Ma egy kicsit hűvösebb van, így felkapom a blézerem a székről, belebújok, majd lazán dobom hátra hajam, nem szeretek bent kávézni, legalább ebben a fél órában had ücsöröghessek nyugodtan odakint a lépcsőkön, vagy egy padon, bárhol.
- Lydia, Lydia... - Mi az ördög van már, fordulok hátra a vállam fölül, Philip, ah már megint, nem tudom hogyan értethetném még meg vele, hogy a nem, az még mindig nem, helyes, kicsit két balkezes, de az még nem is zavarna, de minden nap vagy kávét hoz nekem, vagy kinyitja az ajtót, felsegíti a kabátom, cuki meg minden, csak épp nincs meg a szikra.
- Hoztam neked kávét. - Nyújtotta felém fülig érő vigyorral a bögrémet. komolyan fogalmam sincs honnan a fenéből tudja mégis hogyan iszom a kávét, de azt sem tartom kizártnak, hogy valamikor elleste az egyik műanyagpohárról.
- Köszi Philip. - Igyekeztem kedvesen mosolyogni, miközben zavartan doboltam ujjaimmal a bögrémen.
- Hmm? - Ez a pillantás eléggé randinak néz ki, jajj nekem. Vettem egy mély levegőt, mire végül Ő is kitudta bökni.
- Nézd Lydia... arra gondoltam, hát szóval, hogy van már programod ma estére? Esetleg megihatnánk valamit... - Vonta meg a vállát zavarában. Tényleg cuki vagy, de ma estére kivételesen semmit sem kell kitalálnom, Lizzie megtette helyettem, valamilyen könyvbemutatóra megyünk, megígértem...
- Ó sajnálom, de nem fog menni, már elígérkeztem a barátnőmnek, ne haragudj. De köszönöm a kávét, kedves... - Oké, ez kínos, inkább menjünk. Telepedtem le a kinti nagy lépcsőkön, alig kortyoltam bele a kávémba, amikor erőteljesen zúgni kezdett a zsebem.
- Halló?
- Szia csajszi, ugye nem felejtetted el este a bemutatót?
- Nem, nem felejtettem el, hányra kell menni? Oké, ott leszek, puszi. - Ahh és még Mrs. Mayer-ről se feledkezzek meg, azután még pont lesz időm lezuhanyozni és átöltözni. Kedvelem az idős hölgyet, kicsit szentimentális, azt hiszem, mint a legtöbb idős hölgy, esküszöm az a korsó méretű olajzöld bögre idősebb, mint én, lehet még az ötvenes évekből való.
Egy térdén szaggatott farmer és egy púderrózsaszín felső, nem akartam túlzásokba esni, a kirakat előtt nézelődtem, amíg Lizzie-re vártam, amikor hirtelen megakadt a pillantáson az egyik könyvön, Liz csilingelő hangja rázott vissza a jelenbe.
- Szia. Gyere, mindjárt kezdődik, el ne késsünk. - Azzal meg is ragadta a karomat és behúzott az ajtón. Okéé, én vagyok itt az egyedüli, aki azt sem tudja mire jött?
- Várj már egy kicsit, foglalj nekem helyet, azonnal megyek. - Lógtam vissza, hogy megnézhessem jól láttam-e odakintről az ismerős régikötésű
Charlotte Brontë könyvet, és igen, az utolsók között szaladtam vissza és huppantam le, amikor bejelentették a kezdést. Oké, szóval Tőle kell aztán kérdezősködnem.
Bár nem vagyok nagy műértő és engem kizárólag az az egy könyv érdekel, de tetszett a felolvasás, jó volt, már mindenki nagyban a könyvről beszélgetett....
- Maradj csak, láttam itt valamit. - Fogtam meg Lizzie vállát és a helyiséget fürkésztem a fiatal férfi után.
- Elnézést, bocsánat... - Szólítottam meg és nagyon remélem, hogy nem most fogom beégetni magam.
