nem lett volna szerencsés vétkezés közben balesetet szenvedni. Ha addigi bűneimért nem is, akkor azért mindenképpen a pokolra kerültem volna – s reméltem, hogy Montana is oda kerülne emiatt az átkozott ruhadarab miatt, elvégre ott már teljesen mindegy, hogy szent-e avagy sem – legalább is számomra. Mivel azonban ez a való világ és én elméletileg valami apa szerepet töltöttem be, amit rám aggattak – pedig legszívesebben nem kérnék belőle, különös tekintettel arra, hogy ez a lány piszkosul jól néz ki.
– Ugyan, minek ezt sajnálni, ha az a liba ilyeneket mondott rád, megérdemelte azt a pofont, bár ez után nekem is meg kell jegyeznem, hogy egy ilyen szent helyre ez a szoknya tényleg meglehetősen rövid. – Komoly tekintettel próbáltam meg rámeredni, nem kimondottan azzal az apád vagyok tekintettel, mert hát nem voltam az és voltaképpen nem is különösebben erőlködtem ez érdekében, inkább csak megpróbáltam jól játszani a szerepet, amelyet kiróttak rám –, de persze, még ha úgy tűnt jól is megy, belül közel sem volt minden ilyen frankó. Voltaképpen annak ellenére is, hogy csak gondolatban tettem meg vele bizonyos dolgokat egy mocskos tetűnek éreztem magam – nem mintha ez ilyen meglepő tulajdonságom lett volna, elvégre az is voltam, ezt kár is lett volna akár egyetlen másodpercre is letagadni.
– Igaz, drága édesanyád valószínűleg ezt tenné – értettem vele egyet, kár lett volna hiú ábrándokba ringatni ezt illetően. Az édesanyja mindig is mondogatta, hogy ez az Emma milyen jó kislány, egy igazi példaértékű szent.
Ez persze nézőpont kérdése volt, mert az án szempontomból, akikkel együtt éltem, mindegyik annak számított. Nem értem, hogy miként bírtam ki eddig, a szerencsém pusztán csak annyi volt, hogy nem egy kétszáz évvel korábban éltünk és volt tisztességes állásom, ami által olyan barátaim is, akik hasonlóak voltak, mint én – más különben ha a környéken élő szentekkel kellett volna barátkoznom, minden  bizonnyal begolyóztam volna és csakhamar feldobtam volna a talpamat, mert hát lássuk be, hogy én tényleg nem voltam ez a fajta szent alkat, de volt egy sötét időszakom, amikor úgy hittem, hogy belőlem még lehet jó ember, így kerültem kapcsolatba Monicával, aki egy ideig noha tudott terelgetni, egy idő után én magam azonban rájöttem, hogy nem... Ez annyira még sem az én világom, most pedig itt ragadtam, egy olyan nővel aki elméletileg a maga szent és tiszta módján szeret és egy olyan lánnyal a nyakamon, aki amúgy a mostohalányom, a feleségem lánya és meg akarom dugni. Szenzációs, ilyen szart is csak én keverhettem magamnak. Nem véletlenül nem vált soha apám elkötelezetté – nem érezte volna jól magát annyi fix.
– Ezért csúnyán ki fogsz kapni, majd megpróbálok beszélni a fejével és reméljük hogy a skarlátvörös "A" betűt nem akarja majd rád aggatni.

– Nem én döntöm el, hogy ki a hibás neked kell annak érezned magad.
Természetesnek véltem, hogy őt hibáztattam azért, hogy képes volt felvenni egy ilyen rövid szoknyát, ilyen szoknyát, hogy aztán szégyentelenül mutogassa itt nekem alabástrom fehér combjait, azonban ezt még sem válaszolhattam, mert ezt követően gondolkodás nélkül még azt is hozzá tettem volna, hogy már csak a ruhadarab végett is addig döngettem volna a kis édest, hogy megbánta volna azt a napot is, amikor megvette. Esküszöm, hogy úgy éreztem, hogy ezt a falatnyi ruhát miattam vette meg, hogy ezzel is ingerelje a bennem szunnyadó vadállatot, aki legszívesebben itt helyben kieresztette volna éles karmait. Egyáltalán nem esett nehezemre vele elképzelni egy autós akciót, voltaképpen meglehetősen ingerelte a fantáziámat. Beteg embernek éreztem magamat, hogy jelenleg az életemnek két célja volt az egyik, hogy a kedves feleségemet lebeszéljem arról, hogy gyerekünk szülessen – és Isten a tanúm, hogy én minden létező kődarabot megmozgattam mindeddig ennek érdekében, viszont a helyzet még sem állt túl vényesen, így már a következő lépésen kezdtem el törni a szőke fejemet, a másik pedig az volt, hogy a feleségem lányába élvezhessek minél hamarabb, viszont ezt az akciót még el sem tudtam kezdeni, mert bár arra volt már szabálykönyvem, hogy miként csábítsak el férjezett nőket, viszont arra egyetlen egy taktikám sem volt, hogy a nőmnek a lányát, aki ráadásul majdnem húsz évvel fiatalabb nálam és még szűz is, hogyan keféljem meg.
