Kissé kótyagosan ébredek. Hiába, hosszú volt a tegnap este. Már megint egy újabb parti, ahol jópofizini kellett. Persze azért nem panaszkodhatok, jól éreztem én magamat. Csak ne kéne korán kelnem, hogy bemenjek dolgozni. Mondjuk ma délutános vagyok az étteremben, ahol részmunkaidősként dolgozom, de akkor sem árt fölkelni, hiszen épp mára időzítettem a nagybevásárlást. Ásítozva kászálódok ki az ágyból és kezdem meg a reggeli rituáléimat. Miután rendbe szedem magam és bekapok egy-két falatot reggelire, egy egyszerű farmerben, bő pólóban és baseball-sapkában ugrom el a plázába, ami szerencsére nincs túl messze a lakásomtól. Mivel kocsim egyelőre még nincs, nem örülnék, ha túl messzire kéne cipelnem a szatyrokat. Mondjuk akkor biztos kölcsönkérnék egy autót a bátyámtól vagy valami.
Az élelmiszerboltban gépiesen pakolgatom egyik szükséges dolgot a másik után a kosaramba. Nem mintha olyan sok dolgot vennék. Ezért sem hoztam magammal bevásárló listát, ami kell, azt úgyis meg tudom jegyezni. Persze azért vannak itt apró örömök. Mint például mikor meglátom, hogy a kedvenc müzlimből még pont egy zacskónyival maradt a polcon. Tökéletes, ezt éppen nekem szánta az ég. Ám amikor éppen leemelném a polcról, egy női kéz is a zacskóhoz ér. Aztán egy nem valami kedves morgás is társul hozzá, ami közli velem, hogy az már pedig neki kell. Éppen nyitnám a számat, hogy visszaszóljak neki valamit, mikor a nő gyomra hangosan megkordul.
- Nos, úgy hallom, neked tényleg nagyobb szükséged van rá, mint nekem. A világért sem szeretném, hogy miattam halj éhen – jegyzem meg végül hamiskás mosollyal, ahogy visszahúzom a kezem. Látom rajta, hogy kissé zavarba jött, épp ezért sem álltam meg szó nélkül a dolgot. Nem akarom természetesen megalázni, soha nem tennék ilyet szándékosan egy nővel se, főleg, ha nem is ismerem, ez inkább csak egy kis fricska volt az előbbi, nem túl udvarias „kérés” miatt. Mert azért egy „kérlek”, vagy egy „légy szíves” jobban esett volna. De nem vagyok az a fajta, aki emiatt most jelentet rendezne itt, viszont szó nélkül sem hagyhattam azért teljesen a dolgot.

Elsőre bosszantott hirtelen a szituáció, meg a hangnem, ahogy a nő odaszólt nekem, hogy engedjem át neki a müzlit, viszont ahogy megkordult a hasa és ettől láthatóan zavarba jött, azt valahogy túlságosan mulatságosnak találtam ahhoz, hogy komolyan vegyem ezt az egész vitát. Különben is, csak egy zacskó müzliről van szó, nem olyan nagy dolog, még ha akciós is.
- Semmi gond, megértem. Ne akard megtudni, én milyen hisztis tudok lenni, ha éhes vagyok – legyintek szabadkozására egy széles mosoly kíséretében. Alighanem a dél-amerikai véremnek is köszönhető, hogy alapvetően közvetlen vagyok az emberekkel és személyes dolgokat is lazán osztok meg szinte idegenekkel is. Tudom, ez itt az államokban szokatlan és meglepő lehet az embereknek, sőt akár tolakodásnak is vehetik, de ez ösztönből jön. Hiába, nem élek még elég ideje itt ahhoz, hogy megszokjam az emberek egymás irányába tanúsított személytelen kimértségét. Én egyszerűen nem vagyok ilyen és odahaza sem ezt szoktam meg.
- Ugyan, nem egy zabpelyhen fogunk összeveszni. Tartsd csak meg nyugodtan. Nem tudom, mennyire ismered, de ez egy tök finom fajta. Meg egyébként is, rosszul érezném magam, ha elhappolnám egy hölgy elől – még kacsintok is rá egyet. A flörtölőnek ható mozdulatok, szavak is lényegében a véremben vannak. Talán majd egyszer leszokok róla, ha túl sok megütközést kelt. Vagy nem. Mert végtére is én ilyen vagyok. A lényeg, hogy én biztos nem fogom most egy müzlin felhúzni magam. Szeretem, meg olcsó, persze, de azért tudok mást is venni, nem a világ vége, ha most lemondok róla ennek a nőnek a javára. Legalább meglesz a napi jócselekedetem is.