- Nem tudom, magához kell fordulnom, ha kérdésem van, nem a könyvvel kapcsolatosan, pontosabban egy másik érdekelne, amit elöl láttam. - Mutattam a kirakat felé mosolyogva.

Ookéé, hát elég szűkszavú, furcsa, helyes, de most nem is ez a lényeg, hanem amit odakint láttam és nagyon remélem, hogy nem csak mutatóba van kint, amolyan dizájn, mert akkor szomorú leszek, morcos és mérges, kell nekem az a könyv, nem nincs gyűjteményem régi kiadásokból, nekem egészen konkrétan az a könyv kell.
- A kirakatban lévő Charlotte Brontë könyv érdekelne, pontosabban, hogy első kiadás vagy pedig későbbi? - Nem tudtam jobban megnézni, Lizzie berángatott, mert mi is lett volna, ha nem egész kettő percet késünk, jó illetlenség, szóval nem bírtam jobban szemügyre venni a kiadás dátumát. Tudom, ma már mindenki szívesebben vackol be a laptopja elé és búj pdf fájlokat, valaki mondjuk vele is közölhetné, mondjuk Mrs. Meyer nagyokat is pislogna rám a szemüvege mögül, ha pdf-ből olvasnék fel neki, az idősek már nehezen alkalmazkodnak a huszonegyedik századi technológiához és ne attól várjam, aki egy ötvenes évekből való orosz korsóból issza a teáját, hát legalább megvan a napi folyadékbevitel.
- Siettünk, el ne késsünk, így nem tudtam jobban megnézni... - Zavaromban tördeltem az ujjaimat, nem is tudom, csak valahogy úgy tűnt, mint aki a háta közepére nem kíván, nem csak engem hanem úgy senkit, érzékem van kiszúrni az ilyesmit, épp eleget vagyok emberek között, elég különféle emberek között és Ő valahogy furcsa, nem tudom megmagyarázni, csak érzem, talán a környezet teszi, vagy simán csak a munka, egy idő mindenki belefásul már kedvesnek lenni, kivéve engem, aki mindig, aki mindig kedvesen és bájosan mosolyog a nap tizenkét órájában és nem fárad el, egyébként egész hangulatos kis bolt, tényleg megvan neki az, ami kell, kicsit meg is lepett a helyszín, bár őszintén nem is igazán figyeltem, csak rábólintottam, hogy oké menjünk. Olyan lelkesen magyarázott és beszélt róla, hogy nem volt szívem azt mondani, hogy nincs kedvem és amúgy nem igazán járok errefelé, szóval kétlem, hogy valamikor megakadt volna a szemem a kirakaton.

Ne, ne, francba, akarom mondani igazán kár érte, de többségében az első kiadású könyvekkel ez a helyzet, bár ha csak nem valamilyen gyújtó az ember vagy ilyesmi, ma már az első kiadás nem túl sokatmondó, kivéve, ha ismerjük az értékét, de én nem ezért szeretném, én amolyan saját értéket keresek benne.
- Ó, igazán kár. - Biggyesztettem le ajkaimat csalódottan. A filmekben azt hiszem ilyenkor jön az a rész, hogy elővágnak egy szép kis csekkfüzetet, majd nagyképűen közlik, hogy de biztosra veszem, hogy megtudnánk egyezni és most mondja valaki, hogy mindehhez nem vágtam még hülye képet is, csak ami a fejemben van. Meg hát, ez a figura sem látszik túl kedvesnek, inkább amolyan "nem húzna már el mindenki a fenébe és te is?" pillantása van.
- Oh, nem, nem, engem csak az első kiadások érdekelnek, személyes okokból... - Vittem lejjebb a hangom, tudom, tudom, senkit sem hat meg és butaság is, de nem érdekel.
- De azért köszönöm. - Erőltettem magamra egy halvány mosolyt, nem tudom, vajon vége lehet már a dedikálásnak?
