Egész úton Dexter lakásáig néma csendben voltunk mind a ketten, valahogy egyikőnknek sem akaródzott sürgetni az elkerülhetetlent. Tudom, hogy ezúttal nincs visszaút, kénytelen leszek nyílt kártyákkal játszani, különben végleg hátat fordít nekem, azt pedig nem tudnám elviselni. De vajon miért nem? Miért érzem azt, hogy belepusztulnék a hiányába, amikor mióta csak az eszemet tudom, csakis magamra számíthattam, nem voltak szüleim, családtagjaim vagy barátaim, akikkel bármiféle kötelékem is kialakulhatott volna, egy idő után pedig szabályosan vigyáztam is, hogy elkerülhessem az ilyesmit. Akkor mégis, hogy történhetett meg mégis…? Figyelmetlen lettem, túl sok időt töltöttünk együtt, túl sok mindenen mentünk át, ez pedig tetszik vagy sem, létrehozott köztünk valamit, valamit, amiről egyelőre még fogalmam sincs, hogy micsoda. De az tény, és erre a nyakamat merném menni, hogy ő is érzi, hiszen, ha nem így lenne, akkor ma egészen biztosan nem találkoztunk volna.

Miután megérkeztünk hozzá néma csendben követtem őt egészen a bejárati ajtóig, ott azonban erőt vett rajtam valami, valami ismeretlen mégis ismerős érzés. Istenem, hányszor, de hányszor voltam már nála, behunyt szemmel is képes lennék felidézni mindennek a helyét. A rá jellemző minimalizmus jellemzi az egész helyet, semmi giccs, még kevesebb személyes tárgy, mintha nem is otthona lenne a hely, sokkal inkább csak egy szükséges zug, ahová aludni jár, semmi több. Ebben is hasonlítunk, elvégre eddigi életem során, akárhová is kerültem, soha, de soha nem rendeztem be rendesen a helyet, sosem tekintettem igazán a sajátoménak, pusztán egyfajta ideiglenes megállóhelynek a pokolba vezető út során. Végtére is… várhat valami más is a magamfajtákra? Aligha hinném…

A csend kezdett egyre fojtogatóbbá válni számomra, miután pedig Dexter bezárta mögöttünk az ajtót, egyre inkább kezdtem magam ismét valamiféle űzött vadként érezni, akinek lassan nincs hová menekülnie. Tehetetlenségemben elindultam a konyha felé, majd miután kivettem két sört a hűtőből, felültem a konyhapultra, felnyitottam a sajátomat és jó nagyot húztam az üvegből.
- Nos… mit akarsz tudni? Elég egy darabka belőlem, valami, amire különösen kíváncsi vagy…. vagy az egész tetves életem érdekel? – pillantottam felé keserűséggel a tekintetemben, majd ismét kortyoltam a sörből.
- Akárhogy is… gondold meg jól, mert első és utolsó alkalom… így is szembe köpöm magam, ha végeztünk… - elvégre megfogadtam, hogy soha senkinek sem engedek betekintést a valódi kilétembe, a valódi énembe…

 

Music: Karliene - Become the Beast
Outfit: Katt

- Ezt megérdemeltem… - elvégre jogos a kérdés, kétszer is faképnél hagytam már, igaz, az első alkalomról csak részben tehetek, de hát, hogy ezt tisztázzam vele mindent az elejéről kell majd kezdenem, ami nem épp a legegyszerűbb feladat. Kortyoltam a sörömből miközben a válaszon tépelődtem, talán csak időt akartam ezzel nyerni, mert valahogy nem is esett olyan jól most a pia, mint azt eredtileg vártam. Reméltem, hogy némi bátorságot nyerek majd belőle, egyúttal meg is nyugtat, segít rendezni a gondolataimat. Persze nem így lett.
- Annyit ígérhetek, hogy ezúttal nem tűnök el szó nélkül… - ki tudja mit tartogat még számunkra ez az este, hová fajulnak majd a dolgok kettőnk között, mi lesz a reakciója a szavaimra, akar-e még látni. Nem ígérhetem meg, hogy többé nem megyek el, de azt igen, hogy arról tudni fog mielőtt megteszem. De vajon ez elég neki? Végtére is, sok minden épp Tőle függ…

