A plázában csajozni. Ez sem az én stílusom, most mégis úgy alakult, hogy egy ilyen lehetőséget nem hagyhatok ki. Most komolyan, ki az a barom, aki csak úgy elsétálna egy kis barna mellett, aki mosolyog és puszta véletlenségből visszalép hozzám, hogy megkérdezze, van-e itt valamiféle bár, ahova beülhet az italra. Nagy sajnálatomra kénytelen vagyok elmagyarázni, hogy itt csak kávézót talál a legalsó szinten. Viszont hülye lennék ennyiben hagyni a beszélgetést. Ő is nagyon húzza az időt pár lépés távolságban, én pedig kis hezitálás után utána megyek. Majd én meghívom. Ha most mosolyog, akkor nem csak bebeszéltem magamnak az apró jeleket. De ő hezitál. Túl sokáig? Végül nagy mosollyal bólint. Nem tudom, nem észrevenni, ahogy villan a tekintete. Vajon az jár az ő fejében, mint az enyémben? Majd kiderül.
Egyelőre teljesen ráérősen elindulok vele az alsó szinte ő pedig csak fecseg. Nem mondanám, hogy túl sokat tudok hozzáfűzni. Kicsit olyan érzés, mintha neki teljesen mindegy, kihez beszél, csak valaki hallgassa. De őszintén? Ennyi simán belefér, ha belegondolok, hogy milyen este keveredhet ki ebből. Az pedig, hogy így nem lesz meg, amiért jöttem? Majd holnap is teszek egy kis kitérőt erre. Most viszont szeretnék a lehető leghamarabb eljutni vele addig a kávézóig. Ott is mondjuk jó lenne egy sarki asztal, hogy mellé tudjak ülni. A többi majd alakul.
Szép is lenne, ha ilyen könnyen menne minden. Fene a lelkiismeretes énembe! Fene a vérembe, ami már a leghalkabb kiabálásra, ami eljut a füleim, forrni kezd. A kis barna nem is érti mellettem, mi bajom van, miért torpanok meg. Már épp megráznám a fejem, hogy semmi, ha a nő - ha jól vettem ki a szavaiból, Constance vagy mi a neve -, nem lépne elém és villantana egy sejtelmes mosolyt. Be kell vallanom, sikerül kivernie a fejemből, hogy miért torpantam meg olyan hirtelen. Én is mosolyra húzom a szám és együttes erővel indulunk meg az eldugottabb rész felé.
Míg az elején az én fejemben egy vacsora és egy forró éjszaka terve kezdett megfogalmazódni, úgy látszik ő nem szereti elhúzni. Ki vagyok én, hogy vitatkozzak vele? Megyek mellette, az utolsó pár méteren pedig már inkább én húzom magam után és eltűnünk a kanyarban. Csakhogy nem vagyunk egyedül. A csaj kuncogva kér bocsánatot, amiért zavartunk, de én látom, hogy itt nem éppen arról van szó. Ahogy azt is, hogy mind a két szempár ismerős.
Amint eljut a tudatomig, hogy kiket látok magam előtt, akaratlanul is egy elég cifra káromkodás hagyja el a szám. Attól eltekintve, hogy hogy váltunk el, eszemben sincs csak úgy hátat fordítani és másik helyet keresni. Ott állok, mire a csaj még engem vág oldalba a táskájával, hogy mekkora bunkó vagyok. Alig hallom, amit mond. Azt pedig egyáltalán nem, hogy hátat fordít. Én viszont nem megyek innen sehova.
- Nem szeretnéd elengedni? - kérdezem meg teljesen nyugodtan, semmi részletre nem figyelve, csa a fickót nézve. Ismerem. Emlékszek rá. Rohadtul nem fogom tudni kiütni. Alig láthatóan végigtapogatom a zsebeimet, hogy hátha találok valami használhatót, de még a környéken sincs semmi.
Ő pedig hátrálni kezd. Mintha nem akarna balhét. Komolyan? Nekem pedig hagynom kellene? Egy frászt! Megindulok utána és csak az orommal előtt becsapódó ajtó állja utamat egy pillanatra. Ha lenne időm, megnézném a táblát felül, hogy megtudjam, merre megyünk, de valószínűleg valamiféle dolgozói folyosó vagy ilyesmi lehet. Mi értelme lenne, ha a tömeg felé vagy az utcára menne? Semmi.