Hanyagul megvontam a vállamat.
– Nem valószínű, hogy a büntetés fogalma az én szótáramban és a tiédben megegyezik. – Persze, hogy nem. Isten bizony, hogy én olyan csúnyán elfenekeltem volna azért, hogy így felhergelt, hogy azt követően egy hétig nem lenne képes leülni a csinos kis fenekére – de még állva sem szívesen maradna. Az én fejemben a büntetés sokkal inkább egy jó kis szado-mazzoval volt összefüggésben, sem mint a kukoricán térdepeltetésen. Én felnőtteket tudtam büntetni, nem pedig gyerekeket – íme még egy érv, hogy miért nem lehet kölyköm.
– Mondtam már, hogy csak Sten. Az északi neveket piszok fárasztó kimondani, neked pedig ezért fölösleges koptatnod a szádat. – Viszont tudtam, hogy mi másra használhatta volna. – Fogalmam sincsen, hogy jó anyád milyen büntetést tudna neked még kiszabni, de biztos vagyok abban, hogy kitalálna valamit, úgyhogy nem ártana, ha alaposan szemügyre vennéd mit rejtegetsz a szobádban. – Talán egy leletnyi célzás volt a hangomban. Valamelyik nap, valami hülye ötlet folytán bementem a szobájába – nem, nem loptam el fehérneműjét, azt már hetekkel korábban megtettem – és az egyik fiókban meglehetősen érdekes dolgot találtam, voltaképpen egy olyan felbecsülhetetlen értékű kincset, amiben álmomban sem gondoltam volna – na jó, ott esetleg igen.
– Mindketten tudjuk, hogy édesanyáddal meglehetősen fárasztó együtt élni, mindenesetre azért beszélek vele és nem, nem fáradtság és nem kell megköszönni. – Baromi jó fejnek éreztem most magamat. Legszívesebben dicsőítettem volna személyemet, hogy életemben először önzetlenül cselekedtem, legalább is többé kevésbé.
– Na, szállj ki. – Fejemmel az ajtó felé böktem, miután beálltunk a garázsba, szerencsére az asszony még nem volt itthon és miután az órámra pillantottam rájöttem, hogy még egy jó három-négy óráig nem is lesz itthon... Oh, a fenébe!

A kérdést hallva szemöldököm a magasba ugrott, szinte csak nem felszaladt szőke tincseim közé, azonban szám szegletében titokzatos mosoly bujkált, de hagytam hogy továbbra is csak a profilomat csodálja, miközben megelevenedő képek sokaságát kezdtem el pörgetni perverz vágyaktól fűtött elmémben, végül szórakozottan vetettem oda neki mindössze csak annyit, hogy:
– Ilyen jótét lelket nem akarnék megrontani olyan bűnös dolgokkal, mint amilyeneket én is szoktam csinálni.
Kikötözés. Elfenekelés. Szem bekötözése. Száj bedugaszolása. Mindezek egyike sem kimondottan fért bele abba a keresztényi szent világában, habár egyáltalán nem állt szándékomban ott tartani, mindezeket egyelőre sok lett volna rázúdítani, tekintettel arra, hogy a második "X" felé közeledve sem volt még férfival – vagy legalább is nem osztotta meg kedves édesanyjával, amit voltaképpen nagyon is meg tudtam érteni, elvégre Monica nem csak őt kergette őrületbe, hanem engem is. Elviselhetetlen nőszemély tudott lenni, s alkalomadtán borzasztóan naiv, főként mikor azt gondolta hogy sikerült megtérítenie és Isten ösvényén vezetnie – az egy dolog, hogy eljártam templomba és meggyóntam a bűneimet, amelyek többnyire házasságtöréssel kapcsolatosak voltak, ha úgy adódott akár hetente többször is, de mindössze csak annyit változtattam az esküvő előtti időszakhoz képest, hogy diszkrétebb lettem.
