Általában keményen begörcsölnek az arcizmaim az ilyen esteken, a sok műmosolygás, aminek persze igazinak kell tűnnie megteszi a hatását. Most azonban erről szó sincs, ez a fiatal ügyvéd, Greg, igenis vicces. A képtelenség határát súrolja egy ilyen mondat, a férfi pedig egy természeti anomália, de a kifejezetten kellemes fajtából. Történeteket mesél, de nem a szokásos, száraz és unalmas bírósági históriákat, mint a többiek, akik szeretik magukat a nap hőseinek beállítani. Greg képes mindenben megtalálni a humort is. Szüksége is van rá, mielőtt besavanyodik vagy teljesen elszáll magától. Kár, hogy mélyebb kapcsolatot nem alakíthatok ki vele. Eszembe sem jut, hogy egyszer szükségem lehet rá, egóm nem engedi, hogy a lehetőség halvány gondolatával is foglalkozzak. Engem soha nem fognak rácsok mögé lökni.
Ma nem azért vagyok itt, hogy potenciális árut keressek. A rendezvényt én szerveztem, és nem azért, hogy magamat fényezzem, de ez a giccsparádé tökéletesen illik a szállodához és annak igazgatójához is. Vagyis leginkább a feleségéhez. Greg sajnos nagyon hamar magamra hagy, némi bájcsevejt kell folytatnia a főnökével és annak haverjaival. Kötelező rossz a munkájában, ő csak így hívja. Miközben a vendégek között sétálok, mindenkire mosolygok, aki igényli, annak van pár kedves szavam is, közben persze ellenőrzöm, hogy minden a helyén legyen, semmi se legye kifogyva, és minden alkalmazott tudja, pontosan hol kell lennie, mit kell csinálnia. Főleg a pezsgős tálcát hurcoló pincérek. Hihetetlen, hogy ezek az uraságok mennyit képesek vedelni…
- Ó, hát tudtam én, hogy ebben is a te kezed van! – Először fel sem fogom, hogy a negédes hang hozzám beszél, csak akkor állok meg és nézek a nőre, mikor az gyengéden a csuklóm köré fonja csontos ujjait. Azonnal felismerem a rendőrfőnök feleségét, aki kissé eltávolodva férjétől és társaságától könnyedén betámadhatott. – Remélem, minden rendben zajlik a jövő heti kerti parti ügyében. – Kicsit sem követelőző a hangja, de ismerem annyira, hogy tudjam, ha a buliján, aminek a megszervezésére engem bérelt fel, nem lesz minden úgy, ahogy ő azt elképzelte, akkor… nos, nem tudom, pontosan milyen hisztit csapna, eddig mindig meg volt elégedve velem. Cseppet sem foglalkozom vele, se a stílusával, amíg kifizet, jóban leszünk. Persze sokat dob a dolgon, hogy jó egy éve én voltam, akinek köszönhetően a férje egyik legdrágább kincse, egy old timer motorkerékpár eltűnt a garázsukból. Azóta valahol Dél-Afrikában szeli az utakat. A dolog azóta sem került nyilvánosságra, a felszín alatt próbálnak nyomozni; nehogy kiderüljön a szégyen, miszerint pont a rendőrfőnököt lopták meg, ezzel nevetség tárgyává téve.
Már ki tudja hányadszor elsorolja nekem, hogy milyen extrákat is szeretne a kis partijára, és ki tudja hányadszor, most is teljes megértéssel hallgatom végig. Igazából levegővétel nélkül löki a szövegét, esélyem sincs udvariatlanság nélkül megszólalni. Közben ugyan már elengedte a karomat, de mivel lassan elindul vissza a férjéhez és annak társaságához, nincs más választásom, mint követni. Pedig ha vannak férfiak, akiket kerülni szeretnék, akkor ezek bizony ők lesznek. Az unalom mintapéldányai. Vagyis nem, annál már sokkal rosszabbak, nincs is megfelelő szavam rájuk. A garázsaikat mondjuk nagyon szívesen, egytől egyig kipakolnám. Ahogy a kis csapathoz érünk rögtön feltűnik az új arc, de nem azért, mert olyan meglepő lenne – az ilyen összejöveteleken mindig akad pár száz belőlük -, hanem egyszerűen mert új.
