- Azonnal álljon meg, hallja? Rendőrség! – visszhangozták a romos raktárépület ódon falai az ifjú rendőr szavait, ám mindhiába, eszem ágában sem volt engedelmeskedni neki. Épp ellenkezőleg. Futottam, ahogy csak bírtam, futottam az életemért, a szabadságért, önmagamért. Futottam, mert többé nem akarok visszakerülni, nem bírnám újra a bezártságot, a rácsokat, a patkányokat. Többé nem volnék képes azon a moslékon tengődni, amit az állam élelemnek csúfol, sem az őrök szivatását hallgatni, akiket bár szívesen vernék laposra, mégsem bánthatok, mert növelik a büntetésem. Nem, soha többé nem megyek vissza a börtönbe, akkor már inkább a halál.

- Nem szólok többször, figyelmeztetem, lőni fogok! – zihálta már-már kétségbeesetten a férfi, miközben utánam iramodott. Talán ettől meg kellett volna rémülnöm, feladni, belátva, hogy a rend őre túlerőben van velem szemben, hát, még, ha megérkezik időközben az erősítés is, amit idehívott, mindez mégsem hatott meg. Csak gyorsítottam a tempómon, miközben kettesével vettem be minden egyes lépcsőfokot, másztam gerendáról gerendára s ugrottam át egyik háztetőről a másikra. Az izmaim szinte lángoltak a hirtelen megerőltetéstől, a tüdőm sajgott, fájt minden egyes levegővétel, mégsem állhattam meg, hogy egy kicsit összeszedhessem magam, az a rohadt zsernyák ugyanis a nyomomban volt.

- Már… csak… néhány… lépés… - szuggeráltam magam, ahogy újabb tetőpárkány felé közeledtem, ám, ahogy elrugaszkodtam a földtől, hogy átugorhassak a korlát felett a szomszédos épületre, egyszer csak dörrenés hasított a levegőbe, pillanatokkal később pedig elterültem a földön, éles fájdalommal a jobb combomban. Basszameg!

- A rohadt… - sziszegtem, miközben próbáltam talpra vergődni, ám a lábam minduntalan kirogyott alólam. A rendőr időközben utolért, mikor pedig látta, hogy eltalált, arca falfehér árnyalatot öltött.
- Na mi az kisfiú, most használtál életedbe először fegyvert? Nem bírod a vért? Francba, ez már a vég, egy taknyos ficsúr kapott el, aki ziher meg kettő, hogy csukott szemmel húzta meg a ravaszt. Szent ég, oda a hírem… - nyöszörögtem kínomban.

Néhány pillanat, ennyi telt el csupán, ám, hogy mi történt pontosan, azt már nem tudnám megmondani, olyannyira elhomályosult körülöttem a világ. Talán a vérveszteség, a fájdalom, vagy a tudat, hogy hamarosan ismét rab leszek, de egyszerűen megbénította az elmém. Észre sem vettem, mikor kattant a csuklómon a bilincs, vagy, hogy hogyan vonszolt végig az épületen az a kretén, nem is igen voltam már magamnál.
- Nem… olyan nincs… hogy így érjen véget…
  


Music: Evanescence - Bring Me To Life REMIX
Outfit: Katt

Minden olyan gyorsan történt, a helyzet pillanatról pillanatra változott, én pedig, mint valamiféle tehetetlen rongybaba hagytam, hogy sodorjon magával az élet. Hát nem nevetséges? Nem sokkal ezelőtt még menekültem, ügyet sem vetve arra, hogy a hátam mögött valaki fegyverrel hadonászik, vagy, hogy egy – egy tető között hány méter különbség van, csak az lebegett a szemeim előtt, hogy szabad akarok maradni, elkerülni a börtönt mindenáron. És láss csodát, hol tartok most? Sebesülten, ki tudja mennyi vért veszítve hagyom, hogy az a rohadt zsaru a csuklómra kattintsa a bilincset és a kocsija felé vonszoljon. A vég szinte egyetlen karnyújtásnyira tőlem várja, hogy a képembe vigyoroghasson, én pedig képtelen vagyok bármit is tenni ellene. Pont, mint amikor még kislány voltam, és az egyik nevelőanyám mindenért engem vett elő. Ütött, vert, vagy csak bezárt a pincébe, a sötétségbe, a patkányok közé. Akkor sem tehettem semmit, ahogy most sem…
- Az nem lehet… - suttogtam magam elé már – már fohászkodva, ekkor pedig „csoda” történt.

- Mi a…? – pislogtam fel erőtlenül, mikor a fiatal rendőr egyszer csak összecsuklott mellettem, a feje pedig nagyot koppant a járdaszegélyben. Választ azonban nem igen kaptam, másodpercekkel később ugyanis titokzatos megmentőm, kiből nem sokat láttam, tekintve, hogy a vérveszteségtől és a kimerültségtől enyhe delíriumba kerültem, hirtelen a vállára kapott, akár egy krumpliszsákot, s ezzel megindult velem az egyik épület felé.
- Méghogy én???? Képzeld, magamtól is elintéztem volna… előbb vagy utóbb! – még csak az hiányzik, hogy csorba essen a büszkeségemen. Na még mit nem!
- Szerencséje volt, kivételesen jól célzott, ez minden. – szisszentem fel, ahogy a fájdalom belehasított a combomba.
- Au… nem lehetne kicsit óvatosabban? – vetettem oda szúrósan, de túl sokra nem mentem vele, a drága ugyanis úgy dobott a kanapéjára, mintha csak a szemetet hajítaná a ledobóba.
- Kösz… benned egy igazi úriember veszett el… de az jó mélyen. – vetettem hátra a fejem, csak, hogy egy kicsit összeszedhessem magam az iménti kis kalandunkból és felfoghassam voltaképp mi is történt. Vettem egy mély lélegzetet, amit aztán lassan fújtam ki, ezt követően lehunytam a szemem.

