- Igen, az lehet… szerencsére a kocsinak nem lett baja – vigyorgok rá aljas módon. Persze sajnáltam és sajnálom is szegény lányt, ennek ellenére ezt nem mutatom ki neki.
- Nők terén is – válaszolom határozottan, nem félve attól, hogy majd a képembe röhög. Mert miért tenné? Ha egyszer őt választottam annak idején és most újra egy kocsiban vagyunk, akkor csak nem lehet rossz ízlésem, nem igaz? Vagy mégis?
Az otthon töltött idő, azt hinné az ember, hogy kínszenvedős lassúsággal tötymörög, hisz abból indulnak ki a legtöbben, hogy ha vár valamit az illető, akkor az annál lassan iramban akar csak elérkezni. Ennek ellenére az bő negyven perc, amit a fürdőszobában és a hálóban töltök, olyan mintha csak egy röpke tíz perc volna, még levegőt venni sincs időm rendesen. És bevallom, most úgy érzem magam, mintha nővé változtam volna ez alatt a párperc alatt. Hosszú percekig variálok a ruháim között, nem tudok dönteni a fekete és a fehér farmer között. Sőt, még azt se tudom eldönteni, hogy melyik alsónadrágot rángassam magamra, pedig nem is sz*xelni megyek. Hihetetlen… végül ismét könyékig járva a szekrényemben, ráakadok egy fehér vastagabb vászon, vagy isten tudja milyen anyagú nadrágra, mely aligha volt rajtam egyszer, akkor is csak addig, míg megvettem. Elég nevetséges, hogy olyan ruhákkal van tele a szekrényem, aminek előállításának összegéből két Etióp falu jutna elegendő élelemhez. Pazarlás… hülye Ryan!
Amint sikerül összeszednem egymáshoz három passzoló ruhadarabot, plusz a cipőt, már húzok is, mielőtt én késnék el, nem pedig Mona. Ez pedig a hímnemű egyedtől kifejezetten illetlen és kellemetlen lenne nem? Hát de.
A ház előtt ácsorogva számtalan dolog megfordul a fejemben. A legtöbb „Mi lenne ha…” kezdést tudhat magáénak, míg kérdőjellel végződik. Mi lenne, ha ismét kialakulna közöttünk valami? Mi lenne, ha megint egy párt alkotnánk? Mi lenne akkor, ha most összejönnénk, és az idők végezetéig kitartanánk egymás mellett, még egy csúnya ballépés nélkül. Szerintem én lennék a legboldogabb akkor, ha ismét egy pár lennénk, és a végén még családot is sikerülne alakítanunk. Na de jó, most nem a jövővel kell foglalkozni, sokkal inkább a jelennel és, hogy kontrolálni tudjam térdem remegését, mikor meglátom őt a vadító vörös ruhájában. Ha az állkapcsom nem jól illeszkedne a koponyámhoz, nyilván leesne a helyéről, vagy ha nem lenne túl jó a nyáltermelésem, nyáladzanék, mint egy veszett kutya. De mivel semmi szervi gondokkal nem küzdök, elég annyi, hogy nagyokat pislogok és remegek minden ízemben, ahogy végigmérem. A kocsiban még a dadogás is magával ragad, de ezen a csorbán hamar tudok köszörülni. Ennek ellenére akaratlanul is eljut a tudatomig, hogy Mona is hasonló reakciót produkál. Dadog és szót ismétel. Mi a fene van itt?
Megjegyzésére széles vigyor terem az arcomon, majd egy ügyes mozdulattal leparkolok az egyik biztonsági kamerával őrzött parkolóhelyre. Nehogy nekem itt lába kéljen a járgánynak. Fényképezni, csodálni lehet, ellopni nem.
