Édesapám rendszerint beajánl az ügyfeleinél, mint a szakmájához remekül értő fogorvost, nézzék csak meg az ő csillogó fogsorát. A mosolya a bizonyíték. Drága porcelán berakás. A legutolsó páciens sokáig maradt, sokat kérdezett, nem feltétlen a gyöngysorát érintő témákról, amiket nyugodt szívvel hárítottam és tájékoztattam a kapcsolatunkról. Orvos és beteg. Kizárólag szakmai, annál semmivel sem több. Elgondolkodva tartom a kezemben a púderes tégelyt, a könnyű pamacsot, mielőtt az utolsó simításokat befejezném... néha nem tudom hova tenni mit gondol azokról az emberekről, akiket útba igazít a rendelőm felé. Félrehessintem a gondolatot és befejezem a korrigálást, mielőtt visszatérnék a pulthoz, ahol a martinim utolsó kortya várakozik rám. A bartender felismertem, még innen is, másfél év távlatából, mikor utoljára láttuk egymást. Én őt ugyanúgy a pult túlfelén, ő engem a pókerbajnok férjem oldalán. Igaz, azokban az időkben gyakran tettünk látogatást a kaszinó részlegében...
Kitekerem a szájfényt, vékony réteget kenek az alsó ajkamra, hogy összeszorítva a számat egyenlítsem ki a mennyiségkülönbséget. Végső mozdulatként, pedig ráharapok egy, a táskámba tett, szalvétára, hogy leszedjem az esetlegesen felesleges adagot. Simítás a hajamon, kész is vagyok. Elpakolok a táskámba és elhagyom a helyiséget.
A játékok nem kötik le a figyelmem, csak néha nézek oldalra az eredményhirdetésekre, míg a nemrég elhagyott helyemre érek. Hálás pillantást küldök a pultos felé egy mosoly kíséretében, amiért szemmel tartotta a poharamat. A táska a márványra kerül, én, pedig felülök a magasított székre. Az olívabogyót a végére tartogattam, de most másítok a döntésemen. Előbb azt fogyasztom el, csak utána az alkohol maradékát, minek legördülését már észleli is a férfi...
- Hozhatok még egyet Mrs.?
- Maga egy gondolatolvasó. Köszönöm.
Közelebb tolom hozzá a megüresedett poharat és láthatóan megakad szempárja a csupasz kezemen. Áh, igen, a jegygyűrű hiánya kelthette fel az érdeklődését. Kérdezne, illemből mégsem teszi.
- Csak meglazult a foglalatban a kő, ne aggódjon.
Oszlatom el lappangó kétségeit. A fele igaz, a másik fele nem. Az ékszernek kutya baja sincs. Másodperccekkel később újból előttem a martini, gyors, rutinos mozdulat mindössze az egész.
- Remélem hamarosan csatlakozik Önhöz a párja.
- Reméljük nem került dugóba.
Mosolyodom el és oly természetességgel ejtem ki a számon az ártatlan füllentést, mintha levegőt vennék. Fél órája írt mégsem jó neki, túlóráznia kell. A pálcika végét ujjaim közé csippentem és lassan körözni kezdek vele a perem mentén...
Bárcsak véget érne már ez a nap.

Világoskék inge megsínylette a mai napot így még mielőtt elhagyná az irodáját - igen, mégis bement dolgozni - gyorsan a tükör elé szambázik, hogy megdörzsölje annak felületét. A kávé nem mutat túl jól az ingeken főleg nem akkor, ha az feltűnő helyen van, és lássunk csodát, miért ne mellkas tájra került volna a hamisíthatatlan barna árnyalatú paca?
Végül lekapva magáról a ruhadarabot, behajítja az első kezébe akadó zacskóba a nyakkendővel együtt, hogy majd hazafelé menet bedobja a tisztíttatóba, mert ugyebár nekik az is jár. Lehet, hogy ő is kitudná mosni, de így legalább van egy kis munkájuk a mosodában is az embereknek amiért nem mellesleg a pénzüket kapják. Egy szó mint száz, vevők minden létező koszos ruhaneműre ami a kezük ügyébe kerül.