- Most cipeltél végig a kocsitól a lakásodig, mert láttad, hogy lesérültem, de a bilincset nem mered leszedni, míg nem tudod, miért van rajtam? Nem gondolod, hogy ez egy kicsit… – s ekkor, ahogy a megmentőm felé fordítottam a tekintetem jöttem csak rá, kivel is hozott össze újra a sors.
- … fura…? – szinte tátva maradt a szám. Ó, te jó ég. Pont Ő???? Basszameg!

- Tény, hogy rég találkoztunk, de már – már sért, hogy meg sem ismersz… - az ember lánya csak egy hónapra tűnik el, és tessék, pedig azt hittem maradandó nyomot hagytam édeske emlékezetében. Hagytam, hogy végre alaposabban is megnézhessen magának, íriszeimet pedig, amikre gyakran azt mondta edzések közben, hogy dacosak, ég bennük a tűz, az övéibe fúrtam.
- Hello Dexter.

  


Music: Emily Browning - Sweet Dreams
Outfit: Katt

- Életbe lépett a Phillips szabály, igaz? – sóhajtottam színpadiasan, miközben tekintetemet az ég felé fordítottam. Tudom, hogy Dexter kamuzik, pontosan olyan jól, mint ahogyan ő maga, elismerni azonban akkor sem fogja az igazamat, ha egy Smith & Wesson M745- est szorítok a fejéhez és egy hajszálon függ csak az élete. Ó, hát persze, hogy nem, hisz annak idején, mikor elkezdtük a közös edzéseket világosan kijelentette, sosem ismeri el mások igazát, azt, hogyha téved, mert attól csak gyengének tűnne, amit nem engedhet meg magának. Emlékszem arra a komoly tekintetre, a hangjára és a pimasz mosolyára, amivel mindig képes leszerelni. Akkor sem tudtam vitába szállni vele, kétlem, hogy jelen körülmények között végül sikert aratnék, ezért nincs is értelme tovább firtatni a témát. Ettől független biztos vagyok magamban, Dexter nem ismert fel csak itthon, az viszont, hogy akkor miért segített rajtam mégis, homályos előttem. Nem az a jótét lélek, aki a bajbajutott bűnözők védőszentjeként tetszeleg, akkor mégis miért…? Megérezte volna, hogy én vagyok? Vagy csak szolidarít a magamfajtákkal? Talán sosem fogom megtudni, most azonban van más, ami leköti a figyelmem. Pontosabban valaki.
- Tuti, hogy minden lánynak ezt mondod. – kacsintottam rá szemtelenül, majd ismét felszisszentem, ahogy újabb fájdalomsugár árasztotta el a lábam.

- Még mindig irányításmániás vagy. – húztam el a szám miután kiadta nekem a parancsot a vetkőzésre, ám a lázadásom ezúttal ki is merült ennyiben, kénytelen voltam belátni ugyanis, hogy, ha sokáig húzom az időt, bizony csakhamar elvérzek, arra pedig nem igazán vágyom. Van még mit elintéznem ebben a világban, nem tűnhetek el csak úgy, főleg nem egy nevenincs kis újonc miatt. Ugyan még mit nem, oda lenne a hírnevem… Kigomboltam a farmeromat és lehúztam a cipzárt, ám amikor megpróbáltam kibújni a nadrágomból a fájdalom csak erősebb lett.

- Kellene egy kis segítség… - morogtam kelletlenül, majd amikor Dexter elkezdte lehámozni rólam a nadrágot duzzogva fordultam felé.
- Lefogadom, baromira élvezed a helyzetet… - istenem, hányszor voltunk már ilyen közel egymáshoz, mégsem történt köztünk semmi, pedig… Talán miattam, hisz még csak a valódi nevemet sem voltam képes megmondani neki. Ő is, akár csak a többiek az éjszakában Quinnként ismer, mikor pedig személyesebb témákra terelődött a beszélgetés köztünk, igyekeztem kibújni alóla, nem akartam ugyanis csalódni, rettegtem attól, hogy fájdalmat okozna nekem.

Képtelen vagyok megszólalni, hisz tudom, hogy magyarázattal tartozom neki az eltűnésemről, a mostani üldözésről, és még ki tudja mi mindenről, addig azonban, míg ő maga nem hozza fel igyekszem elkerülni. Talán gyáva vagyok, talán csak zavarodott az iménti eseményektől, vagy attól, hogy újra itt van velem… Csak az ég tudja…

  


Music: Halsey - Control
Outfit: Katt