Ha van valami, amit egyszerre imádok és gyűlölök Dexterben az pont a keresetlen őszintesége, az, hogy nem azt mondja sosem, amit épp hallani akarok tőle. Sokszor felpiszkált ezzel, volt, hogy épp ebből merítettem erőt miközben edzettünk, máskor viszont, amikor olyan közel kerültünk egymáshoz és valami furcsa, megmagyarázhatatlan módon reménykedtem benne, hogy mond vagy tesz valamit, amivel végre fellebbenti a fátylat kapcsolatunk valódi helyzetéről csalódnom kellett. Ahogyan én magam sem voltam képes erre, úgy ő sem, így viszont maradt számunkra a keserédes bizonytalanság, a különös feszültség.
- Kapd be Phillips… - pattantam le a pultról, ahogy megindult kifelé, de valahogy érezhető volt a hangsúlyomon, hogy nem gondolom komolyan, hiszen én magam is éreztem, hogy az a bizonyos zuhany nagyon is jót tenne, de hát nem ismerhettem el, nem igaz? Csorba esett volna a büszkeségemen.

Jó negyedórát töltöttem a forró zuhany alatt, miközben sikerült ismét teljesen elmerülnöm a gondolataim között. Milyen furcsa, habár nem tudok mindent róla, mégis sokkal többet, mint ő rólam. Nem is értem, hogy volt képes ennyire „befogadni” az életébe valakit, akinek mindössze a keresztnevét tudta – gondolta ő – és azt, hogy nem riad vissza szinte semmitől, akármivel is próbáljon kiszúrni vele az élet. Ennyire vakmerő lenne? Vagy más oka volt rá?

Miután végeztem egy törölközőt csavartam magam köré és a szobájába mentem, hogy aztán a szekrényében valami használhatót keressek magamnak. Keserű kuncogás tört fel belőlem, mikor megtaláltam a smasszer pólóit, amiket a munkában viselhet. Komikus, én az ügyeletes cellatöltelék és ő a … mi is pontosan? Jó útra tért, törvénytisztelő polgár? Törvénytiszteletlen börtönőr? Furcsa, hogy nemrég még együtt verekedtünk és csupa illegális módon próbáltunk életben maradni, erre elmegy a börtönbe dolgozni. Végül lekűzdöttem a késztetést, hogy magamra kapjam az egyik börtön logós pólóját, helyette egy fekete hosszabb példány mellett döntöttem, ami épp, hogy a fenekem alá ér, és egy ugyancsak fekete boxert is kölcsönöztem, majd úgy ahogy voltam, még kissé nedves, arcomra tapadó tincsekkel visszatértem hozzá.

- Most már elégedett vagy? – huppantam le szemközt vele a kanapéra majd lenyúltam az üvegét és jó nagyot húztam a söréből. Most jön még csak a neheze, egy elég hosszú éjszaka rengeteg kérdéssel és válasszal…

 

Music: I Will Be - Avril Lavigne

A lehető legkevésbé sem volt kedvem ehhez a beszélgetéshez, ám ezúttal nincs más hátra, mint előre, túl sokkal tartozom neki ahhoz, hogy csak úgy faképnél hagyjam bármiféle magyarázat nélkül, mint legútóbb… vagy azelőtt… Eleresztettem a fülem mellett a megjegyzését és már csak azért is nagyot kortyoltam a söréből, amolyan bátorsággyűjtés gyanánt, majd hátra dőltem a kanapén, térdeimet magam elé húzva, ujjaimmal pedig halkan, szinte nesztelenül dobolni kezdtem az üveg oldalán.
- Először is… a nevem nem Quinn, hanem Riley. Riley Norelle Price. Hogy eredetileg mi lettem volna, arról fogalmam sincs, ezt a nevet az árvaházban kaptam, ahová nem sokkal a születésem után kerültem. Hogy kik a szüleim, nos passz, de amekkora mázlim van, egészen biztosan egy piti drogdíler és egy olcsó kurva, akik még ahhoz is hülyék voltak, hogy idejében észre vegyenek egy terhességet, így, ha már elvetetni nem tudtak, hát magamra hagytak. – keserű mosolyra húzódtak az ajkaim, már-már fel is nevettem, ahogy magam elé képzeltem azt a két szerencsétlent.
- Hála nekik a gyerekkoromat felváltva töltöttem árvaházban, különböző nevelőszülőknél vagy épp a javítóban, mikor hogy hozta a helyzet. Utáltam, mikor örökbe fogadtak és próbáltak úgy tenni vadidegenek, mintha a szüleim lennének, annál már az is jobb volt, mikor a többi hasonló szerencsétlennel bandáztunk a St. Margaretben… Nem mondanám persze azt sem, hogy ott tele lettem volna barátokkal, főleg mivel sokszor verekedtem össze fiúkkal-lányokkal egyaránt, de volt egy-kettő, akikkel amolyan véd és dac szövetség alakult ki. – ismét kortyoltam egy kicsit a sörből, aztán folytattam a dobolást az üvegen, afféle pótcselekvésként.