- Viszont öhmm, megengedi? Csak megnéznék benne valamit, nem vagyok flúgos és ígérem nem futok el vele, csak tudja konkrétan egy példányt keresek már vagy, jó hosszú ideje, évek óta. - És tök hülyén érzem magam, amiért magyarázkodok és nem tudom, de valamiért olyan furcsán is érzem magam, az ember általában ki tudja venni mi az, amit mások szemében lát, általános, hétköznapi dolgokat, de Ő valahogy más, Jane idejében az ilyen figurák lehettek az ítélet hozok, vagy a nagy birtokok urai,  érzem, ahogy végigfut a bőrömön a hideg.
De legalább letudtuk a best friend programot a hétre vagy valami olyasmi, végül is eljöttem egy olyan felolvasásra, ahol se a könyvet, se a pasast nem ismerem egy olyan helyre, ahol még sosem jártam és pillanatnyilag úgy érzem magam, mint akit boszorkánysággal vádolnak, szerintem elég jó barát vagyok, legalábbis igyekszem az lenni...

Ezt a fazont, ennek meg mi baja? Okkéé, jól van, felfogtam, nem kell leharapni a fejem, értek én a nemből is, végül is csak egy buta kósza gondolat volt, ami kicsúszott és már nem bírtam befogni, gondolhattam volna, hát persze, hogy nem eladó, világos, már hátat is akartam fordítani, hogy megköszönjem, amiért ekkora tuskó volt, akarom mondani, hogy megköszönjem a sok segítséget és inkább megkeressem Lizzie-t, hogy végre kirángassam az álomvilágból, szegény pasas, ismerve a barátnőmet rendesen rátapadhatott, mailezni kellett volna, hogy testőrséggel jöjjön, de ekkor meglepődtem, komolyan... hát ez meg, mi a fene?
- Öö köszönöm, itt leszek valahol, köszönöm. - Zártam is le gyorsan a gondolatmenetet még mielőtt tovább fecsegnék össze vissza, oké most már tényleg menjünk, furcsa érzésem van.
- Gyere már! - Ragadtam karon Lizzie-t, egy óra múlva zárnak és gondolom még más is szeretne dedikáltatni vagy tudom is én.
- Hát itt vagy, hová az ördögbe tűntél?
- Csak beszéltem itt a... á mindegy is, hagyjuk menjünk.
- Hívjunk egy taxit vagy sétáljunk?
- Á nem, én még nem megyek haza, de te nyugodtan menj, csak sétálok egyet a környéken, nekem még vissza kell jönnöm ide, khm zárás után. - Böktem ki végül a fene se érti miért ilyen esetlenül, soha semmit se szoktam ennyire korul írni vagy megmagyarázni, kivéve, ha a munkámról van szó, az sok esetben megköveteli, hogy óvatos legyek és körültekintő, de hogy nekem mi bajom van?
- Mi van? Jesszus, Lydia bepasiztál?? - Igen, ezt khm feltétlenül fontos volt így visítani, köszi Liz, de tényleg.
- Jaj dehogy Lizzie és fogd már be! Csak érdekel itt egy könyv és amiatt kell visszajönnöm. - Komolyan.
- Aha, engem is csak a könyv érdekelt ma este.
- Aha, na elééég...
- Legalább helyes a pasi?
- Mondom elég! Holnap beszélünk, jó éjt csajszi. - Nyomtam egy puszit Lizzie arcára, majd sétáltam egyet a töm körül, még nem igazán jártam erre, de egy óra nem volt olyan hosszú idő, elbámészkodtam és mire visszafelé sétáltam láttam, ahogy leoltják a belső térben a világítást.
Halkan nyitottam meg az ajtót, majd léptem be.
- Helló... - Köszöntem be, ahogy lassan lépkedtem beljebb.