Ahhoz képest, milyen mogorván szólalt meg elsőre, hirtelen egész lazának tűnik ez a nő. Pedig mióta itt vagyok az Államokban, többnyire legjobb esetben is csak furcsálló pillantásokat és kimért válaszokat kapok a kissé személyesebb megnyilvánulásaimra. Azt hiszem, ezt hívják kellemes csalódásnak.
- Hidd el, nem akarod. A legrosszabb énemet hozza ki belőlem az éhség – mondom továbbra is szélesen mosolyogva. Tényleg nem hazudok. Minden pasi hisztis, ha éhes, ez alól én sem vagyok kivétel. Ha kaja kell, egyszerűen nem tudok kedves lenni. Sajnálatos, de tényleg ez a helyzet. Talán ezért is vagyok megértő ezzel a lánnyal is. Ahogy a müzlikről beszél, nem tudok nem mosolyogni. Nem tűnik egy gyakorlott háziasszonynak, annyi szent. Tekintetem egy pillanatra észrevétlenül a kezére siklik. Nincs rajta jegygyűrű. Tehát nincs férjnél. Mondjuk sejtettem, akkor talán jobban értene az ilyesmihez.
- Akkor ez kezdésnek pont jó lesz. Mert ez tényleg jó, mind árban, mind minőségben. Mert hidd el, van ízbeli különbség. Ha ilyeneken élnél, észrevennéd – a mosoly továbbra sem tűnik el az arcomról. Nem kioktatni akarom, csak tanácsot adni, felvilágosítani kicsit, ha már ilyen tanácstalan. Én személy szerint mindig örülök az ilyesminek. Müzlikben meg elég profi vagyok, szinte állandóan ilyesmiket reggelizek, mert olcsók. Nekem meg egyelőre nincs sok pénzem a gyorséttermi munkámból meg a dj felkérésekből. Remélhetőleg majd lesz ez másképp is, ha befutok zenészként. Jelenleg azonban ez a helyzet. Valahogy azért megélek így is, még ha nem is valami nagy a fényűzés. Azért panaszra nincs okom. A meghívása meglep egy kicsit. Erre nem számítottam, tényleg.
- Persze, szívesen, egy kávé mindig jól jön. Főleg, hogy még délután megyek melózni – válaszolom.
- Egyébként Andres Blake vagyok, de szólíts csak nyugodtan Andre-nak – gondoltam, bemutatkozom, ha már kávézgatni készülünk. Kényelmesebb, ha tudsz nevet társítani az archoz, ha hosszabban beszélgetsz valakivel, szerintem.

Úgy tűnik, a kezdeti mogorvaságnak már nyoma sincs, sőt, most már kifejezetten jókedvűnek tűnik ez a nő. Mondjuk, akik kedvelnek, azt mondják, fel tudom dobni bárki napját a közvetlenségemmel. Tény, hogy többnyire elég barátságos vagyok és talán a humorom sem olyan borzalmas annak, aki vevő rá. De ha éppen rossz kedvemben vagyok, akkor jobb elém se kerülni, mert jaj annak, aki mégis megteszi. Olyankor az élő fába is bele tudok kötni. Azt hiszem rám tökéletesen illik a hangulatember jelző. De én már csak ilyen vagyok, nem szokásom véka alá rejteni az érzelmeimet, akár boldog, akár mérges vagy szomorú vagyok. Azt hiszem, ez a latin-amerikai emberek sajátja, én is ezért lehetek ilyen, hiszen közöttük nőttem föl.
- Majd igyekszem megtenni, ami tőlem telik – válaszolom én is nevetve. Amit viszont utána mond, azon egy kissé elkomorodom. Látni rajta, hogy nem igazán örül a rászakadt szabadságnak. Nem akarok tapintatlan, vagy tolakodó lenni, de azért nem is bírom megállni szó nélkül keserű megjegyzését.
- Kényszerszabadságon? Ugye nincs semmi komoly baj? – kérdezem és a tekintetemben lévő kisebb fajta aggodalom tényleg nem megjátszott. Oké, nyilván nem rendít azért meg annyira egy ismeretlen ember szomorúsága, de azért elég empatikus vagyok ahhoz, hogy ne is hagyjon teljesen hidegen. Legalább némi sajnálatot kivált belőlem az ilyesmi, meg lehangol kicsit, még ha nyilván nem is alszom nyugtalanul tőle utána éjszaka. Munkám említésére aztán megint felcsillan a szeme. Én azonban csak enyhén elhúzom a számat.