A kék inget és szürke nyakkendőt leváltja egy fekete ing, amit már csak azért se gombol be teljesen nyakig. A mai napnak munka szempontjából vége, így felesleges katonai rendbe vágnia magát téve ezt egy kellemes kis italozáshoz. Inkább marad a kényelmesebb szettnél, ám ennek ellenére is magára veszi a szintén fekete zakót "mert miért is ne?" alapon.
Még utoljára visszanéz a tükörbe, hogy biztosítsa magát tisztaságáról, arról, hogy nincs több kávéfolt a ruháján. Amint megnyugtatja magát tökéletes patyolatáról, felkapja a zacskót, zsebre vágja kezét és már galoppol is a földszint felé ahol az eltervezettek alapján leadja a ruháját.
Ezt követően útja egy közeli kaszinóba viszi. Megtehetné azt is, hogy hazamegy pihenni - mert ugyebár az egy szorgalmasan és jól dolgozó ügyvédre mindig ráfér - de inkább a hétvége közelségének lidércével iszogatni támad kedve.
Sportkocsija hangosan bőg fel az ügyvédi irodalánc előtti parkolóban, s bár nem pörgeti ki a kereket, mégis határozottan ad gázt, ám mire eljut oda, hogy ténylegesen tolhatná a padlóig, máris fékezhet egy közelgő kanyar jóvoltából. Néha kénytelen rádöbbenni arra, hogy még itt Amerikában is meghökkentően nehéz városban sportkocsival közlekedni. Lehet jobban járt volna egy egyszerű családi autóval? De ugyan, minek neki több személyes kocsi, hisz olyan egyedül van mint a kisujja.
A kaszinó előtt rábízza a kocsit az illetékesekre, elvégre nem kis vagyonba került szerencsétlen négykerekű, valamint letuszkol gyorsan egy pirulát is csak, hogy nyugodt legyen a lelke.
Léptei határozottan törik meg az amúgy kellemetlenül nagy csendet a hotel részen, mígnem ráfordul a kaszinóra vezető folyosóra. Járatos már a környéken, többször járt itt és bár mindig megfogadta, hogy soha többet, mégis mindig visszajár.
Próbál életteli pillantásokat lövellni a pultos felé, hisz volt már rá precedens, hogy szerencsétlen srác félre értette Eric fáradtságának okát, így máris arra asszociált, hogy igen kellemes de kemény meneten van túl. Igyekszik nem megint beleesni ebbe a hibába, így miután egy pohár whiskyt kér magának, el is fordul a pultostól.
Tekintete megakad egy nagyon ismerős vonásokkal rendelkező fiatal hölgyön, és bár látott már róla képet, először mégis csak vár pár pillanatig, hogy a felismerés valamely szikrája határozottabban lobogtassa meg fényét a fejében.
Végül nem tököl tovább.
- Áh, csak nem Mrs. Hemseyhez van szerencsém - való igaz, hogy kérdésnek szánta a dolgot, mégis kijelentésként hagyta el száját. Zöld szeme többször is végigfut a nő csinos alakján, gyönyörű arcában szinte elveszik, de aztán csak erőt vesz magán és legyűri a késztetést, hogy mozivászonnak nézze szerencsétlent és csak őt bámulja. Valljuk be, elég kellemetlen lenne mindkettejüknek.
- Eric Harlow vagyok, az édesapjával volt egy-két közös ügyünk - az már más kérdés, hogy ez az egy-két alkalom nem jelentett mindig közös munkát.