Hát ez egy fura nap volt, fura emberekkel, először Philip, na jó Őt már megszoktam bizonyos szinten, kicsit kétbalkezes olykor, de legalább bolondos és szórakoztató, amikor épp nem randira próbál hívni, az is az, csak negyvenedjére már kezdek kifogyni a finom kifogásokból, nem vele van a baj végül is cuki a maga bohókás módján, csak... nem tudom, hagyjuk is, aztán ott van Lizzie alias "legjobb ribik" bármit is jelentsen ez, vele aztán ég és föld vagyunk, az se igazán világos mikor és hogyan lettünk ilyen jóban, hangos, be nem áll a szája, bosszantó és mindig pörög vagy épp agyal valamin, de amúgy egész megkedveltem. Aztán jött ez a pasas, igazán el se akartam jönni, fogalmam sincs ki az a férfi, mármint a könyv írója és munkájáról se sokat tudtam leg Lizzie-től, arról többet hallottam útközben, hogy mennyire helyes éss, hogy dagadnak az izmai, hát biztosan, de ma már így lehet és kell eladni valamit, ami bizonyos szempontból elég szomorú, minden a külsőről szól, még nézzük meg a klasszikusokat, sokan fel sem vállalták a valódi kilétüket, mégis nagyobbat alkottak, volt bennük valami érték, de valami már sosem lesz a régi.
Esküszöm nem értem, de libabőrös vagyok, van valami ebben a pasasban és nem az elragadó személyisége és az sem segít, hogy szinte alig látni a sorok között, mint egy vacak horror filmben a videó tékában.
- Köszönöm. - Mosolyodtam el már bátrabban követve a hangot és zavarban.
- Ó igen, persze, máris. - Bújtam bele az egy-egy finom selyemkesztyűbe, majd óvatosan vettem a ezembe a könyvet hosszú másodpercekig elidőzve a régi kötet borításán. Lassan nyitottam ki és lapoztam az ajánlásokig, majd nem tudom, hogy inkább csalódottan vagy megkönnyebbülten sóhajtottam fel és hunytam be a szemem, miközben eszembe villant a kis dalocska, amit mindig apa énekelt nekem, mit is képzelek, egyáltalán minek is erőltetem, már nem jön vissza és jobban is teszi, már nekünk is jobb így.
- Bocsánat... - Ráztam meg a fejem, hogy visszatérjek a valóságba, ideje hazamenni Lydia.
- Biztos menne már haza, még egyszer köszönöm és szép estét vagyis jó éjt... - Hebegek, habogok csak, tényleg ideje mennem. Helyeztem vissza a könyvet elé és bújtam ki a kesztyűből.

Még mindig az a buta kis dalocska jár a fejemben, Lydia oh Lydia say have you met Lydia, amit egy apa énekelt egy naiv és tudatlan kislánynak, amikor félt esténként vagy megijedt bármitől, voltam már dühös, csalódott, egyre megy, ami elmúlt, azon már nem lehet változtatni és talán nem is kell. De anya elszólta magát és azóta ostobán keresek valamit, az utolsó kis közös emlékünket, mindig azt mondogatta olyan vagyok, mint egy igazi kis úrihölgy, hát úgy tűnik, hogy azokat is elhagyják, nem találtam meg, amit kerestem, hajtottam rá óvatosan a könyv fedelét, az első könyveim között volt és minden percét és sorait imádtam.
Értetlenül és meglepetten emeltem rá a tekintetem, miközben hallgattam szavait, eddig azt hittem alig várja, hogy elmenjek végre, aztán zárhasson, és hát korábban se kívánt a háta közepére se, ez látszott, most meg jöjjek vissza? Óó, történetesen még rá is érek szombaton, Lydia mi a fene van veled? Nem is ismered.
- A szombat az jó... - Böktem ki végül halkan még mindig nagy szemekkel pislogva az idegenre. Rendszerezni azaz katalogizálni, azt még szeretem is, még emlékszem a régi könyvtárszobánkra, annyira megnyugtató volt, mindig ott bújtam el...
- Igen, az, vagyis rendben van... - Kapartam meg a torkom, hogy kissé határozottabb legyen a hangom, hát igazán nem gondoltam volna, hogy még visszakarok jönni ide, miután olyan goromba volt. De legalább lesz valami elfoglaltságom, eez nem túl alapos érv, igaz? Amellett, hogy miért jövök vissza. Lizzie szerint sem lenne az, de még mindig goromba fráternek tartom, szóval mondjuk, hogy izgalmasnak találom a dolgot, mármint a könyveket, áh hagyjuk.