Tekintettel arra, hogy a lány nem egy lapos talpú szandálban van, igyekszek nem túl gyorsan és nagyokat lépni, hogy ne kelljen tepernie azért, hogy utolérjen. Ennek ellenére lépteim így is kiegyensúlyozottságról, határozottságról árulkodnak. Elvégre, miért mutatnék mást? Azt nem tehetem meg, hogy egy kétségbeesett kisfiút mutatok magamból, ahogy tulajdonképpen most érzem magam. Ahogy egy pincér elkezd téblábolni körülöttünk és egy kétszemélyes asztalhoz invitál minket, előre engedem Monát, ahogy azt egy úriembertől szokás. Hát, igen, tisztelet is szorult belém, akármilyen hihetetlen is. Szorgalmasan szlalomozunk az asztalok között, mígnem eljutunk egy teljesen elkülönített szférába, ahogy rajtunk kívül egyedül csak egy másik pár van, bár ahogy elnézem ők már sokkal meghittebb közegben. Amolyan tipikus jegyespárként. Na, mi még nem tartunk itt…
Szemét pincér miatt nem tudom kihúzni Monának a széket, hisz azt ő teszi meg, mire meg is kapja a lenéző tekintetemet. Borravalóra ne is számítson.
- Ennek örülök… - pillantok elhúzott szájjal a számtalan evőeszközre – mert én nem – pillantok rá kétségbeesetten. Nem tudom mire számítottam, mikor kiválasztottam a helyszínt és asztalt foglaltam. Hogy majd a kezembe adnak egy réz kanalat, villát és kést, amihez jár egy műanyag étkészlet és papír pohár? Hát, tévedtem. Itt minden tiszta csicsa, fodor és giccs, már-már hányingerkeltően sok a kifinomult él. Ennek ellenére, még se érzem magam olyan kellemetlenül, mint ahogy azt ideérkezésemkor gondoltam.
Amint kézbe kapjuk az étlapokat, igyekszek rávenni magam arra, hogy még csak véletlenül se nézzek az árakra, mivel abból nem fogok jól lakni. És mind emellett nem szeretném tudni, hogy mi az, amihez most kedvem van, hány arany rudamba fog kerülni. Na jó az sajnos nincs a páncélszekrényemben. Nem baj, ha majd szépen mosolyognak ránk, hogy várjuk vissza önöket, majd vigyorogva válaszolom nekik, hogy felejtsék el. Még én se engedhetem meg magamnak mindig ezt a luxust.
- Kezdésnek egy ilyet kérnénk – bökök rá a borlistán egy kifejezetten hangzatos italra, mely elviekben egy igen kifinomult vörösbor. Sokan ajánlották már, de eddig nem volt hozzá szerencsém. Soha nem voltam egy nagy boros, de sebaj, valahol el kell kezdeni. A pincér főhajtással, alkarjára fektetett kendővel már el is iszkol.
- Itt hogy is illik? Valami ita, utána előétel, mármint ilyen kis hidegtálas salátás cuccok, aztán valami leves féle, majd halak, vadak, csirkék és végül desszertekből is több fajta? – érdeklődök kerek szemekkel, ahogy az egyik napi menüt fürkészem. Tényleg minden lehetséges étel fel van sorolva, hát hova fér ennyi az emberekbe, könyörgök. Én ha egy hétvégén megsütök egy egész kacsát, akkor azt egy hétig eszem.
- Vagy itt is lehet úgy, hogy leves, főétel desszert? – pillantok Monára kétségbeesett tekintettel. Bakker, hogy mennyire nem tudom magam ilyen helyeken kiismerni. Jártam már éttermekbe nem is keveset. De ez… ez nem étterem, ez valami gasztromúzeum, vagy mi a halál?

Ha valaki képes a látványos pánikra, akkor az a valaki én vagyok. Nem elég, hogy percekkel ez előtt még előttem illegette magát egy iszonyat dögös vörös ruhában úgy, hogy csinos, hosszú lábaiból a kelleténél is többet mutatott meg nekem. Ez volt az este azon pontja, ami nyilván örök életre belevésődik az elmémbe, és majd ez lesz az, amivel szívni fogom a vérét.
„Ó, persze, megint te mutogattad nekem a lábaidat, szóval….”