- Á, semmi nagy dolog, csak a Mekiben melózok. Igazából csak ideiglenes megoldás, míg sikerül elhelyezkednem ott, ahol tényleg szeretnék. De hát addig is meg kell élni valamiből – válaszolom eleinte kissé kelletlenül, de a mondandóm végére megint visszatér szokásos optimizmusom és újra elmosolyodok. Tudom persze, a popbiznisz, ahová be szeretnék törni, elég nehéz terep, ha nincs szerencsém, akár még évekig élhetek gyorséttermi felszolgálásból meg a dj munkáimból, de én abszolút bizakodó vagyok. Ha a bátyámnak alig néhány év alatt ilyen magasra sikerült jutnia, nekem miért ne mehetne? Ő is ugyanúgy a nulláról kezdte, ismeretségek nélkül,mint most én. Persze, talán támaszkodhatnék én rá is, de nem akarok. Önerőből szeretnék sikeres lenni, nem az ő hátán felkapaszkodva. A bemutatkozáskor Faith, minthogy ez a neve, felém nyújtja a kezét. Tudtommal, ha a nő nyújt kezet, azt teljesen ildomos elfogadni, megfogom hát és megrázom. A kézfogása határozott. Mondjuk miután ilyen egyértelműen közölte velem, hogy az a zabpehely márpedig az övé, nem is várhattam mást. Kemény nő lehet, mind a munkában, mind a párkapcsolataiban. Biztosra veszem, hogy nem szívesen hagyja, hogy más hordja a nadrágot helyette, hogy megmondják, mit csináljon.
- Nos, ami azt illeti, még egy-két dolgot gyorsan összekapkodnék, ha nem haragszol. Mit szólnál akkor, ha mondjuk tíz perc múlva találkoznánk a bejáratnál? – kérdezem, egy gyors pillantást vetve a kosaramra. Tényleg nem sok minden hiányzik, de azért az a néhány dolog még fontos lenne. A pénztárnál meg különben sincs nagy sor. Ilyen korán még elég kevesen lézengenek csak a boltban.

Úgy látom, elég jól szórakozik a megjegyzésemen, de szó nélkül hagyja. Kifejezetten jól áll neki, ha mosolyog, jobban, mint a morcos kép, amivel először pillantott rám, mikor el akartam happolni előle a müzlit. Viszont nem említem ezt meg neki, nem akarom, hogy túlságosan nyomulósnak tartson. Még a végén megsértődne rám és azt semmiképp sem szeretném. Válaszára felvonom a szemöldököm. Mindenesetre megnyugtat, hogy nem valami komolyabb betegség vagy ilyesmi. Amit hozzátesz, azon nem tudok nem mosolyogni ismét.
- Hát, ha már a főnököd is úgy gondolja, hogy jobb lenne lazítanod kicsit, akkor azért abban lehet valami, nem gondolod? – hangomban nincs semmi bírálat, vagy megfeddés, végtére is nem ismerem sem őt, sem a munkához való hozzáállását. Akár csak simán poénnak is veheti, de ha esetleg kicsit elgondolkozik rajta, az sem baj. Kérdésére akaratlanul is felderül az arcom ismét.
- Zenész volnék vagy valami olyasmi és énekesként szeretnék befutni, azért is jöttem Vegas-ba. – Megeshet, hogy naivnak és ostobának gondol, végtére is hány ezer fiatal érkezik ide hasonló álmokkal és csak igen kis részük fut be ténylegesen. De én hiszek a tehetségemben és a szerencsémben. Ha a bátyámnak sikerült, nekem is fog. Méghozzá saját erőmből. Miután beleegyezik abba, amit mondtam, biccentek felé, aztán elindulok még a sorok között, hogy megvegyem, amire szükségem van még. Nem vásárolok sok mindent, így hamar végzek. A kasszánál csak egy kisgyermekes anyuka áll előttem a sorban. Rámosolygok a karján tartott kisfiúra, aki visszamosolyog rám. Az ilyen pillanatok is mindig feldobják a napomat. Mikor rám kerül a sor, miután a pénztáros megmondja az összeget, készpénzzel fizetek. Bepakolom egy szatyorba, amiket vettem és azt lóbálva indulok el a megbeszélt találkahely felé. Faith már ott vár rám. Ahogy látom, nincsenek nála bevásárlószatyrok, tehát alighanem kocsival lehet, más magyarázatot nem találok a dologra, hacsak nem közvetlenül a bevásárlóközpont mellett lakik. Messziről szélesen mosolyogva integetek neki. Ha nincs nagyon elmélyedve a gondolataiba, biztosan észrevesz. Különben csak kalimpálhatok itt, mint egy idióta. Nem mintha zavarna, végül is így is úgyis pár másodpercen belül odalépek mellé és ha nem vett volna észre, egy beköszönéssel jelezhetem érkezésemet.