- Kedvesem – hihetetlen, hogy ez a nő soha nem fogy ki a negédes hangból -, had mutassam be neked Drake Fullert. A börtön új igazgatója. – Engem persze már elfelejt bemutatni, olyan mosollyal néz a férfire, mintha csak a Megváltó érkezett volna ide. Sajnos érkezésemre felfigyel a társaság egy másik tagja is, és ahogy megszólít, az igazgatónak szánt mosolyom már nem is marad olyan őszinte.
- Miss Rivera, mint mindig, most is rendkívül jól teljesített. Mindennél nagyobb örömet szerezne nekem, ha mégis megfontolná az évfordulós ünnepélyre tett ajánlatomat. – Az alak, egy dagadt pöcs, nemrég került az egyik bank vezetői székébe, sajnos már hónapok óta ostromol az ajánlataival. Persze mindet megfelelően tálalja, aki nem akarja, nem veszi észre, hogy igazából mit is szeretne. Nekem volt szerencsém nem is olyan rég kettesben maradni vele, és volt pofája teljesen egyértelműsíteni, hogyan, mit és milyen pózban is szeretne velem csinálni. Most is, ugyan nem túl feltűnően, de arcomról kényelmesen a dekoltázsom felé siklik a tekintete, és nem átallja még az ajkát is megnyalni kicsit. Imádom ezt a sötétkék, pánt nélküli hosszú ruhámat, melynek nincs mély kivágása, de most úgy érzem, mintha a bolygó legkurvásabb gönce lenne rajtam. Legszívesebben pokrócot tekernék magam köré, elegáns kontyba fogott hajamat kiengedném és összekócolnám, csak hogy ez az ember még felém se nézzen többé. Nem is értem, gyönyörű felesége van, mellette még vagy két szeretője… hát sosem elég? Szánalmas.
- Sajnos továbbra is tele vagyok megrendelésekkel. – Olyan kedvesen és valóban szánakozónak tűnő hangon mondom mindezt, hogy a féleszű még el is hiheti, tényleg sajnálom, hogy nem én fogom a házassági évfordulójára szánt kis partiját megszervezni. Menekülő ösztönöm már akkor bekapcsolt, mikor eme díszes kompániához jöttem, cseppet sem hiányzik, hogy a beszélgetés ürügyén rám tegye a hájas kezét ez az ember. Inkább a börtönigazgatóra koncentrálok, akinek idő közben tovább fecseg a rendőrfeleség.
- Mr. Fuller. – Én bizony mindenkit félbeszakítva szólítom meg, rám is irányul minden tekintet, de cseppet sem zavartatva magamat folytatom. – Az imént hallottam, hogy a főügyész is önt keresi, szeretné bemutatni néhány kollégájának. – Én ezzel ki is vágtam magamat ebből a helyzetből, hihető sztorival pedig a pasast is, már ha vevő rá. Már pedig miért ne lenne, látom rajta, hogy alig tudja az érdeklődést magára erőltetni. Pedig jól próbálná titkolni a szánalmat, amit a társaság iránt érez. Végül is, majdnem sikerül is neki. Elnézést kérve a többiekre mosolygok, majd lassan elindulok, mintha csak a főügyészhez szeretném kísérni Drake-et. Nem az én dolgom, hogy bárkit bárkinek is bemutassak, vagy ide-oda kísérgessek, és nincs is eszemben ezt tenni, de megsajnáltam ezt a férfit. Van benne valami nem ide való büszkeség, még képesek lennének azok az idióták megrontani a friss és valószínűleg még tiszta elméjét.
- Sokszor látok olyat, hogy valaki nem szívesen beszél másokkal – kezdem neki csevegő hangon, már ha úgy döntött, hogy él a lehetőséggel és mellém szegődik – de ön… próbálja titkolni, de szinte kiabál érte, hogy valaki mentse meg ettől a társaságtól. – Én jót szórakozok az egész helyzeten, kicsit talán a másik kényelmetlenségét is viccesnek találom, na de nem annyira, hogy ezzel meg is sértsem. Mindannyian kerülünk ilyen helyzetbe.
- Az ügyészt csak kitaláltam – bár nem hiszem, hogy ezt most már ki kellene mondanom, szerintem rájött magától is -, de ha szeretné tényleg megmutatom merre találja.