Teljesen elvesztettem az időérzékemet, mióta beléptem a hotelbe... fél órája rendeltem volna meg az első martinit vagy csupán tíz perce? Finoman belecsípek a kézfejembe és előveszem a telefonom, hogy megtekintsem a pontos időt. A feloldott képernyőzár alatt a már olvasott üzenet fogad, amiből nem léptem ki. Kelletlenül harapom be a számat, hogy benedvesítsem és a következő szekundumban már el is tüntettem a csempét, hogy az analóg percmutatóját vizslassam. Huszonhét perce vagyok itt, ő, pedig a hivatalos verzió szerint késik... újra és újra eszembe juttatja a felém pislogó pultos a kedves, biztató mosolyával. Néha szót váltunk, hogy hamarabb teljenek a várakozásra szánt minuták, de egyre rosszabb lesz.
A számhoz emelem az italt, először csak az illata szökik az orromba és mikor már épp belekortyolnék egy közelről jövő hang üti meg a fülem. A látóterembe került férfit csak ekkor észlelem. Lejjebb eresztem a poharat, ez most későbbre marad, jobban érdekel a bennem egyből felmerülő kérdés: honnan tudja a nevem, honnan ismerhetem? Az arcvonásai nagyon ismerősek édesapám egyik tárgyalásáról még másfél hónappal ezelőttről. A neve is mindjárt meglesz, már szóra nyitnám a számat, a nyelvem végére pattanna a válasz, amikor segítőkészen megelőz vele. A pult lapjára csúsztatom a kezemben lévő kristályt.
- Eric, persze, már emlékszem.
Bólintok mosolyogva és felé nyújtom a jobbomat, amennyiben elfogadja üdvözlés gyanánt. A nap vége fele járunk, de az etikett nem alszik még ilyenkor sem.
- A Delaporte ügy igaz? Emlékszem, komoly borsot tört az apám orra alá, még ha nem is mutatta ki.
Határozott a kézfogásom, de a férfi mérték mellett eltörpül... és ekkor fut végig rajtam a hideg felismerés, a keresztnevén szólítottam a magázódás ellenére. A homlokomhoz kapok és gesztikuláló mozdulatok segítségével kezdek bele a csorba javításába, elnézést kérő görbület kíséretében.
- Kérem bocsásson meg: megoldható lenne, hogy tegeződjünk...? Az ügyfeleimmel való kommunikáció túl sokat szakajtott le belőlem mára és a találkozásunk sem nevezhető különösebben formálisnak, nemde?
Végigpillantok az öltözékén, mely szintén nem arról árulkodik, hogy hivatalos ügyek vezették a Parisba, bár az is megeshet más mérce alapján dől el nála s nálam mi számít már-már üzleti ruházatnak. A feketék párosítása inkább a szórakozást juttatja az eszembe.

Kötelességének érzi bent lenni a munkahelyén még akkor is, ha a főnöke nincs elájulva a gondolattól, hogy huszonnégy óráznia kell a másiknak, bár jól tudja, hogy elődre Ryan is ugyan ilyen elhivatott volt, csak neki bekerültek a képbe a gyerekei, akiket egyedül kellett felnevelnie. Alapjáraton nem volt vele semmi gond, és nem kirúgás lett a vége, hanem Ryan döntött úgy, hogy elhagyja az országot csak, hogy gyerekeinek megteremtse a tökéletes életet.
Az öreg már most tart attól, hogy mi lesz ha egy ilyen ember, mint amilyen Eric, elkezd visszavenni a munkamorálból, mert ki tudja, közbe jön egy barátnő ügy, aztán feleség, gyereknevelés. Nagyon sokat ki tud venni ilyen eset az emberből, főleg az ügyvédek moráljából, hisz most hozzászoknak ahhoz, hogy XY mindig robotol, ha hulla fáradt, ha éber, ő akkor is dolgozik. De ha egyszerre kell gyereket és feleséget is ellátnia, akkor már nehezebb a helyzet. Viszont Ericben biztos nem fog csalódni - úgy érzi - hisz nem tűnik egy nagyon házasodó, vagy legalábbis gyerek nevelő férfinek még akkor is, ha baromi család centrikus. Csak meg ne lepődjön.