- Hiába fogadtak annyiszor örökbe, valahogy mindig visszakerültem az intézetbe, idővel pedig már nem nagyon kellettem senkinek. Aztán jöttek Sultzék. Verna, és a két fia Travis és Jake. Kezdettől fogva utáltak, csak azért vettek magukhoz, mert az állam fizetett érte, és talán mert olcsóbb voltam, mint egy kínozni való háziállat. A két kis tetű folyton rendetlenkedett, aztán meg rám kent mindent, az anyjuk pedig azonnal össze-vissza vert. Mondjuk neki ehhez nem is kellett igazából indok, elég volt, ha csak bal lábbal kelt fel. – birizgáltam beszéd közben a cimkét az üvegen, csak, hogy lefoglaljam magam
- Sokáig bírtam… kb egy évig… de aztán elszakadt a cérnám és eldöntöttem, hogy megszököm. Az éjszaka leple alatt magamhoz vettem ezt-azt, pénzt, ruhát, tudod, ilyesmiket és elindultam kifelé a házból. Már majdnem kijutottam mikor… ch… mikor úgy döntöttem megfizetek azoknak a rohadékoknak. Búcsúzóul hagytam nekik egy kis tüzet, remélve, hogy bent ég az összes… - szorosabban fontam az ujjaimat az üveg köré, olyannyira, hogy egész belefehéredtek.

- Onnantól az utcán éltem, raktárakban, csatornákban húztam meg magam, vagy épp a javítóban, ha sikerült lopáson vagy más egyében kapniuk a zsernyákoknak és bevittek, szabadulás után pedig folytattam mindent ott, ahol abbahagytam. Aztán rábukkantam Fredékre és ők beszerveztek verekedni. Ott találkoztam veled is. Nem sokkal azelőtt vettem fel a Quinn nevet, úgy ismert az utcán mindenki és ez volt a biztosíték arra is, hogy akinek szúrom a szemét nehezebben találjon rám. Amúgy is, jól hangzik nem? – egy szuszra kiürítettem az üveget, amit aztán a dohányzó asztalra tettem, majd visszaültem az eredeti pozíciómba.
- Te voltál az egyetlen, akivel képes voltam jól érezni magam, és akit a ritka szar humora ellenére is egész… megkedveltem. Az edzésben is sokat segítettél… valahogy… minden akkor volt egyedül jó, amikor a közelben voltál. És, hogy ezek után…. miért léptem le mégis egyetlen szó nélkül? Nos… forró lett a lábam alatt a talaj. Az egyik Sultz… Travis… úgy döntött bosszút áll a kis csínyem miatt, - holott sajnos egyikük sem pusztult bent a tűzben – és utánam eredt. Ezért tűntem el. Nem csak, mert féltettem a saját seggem, hanem mert nem akartam, hogy te is belekeveredj… Miután sikerült leráznom újra előmerészkedtem, de óvatlanná váltam, rajta kaptak, hogy lopni próbálok egy boltban, akkor eredt a nyomomba a zsernyák, aki végül el is talált, és akit utána voltál olyan kedves, hogy az aszfaltba passzíroztál. Asszem elsőre ennyi… kérdezz, ha akarsz….