- Mikorra legyek itt? - Csak, hogy végre valami értelmesen összetett kérdés is elhagyja a számat, most tuti valami flúgosnak vagy zizinek tart

Valahol valami nagyon félrement kislány, egy vadidegen pasassal töltöd a szombat délutánt, aki hát fogalmazzunk úgy, hogy nem az elbűvölő személyisége miatt van ott, vaagy az is lehet, hogy csak rossz napja volt, na persze. .. Különben, nem mintha akkora társasági életet élnék, hogy lázba kellene, hogy hozzon a hétvége gondolata, hacsak nem jön Lizzie a képbe, na Ő lázban ég helyettem is, nekem a füstje is elég.
De ha már voltam olyan liba, hogy gondolkodás nélkül igent mondtam, akkor elmegyek, hátha idő közben ráakadok valami érdekesre, nem agyaltam túl, felkaptam egy farmert egy bézs színű vállra húzható pulcsival, fogtam a táskám és már indultam is.
Kicsit bátortalanul nyitottam be, Így azért kicsit más, ez emlékeztet arra a sorozatra, amit néztem, mi a fene is volt a címe, Mindörökké talán? Azt hiszem, egész helyes volt benne a pasi, de ugrójúunk vissza, átlépkedve a dobozokon igyekeztem nem bénán beesni, hát legalább ez sikerült. Igen, ezen öhm én is megvagyok lepve, jajj ugye ezt nem mondtam ki hangosan? Mond, hogy nem...
- Igen, úgy tűnik. - Igazítottam a fülem mögé egy hajtincset, ami igazából nem is zavar, nem tudom miért csináltam, csak úgy éreztem csinálnom kell valamit, ennek semmi értelme, ugye? Mindegy is.
- Lydia Abbot... - Hát ez gyorsan ment, húztam el a kezem miután elengedte és próbáltam figyelni, bár ezt ismerem, némileg, na jó sokkal időigényesebb és jó sokat elárul.
- Nincs. Minden világos. - Pillantottam fel rá a füzetből.
Oké, hát ez jó sok doboz, azt hiszem elleszünk itt egy ideig, ehhez képest az én könyveim elférnek egy falipolcon a nappaliban, mégis hihetetlen, a meglepő nem jó kifejezés rá, mert nincs ebben semmi meglepő, akkor talán inkább elszomorító, hogy ezeket tényleg kidobják.
- Ezeket komolyan kidobják? - Emeltem ki két újabb könyvet, vannak itt jó régiek és dohosak, gondolom nagyszülőke lehettek, eleget járok ahhoz, hogy tudjam és szinte látom a lelki szemeim előtt a hangulatos kis könyvtárszobát, azok annyira gyönyörűek tudtak lenni.

Valaki más szájából mindig másképp a cseng a nevünk, vagy csak képzelődőm, de Jackob szájából hallani, nem is tudom, olyan más volt. Oh, szóval most már Jackob, nem a fura pasas? Jaj, fogd már be!
- Mitől érdekes? - Csúszott ki a számon, hát már késő visszaszívni, de nekem nincs benne semmi érdekes, legalább nem valami uniszex név vagy minek mondják manapság, vagy rosszabb, valami még rosszabb, amivel a suliban cikizhettek volna.
- Szomorú, nincs lelkük... - Jegyeztem meg halkan magamnak, azután esett le, hogy csak mi vagyunk itt, ketten, szóval annyira nem lehetett halk, hogy ne hallja.
- Úgy értem ezek valakinek az emlékei, gyűjtögette őket éveken, egy egész életen át, aztán pedig kidobják, mint a szemetet. - Olyan mintha Őt magát dobnák ki a szemétbe. Láttam már ilyet, bedobozolt emlékeket, sőt sokszor kellett már segítenem elpakolni idősek holmiját fel a padlásra, pincébe, garázsba, az is egy dolog, valakinek az ingóságai meg, hogy egy fázisa az elengedésnek, amikor ezeket képesek vagyunk egy doboz aljára rakni és rácsukni azt, de ez valahogy mégis olyan... nem tudom, nekem nem tetszik a gondolat.