– Ha édesanyád megtalálja azt a vörös igazán apró fehérneműt az íróasztalodban, neked határozottan véged van, szépségem – komoly tekintettel néztem rá. Apaként kellett volna viselkedem, de voltaképpen meg sem próbálkoztam ezzel, mindössze csak azon dolgoztam ilyen keményen, hogy a nadrágomban a helyzet ne váljon még ennél is kényelmetlenebbé –, mert mi tagadás, ha elengedtem volna magam a lengőrúd megadta volna magát a természet követeléseinek és ezt nem kifejezetten tartottam jó ötletnek. – Keress egy másik helyet – javasoltam továbbra is nyugodt hangszínnel. Nem éreztem szükségét, hogy magyarázkodásba kezdjek, elvégre lássuk be, bemasírozhattam a szobájába számológépért – mi tagadás nagy részben így történt, az már egy teljesen másik kérdés, hogy a kis ruhadarab megtalálása után kíváncsi lettem és végig néztem a többi fehérneműjét, de a látvány inkább lelombozott. Fehér. Bőrszínű. Fekete. Mintátlan. Dísztől mentes. Nem voltak kimondottan szexik, én pedig szerettem ha az alattam fekvő nő valami olyasmit visel magán, aminek már a látványától is kikészülök.
Meglepetten néztem rá.
– Végül is elég idős vagy már ahhoz, hogy egyedül élj – vontam meg a vállamat – meglátom mit tehetek az ügy érdekében. – Persze, akaratlanul is ara gondoltam rögtön, hogy akkor akár hetente többször is meglátogathatnám és rosszalkodhatnánk édes kettesben. Persze, ez talán csak egy másik életben történhetne meg vagy a fantáziáimban... Miről is beszélek én itt? Egyáltalán nem állt szándékomban letenni erről a tervemről. Meg. Akarom. Dugni. Nem egyszer, nem is kétszer. Szeretném a saját ízlésemre formálni a kislányt, elvégre nem minden nap van ilyen lehetőséges az embernek.
– Miről nem mersz beszélni? – Kérdeztem a vállam felett hátra pillantva, majd belöktem magam előtt az ajtót és bemasíroztam rajta aztán megtartottam neki is.
Jó előre volt egy olyan megérzésem, hogy ezt bizony jól meg fogom szívni.

– Nem, nem kellett volna – értettem egyet vele egy bólintás közepette – legközelebb jobban elrejted a mocskos kis titkodat és senki sem tudja meg, jó esetben – tettem még hozzá, azonban ettől függetlenül megtaláltam azt a csinos kis darabot és, ha csak megláttam a piros színt nem igazán tudtam másra gondolni, mert gondolataimat állandóan csak az kötötte le, hogy elképzelem, ahogyan rajtam lovagol megkötözött kezekkel. Ez még a fantáziámban is túlságosan eleven volt, ő pedig már csak attól fülig vörösödött volna, hogy ha a térdemre ültettem volna – vagy netalántán esetleg a kezemet a vállára raktam volna és ekkor még csak hozzá sem nyúltam. Megráztam a fejemet. Éretlen, édes kis gyümölcs. Szűz. Melyik férfi ne képzelte volna el valaha is, hogy ő az, aki elveszi egy lánynak az ártatlanságát? Kétlem, hogy sok ilyen lett volna. Ez a gyengébbik nem részéről kifejezetten nagy megtiszteltetés volt. Már elterveztem azt is, hogy első alkalommal gyengéd lettem volna, aztán szépen lassan bevezettem volna az én tisztátlan, egyáltalán nem szent világomba.
– Megteszek mindent, amit lehet. – Annak tudatában, hogy tisztában voltam azzal, hogy Monicára egyszerűen lehetetlenség volt hatni, legalább is rosszabb esetekben, azonban ha meg akartam győzni nagyon is tudtam, hogy mit kell tennem – jó alaposan megfektetni, anélkül, hogy teherbe ejtettem volna, ami valljuk be óvszer hiányában és gyógyszerek nélkül kifejezetten nehéz volt, pláne nem úgy, hogy egy igenis lényeges szervemet használtam volna az aktus során. – Néztél már valamit vagy rám hagyatkozol? – Elvégre ingatlanokat árusítottam nagyjából tisztában voltam azzal is, hogy egy vele egy idős lánynak mi felelt meg.