Miután elhagyja egyszerű fekete öltözetében a munkahelyét, egy neves, és annál pénzesebb kaszinót látogat meg, itt remélve az esti szórakozást. Csakhogy úgy néz ki, sokkal inkább kezd megmutatkozni ügyvédi hovatartozása, mivel rögtön egy olyan hölgyet szúr ki magának, akit munkáján keresztül ismert meg, névről és arcról legalábbis biztosan. Eddig nem volt hozzá szerencséje face to face, és most, hogy alaposabban megnézi magának a hölgyeményt, sajnálhatja is.
Először vonakodik a gondolattól, hogy megszólítsa, de végül nem tököl tovább és máris a tárgyra tér, sőt, egy szemnyi gondolkodási időt se hagy neki, így előáll a nevével. Magából próbál kiindulni, és bár jó a memóriája, ő nem mindig tud megnevezni olyan embereket akiket csak látásból ismer, vagy szimplán hallás alapján.
- Nagyon örülök - fogja meg finoman a kezét, s bár határozottan rázza meg a nő jobbját, próbál nem túlzásokba esni. Halovány mosolyát ha akarná se tudná letörölni arcáról, hisz egy pimasz gyönyörű nővel van dolga akit mind ezek ellenére még.... ismer is, ha máshogy nem, hát újságból és Ophelia apja révén.
- Pontosan - biccent az ügy nevének hallatán, ám szélesen elvigyorodik az utóbbin.
- Na, ez lett volna az amit megkérdőjeleztem volna. Nem sűrűn tudtam olvasni az arcából, pedig elég fontos része a munkánknak - lemondóan vonja meg a vállát. Sokáig tanult pszichológiát és több órán is részt vett egy volt barátnőjénél viselkedéstanon, hogy milyen titkokat rejtenek az arckifejezések, miből kell olvasnia és mit ne hagyjon figyelmen kívül. Ez rengeteget segített neki az elmúlt több mint nyolc évben, viszont Mr. Hemseynél ez komoly fejfájást okozott számára.
- Egy percig se tartottam fontosnak a magázódást, csak gondoltam illedelmesebb megszólítás - rázza meg a fejét, majd a szabad szék felé biccent.
- Ugye nincs ellenére, ha...? - utal itt arra, hogy "ha leülök...?" s bár reméli nincs ellenvetése Opheliának, illendő megkérdezni. Ha mégis nemleges választ kap, akkor gyorsan elszelel.

Ismerősbe botlani? Valamilyen képtelen oknál fogva meg sem fordult a fejemben. Nem akartam egyből hazamenni, miután megtudtam a hírt... ámhogy miért maradtam a várakozó szerepét játszva: talány. Éppúgy nem tudom hova tenni, mint Eric felbukkanását a könnyen foszló határozottságomban.
- Úgyszintén.
Megállapodok az egyik oldal mellett, mosolyt csal az arcomra, ahogy az apám megfejthetetlensége kerül szóba. Mennyit figyeltem kiskoromban, hogy rájöjjek az most a bosszús arca épp, amit felém mutat vagy a szeretetteljes apát igyekszik játszani. Vékony a határvonal.
- Ne aggódjon, a mai napig nem tudok rájönni mikor mit gondol, bármennyire is igyekszem, pedig elég régóta ismerem.
Keserédessé kunkorodik az ív, de hamar eltűnik az éle. Megszelídül, inkább vállon veregetőnek szántam a szavaimat, mi szerint nincs egyedül a problémával a férfi... a sorban állók közé sorolhatnám magát a szóban forgó ügyvédurat is, a tárgyalótermen kívül talán jómaga sincs tisztában azzal mit akar. Szeszélyes, mint az időjárás - egyszer ezt, egyszer azt...
...egyszer a keresztnevemen szólítani, másszor a kisasszony megnevezést használni. Egyszer magázódni, majd tegeződni, mint eszközölöm én is és megkönnyebbülten sóhajtok, miközben kezemmel jelzem a kérdésére feltett válasz sejthetőségét. Szabad-szabad...
- Nincs, kérlek.