Dosztojevszkij, Jane Austen, Louisa May Alcott...
- Kedves hölgy lehetett... - Egy úr kétlem, hogy Emma Brown-t olvasná.
- Ó, igen, az jól esne. Köszönöm. - Emeltem fel a buksimat, teljesen elvesztem a könyvekben. Félreraktam két három kötetet, ami szerintem elég különlegesnek számít, aztán majd Ő eldönti. Felegyenesedtem, jót tett már a derekamnak, majd körbe fonva karjaimat melleim alatt kezdtem el járkálni és kicsit körbe nézni. Azta, tényleg nagyon hasonlít és még sakk készlet is van, ha jól látom, tyűha, nem mondom, hogy tudok játszani, de legalább a figurák nevét megtanultam már meg néhány lépéshelyzetet, ez történik, ha több órán keresztül figyeled, ahogy mások játszanak, közben jókedvűen elsztorizgatnak, szeretek régi történeteket hallgatni, kicsit furcsa vagyok, tudom, az érdekes nevemmel...

És ezt mégis honnan a csodából tudja, akarom tudni egyáltalán? Nem, nem akarom.
- Oké, ezt nem tudtam, mármint így tényleg az, érdekes... - Számomra a Lydia, az csak Lydia volt mindig is. persze, ha jobban követném az ilyen vackokat biztosan több jelentessél is bír, mint az a település, én csak Lydia vagyok és kész, pont.
- Igen, azt megértem, mármint ezeket a dobozokat látva, de nincs még kicsit korán ezen gondolkodni? - Nem tűnik betegnek, mennyi lehet, harminc? Szóval nem igazán értem a dolgot, még, ha vannak is hasonló gondolatai, ami valószínűleg olykor mindenkinek vannak, vagyis hát nem tudom, akkor is megdöbbentő hallani.
- Te eltudod adományozni, mint ez a hölgy, még mindig jobb, mintha egy garázsvásáron végeznék, vagy a pince sarkában egy dobozban, engem az jobban zavarna, úgy ugyanolyan értéktelenné válnak, mintha kidobták volna őket, sajnos ma már nincsen értéke a dolgoknak, egyszerűen csak tárgyak, sokszor elnézem az idősek ragaszkodását, ahogy ötven, nem túlzok, töven éves bogréből szürcsölgetik a teájukat, amivel mások, nem tudom kitámasztanak egy rossz ajtót, hát ennyit változott a világ. - És nem hinném, hogy a következő ötven évben ez sokat változna, mármint a javára.
Először meglepett a kérdéssel, nem az, hogy emlékszik, hanem hogy kíváncsi rá.
- Öhm, egy könyvet keresek pontosan, otthon régen, amikor még gyerekek voltunk, nekünk is volt egy hasonló könyvtárunk és kaptam az apámtól egy könyvet, Jane Eyre-t... - Tartottam kis szünetet a bögrét kocogtatva, majd belekortyoltam a gőzölgő kávéba.
- Nem értettem, kislány voltam még... azt mondta, hogy amikor nagy leszek el kell olvasnom és hagy nekem benne valamit, láttam, ahogy ír bele valamit és felteszi a polcra és visszamosolyog rám a válla fölül, azután költöznünk kellett és... hát a dolgaink nagy része valószínűleg ugyanígy végezte és megakarom találni, van már három Jane Eyre első kiadásom otthon, ez lett volna a negyedik... - Többször is elolvastam már, tudom értelmetlen próbálkozás, egy kislány értelmetlen dacolása, vagy mindössze én kapaszkodom túl erősen az utolsó cérnaszálba.