És milyen jól éreztem, hogy ebből komoly baj lesz, csattantam fel magamban. Kérdőn felvontam a szemöldökömet, mintha nem értettem volna, hogy pontosan mire is akar kilyukadni – persze, nagyon is nyilvánvaló volt, még a vaknak is feltűnt volna, hogy a kislány teljesen kész volt, minden mozdulata erről árulkodott.
– Gondolom azért, nekem ennyi idősen már nem kellett ilyen gondokkal küzdenem. – Számomra sokkal inkább az okozott nehézséget, hogy kiválasszam azt a szerencsés hölgyet, akivel eltölthettem az éjszakámat. Szőke. Barna. Vörös. Fekete. Lapos. Gömbölyű. Szinte teljesen mindegy volt, mert mindegyik hölgyre csodálattal tekintettem. Egyaránt oda voltam a kerek feszes mellekért, amelyek olyan hetykén meredtek felfelé, akár a hegy, míg azokért is, akiknek akkora mellük volt, mint két hatalmasra megnőtt görögdinnye. Nem számított. Természetesen ettől függetlenül én alaposan megválogattam, hogy kinek adom oda magamat az éjszakára, elvégre engem nagyon is ki kellett érdemelni, olyan nőt már nem vittem el magammal, aki a tízes skálámon csak a hetest ütötte meg… Válogatós voltam, igazi ínyenc. Szerettem a finomságokat, még inkább a változatosságot.
– Manapság sok minden van, amivel egy lány könnyíthet magán, vagy... ez is megbocsájthatatlan vétek?

– Szerencsére egyáltalán nem kellett hasonló körülményeket elviselnem, mint neked. – Egy kicsit sem, mert az én életem többnyire maga volt a pompa és a csillogás. Imádtam a bourlesque táncosok között lebzselni – főként pubertás koromban, amikor megjelentek az első fiús gondjaim, a nők többsége bizony segítőkésznek bizonyult – nagyon is –, úgyhogy nem volt véletlen, hogy többnyire tudtam mik a nők igényei, hiszen közöttük nevelkedtem és ők voltak, akik a világ titkok minden titkára megtanítottak – és láthatóan nem is volt ellenükre, mint ahogyan nekem sem. Az ott töltött időszak egy teljesen más életforma volt, egyszerűen túlságosan eleven és élettel teli, ellenben a mostanival, ami határozottan unalmas és színtelen volt, már csak annak a ténye is lelombozott, hogy milyen nőt vettem végül feleségül, az már más kérdés, hogy Monica akkoriban még nem egészen ilyen volt, de ezt a titkát megtartottam magamnak és nem osztottam meg a lányával, aki teszem azt felrobbanna a méregtől, ha megtudná, hogy milyen dolgokat csinált az anyja. A változás nem sokkal a teherbe esetét követően történt... – De vasárnaponként én is jártam templomba és bőségesen volt minden héten meggyónni való bűnöm. – Azóta valószínűleg már számon tartani sem tudtam volna, gyakorlatilag mehettem volna minden nap, elvégre parázna gondolatok, lopás és csalás szinte mind komoly bűn volt, kivétel ha meggyónom, de mivel nem voltam hívő és tulajdonképpen sohasem hittem istenben, úgy voltam vele, hogy minek járjak fölöslegesen templomba.
A szavait hallva azt hittem leszakad a pofám a helyéről. Voltaképpen nem lepett meg a falak tényleg nagyon vékonyak voltak – cseszettül vékonyak, de azért azt nem gondoltam volna, hogy milyen dolgokról képzeleg, de tartanom kellett magam egyfajta szerephez, két okból, egyrészt mert valamikor szerettem Monicát és tiszteletben akartam tartani őt azzal, hogy nem dugom meg a szűz lányát – az már egy teljesen más kérdés volt, hogy tudtam, hogy ennek a tudatában, úgy sem fog sokáig kitartani harmatgyenge akaraterőm, másrészt pedig a rohadt életbe is, de azért ez mégis csak pofán csapott.
– Nézd kisszívem – próbáltam valamit kimakogni magamból, de ez jelen pillanatban határozottan esélytelen volt, főképpen mert az anyja helyébe mostanság én is inkább őt képzeltem. – Ez bizony komoly terhet jelent számodra és azt hiszem, hogy jó hogy elmondtad... – Megdörzsöltem a nyakamat, mert életemben először került sor arra, hogy képtelen voltam bármit is mondani a hallottakra. Ez nálam komoly gondot jelentett. Általában fordítva képzeltem el a helyzetet, úgy hogy majdhogynem kényszerítem... Nem pedig így, mert jelen pillanatban nagyon úgy tűnt, hogy akár kérésre is lazán az ölembe ült volna... Helyes.