 

Music: I Will Be - Avril Lavigne

- Sajnálom. – és igen, életemben először most tényleg sajnálom, hogy nem voltam hozzá eddig őszinte, hogy titkolóztam, hogy nem avattam be őt semmibe. Talán, ha a kezdet kezdetén elmondok neki mindent, ha felfedem előtte ki is vagyok valójában, talán minden másképp alakult volna kettőnk között. Lehet, hogy… De nem, nem szabad már ezen gondolkodnom, hiszen a múltat nem változtathatom meg, már csak előre tekinthetek és azon dolgozhatok, hogy a legjobbat hozzuk ki ebből az egész helyzetből.
- Az a helyzet, hogy mivel nem sokat tudtam rólad, nem akartam kiadni magam. Egyrészt nem szeretek támadási felületet nyújtani senkinek sem, másrészt… féltem, hogy majd te is csalódást okozol. – mert eddig valahogy mindig így jártam, előbb vagy utóbb, de mindenki elárult.

- Őszintén? Nem tudom… igazából nem várok semmit… nem is várhatok. Viszont akár hiszed akár nem, gondolatban milliószor lejátszottam már ezt a beszélgetést… vagy legalábbis valami hasonlót, azokban pedig mindig megkaptam tőled a lebaszást, szóval ezzel már nem kell bajlódnod. – megeresztettem felé egy halvány mosolyt.
- Tisztában vagyok vele, hogy mennyire vagyok felelőtlen, de azt, hogy téged próbáltalak ettől távol tartani és megóvni egy barom bosszúszomjának következményeitől… azt sosem fogom megbánni Dexter. – sosem gondoltam volna, hogy ez egyszer majd kibukik belőlem.

- Úgy tűnt elvesztette a nyomom, ezért is tértem vissza. De hát ki tudja… ahogyan egyszer már megtalált, úgy bármikor ismét feltűnhet. – sóhajtottam, de aztán egyszer csak egy gondolat szöget ütött a fejemben.
- Miért… miért akarsz mégis belekeveredni? – barátság ide vagy oda… ez azért mégiscsak különös. Mit jelenthetek neki, amiért hajlandó lenne mégis veszélybe sodorni önmagát? Mit nem veszek észre?



 

Music: I Will Be - Avril Lavigne

- Előbb-utóbb mindenki… - épp emiatt igyekeztem idáig megóvni magam bármiféle kötődéstől, reménytől vagy gyermeteg fantáziálgatástól arról, hogy idővel majd normális életet élhetek, valami rendes munkával és egy férfival, aki szeret, akivel majd közös jövőt és családot építünk… Pontosan ezért, mert tudom, sosem válik majd valóra. Dexter volt az egyetlen, aki egyáltalán elgondolkodtatott arról, hogy talán érdemes lenne őszintének lennem hozzá, most mégis kétségeim vannak arról, hogy vajon valóban helyesen cselekedtem-e az elmúlt néhány percben.

- A frankót akarod hallani? – vontam fel a szemöldököm.
- Nem, szerintem nem tudsz. Azt gondolom, hogy eddig csak kurva nagy mázlid volt, semmi több. – de most komolyan, mi mást mondhattam volna? Ismerjem el, hogy sokkal jobban csinálja a dolgokat, mint én? Legyezgessem a már amúgy sem csekély hiúságát? Növeljem az egóját? Na még mit nem!
- Én azért még emlékszem rá, hányszor kellett itthon nővérkét játszanom, amikor egy-egy meccs, vagy csíny után jobban szét voltál kapva, mint egy lopott autó a bontó műhelyben! És most nehogy azzal gyere, hogy bezzeg a másik még ennél is jobban, mert ez nem hat meg és a lényegen mit sem változtat. – kellettem mellé. Ahogy Ő is kellett mellém. Mi így működtünk. Akkor…És talán még most is.