Most én vagyok az, aki enyhén megrázza a fejét és odébb húzódom, hogy az egymáson átvetett lábaim ne zavarják a hely elfoglalásában. Sőt, meg is cserélem a felállást, így mindkettőnknek kényelmesebb lesz.
- Örülök, hogy egy véleményen vagyunk... bevallom őszintén már kezdtem aggódni egy politikába torkolló beszélgetés lesz a kezdeményezéséből és mostanra már nincs az a martinimennyiség... - emelem meg célzatosan a poharat. - ... aminek a segítségével kibírnám azokat a perceket.
Fújtatok egyet megadón és lemondón egyszerre. A legutolsó, tőmondatoktól mentes beszélgetésem sajnos pontosan erről szólt... S erről jut eszembe, nekem megvan az okom miért ücsörgök a bárpultnál, miért jöttem ide.
- Különben... csak nem a szerencsejáték csalt ide ma este?
Hozom példaként a legkézenfekvőbbet, elvégre egy kaszinó az esetek nagy részében okkal fogja be az embereket a roulette vagy a póker igájába.

Nem vette tervbe még csak véletlenül se, hogy ma leül valaki mellé csevegni. Apropó, soha nem így indul el a munkahelyéről iszogatni. Csak hasít előre, bele az éjszakába, hogy legurítson egy-két whiskyt ami ellazítja, bevegye a bogyóit melyek olykor a kelleténél is jobban kiütik, majd hazamegy... illetve elindul haza. Az, hogy hazaér?! Azt senki ne kérdezze de még csak ne is gondolkodjon rajta sokat, fejfájást okoz. Vagy sikerül neki, vagy nem. Ez utóbbi esetben leparkol valahol a kocsijával és vár, hogy elmúljon a szeme előtt cikázó színek milliója, a pici hangyák melyek az agyába költöznek, a bizsergés és a bénultság. Vagy alszik egyet. Ha pedig haza ér akkor tudjuk jól mit csinál. Lefekszik aludni majd felébred... ha felébred.
Amint Ophelia megemlíti az apjának egy kérdéses pontját, Eric sűrű szemöldökeinek egyike a homlokába szökik. Amúgy a szemöldök vastagsága sok helyen életvonalként van számon tartva, így minél vastagabb, annál hosszabb élete lesz valakinek. Valamint erős egyéniségre utal, szóval felesleges ezt a kérdést Eric esetében firtatni. Lehet, hogy dúsak és túlzottan egyenesek, mégis kölcsönöznek egy furcsa, egészen különös kinézetet arcának. Nem tudni gyermeki lesz tőle, vagy inkább férfiasabb. Ki-ki döntse el maga.
Pillanatok tört része alatt zavarja össze magát és bár az imént említette, hogy ő márpedig nem tartja fontosnak a magázódást, túlságosan ridegnek és távolságtartónak tartja, már csak azért is így folytatja. Látszik zöld íriszeiben a pillanatnyi zavar mely belekontárkodik elméjébe, de mintegy "kit érdekel?" kérdéssel lezavarja a dolgot. Nyilván Opheliának is feltűnt, hogy nincs teljesen kibékülve az élet vitatott részével vagy épp azzal, hogy miként kell egy idegen-ismerős emberrel beszélni. Talán épp ezért érzi magát feszélyezve, mert tudja jól, hogy ki a nő, és mivel tudja, hogy ki az apja, nem akar annak karmai közé kerülni. Nem fél az öregtől, mert miért tenné? Egyszerűen épp elég volt belőle Ericnek annyi, amennyit kapott az elmúlt időszakban és gyanítja, hogy lesz még esély arra, hogy összefussanak.
Minden esetre lényeg a lényeg, nem akar sokat foglalkozni mellészólásával, a további magázódással amit mostanra igyekszik tegeződéssé formálni.