Felvontam a szemöldökömet, mintha ezzel azt kérdeztem volna, hogy mi mást kellene tennem. Azért azt még sem közölhettem vele, hogy a legkevésbé sem bántam volna, hogy ha meglovagolt volna, s bár nehezen, de egyelőre úgy véltem nagyon is jól tartottam magam – szinte már zavarba ejtően lovagias volta, ami alapjába véve egyáltalán nem volt rám jellemző, semennyire. Mindenesetre egyelőre tényleg nagyon úgy tűnt, hogy rendkívül jól hozom a rendes mostohaapa szerepét, habár nem tagadom nem egyszer estem bűnbe és nehezemre esett ezek után nem elképzelni bármi olyasmit, ami... illendő lett volna, voltaképpen az elmúlt néhány percbe annyiszor vétkeztem, hogy valószínűleg Isten nem bocsájtotta volna meg a bűneimet egykönnyen, s önzőségből reméltem azt, hogy neki pedig egyáltalán nem nézi el és még is mi volt az, ami igazán bosszantott természetesen az, hogy a nevelt lányom magánakcióba kezdett, ahelyett hogy én kezdtem volna el akciózni, így már nem tűnt olyan szórakoztatónak, de persze ez egyáltalán nem azt jelentette, hogy nem lett volna kedvem a dologhoz, különben is, ettől függetlenül is fülig vörösödött volna, hogy ha a kezem egy kicsit illetlenebb helyre szalad. Elmosolyodtam.
– Nem nehéz elképzelni, hogy mire gondolsz ilyenkor, elvégre mocskosul jóképű pasas vagyok, te pedig egy a huszadik évéhez közeledő ártatlan lány, akinek bizony nem kevés kényelmetlenséget okoz az anyja fanatizmusa.
Normális esetben ebben a korban már a lányok régen túlestek azon a bizonyos nagyszabású dolgon, neki azonban még úgy tűnt, hogy ezzel a házasságáig várnia kell, különben istentől olyan megrovást kapott volna, hogy abba feltételezem beleroppant volna a lelke – vagy valami szent, de sátáni dolog történt volna vele.
– Tudod, most fogalmam sincsen, hogy mihez kezdjek veled – vallottam be nyíltan és őszintén, de voltak elképzeléseim és most úgy éreztem, hogy itt az ideje, hogy egy kicsinyke ízelítőt kapjon az én világomból.
– Nem olyan régen azt kérdezted, hogy milyen nálam a büntetés... vagy legalább is valami ilyesmi volt a kérdés, de én nem adtam rá teljesen nyílt választ – alattomos vigyor kúszott a pofámra, amint két jól megtermett lépéssel mellette teremtem. Karját erősen megfogtam, szabad kezemet pedig a fenekére csúsztattam. – Én egészen máshogy büntetem meg a rossz lányokat. – Habozás nélkül keményen a fenekére csaptam. Kár lett volna tovább játszanom a jó tét lelket, abba beleőrültem volna és a kényszerzubbony egyáltalán nem volt szexi – meg aztán a gyogyóban sem az ott élő nők többsége sem, így hát ennek fényében, miért is mondtam volna nemet annak, amit tulajdonképpen már olyan régen szerettem volna megtenni. Éppen hogy csak nem hördültem fel, amikor kezem ismét a tomporára simult. Gömbölyű, fiatal fenék volt még az övé, nem mellesleg még egyáltalán nem volt betörve. Ez pedig még inkább gerjesztette bennem azt az érzést, hogy bizony nekem kell megtenni azt.

Szemöldököm egy pillanatra a magasba emelkedett, oly' annyira hogy csoda, hogy nem akadt bele szőke tincseimbe, azonban csakhamar kéjes vigyor ült ki orcámra, ahogyan lepillantottam a tenyeremtől vöröslő, fehér fenékre. Kár is lett volna nemet mondani egy ilyen felkérésre, bár ha pontosan akarok fogalmazni, akkor sokkal inkább azt mondanám, hogy gyakorlatilag lehetetlennek bizonyult. Ez pedig még csak a kezdet volt. Minden további késlekedés nélkül tettem meg újra, némiképpen erősebben. Az üres házban a csattanás majdhogynem arcom robbanásként hatott, azonban szerencsére most a falak jótékonyan szolgáltak, s csakhamar elnyelték a hangokat, amelyekből még többet szerettem volna kicsikarni belőle.