- Ha nem akarsz belekeveredni Dexter, még megúszhatod. Ha most lelépek te teljesen kimaradsz a dologból… - még mindig nem értem, miért akar segíteni? Miért foglalkozik velem ennyire, ha közben ellenére van a dolog? Tiszta paradoxon!
- Azt akarod, hogy minden titkom felfedjem előtted? Mond csak… szerinted jó ötlet egy visszaeső bűnözőnek gyónást tartania épp egy smasszernak? – felkeltem a kanapéról és kimentem a konyhába, ahonnan még két üveg sörrel tértem vissza. Az egyiket odanyújtottam neki, aztán visszatelepedtem a helyemre.
- Valamit valamiért Dexter… ha azt akarod, hogy mindent elmondjak, adj cserébe valamit. Vallj be valamit, amit te titkolsz előlem…



 

Music: I Will Be - Avril Lavigne

Nem mondom, egy kissé meglepett a reakciója, nem gondoltam volna, hogy azt akarja, mindannak tudatában, amiket az imént elmondtam neki, hogy itt maradjak vele. Valami olyasmire számítottam, hogy igazam van, tényleg csak gondot jelentenék számára és jobb lesz, ha valóban eltűnök és keresek valami másik helyet. Főleg mivel a munkája megköveteli a tiszta, erkölcsös, példamutató magatartást, nem épp a legjobb dolog egy visszaeső társaságában mutatkozni. Na jó, tegyük hozzá, ha Dexterre és a tiszta életre gondolok menten elkap a röhögőgörcs, elvégre rengeteg mindenen mentünk már eddig is keresztül, egyik sem volt azonban ezek közül épp makulátlan. Úgy tűnik az élet tele van apró és nem is olyan apró meglepetésekkel.
- Hát jó, ha ragaszkodsz hozzá… - sóhajtottam drámaian, mint akinek olyan nagyon nehéz beletörődnie abba, hogy maradnia kell, közben pedig alaposabban is szemügyre vettem a kanapét.
- Kösz… - nem igazán vagyok jó abban, hogyan illik köszönetet mondani valakinek valamiért, eddig nem kellett hasonlóra vetemednem, végtére is sosem kértem szívességet senkitől, mindent egyedül oldottam meg, nem is volt senki, akihez fordulhattam volna. De neki most tényleg hálás vagyok, nem csak azért, mert csövezhetek a lakásában, hanem azért, mert ő a világon az egyetlen, aki sosem tett le rólam. Legalábbis eddig.

- Az egész élet egy kibaszott játék, amiben nincsenek nyertesek, viszont istentelen jó a grafikája… - idéztem egy mélyenszántó bölcsességet néhány hónappal korábbanról, ami épp az ő szájából hangzott el.
- Arra próbáltam célozni, hogy nem igazán vagyok az a megnyílós típus, ha még nem vetted volna észre… - forgattam meg a szemeimet – szóval jó lenne… ha a bizalmamért cserébe… én is többet tudnék rólad. Mondhatjuk úgy is, szeretem tudni, épp kinek a kanapéján hajtom majd álomra a fejecskémet. – magyaráztam nagy komolyan, ám az iménti szavai igencsak szöget ütöttek az agyamban. „…Végig egymást tudnánk csókolgatni. Gondolj csak bele…” S, hogy mi a szörnyű az egészben? Hogy belegondoltam…

- Nos, ha már az őszinteségnél tartunk… - kortyoltam egy jó nagyot a sörömből – az a vicc… hogy nem is rossz a vázolt kép… feltéve persze, ha értesz a csókolózáshoz. De ezt még nem tudhatom, így nehéz hitelesen elképzelni. Segíthetnél a dolgon…



 

Music: I Will Be - Avril Lavigne

Furcsa belegondolni, vajon mi lett volna akkor, ha az egész életünk teljesen másképp alakult volna. Vajon mi történt volna akkor, ha engem például nem adnak örökbe, nem vándorlok családról-családra, és nem olyan elcseszett gyerekkorom van, mint amilyen volt? Valószínű akkor nem az utcán kötöttem volna ki, nem jutok el sosem a verekedésig és sosem találkozom Vele sem. Vagy valami furcsa, faramuci módon, meg tudta volna vajon mégis oldani az élet, hogy mi ketten keresztezzük egymás útját? Hát ezekre a kérdésekre sosem fogok választ kapni, ahogy talán arra sem, milyen is valójában, az igazi Dexter Phillips, hiszen a válaszával úgy tűnt igyekszik kikerülni a „faggatásomat”. Számítottam rá, hogy nem kapok majd valamiféle hosszú, részletgazdag leírást az életéről, hanem inkább elüti valamivel a dolgot, a második kijelentése viszont alaposan szöget ütött a fejemben. Én tudom róla a legtöbbet…?