Ha én ezt tudom, hogy mi vár itt! Nem hiszem, hogy erre jöttem volna. De nem igazán én döntöttem. Inkább csak nem fogtam vissza a csajt, hogy felpörgessük a... beszélgetést. De úgy látszik, ebből semmi ilyesmi nem lesz. Főleg, mert miután én szótlanul állok és bámulom az előttem lévőket, ő lendíti a táskáját és közli, hogy mekkora egy barom vagyok. Ja. Az vagyok. Ő pedig elhúz egy pillanat alatt. Igazából nem tudom, mi rosszat tettem, de már nem is számít. Az érdekel, ami előttem zajlik. Bevallom, megfordul egy pillanatra a fejemben, hogy úgy tegyek, mint aki nem érti a lényeget és csak hátat fordítsak nekik. De nem. Nem hagyná az a fránya lelkiismeretem. Annak ellenére sem, hogy milyen hangulatban váltunk el egymástól.
Csak egy pillanat, amíg ténylegesen összeakad a tekintetünk, de azt a könyörgő pillantást nem lehet nem észrevenni. Azt hiszem, még sóhajtok is, mikor eldöntöm, hogy maradok és teszek valamit. Nem mintha az a pár szó, amit kimondok, sokat segítene. Semmit az ég világon. A fickó hátrálni kezd, mintha én itt sem lennék én pedig nagy léptekkel indulok meg utána. Csak akkor torpanok meg, amikor az orrom előtt csukódik az ajtó. Egy másodperc az egész, de akkor is meg kell állnom, mielőtt tovább mennék.
Ahogy látom a folyosón csak két irányba lehet menni. Az egyik mögöttem van, a másik meg ki tudja hová vezet. Remélem valami takarítói raktár vagy ilyesmi. Nem lenne rossz, mert tekintve, hogy az egész folyosó üres és nálam sincs semmi a pénztárcámon kívül... sok esélyem nincs. Talán ha közelebb álltam volna hozzájuk, amikor Jenna belevéste a cipője sarkát a fickó lábába. De nem. Túl messze vagyok ahhoz, hogy kihasználjam a pár másodpercet.
- Kés. Egyre jobb. Már úgyis régen volt szúrt sebem - morgom az orrom alatt, és jobb ötlet híján pár lépés előre. Mosolyogva persze, mert vagyok olyan barom, hogy közben vigyorogjak a fickóra. Kis híja, hogy nem mondom, örülök, hogy újra találkozunk.
Jobb ötlet híján a pénztárcám szedem elő és vágom a fejéhez. Szánalmas próbálkozás, bárhogy is nézzük, de legalább felidegesítem annyira, hogy rám is figyeljen. Úgy igazán. Most már csak el kell érni, hogy Jennát elengedje és velem törődjön. Pár sértéssel sikerül is. Már vörösödik a feje a dühtől én pedig még tovább vigyorgok. Akkor már nem, amikor egy könnyű mozdulattal löki Jennát a falnak és indul meg felém. Meg mernék rá esküdni, hogy most, hogy igazán mindent belead, remeg a föld. Vagy már képzelődök?
- Gyere nagyfiú - mondom és mielőtt eltalálhatna az öklével, benyitok a közben mellém került ajtón. Szinte beesek végül, de nem számít. Ő viszont nem jön utánam. Fogalmam sincs, mit csinál még kint, de nem jön.
Nekem viszont van annyi eszem, hogy ne rohanjak ki csak így, megnézni, mi tart eddig. Inkább a helységben forgok körbe. Tényleg egy takarítói raktár. Felmosó és társaik. Pár tisztítószer. Utóbbi mindenképp jól jön. Főleg, mert van közte pár olyan, amire elég nagy halálfejet festettek. Vajon mar is? Kipróbáljuk. Egyik kezemben a felmosó - amivel úgy nézek ki, mint valami lecsúszott idióta -, a másikban lecsavart kupakkal egy fekete flakon, fehér halálfejjel. Irány vissza!