– Szépségem, el sem tudod képzelni, hogy mennyi mindenhez szeretnék kezdeni veled – morogtam vágytól elfulladó hangon. A rohadt életbe is! Ez a kislány több mindent hozott ki belőlem most, mint az elmúlt évek során bármelyik nő. Azonban egy dologra tudtam mindezt fogni, hogy még ártatlan volt. Kedvemre akartam formálni, olyan dolgokat akartam csinálni vele, amelyeket a legtöbb nő nem tett volna meg – vagy legalább is nagyon akadékoskodott volna közben. Ő azonban még is csak más volt. Áratlan. Friss hús. Szűz. Szeplőtlen. Akárhogyan is nevezhettem volna, a lényeg egyetlen egy volt; az első igazi harapás az enyém lehetett, kizárólag az enyém. Már a gondolattól is elégedetten mordultam fel.
– Nyugodj meg, egyelőre csak játszadozunk egy kicsit – arcát kissé durvábban ragadtam meg mint szerettem volna és fordítottam magam felé – ha esetleg elég volt... szólj – nem szívesen ejtettem ki ezt a szót a számon, mindeddig még egyetlen egy nőnek sem kellett ezt mondanom, azonban vele kénytelen voltam valamilyen módon finom lenni, tekintettel egy lényeges dologra. Nagyon is tisztában voltam azzal, hogy az első szexuális élmény meghatározó tud lenni egy fiatal nő életében, habár mi tagadás neki ebben az életben már javában benne kellett volna lennie. Ez esetben lényegesebben egyszerűbb lett volna a dolgom, de én szerencsétlenségemre az a fajta pasas voltam, aki szerette a kihívásokat, valamint az új dolgokat. Mi lehetne jobb egy ilyen lánynál? Nem sok minden. Semmi.
– Most pedig, ha megkérhetlek: vedd le a szoknyádat! – Az utolsó szavakat kifejezetten erősen hangsúlyoztam, s bár valóban az átkozott ruhadarab így sem takart túlságosan sok mindent – semmit sem bízott a képzeletre –, de teljes egészében szerettem volna látni mindent, amit fel tudott kínálni nekem, habár egyetlen egy percre sem kételkedtem abban, hogy nagyon is kedvemre való lesz a látvány. Kiéhezett vén kujonnak éreztem magam mellette, de ez eddig sem érdekelt különösebben, így az aggodalmaskodást nem most fogom elkezdeni. – Gyerünk, ne várakoztass! – Kényelmesen helyet foglaltam a kanapén, majd lusta ámde várakozó tekintettel néztem rá, hogy erre vajon mit fog lépni. Kíváncsi voltam, hogy meddig lenne mersze elmenni, így első alkalommal. A határait akartam feszegetni. Az enyémet kár is lett volna, mivel egyáltalán nem voltak. Legalább is ebben a tekintetben egyáltalán nem.

Ha tapasztalatlan suhanc lettem volna minden bizonnyal már most képtelen lettem volna uralkodni megzabolázhatatlan vágyaim felett, amelyek türelmetlenül követeltek maguknak szabad utat, most hogy igazán azt tehettem, amire már hónapok óta úgy ki voltam éhezve, mint egész eddigi életemben soha semmire. Élveztem a helyzetet. Kérnem kellett, ő pedig noha tétovázva, de megtette amire kértem. Az ártatlansága egyszerűen teljesen lenyűgözött, szinte gyönyörködtette a szemeimet, ahogyan remegő ujjaival ráncigálta le magáról a ruhát, majd pedig ártatlanul ácsorogva áll egy helyben. Megnyaltam a számat. Hófehér, bársonyos combok. Alig vártam, hogy közéjük férkőzzek, s minden létező pózban magamévá tehessem. Személy szerint mindig is úgy véltem, ha valaki ellent mond a vágyainak az bárminél nagyobb bűn, hiszen a vágy az egy ösztönös dolog volt, s nem lett volna szabad elfojtania senkinek. A testi vágy elnyomása pedig különösen kegyetlen volt. Feszültté tette az embert. Én pedig szerettem kényelmesen elnyúlva feküdni egy nő mellett, lenni egy-egy kimerítő durva szex után és simogatni a selymes bőrüket, amely helyenként az ütések nyomától szinte tűzként parázslott. Számomra ez jelentette a mennyországot, s ha ezért a pokolra jutok a kéjelgők közé, egyáltalán nem bántam, mert az életem során azt tettem, amely dolgok valóban élvezetet jelentettek számomra. Miért számított ez bűnnek?