Jobban belegondolva lehet benne valami… és a szörnyű az egészben, hogy mindez még kölcsönös is. Habár nem voltak átbeszélgetett, lelkizős éjszakáink, mégis sok minden történt már velünk, amik azért valamennyire betekintést engedtek a másik jellemébe, szokásaiba, talán jobban is mint szerettük volna. Különös kapocs lett kettőnk között, valami, amire sosem jöttem rá, mi is pontosan. Most sem igazán értem…
- Bánod, hogy így van?

Nem tudom mi ütött belém, amikor feldobtam neki a labdát, és amikor elképzeltem vajon milyen lehet a csókja. Azt gondoltam ezt a szitut is biztosan elüti majd valamivel, ahogyan szokta, épp, mint az edzéseken, amikor olyan közel voltunk egymáshoz, mégsem történt köztünk semmi, most azonban másképp alakultak a dolgok. Legnagyobb döbbenetemre Dexter megcsókolt, méghozzá nem is akárhogyan. Mintha csak áramütést kaptam volna, forróság áradt szét hírtelen az egész testemben, a szívem pedig vadabbul kezdett kalapálni, mint eddig bármikor. Közelebb csúsztam hozzá, miközben viszonozni kezdtem a csókját, amiből valahogy egyre többet és többet akartam.
- Nem rossz… de a véleményalkotáshoz nem volt elég… - suttogtam, mikor egy picikét elhúzódott, és ezúttal én csaptam le az ajkaira.




 

Music: I Will Be - Avril Lavigne

Valami megmagyarázhatatlan dolog kerekedett felül bennem, mikor Dexter megcsókolt, valami olyasmi, amiről azt gondoltam képtelen vagyok érezni, most egyszeriben mégis elárasztott és néhány röpke pillanatra teljesen el is telített. Átadtam neki magam és hagytam, hogy sodorjon magával, ám azután egy szempillantás alatt vált semmissé, ahogy eltolt magától. A szavai éles tőrként hatoltak belém, vérző sebeket hagyva maguk után. Gyakorlatilag elutasított. Meg akartam tudni, vajon mi várna rám akkor, ha egy nap, mikor teszem azt épp edzünk és felém vagy alám kerekedik kivételesen hagynám, hogy átlépjek a korlátaimon és megcsókolnám, most pedig végre kiderült. Pofára esés, az történne. Több eszem is lehetett volna, tudnom kellett volna, hogy ő nem az az érzelgős fajta, és maximum haverként tekint rám, esetleg némi fizikai vonzalom semmi több, én mégis… még magamnak sem ismertem be, de a szívem mélyén reménykedtem, hogy ez esetleg valami több. A kapocs, amit sosem neveztem nevén, azt hittem ismerem, de most kiderült, hogy tévedtem. Megszeppenten és végtelenül sebezhetően ücsörögtem előtte, beletelt egy kis időbe, mire sikerült feldolgoznom az imént történteket, ám azután igyekeztem összeszedni magam és az önbecsülésem maradványait, hiszen Riley Price vagyok, akit semmi sem törhet meg.

- Fogalmam sincs miről beszélsz… hisz nem történt semmi. – szólaltam meg végül halkan, majd az üvegem után nyúltam és egy hajtásra kiürítettem a maradék sörömet.
- Csak annyi, hogy elfogyott a sör… - felkeltem és a konyhába mentem, hogy kidobjam az üres üvegeket, közben míg háttal voltam neki az ajkamba haraptam, hogy el tudjam nyomni azt a néhány kósza könnycseppet, amik megpróbáltak utat törni maguknak. Na azt már nem! Évekig egyetlen cseppre sem voltam képes, most pedig Miatta….