Kíváncsi leszek, hogy lesz-e olyan eset, amire majd ezt tudom mondani. A lényeg a lényeg, ma már meg volt az első sokkhatásom. Most pedig azzal, hogy az asztalnál ülök és méregetem a fényesen csillogó evőeszközöket, csak még inkább kínosan érzem magam, és legszívesebben egy zacskót húznék a fejemre, nehogy valaki felismerésre találjon bennem. A következő cikk rólam az újságokban nyilván erről szólna… „A szerencsétlen múltú ügyvédnek, még az etikett sem adatott meg. Nem tudja, hogy egyen az evőeszközökkel…” Már tisztán látom magam előtt a cikket, mellette egy képpel, amin épp a fényes tárgyakkal szenvedek, szemezek és esek kétségbe végül. Hát igen, legszívesbben most az összest lesöpörném az asztalról, de helyette csak kétségbeesett pillantásokat küldök Mona felé, amolyan „segíts mert megveszek” felszólítással.
Hamar megkapom az igényelt segítséget. Előrehajolva mutogat sorban a kanalakra. Van itt kisebb, nagyobb, szélesebb és keskenyebb, öblösebb és laposabb is. Ma az anyámnak ennyi formájú kanál? Azt csodálom, hogy a villából csak a méretek nem egyeznek… nah meg a ág számok. Van itt kettőágú is. Hova kerültem én?
- Aha… és tökön fognak szúrni egy bökővel, ha nem rendeltetésszerűen használom őket? Mármint, ha tegyük fel, nem ezzel a kerek cuccal akarom enni a desszertet, hanem ezzel a keskennyel? – pillantok rá kíváncsiságtól csillogó tekintettel. Legszívesebben ezt tenném, de persze ha gond lenne belőle, akkor lemondanék az ötletemről, mielőtt kitennék innen a szűrömet, vagy úgy néznének rám mint a jetire, vagy egy Földön kívülire. Bár meg kell mondanom, tényleg UFO-nak érzem magam itt.
Mikor kérdése hallatán megpillantom szemében az izgatott csillogást, mosolyogva nyitom ki az étlapot és megmutatom neki az italt.
- Dominio de Pingus Flor de Pingus Tinto Crianza. A legismertebb Spanyol borok egyike. Többen ajánlották már, de még soha nem jutottam el odáig, hogy meg is kóstoljam. Azt írja, hogy – fordítom magam felé az étlapot, amin spanyolul adnak felvilágosítást a borról. Ekkora ökörséget! Attól még, hogy spanyol ital, angolul miért nem láthatjuk viszont a leírását? Tiltja a szabályzat? Nem hiszem.
- Szóval ez az egyik leghíresebb és legismertebb bora a spanyoloknak, ez egy elsődleges bor, amiből már többet kifejlesztettek, ennek ellenére egyik se veri ennek a minőségét. Fiatalos, friss, elegáns…áfonya, erdei bogyók összességéből készült ömmm… - olvasom tovább koncentrálva a spanyol szövegre. Bevallom, nem vagyok egy nagy nyelv szakértő, csak angolul, spanyolul beszélek és valamicskét franciául, ennek ellenére mindig utáltam nyelveket tanulni. Az csak egy adottság volt, hogy jó érzékem volt és van is hozzá.
- Minőségi kávé, szerecsendió és más-más fűszerek ízesítésével – folytatom bólogatva. Hát, tényleg nem lehet rossz. Szerencse, hogy itt is lehet kapni, már kíváncsi vagyok rá.
Ahogy megadom Monának a felvilágosítást, becsukom a díszes, míves étlapot és az asztal szélére fektetem, hátha szükségünk lesz még rá. Csak ezt követően jön ismét a hisztim, hogy fogalmam sincs arról, mi itt a módi, hogy szokás kaját kérni, mindenből, vagy csak amit megeszek? Ennek hangot adva kapok talpraesett, határozott választ.
- Garnéla? Csak nehogy aztán az egészséged bánja. Ki tudja, mióta áll ot a hűtőben, a hal, tengeri jószágoktól amúgy is hamar meglehet betegedni. Ennek örömére én homárt fogok enni – vigyorgok, ahogy eszembe jut, ilyennel is találkoztam az étlapban. - Persze csak másodiknak… az első az… talán valamilyen tejszínes dolog lesz, mondjuk, valami gomba leves vagy nem tudom – duruzsolom az államat masszírozva. Amint megérkezik a pincér és megtölti a poharunkat, mi mellé lehelyezi az üveget, biccentek felé, ő pedig tovaáll.