Kényelmesen elhelyezkedtem, tekintetemet pedig lustán siklattam végig a testén. Határozottan elégedett voltam a látvánnyal, s ennek legfőbb jele az volt, hogy arcomra féloldalas mosoly kúszott, szemeim pedig az elégedettségtől megtelve elevenen csillogtak.
– A többit is, ha kérhetlek! – Kihívóan döntöttem oldalra a fejemet. Teljes egészében szerettem volna látni mindezt a szépséget. Magamat akartam kínozni azzal, hogy ilyen közelségből még továbbra sem tettem semmit sem, de tudtam hogy a jutalmam mindennél édesebb lesz. Alig vártam, hogy a kezem között tartsam, ujjaim a húsába mélyedjenek, testem az övének feszüljön.
Karjaimat hanyagul a fotel támlájára helyeztem, egyik lábamat pedig a térdemre helyeztem, s elkényelmesedve vártam, míg teljesen lemeztelenedik.
– Ne várass túlságosan soká – habár kérésnek kellett volna hangzania, még is sokkal inkább parancsnak tűnhetett a számára. – Ha csak meg nem futamodsz, még most van lehetőséged visszafordulni.
Valóban ez volt az utolsó esélye, hogy kisnyúlként futamodjon meg. Nem orroltam volna meg érte, de nem garantáltam volna, hogy nem mentem volna be éjszakánként a szobájába és felette vertem volna ki, habár az effajta dolgok igencsak távol álltak tőlem, tekintettel arra, hogy sohasem akadt gondom a gyengébbik nemmel, így elbízva magamat most is hittem abban, hogy a kislány – bátortalansága ellenére – nem fog megfutamodni.
– Utána mutatok valamit. – Pimasz mosolyra húztam a számat.

Nagyon helyesen is teszed, gondoltam magamban miközben elégedetten hátra dőltem ültő helyzetemben. Nagyon is tetszetős volt a látvány, ahogyan a remegő kezeivel igyekezve akarta kigombolni a felsőjének gombjait. Az idegeimen táncolt ez a lány, ami már meglehetősen régen fordult elő, ehhez legalább két évig nem kellett volna nővel lennem más normális esetben, ami igaz hogy az első hét után kudarcba fulladt volna, mert felrobbantam volna a feszültségtől. Tekintetemet egy pillanatra sem szándékoztam levenni róla. Egy szoborrá meredve kényelmesen legeltettem rajta a tekintetemet.
– Azt mondtam a többit is, nem? – Ez azt jelentette, hogy mindent amit csak tudott és ami csak bármit is takart volna a kívánatos testéből. Ennél azért sokkal többet akartam látni. Kezdve a melleivel és a lábai között megbúvó vörös háromszöggel. Utána jöhetett a többi. Ez a lány egyelőre el sem tudta képzelni, hogy mibe keveredett bele – legalább is, amíg rá nem unok. Tartottam attól, hogy most hogy vége a várakozásnak hamar ráunok, de aztán rájöttem, hogy neki még bőségesen meg kell tanítanom bizonyos dolgokat, így hát nem aggódtam, mert teljességgel fölöslegesnek éreztem.
Ahogyan ott fölöttem állt, komoly erőfeszítés volt, hogy ne kelljek fel vagy pedig rántsam le rögtön az ölembe. Meg akartam dugni. De eszemnél kellett legyek, mert nem skalpokat gyűjtöttem, az olyan megalázó, hanem trófeákat, ez utóbbi határozottan nagyobb dicsőség volt. Egy trófea értékes. Egy skalp... nem.
Felvontam a szemöldökömet.
– Parancsokat osztogatsz? – Döntöttem oldalra a fejemet. Ez egy meglepő és váratlan fordulat volt, de persze nem mondanám, hogy túlságosan sokat törődtem a helyzet lehetetlenségével, hanem átugorva a problémát, cselekedni kezdtem. Az ülőalkalmatosság szélére húzódtam, miközben arcomon kéjes mosoly ült, ahogyan ujjaim felsiklottak a combján, majd a hátán megtalálva a melltartó kapcsolóját, ami csakhamar engedet szakavatott kezeimnek. Eldobtam, lehetőleg jó messzire, hogy ha utána akart volna menni, akkor azért még lássak belőle némi húst és bőrt. Egy pillanatra megálltam. Nem hezitáltam, egyáltalán nem erről volt szó, hanem most tudatosult bennem, hogy az imádatom tárgya hónapok elteltével most előttem állt, készen arra, hogy bizony olyan dolgokat kövessünk el, amely az úr színe büntetendő volt erkölcstelensége miatt. Ujjaim a combjaira fonódtak, s mielőtt még lehúztam volna róla az anyagot egy csókot leheltem annak a szélére, ezt követően megszabadítottam utolsó ruhadarabjától is.