Minek fecsegek itt össze-vissza, rázom meg a fejem, végül is ez nem az Ő baja és már az enyém se, nem igazán szoktunk beszélni erről, az semmit sem old meg vagy hoz vissza és néha hihetetlenül ostobának is érzem magam amiatt, mert egy buta könyvet keresek néhány buta sor miatt, ami talán sosem lesz meg és az arckifejezése is valami ilyesmiről árulkodik, de ahhoz már hozzászoktam és nem zavar vagy érdekel, abba kéne ezt hagynom, igaz?
- Nem, khm azt hiszem nem, de azért köszönöm. - Ezt a beszélgetést valahogy nem tudom elképzelni, nem csak vele, mással sem, még Lizzie-nek sem meséltem és hát Ő, Jackob nem is tudom, nem annak a típusú embernek tűnik, akit ez érdekelne, inkább csak olyannak, akik tudja mi az illem és nem akar szándékosan faragatlannak vagy modortalannak tűnni.
Lassan kortyolgattam a kávémat is figyeltem inkább rá, hallgattam a szavait, amik néhol kicsit érdektelennek tűntek és nem számomra vagy felém, inkább a világ felé, de hát nem vagyunk egyformák és arról legalább mind szabadon dönthetünk hogyan is szeretnénk rendelkezni a dolgainkról, miféle emléket, hagyományt vagy értéket szeretnénk hátra hagyni, bár ezen én még nagyon nem gondolkodtam.
- Hé, ez egy jó gondolat. A sulikönyvtárak általában nem túl felszereltek, amennyire emlékszem, bár ez inkább arról is szól, hogy félsz megválni a személyes dolgaidtól, amik meghatározták az életed, félünk, hogy érdektelenné és értéktelenné válnak, és így lassan minket is elfelejtenek, mint az idős hölgyet... de valahol ez is az élet rendje, nem? Persze, így hozzájárulunk valami jóhoz is, amiről nem sokat hallani... - Azt sem tudom egyáltalán van-e az államban valahol közel árvaház vagy hasonló intézmény, ide az emberek régen és még nagy többségben ma is pöffeszkedni és a pénzüket költeni járnak, amit ez a város valósággal elnyel, mint a homok, na ez az, ami értelmetlen.
- De ez a te dolgod... - Írtam le apró köröket magam előtt a bögrémmel, majd mélyen belekortyoltam.
- Mindenesetre szép gesztus lenne, én is sok helyre járok felolvasni, elég jó és hasznos időtöltés. - Léptem a csaphoz és öblítettem el a bögrét, amit kaptam, bár még mindig fura fickónak tartom, de legalább már nem borzongok tőle, és még vár ránk jónéhány doboz, rendszerezésben jó vagyok, évszámok és műfajok szerint, oké mondjuk a városi könyvtár már kifogna rajtam, de ők gépben vezetik, nem pedig fejben.
- Szóóval, a családodé ez a hely? Valahogy ez egyből...érezhető volt. - Nem is tudom, az ilyen kis boltok valahogy a filmekben is mindig egy családé, ez olyan megszokott hagyomány, a maga kis hangulatával, sokat meglehet tudni a gondját viselő emberekről, bár fogalmam sincs, hogy róla mit árulna el ez a hely

Egy pillanatra megállt a kezemben a könyv, okéé, most valami rosszat mondtam, mert ez a testtartás valahogy nem sugall sok jót, esküszöm befogom és csendben rendezgetem tovább, csak ne nézz így, ijesztő.
- Bocsánat, valami rosszat mondtam? - Egyenesedtem fel ügyetlenül forgatva a kezemben a könyvet, amit valójában le is tehettem volna, és nem mintha ez megvédene ettől a tekintettől.
- Nem tudom, úgy minden. Biztosan éreztél már hasonlót... - Néztem ismételten körbe.