Belekapaszkodva a pohárba, rápillantok, és kíváncsi tekintettel fürkészem.
- Mire igyunk… mire is? Mondjuk, igyunk ránk. És egy valódi veszekedés nélküli napra, amit eddig magunk mögött tudhatunk. És arra, hogy ne várjanak ide vissza – vigyorodok el hírtelenjébe, majd hozzákoccintom a lány poharához az enyémet, így a kettős csilingelő hangot hallat. Kíváncsi tekintettel kortyolok bele a vörös árnyalatú italba, majd egy apró kortyot ízlelgetek hosszú ideig.
- Hmmm ez tényleg jó ötlet volt… lehet, hogy egy vagyon, de megéri. Ha marad el is viszem – kapom fel az üveget.
Egy röpke tíz perc múlva ismét megjelenik mellettünk a pincér egy papírtömbbel és egy tollal a kezében, azt megérdeklődve, hogy kívánunk e valamit enni. Erre csak bólintok, majd Monára pillantok, hogy övé az elsőbbség, mondja előbb ő, mit szeretne.

- Igen ezt sajnos feltételezni tudom. Ha van nálam elég pénz, az se zavarná őket, ha csak egy száz dolláros desszertet rendelek, tegyük fel nutellás palacsintát, aranyozott sodóval, amit nem mellesleg én is eltudok készíteni otthon - regélem elhúzott szájjal, folyamatosan bólogatva. Többször volt már rá példa, hogy étteremben rendeltem egy desszertet, amit kikiáltottak a specialitásuknak. Például hideg túrógombóc epres mártással. Na ez annyiból állt, hogy három pici golyó, ami egy magam fajta férfinak sehol nem elég, emellett még mellé csepegtettek három csepp kis epres lekvárt. Azért mondom, hogy epres lekvárt és nem eper lekvárt, mert igen távol állt tőle. A lényeg a lényeg, olyat én is tudok csinálni, sőt, ha kell kézilabda méretűeket is, amikkel tényleg jól lakok. Bár köztudott, hogy nem a desszerttel kell jól lakni, ennek ellenére az ember mindig tartalékol rá. Ha pedig nem éri el a kívánt hatást, hát... el lehet vetni.
- Nem izgatom fel magam... áh, nem - vigyorogva rázom a fejem.
- De ettől eltekintve már teljesen fel vagyok izgulva... illetve nem, csak felizgultam a... - baszki! - Szóval kétségbeestem ettől a sok cucctól - bökök az evőeszközök felé. De be kell vallanom, aligha az evőeszközökkel van bajom.
- Csak példának hoztam fel - fintorodok el, ahogy megemelem a kanalat, amit, hogy őszintén megmondjam, tükörnek is lehetne használni, olyan fényes. Tényleg, egy karcolás sincs rajta, csillog villog. Jobb állapotban van mint a vadonatúj kocsim.
- Micsoda? Szakértő? Nem... tudod a felolvasás még nekem is megy - mutatom fel az étlapot, ahol spanyolul pontos leírást találtam magáról a borról, hogy milyen ízesítésű, mikori és honnan származik. Ami pedig a spanyol tudásomat illeti, hát... igen... van ami rám ragadt a középsuliból és az egyetemből. Igaz nem sok, de valamicske mégis.
- Mona, kérlek! Én még a fehérbor és a jégbor között se tudok különbséget tenni. Annyi, hogy talán a... jégbor édesebb? Nem tudom, nem vagyok nagy ivós, de szerintem ezt te is tudod tekintettel arra, hogy már a kevés is megárt. Épp ezért nem is foglalkozok velük - vonok vállat - megvagyok én nélkülük, de ha épp valami olyan melóról van szó, ami megizzaszt, akkor egy nagyobb pohár vörösborral ülök neki, hátha az segít.