- Martini nincs, de bármely más töményebb alkohol megfelelő lenne hozzá - no nem mintha ő maga annyira oda lenne az italokért. Neki más specialitása van azon napokra, mikor kicsit ki akart szakadni az unalmas, undorító hétköznapokból és szükségeltetik valami olyat kívánni, ami kicsit más. Színfoltok a látóterének eddig ismeretlen pontjain, soha vagy rég nem látott személyek újonnani felbukkanása. Mi más vezethet el odáig mint az alkohol és a gyógyszer keveréke?
- Nem, egyáltalán nem. Nem vagyok egy nagy játék mester de ami még kellemetlenebb, hogy szerencsés se. A játékok nem nekem valók, hisz amit kudarcként élek meg azt addig csinálom amíg győzedelmeskedni nem fogok. Ez esetben pedig nem szívesen veszíteném el így a pénzemet - vannak tipikus nyerő egyének, akik pénzt csinálnak még a homokból is, akik orrba szájba képesek nyerni. Hát Eric sajnos nem ilyen. Ő egyedül pereket tud igen szép aránnyal nyerni és ez neki pont elég. Egyelőre.
- És te? Csak így egyedül ennyi hím között? - biccent egy kisebb csoportba tömörülő pasihalomra, kik igencsak feltűnően méregetik Opheliát. Szinte szaglanak a tesztoszteron túltengéstől. Mivel Eric maga is domináns egyed, biztos benne, hogy ha sokáig fogják a hülyéjét járatni szegény lánnyal, akkor cselekedni fog. Ám jelenleg arra sincs biztos jel, hogy ne zavarná el az elkövetkezendő percekben őt a nő. Ezernyi értelmetlen kérdés...

- Nem az a legjobb ügyvéd, aki a pertársa mellett a hozzá közel állókat is komoly gondolkodóba ejti, amikor azok a fejébe próbálnak látni?
Feljebb szegem az állam és féloldalasan pislantok vissza a férfira, kinek felemás szemöldökpárja többet mondott, mintha a kérdés a száján át esik ki a nagyvilágba. Egész biztos vagyok benne tudja miről beszélek, mire is célzok, mégha ezzel nem is kívánom őt az általánosítás alá behúzni, nem ismerem a válaszhoz. S mint úgy, a látott zavart, ami alig érzékelhető rezgéseket kelt a levegőben sem tudnám hova tenni azon kívül, hogy megnyugtató. Kiben kelt indulatot szánalmas magányának órájában, ha a emberi megmozdulással ébresztik fel a szürke katatóniából?
Nem teszem szóvá, némán elballagok mellette, mintha észre se vettem volna, ott se lenne. Ujjaim a pohár talpánál dagasztják az üveget, miután helyet foglalt Eric. Nem, az említés után egyből nem kellene felemelni, hogy közelebb kerüljön a tükörfelszínéhez az olajbogyó... valahol mégis sürget egy viszkető inger. Utálom.
- Kérlek, ne adj ötletet, hol rontottam el és mivel tehetem magam jó hallgatósággá a legközelebbi kínos alkalommal...
Elütöm a balta élét a már-már pironkodós fejrázásommal, ami mellé az a tipikus hangsúly párosul, az a félreismerhetetlen, mely minden kétséget félrelök az útból, hogy komolyan gondolná az ember a szavait - pedig komoly megfontolás volt alakuló félben, de van egy akadályozó `ha` tényezőnk... a feltételek nem teljesültek még. Felejthetővé igyekszem tenni a témát a következő érdeklődésemmel, mégiscsak kellemetlen harmadik félként beszélni a kezemben lévő italról...
- Hm, pedig azt mondják a szerencsejáték is olyan, mint a jóslás... csak úgy kell tenni, mintha értene hozzá az ember és olvasnia kell a jelekből...
Jegyzem meg elgondolkodón, miközben finoman görgetem a talpán tartva az Y formatervezésű üveget és elsiklik a szempárom a jelzett csoportulás irányába, de nem méltatom a tagjait sok figyelemre. Nem feszélyeznek személy szerint. Enyhén oldalra döntött üstökkel fordulok vissza Eric-hez.