- Tudod, amikor belépsz a helyre, de lássuk csak. A reakcióid, azt hittem leharapod a fejem a bemutatón, a mozdulataid, látszik, hogy ez nem csak a munkád, amit nagy gonddal végzel, hanem az otthonod, fontos neked és vigyázol rá. Ó és a szávaidból, érzik, hogy a Tiéd, Szeretem ami az enyém és nehezen engedem el, nevezhetjük családi vonásnak is... Na innen tudtam. Ez így kielégítő? Most már megtennéd, hogy... nem nézel így? - Írtam legy kört magam előtt a kezemben lévő könyvvel. Huhh, mintha az életemért feleltem volna, de komolyan, van benne valami, ki tudja, talán az is családi vonás.
- Emberekkel dolgozom, egy idő után berögzül egy s más. - Hát ez nagyon furcsa volt, inkább befogom. Nem ismerem és Ő sem engem és nem is tudom minek nevezhetjük ezt itt most, ártatlan szívességnek, nem akartam semmibe se beletenyerelni. Kedves kis helynek tűnik, Jackob-ot leszámítva, a maga kis hangulatával, számomra nyilvánvaló volt, más az, ha szereted a régiségeket, kegytárgyakat, könyveket, kategorizálod, sorba rendezgeted, leporold nap, mint nap, én is megteszem, ha megkérnek, de akkor is más, és más az, amikor az valóban a tiéd, az életed, olyan ez, amikor belépsz egy többszázéves épületbe és érzed mintha a falak mesélni tudnának. De ugorjunk csak vissza, mielőtt még valami ostobaság kicsúszik a számon.
Ó, Emma Brown, kedveltem volna a hölgyet, igazán kedves ízlése volt, mindig jó látni a kedves kis szavakat az első lapokon, monogrammokat, mindig belelapozok, valahol egyben az enyém is benne van, lassan ideje lenne feladnom a keresést, felnőttem.

Igen, hm, ha már a helyek lelkénél tartottunk, tudod azt az érzést, amikor találkozol valakivel, mindegy, belebotlasz véletlenül és végigfut rajtad a hideg, nem tudod megmagyarázni, egyszerűen csak egy érzés, na Ő pont olyan. Talán ahhoz kapcsolódik, ahogyan összefutottunk, lehet kicsit sok voltam, khm túl lelkes, azután megmaradt ez az első benyomás, mintha a kezemre csapott volna, hogy nem szabad, aztán most meg itt vagyok, furcsa tudom, de Ő is.
- Hát ööö... Most nyomtam le egy három perces Stand Up-ot az életemért, na úgy. - Nem tudtam megállni, hogy ezen ne kezdjek kuncogni és mintha Jackob-on is ezt látnám, na alakul ez, még a végén megkíméli az életem, még senkitől sem búcsúztam el.
- Csak egy megérzés volt, nem tudtam, hogy beletrafáltam. - Vontam meg a vállam.
- Hmm, pedig esküdni mernék, hogy valahol itt volt az a könyv, rossz kupacot nézel. - Néztem le elmélkedve a saját kis dobozomra.
- Szociális munkásként dolgozom és amm önkénteskedem is, felolvasok időseknek, bevásárolok, sőt a múltkor már sakkozni is tanultam. Elég rámenősek tudnak lenni. - De legalább érdekesek, szeretem hallgatni a történeteiket, soha sincs két egyforma ember, mese, olyan ez, mintha egy könyvet olvasnál csak más és más fejezetekkel. Szeretem ezt csinálni és legalább lefoglal, nem jut túl sok szabadidő és nem is igazán tudom mihez kezdenék vele, ami önmagában fura, még egy furcsaság nálam. Ez egy bazi nagy város...
- Valaki már vagy ötven éve ugyanabból a kopott, lecsempült bögréből hajlandó teát inni, azt hiszem láttam itt hasonlót, jó nagy, zöld és látszik rajta, hogy bazi régi, de legalább tudom hova kell jönnöm, ha valami érné a szegényt... - Egy ennyi idős bögrének simán elpattanhat a talpa, kicsúszhat a kezéből mosogatás közben, azt hiszem az oroszokról beszélt a néni. Komolyan be kellene ültetni őket egy terembe, szerintem megtöltenék a történeteikkel.