Felszólítására tényleg körülnézek. Megnézek minden embert, akik elegáns öltözetben, nyakkendőben, zakóban, vagy nők kis estélyiben ücsörögnek és kifinomult mozdulattal emelik szájuk elé kezeiket, így kuncogva. Kuncogva! Nem nevetve. Ezt követően jelentem ki, hogy nyilván homárt fogok enni. Ezt onnan feltételezem, hogy életemben nem ettem még egy igazi finom homárt, amit tényleg elég meghámozni és enni a hófehér húsát. Persze volt jobb, ízletesebb, de az se volt az igazi. Most próbára tesszük ezt a helyet is abban a reményben, hogy tényleg sikerül valami nagyot kanyarítaniuk.
- De nem fogunk - koccintom hozzá vigyorogva a poharához az enyémet, majd belekortyolok az édes, igen ízletes borba.
- Nem. Idegennőt semmi képen nem hívok fel magamhoz - nézek rá határozott tekintettel, ezzel is azt sugallva neki, hogy nincs szükségem semmi idegen nőre, sőt, egyáltalán egy nőre se, csak rá. Csakis rá vágyok, senki másra. Már nyitnám a számat, hogy ezt szavakkal is megjegyezzem, de a pincér belém folytja a szót. Hagyom, hogy Mona rendeljen előbb, majd ahogy végez én is kérek egy csirke ragu levest, majd másodiknak egy homárt. Nem tudom jártam már úgy, hogy mikor munkatársakkal mentem vacsorázni, míg ők valami jó zsíros steaket rendeltek, addig én tegyük fel fésű kagylót, vagy pisztrángot. Persze finom volt, de férfiként csorgattam a nyálam a kajájuk látványa és illata miatt. Most viszont egyáltalán nem érzek késztetést arra, hogy valami fehér embernek való disznót, marhát vagy szimplán csirkét rendeljek. Most átmegyünk kicsi kínaiba.
- Hát... - vonok vállat - mára úgy se volt pontos programom, egész este unatkoztam volna, meccset néztem volna és popcornnal tömtem volna a fejemet egy kis sörrel megkoronázva. Ha már hízni akarok azt tisztességgel tegyem - dőlök hátra egyet kortyolva a borból. Az a baj, hogy koránt se ez az oka annak, hogy meghívtam. De ezt nyilván nem fogom nyíltan bevallani neki.
- Te pedig milyen indíttatásból fogadtad el? Azt gondolná az ember, hogy exekkel nem óhajt egy nő ismét foglalkozni. Vagy te is tartod magad az újságokban megírt, tízes számhoz? - biccentem félre a fejem, kíváncsi tekintet kíséretében, mely már inkább nevezhető kihívónak. Az asztal alatt kinyújtóztatva a lábamat tűnik fel, hogy igencsak hozzáérek Mona lábához a lábszárammal, így lesütött szemekkel húzom vissza a saját térfelemre tagjaimat.

Az enyhe célzás hallatán széles vigyor húzódik amúgyis, a nap folyamán kivételesen vidám arcomra. Annak ellenére, hogy milyen elmúlt egynéhány napot tudhatok a magaménak, a mai ezt mind felülmúlja és el is felejteti velem azt a pár kínzó órát, amit először a szórakozóhelyen majd a lakásomon éltem át, hol csont szárazon a saját kétségbeesésemben fuldokolva, később pedig vacogva az amúgy meleg víztől, amibe Mona nagy nehézségek árá beleültetett. Úgy érzem, meg se tudtam neki rendesen köszönni, pedig elég sokat mondogattam azon az éjszakán. Na nem baj, majd ez a vacsora kicsit segíteni fog a bűntudatomon, nem fogom hagyni, hogy ő fizesse ki akárcsak a saját részét. Gondoskodni fogok erről.
- Hát, lehet róla szó. De aakkor már nem csak egy egyszerű palacsinta lesz nutellával és aranysodóval, hanem akkor már egy egész vacsora. Na majd most ezután - biccentek a hatás kedvéért az étlap felé - kifog derülni, hogy jobban főzök vagy sem. Bár szerintem ez nem is öt, hanem inkább tíz csillagos étterem.