Tényleg szeretheti a munkáját, ha így áll hozzá, ezt a válaszából is meg tudom állapítani. Kevés ember akadna ki azon, ha a főnöke azt mondaná neki, hogy most egy darabig ne dolgozzon. Ő azonban úgy tűnik, tényleg nyugtalan emiatt. Valahol szórakoztatónak is találom, noha tudom, a munkamánia valahol egy elég komoly függőség is tud lenni és általában azért alakul ki, mert valaminek a hiányát próbálja így elnyomni az illető. Valami problémát próbál elkendőzni vele, mint általában minden függőség esetében. Viszont nem érzem úgy, hogy helyénvaló lenne így ismeretlenül, hogy fogalmam sincs a helyzetéről pontosan, kioktatnom, úgyhogy csak egy mosollyal reagálom le a dolgot. Válaszomra őszinte érdeklődéssel kérdezget tovább. Jól esik, hogy nemcsak egy lenéző szájhúzást kapok tőle, mint az emberek többségétől, akik nem értik, hogy lehetek olyan gyermeteg, hogy azt hiszem, a bátyám segítsége nélkül, önerőből is bekerülhetek a popbizniszbe, csak ábrándokat kergetek, pazarolom az időmet, meg a többi. De én nem hiszek nekik. Bízom benne, hogy igenis sikerülhet.
- Ami azt illeti, egyelőre még nem nagyon vannak fellépéseim, többnyire csak kilincselgetek a demóimmal mindenféle kiadóknál, hátha. Meg partikon igyekszem ismerkedni a zenei világ krémjével, ha úgy alakul – válaszolom kissé bizonytalanul, de továbbra is mosolyogva. Én tényleg bízom a sikeremben. Azt egyelőre nem említem meg, ki is a bátyám. Talán mondana neki valamit a neve, még ha nem is annyira járatos a mai popzenékben. Ezért is látom jobbnak egyelőre nem előhozakodni vele. Még a végén azt hinné, föl akarok vágni vele.
A vásárlást befejezve, mikor meglátom a megbeszélt helyen és integetek neki, mosolyogva int vissza. Ahogy közelebb érek, mintha még a hangja is kedvesebb lenne, mint az előbb volt. Úgy tűnik, az éhség tényleg szörnyeteget képes csinálni az emberből. Na jó, ez persze kicsit túlzás, de az előbb még jóval mufurcabbnak tetszett azért.
- Van itt a második emelten egy jó kis kávézó. Egész nagy a választék és az áraik is jók. Ahhoz mit szólsz? – nézek rá mosolyogva. Ha beleegyezik, meg is indulok a mozgólépcső irányába, hogy odavezessem. Nem mintha annyira borzalmasan nagy lenne a bevásárlóközpont, hogy ne találná meg ő is most, hogy mondtam, melyik emelten keresse, de ha már én ajánlottam a helyet, csak mutatom az utat is.

Őszinte érdeklődése a munkám iránt tényleg jól esik. Nincs benne semmi lenézés vagy ilyesmi, ami azt érzékeltetné, gyermetegnek gondol az álmaim miatt. Talán az, hogy ő maga is ennyire szereti a munkáját, megértőbbé teszi mások ambícióival szemben is, legyenek azok első hallásra bármilyen elvetemültek, ki tudja. Érdeklődéssel hallgatom a javaslatát.
- Hm, ami azt illeti, ez még nem is jutott eddig eszembe, pedig teljesen kézenfekvő. Végül is nem egy mára már befutott énekest fedeztek fel az Interneten keresztül – morfondírozok, kicsit inkább csak magamban. Amolyan hangos gondolkodás ez. Aztán tekintetemet ismét Faith felé fordítom és szélesen rámosolygok.
- Ne haragudj, kicsit elkalandoztam. Mindenesetre köszönöm a tanácsod. Talán amint hazaérek, kreálok is egy profilt és nekiállok a videó gyártásnak. Hátha szerencsém lesz. Egyébként természetesen van pár saját dalom és folyamatosan írok is újakat, ha éppen van ihletem – mindezt a szokásos százwattos mosolyom kíséretében adom elő. Még akkor is ezen gondolkozok, mikor a találkahelyünk felé tartok, kezemben a szatyromat lóbálva a bevásárlást követően. Mintha egy pillanatra zavarba jönne, mikor azt mondja, nem ismeri a helyet, amit én igazából annyira nem értek. Végül is nem él a legtöbb ember a plázában, természetes, hogy nem mozog annyira otthonosan benne. Főleg, ha annyit dolgozik, mint mondja. Bár tényleg aranyos, ahogy elpirul kissé. Viszont nem teszem szóvá, nehogy esetleg megsértődjön vagy félreértsen, csak a szám sarkában bujkál egy kis mosoly ezt látva, amit talán észre sem vesz és jobb is ez így. Nem tudom, következő megjegyzését csak a zavar szüli-e, vagy tényleg érdeklődik, de ismét felcsillan a szemem, hogy legalább kérdez róla.