Kivételesen ötletem sincs, mivel kellene indítanom. Tényleg nincs más nálam, csak a pénztárcám, de azt hiába vágom a fickóhoz, sokat nem sebez rajta. De legalább feldühítem. Ez is valami. Tudom én tapasztalatból, hogy minél idegesebb az ember, annál kevésbé gondolkodik. Vagyis több esélyem van. Mert ha ez a melák gondolkozik - már ha képes - nem úszom meg azt a szúrt sebet. De nagyon úgy tűnik, hogy nincs sok esze. Megindul felém, nekem pedig arra sincs időm, hogy Jenna után nézzek, mennyire vágta oda a falhoz. A kezem a kilincsen. Csak remélni tudom, hogy az ajtó mögött lesz valami használható.
Úgy tűnik, mázlim van. Nem mondanám, hogy a legjobb fegyver egy felmosó meg valami ismeretlen tisztítószer, de elég nagy koponya van rajta ahhoz, hogyha jól célzok, egy időre kiiktassam a fickót vele. Már csak azt kellene megtudni, hogy hova is tűnt. Nem lett volna rossz, ha kis késéssel bejön utánam. Azzal viszont most már nem akarok időt tölteni, hogy kitaláljam, vajon mit csinált kint eddig. Inkább megindulok, mint valami idióta, kezemben a felmosóval. Alig hallom Jenna hangját, de legalább be tudom határolni, hogy merre ment. Sietve nyomom le az újabb ajtó kilincsét, mégis egy pillanatra megtorpanok. Már a következő szinten vannak és valamiért mozdulatlanul nézem végig a kis jelenetet. Tenni úgysem tehetnék semmit. Ezután viszont...? Kettesével szedem a lépcsőt. A felmosóra nincs is szükség. Úgyis háttal van nekem a fickó, szóval csak úgy, ahogy van rá kell öntenem a nem kis felületre a löttyöt. Bármi is van, a fickó felordít, de majdnem én is. Sikerült a saját kezemre is önteni. Nagyon durván mar és éget. Ha akár egy kis időm is lenne, megtippelhetném, hogy ebből maradandó sérülés is lehet. Remeg. Igazán... remek.
De nincs még vége. A fickó üvölt, de azért felém fordul. Próbálom szorítani a felmosót mint két kezemmel, már amennyire a fájdalom engedi. Ekkor jön a meglepő rész. A pasas elvigyorodik. Látom, hogy jó pár helyen hiányzik a foga. Hogy van ennek ennyi ereje? Még ezek után is? Hozzávágom a flakont. Talán pár csepp volt még benne, de arra elég, hogy az arcára kerüljön. Na ekkor már ténylegesen felüvölt, mire megjelenik két biztonsági őr és végignézik, ahogy a fickó elfut mellettük.
- Barmok! Menjetek már utána! - üvöltöm most már én is, mire nagy nehezen mozdulnak. Csodálkozok, hogy az egyik nem maradt itt mellettem, hogy engem vegyenek elő, amiért elhasználtam a takarító értékes készletét.
- Jenna...? - veszem lejjebb a hangerőt, ahogy odalépek hozzá és megpróbálom felültetni. Felébreszteni. Akármi. Csak akkor látom meg, hogy valami nagyon, de nagyon más rajta. A hasa. Akaratlanul is nagyot nyelek és elraktározom magamban, hogy erre még rá kell kérdezni - később. A kezét nem nézem meg, így a gyűrű nem tűnik fel. Túlzottan lefoglal az az apróság, hogy megpróbáljam megállapítani, hogy sérült meg. Mert egy biztos, hogy vér van a lépcsőn. Az én kezem csak elég csúnya, de nem vérzik.
Mire meg tudnám állapítani, visszaér kifulladva az egyik biztonsági őr. Nem kérdezek én tőle semmit. Valahogy nem tud érdekelni, hogy elkapta-e a pasast. Ő pedig nem beszél. Csak veszi elő a telefonját és fél perc múlva már tartja is a füléhez.
Oda sem figyelek arra, amit mond. Képtelen vagyok. A kezem ég, a fejem zsong, miközben ezer meg egy kérdés fogalmazódik meg bennem. Azt pedig még mindig nem tudom, honnan jött a vér.