Kelletlenül elhúzom a számt, mivel akárhányszor belegondolok ebbe, eszembe jut az is, hogy mennyi pénzt fogok itthagyni az este folyamán, már csak, ha a bor összegét nézzük. Ennek ellenére egy szavam se lehet, hisz egy kellemes, szép helyen vagyok egy olyan nő társaságában, aki a lehető legfontosabb a számomra még akkor is, ha tartjuk a tisztes távolságot, és próbálunk nem nyilvánosan érzelmeket mutatni. Legalábbis ez Monára teljes mértékben érthetjük, én azért többet mutatok aból, hogy a mai napig szeretem.
Ahogy a kanalakkal kezdek el bíbelődni, bele is esek a saját csapdámba, amiből kézzel lábbal próbálok szabadulni, ennek ellenére kétségbeesésem erősebb a magabiztosságomnál. Gyermeki szégyenlőséggel sütöm le a szememet, majd ahogy kimondja, ne mentegetőzzek, egy mély sóhaj kíséretében fújom ki a levegőt és kihúzom a hátamat, ezzel egy kis határozottságot erőltetve magamra.
- Azért annyira szakértőnek nem nevezhető. Még gimiben elkezdtem Franciát és spanyolt tanulni, de míg a francia teljes mértékben elavult nálam, alig tudok belőle valamit, addig a spanyol megmaradt. De ez is csak olyan szinten, hogy emeltszíntű nyelvvizsgám van belőle, és megértem. De beszélni nem beszélem... - húzom el a számat elégedetlenül, majd ismét belekortyolok az édeskés borba, ami a lehető legjobb választásnak bizonyult. Na majd kezet rázok a felettesekkel a jó ötletért.
- Ezt megjegyzem - kacsintok Monára, majd a poharat odafigyelve arra, hogy ne koccintsam hozzá az evőeszköz és más terítékcsodához, az asztalra helyezem. Kérdése zavarba hoz. Reméltem, hogy azzal, hogy idegennőt nem fogok felvinni magamhoz, eleget mondtam és nem kell magyarázkodnom. Ezzel szemben mégis kénytelen vagyok kimondani azt, amivel talán most ném csend és hullaszag fog ránk telepedni, ezzel elrontva az egész estét.
- Hát... mondjuk téged - pillantok fel rá, miközben az abrosz szélével szórakozok. Kíváncsi tekintettel fürkészem gyönyörá arcát egészen addig, míg ismét meg nem jelenik a pincér, aki megkapja a kívánt ételeink listáját.
- Mmm igen - vigyorgok - de most őszintén. A fociról akarsz velem beszélni úgy, hogy semmi értelmeset nem tudok mondani? Összesen én is csak kergetem a ladát, mikor lehetőségem van rá. Sajnos már nem tudok olyan sokat foglalkozni vele, mivel reggeltől estig bent robotolok, szóval elég sok bajnokságot kihagytam már emiatt - vonok vállat.
- Hát... - jövök ismét zavarba, amit egy torokköszörüléssel próbálok elrejteni - nem tudom. Azt hinné az ember, hogy egy olyan pár, aki annak idején együtt volt, többet nem beszélgethet úgy egymással, mint régen, mivel bennük vannak a sérelmek és az együtt töltött szép idők emlékei. Ezzel szemben mi elég sokat összefutunk már csak ha arra gondolunk, hogy egy helyen dolgozunk. Lehet, hogy elente voltak nézeteltéréseink, mostanra viszont inkább úgy ércelődünk, mint a kapcsolatunk idején vagy az előtt - nézek végül a szemébe - szóval az a lényeg, hogy az "exekkel való foglalkozás" az nálam valami ilyesmit jelent - azt nem tudom, hogy mennyi értelmet fog találni abban, amit mondok, mivel én magam se tudom felfogni. Ez így normális? Szerintem egyáltalán nem.
Mikor lábfejével végigsimít a lábszáramon, rögtön kihúzom a hátam és kíváncsi tekintettel meredek az arcára, miközben a szívem már a torkomban dobog.