Mély lélegzetet vettem és magamra erőltettem Quinn álarcát, az arcot, amit egész idáig ismert és ami most tökéletes arra, hogy elfedje a gyenge, megsebzett Rileyt. Ideje tagadni, az imént nem történt semmi sem, csak beszélgettünk. Csak beszélgettünk.
- Azt hiszem lefekszem, az élet nem áll meg még akkor sem, ha az ember lányát egy barom szeretné eltenni láb alól, holnap vár rám egy kemény edzés és egy újabb meccs éjszaka. – szólaltam meg végül felé fordulva.
- Mást már úgy sem szeretnék mondani. – eddig bírtam őszinte lenni, a seb nem enged többet. Hogyisne… hogy még többet szerezzek?


 

Music: Avril Lavigne - Give You What You Like

Hiába próbáltam meg úgy tenni, mintha az imént semmi sem történt volna, hogy megőrizzem a maradék méltóságomat, úgy tűnt Dexter nem hagyja annyiban a dolgot.
- Szerintem pedig tévedsz. Nem vagyok sebezhető, eddig sem voltam az, ezután sem leszek. Rengeteg mindenen kellett már keresztülmennem, amikor te még csak a kanyarban sem voltál, mégis itt vagyok, amint azt látod. Nem szorulok babusgatásra, arra pedig végképp nem, hogy ezzel magyarázd, hogy elutasítasz. – kihúztam magam és mélyen a szemébe néztem.
- Nagy kislány vagyok már Dexter, tudok magamra vigyázni, még, ha ez nem is mindig látszik. És ne aggódj, felfogtam, hogy nem akarsz tőlem semmit. – azt gondoltam a szöveg, amit lenyomott szimpla rizsa, hogy ezzel takaródzhasson és ne kelljen bevallania, hogy egyszerűen csak nem akar úgy semmit, ám, amikor egyszer csak közelebb lépett hozzám és közölte, hogy fontos vagyok neki sikerült teljesen összezavarnia.

Most akkor mi akar ez lenni? Hogy érti azt, hogy fontos vagyok neki? Mármint… mármint hogyan? Az elutasítása után kétlem, hogy többet akarna tőlem holmi barátságnál vagy ilyesmi, de akkor mik vagyunk mi egészen pontosan? Barátok? Haverok? Testvérek? A csókjából azt gondoltam ő is többet akar tőlem, hogy igenis szeretné, ha történne köztünk valami, aztán egyszer csak kihátrált az egészből. Én már lassan semmit sem értek.
- Te is fontos vagy nekem, ezért sem akartalak belekeverni abba a zűrbe, ami engem körülvesz. – most viszont egyszerűen nem tudom hogyan tovább.



 

Music: Avril Lavigne - Give You What You Like

Azt hittem ez az este szürreálisabb már nem is lehetne azok után, amiken az elmúlt néhány órában keresztülmentünk, onnantól, hogy engem kissé péppé vertek a ketrecben, egészen odáig, hogy Dexter visszautasított, ám be kell, hogy lássam tévedtem. Az első pofont a fentiek után azzal vitte be, hogy kijelentette, fontos vagyok neki, aztán pedig fokozta legutóbbi vallomásával arról, hogy nem is tudja pontosan, hogy mit érez vagy, hogy mit akar tőlem. Csak álltam ott előtte, sápadtan, döbbenten és egyszerűen képtelen voltam megszólalni. Megpróbáltam ugyan, de egyetlen hang nem sok, annyi sem jött ki a torkomon. Csak figyeltem, ahogy végül a tématerelés mellett döntött, jobb ötlet híján pedig bólintottam egyetértően. Hiszen, ha végre nyugovóra térünk már nem tudjuk tovább rontani a helyzetet, nem igaz?

- Mint mondtam, holnap egész nap edzenem kell az esti meccsre, ehhez pedig talán jól jönne egy partner is… - találtam rá végül a hangomra.
- Úgy mint régen… te felkészítesz, én pedig este nyerek. – hátrálni kezdtem tőle a kanapé irányába, de a pillantásomat nem szakítottam el tőle.
- Itt leszek. – hiszen megígértem neki, hogy többé nem tűnök el, legalábbis nem egyetlen szó nélkül.
- Jó éjszakát. – ezzel lefeküdtem a kanapéra és magamra húztam a támlán pihenő vékony pokrócot. Jól esett végre letenni a fejemet, talán ez lehet az oka annak is, hogy néhány pillanattal később már álomba is szenderültem.



 

Music: Avril Lavigne - Give You What You Like