- Tényleg érdekel? Ami azt illeti, éppen van nálam egy demó cd, azt hiszem – azzal kotorászni kezdek a dzsekim belső zsebében és sikerül is kibányásznom onnan egy cd-t. Mindig hordok magamnál egyet, minden eshetőségre felkészülve. Sosem lehet tudni, kivel fut össze az ember és mikor jön jól, ha van nálam ilyesmi. Olyan ez nekem, mint másnak a névjegykártya. Mikor a kávézóhoz érünk, mielőtt belépnénk, felé nyújtom a lemezt.
- Tessék, tedd csak el, a tiéd. Nekem úgyis van még otthon belőle jó pár – nyújtom felé továbbra is mosolyogva. Miután elveszi, leengedem a kezemet és a kávézó felé mutatok.
- Csak Ön után, hölgyem – a mosoly továbbra is ott ül az arcomon, ahogy vicceskedve adom tudtára, megérkeztünk és mint jól nevelt úriember, természetesen átadom neki az elsőbbséget a belépésben.

Nemcsak megjátszott az érdeklődésem, hiszen egészen komolynak hangzanak a tanácsok, amiket ad, nemcsak olyan sablonos dolgokat durrogtat, hogy dolgozzak keményen és biztos elérem az álmom, meg hasonlók, hanem tényleg gyakorlati dolgokat. Mosolyogva hallgatom és bólogatok. Elég tudományosan hangzik az, amit mond, mintha valódi szakértő lenne a témában.
- Úgy beszélsz, mintha értenél a dologhoz. Azt már tudom, hogy szereted a munkádat, de mivel is foglalkozol pontosan? – kérdezem fejemet kissé oldalra billentve, mintegy ösztönösen, a kíváncsiságom jeleként. Jól esik, mikor elfogadja a cd-met. Persze nem tudhatom, hogy tényleg meghallgatja-e, ahogy mondja, de végül is ha kiadóknak küldöm el, akkor is hasonló a helyzet, úgyhogy nem is rágom ezen magam sokat. Látom, hogy jól esik neki, mikor előre engedem az ajtóban. Pedig ennek természetesnek kellene lennie. Sajnos, itt az államokban sok a modortalan pasas. Dél-Amerika ebből a szempontból azért emberségesebb hely, azt mondják. Ott arra nevelik a férfiakat, hogy tiszteljék a nőket. Na nem idealizálom, ott is van azért egy-két férfi, aki vallja, hogy az asszony verve jó és alacsonyabb rendűnek tekinti a nőket, de azért szerencsére a többség nem ilyen. De nekem azt tanították, hogy tiszteljem a nőket, minden körülmények között. Épp ezért nem annyira örülök, hogy fizeti az én kávémat is, bár tudom, hogy meg akart hívni, mintegy kompenzálásképp a müzliért, de valójában nem vártam el. Viszont megbántani sem akarom, ezért inkább nem ellenkezem.
- Köszönöm – mondom helyette, mikor az én rendelésemet is fizeti. Mikor leülünk egymás mellé egy sarokasztalnál, már jön is tőle az első kérdés. Egy pillanatra elgondolkozok, megemlítsem-e a család popbizniszbeli kötődéseit, de aztán úgy döntök, fő az őszinteség. Különben is elég szimpatikus ez a lány, nem tűnik olyannak, aki lenézne, ha megtudná, ki is a testvérem, vagy azt gondolná, hogy a hátán akarok felkapaszkodni. Egyébként is, minek hazudni? Nem mindegy, végső soron egy ismeretlen mit gondol? Ez vagyok én, akár tetszik, akár nem. Különben is, büszke vagyok Maxra.
- Nos, ami azt illeti, már kicsi korom óta zenélek. A bátyám és én elég muzikálisak voltunk, már gyereknek is. Aztán a bátyám pár éve jött Vegasba és egész szépen ível felfelé a karrierje a popbizniszben. Ezért gondoltam, hogy én is szerencsét próbálok – magyarázom őszintén, a valóságnak megfelelően, nyíltan Faith szemébe nézve.