Régen örültem volna egy ilyen kilátástalan helyzetnek. Akkor vigyorogva mentem volna neki és élveztem volna a kihívást. Most viszont csak azt látom, hogy míg a fickónak kése van, nekem csak az üres zsebem. De legalább elértem, hogy rám figyeljem és békén hagyja Jennát egy kicsit. Amint megindul felém, benyitok az ajtón. Csak remélni tudom, hogy rejt valami hasznosat. Kivételesen úgy tűnik, szerencsém van. Már ha annak lehet mondani, hogy egy felmosóval és valami ismeretlen löttyel induljak meg újra a hangok irányába. Nem lett volna rossz, ha a fickó egész végig velem törődne... De nem, eszében sincs. Úgyhogy futva indulok meg a lépcsők felé. Egy pillanatra viszont ledermedek. Az agyam egy része tudja, hogy ezt a jelenetet csak végignézhetem, megakadályozni nem tudom. Utána viszont kettesével szedem a fokokat lefelé és gondolkodás nélkül zúdítom a fickó hátára a halálfejes flakonból a löttyöt. Aztán már csak azt veszem észre, hogy nem csak ő ordít fájdalmasan, hanem én is. Sikerült a saját kezemre is önteni egy adagot és rohadtul éget... mar...
De nincs sok időm ezzel törődni, mert nagyon úgy néz ki, hogy nem csak én tudom jól kizárni a fájdalmat. Végül az egész flakon landol az arcába, mire a szeméhez kap. Máris jobb. A következő másodpercben túl sok minden törtnénik. A biztonsági őrök. A fickó fut. Én kiabálok. Aztán kikötök Jenna mellett. Próbálom megállapítani, hogy hol sérült meg, honnan jön a vér. Nem sok sikerrel. Túlzottan leköt az az igazán apró tény, hogy mi változott rajta. Ha tehetném, most kezdenék hátrálni, de egy, mögöttem csak a fal van, kettő... nem tehetem meg. Hiszen nincs észnél. Hiába áll már ott az egyik biztonsági őr, elég erősen zihálva, miközben telefonál, ez nem elég. Bármi is történt, akkor sem tűnhetek el. Akkor sem, ha ebből elég egyértelműen rendőrségi ügy lesz. Éveken át megúsztam, miközben kerestem a bajt, most pedig, mintha a sors nem engedné, hogy kiszálljak.
- Elmúlik. A fő, hogy észnél vagy - mondom komoran, miközben újra és újra aggódva pillantok rá. Hiába nem akarok ezzel az aprósággal foglalkozni, hiába nem akarok teóriákat gyártani... A fenébe is! Megsérült és vérzik. Azzal kellene törődni, nem a kavargó gondolataimmal. Amúgy is egyszerűbb lesz, ha rákérdezek. Csak nem most.
Most inkább a biztonságira nézek, aki még mindig nagyban telefonál. Komolyan már megfordul a fejemben, hogy eszébe sem jutott mentőt hívni, hanem éppen valami haverjának telefonál, hogy elmesélje, milyen akcióban volt része.
- Jön már az a kib*szott mentő? - kiabálok a fickóra, mire ő bólint. Ezzel egy időben meghallom a szirénát, majd egy perc múlva nem csak a mentősök futnak be, de a rendőrség is. Nem tehetek róla, újabb káromkodás hagyja el a szám. Még most, ilyen helyzetben sem díjazom túlzottan a jelenlétüket.
Jennát viszik, engem pedig egy egyenruhás céloz meg. Nem tudom, mit mondtam volna neki, ha nem jelenik meg egy doki és kezdi el vizsgálni a kezem, majd beszállít engem is a mentőautóba. Aztán jön a kérdés. Ismerem-e a sérültet? A rokona vagyok? Aztán még vagy tíz másik kérdés, de azokra már nem figyelek. Leragadok ott, hogy ismerem-e... van-e hozzá bármi közöm... Van?
Jó lenne megkérdezni. Hiszen csak egy egyszerű igen vagy nem válaszra van szükségem, de nem igazán engednek kérdezősködni. Az egyik doki leültet oldalra, az ajtó mellé, hogy ne legyünk útban és a kezemet vizsgálja, miközben másik kettő áll Jenna mellett. Fogalmam sincs, mit csinálnak. Miért állunk még itt ahelyett, hogy indulnánk?!