– Gyönyörű vagy – dőltem hátra szinte megbabonázottan. – Kár volt eddig ezt titokban tartanod, ha rajtam múlna máshogy ki sem mehetnél az utcára. – Na persze, csak azért, hogy lássa midnenki milyen jó bőrt szedtem össze.
– Most pedig jöhet a jutalom – lepillantottam a nadrágomra, ujjaim csakhamar az övemre fondódtak – apropó mivel én segítettem rajtad, úgy fair, ha te is így teszel.

– Meglehet, hogy mindenkinek ezt mondom – vontam vállat hanyagul –, de sok esetben nem mindig gondolom komolyan, jelen pillanatban nagyon is azon a véleményen vagyok, hogy ezért – szinte csodálattal néztem végig a testét – érdemes vétkezni, míg végül a pokolra jutni. – Kár lett volna egy ilyen szépséget veszni hagyni. Még nagyobb sajnálat lett volna, hogy ha a felkínált gyümölccsel nem él az ember – még szerencse, hogy én nem voltam az a fajta, aki az ilyen jó dolgokat egykönnyen visszautasította. Gyenge volt az akaraterőm ilyen téren, beismerem, de miért kellett volna olyantól távol tartanom magamat, ami tulajdonképpen mérhetetlen örömforrást jelent számomra? Én nem vagyok önsanyargató és tagadom meg magamtól a szép dolgokat, mert akkor valószínűleg én lennék a világon a legszentebb ember, aki a földön él és mozog.
Tetszett az óvatossága. Tetszett, hogy még egy tapasztalatlan hölgy volt. Legszívesebben hagytam volna, hogy a pofám leszakadjon a merészsége láttán, habár nem voltam tisztában azzal, hogy a szűzlányok milyen messzire hajlandóak elmenni, azonban úgy gondoltam, hogy ezt talán nem mernék megtenni. Elvégre, életükbe nem láttak még farkat. Mindenesetre ez a kislány határozottan rácáfolt korábbi feltevésemre, tekintettel arra, hogy jelen pillanatban azért inkább kezdőnek tituláltam volna, mintsem egy ártatlan báránynak. Ez tagadhatatlanul meglepetést okozott, de ezzel sem sokáig törődtem tekintettel arra, hogy egyre merészebben próbálta a szájába fogadni a lábam között megbúvó nemi szervemet. Fantasztikus látvány volt. A másodperc tört részéig valóban igazán romlottnak éreztem magamat, aztán ezt követően még is csak rájöttem arra, hogy ez vagyok én és tulajdonképpen ilyesfajta szégyenérzetet nem kellene, hogy érezzek, így amint ezt megbeszéltem magammal újra csak az elém táruló látványra fókuszáltam – ami nem okozott különösebben nagy feladatot.
Nem sokkal később, amikor már a farkam valósággal lüktetett az orgazmusért furcsa oda nem illő zajokra lettem figyelmes tudatom egy szegletéből. Mintha... Autó ajtajának csapódása lett volna.
– A rohadt életbe – szisszentem fel, miközben csakhamar felpattantam ülő helyzetemből – anyád megjött – közöltem a száraz tényt, ami véget vetett rövid kis légyottunknak az én legnagyobb bánatomra, de még inkább fájdalmamra, mert érzékennyé vált nemi szervemet csak fájdalom és gyötrelem közepette sikerült visszatoloncolni a nadrágba, hogy ismét béklyót verjek rá. – Menj fel és elő ne gyere, míg le nem nyugodtál a sokkból – dobtam oda neki az egyik ruháját, majd alaposan körbe kémleltem, hogy akad-e még olyan gönce, amit esetleg Monica megtalálhat. Úgy tűnt, hogy nem volt ilyen több.
Összeszorított szájjal próbáltam meg lehűteni magamat. Nem mondom azt, hogy életem legjobb szopása volt, de egy kezdőhöz képeset nagyon is jó, ékes bizonyíték erre, hogy most alig bírtam megmaradni a seggemen. A pultnak támaszkodva vártam, hogy az asszony végre belépjen az ajtón és minden a szokott unalomban teljesen.
– Mi lesz a vacsora? – Csak ennyit tudtam kibökni, habár ételnek én egészen mást képzeltem el.