...ez csak egy lélegzetvételnyi szünet...
- ...akkor végső esetben, hozzám hasonlóan, gyakorlatias emberként csak betévedtél egy italra, hogy a csürhe rajtad legeltesse a szemét és ezzel üsd el a feleslegessé vált idődet, jól gondolom?
Ott van az a frusztráló `jobb híján` lehetőség a kérdésbe bújtatva. Kristálytisztán látható kit zavar jobban az imént emlegetett szamárhad, könnyeden legyintek, de a viccet félretéve...
- Nem mindig jön össze a dolgok, ez is épp sajnos egy ilyen alkalom, de csak ezért nem volt kedvem búslakodva egyből hazatérni. - nemtörődöm módon, ugyanakkor kedélyesen vonom meg a vállamat. - Ilyen egyszerű a történetem. Voltak pillanatok, amikor azon töprengtem beálljak-e a sorok között nézelődőkhöz, de hát...
Kamillázgatok a férfiak felé. A ki nem mondott okok talán? Megeshet.
- ... így békésebb.
Emelem a poharat, hisz Eric-nél is akad, egy koccintásra. Ennyit megérdemlünk a nap neheze után, nemde?

- Ezt villámgyorsan megcáfolnám. Az, ha a családodat is komoly, ügyfeleknek tekinted és nem tudsz elvonatkoztatni akkor hát? Mindig azt mondják, hogy még csak véletlenül se próbáld meg egybe boronálni a munkádat a családoddal. És amióta ezt hallottam, így látom én is. Az már más kérdés, hogy milyen családja van az embernek - mióta az öccsével segédkezik autista bátyjánál, kénytelen volt beletörődni arra, hogy az esetek 90%-ában a sarkára kell állnia ahhoz, hogy a másik szót értsen. És ilyenkor megbukik az a kijelentés, hogy ne légy olyan a családtagjaiddal mint amilyen a munkatársaiddal, alkalmazottaiddal. Szegény fiú nem tud normálisan gondolkodni, nem képes arra, hogy értelmezze az emberi szavakat úgy, hogy azt fel is fogja. Kiskora óta nehéz vele boldogulni nem hát úgy, hogy túl van a negyvenen. Akaratos, makacs, tudja milyen férfinek lenni és mégse, és még sorolhatnánk.
- Én? Ugyan - vonul vissza a lehető leggyorsabban, miközben maga elé tartja két kezét védekezésképpen.
- Csupa jó szándék vezérelt, hol a probléma? - legszívesebben megköszörülné torkát, de inkább nem teszi csak felsóhajt és belekortyol italában.
- Sokat veszítettem már szerencsejátékkal annak idején, szóval maradjunk annyiban, hogy saját bőrömön tapasztaltam meg milyen az efféle veszteség. Csak akkoriban vakmerő voltam, pénzt akartam csinálni, hogy eltartsam a bátyámat. Hát nem sikerült semmit kihoznom belőle, kaparhattam tovább és már mínuszban voltam. De ha egyszer hülyére iszom magam, akkor bármi megtörténhet.
- Csak míg a te esetedben van min legeltetni a szemünket, addig ez rólam aligha mondható el - szögezi le gyorsan ezzel is jelezve a nőnek, hogy komoly fejfájást okoz neki a környezetében lenni, mivel nem csak bombasztikus az alakja, de még az arca is csodálatos. Nem sűrűn lát ilyen külsővel megáldott angyali teremtéseket úgy, hogy ráadásul beszélnie is kell vele. Szolid, imádni való személyiség.
- A felesleges időt pedig cseréljük le "szabadidőre" és akkor már is jól vagyunk - csippenti még hozzá mosolyogva, tekintettel viszont mindvégig a kanokat figyeli. Nem szereti, ha kinézik a szájából a kaját, de azt még annyira se, ha a partnernőjére veri valaki a nyálát főleg úgy, ha nem is egy személy, hanem kapásból négyen teszik ezt.
- Meglepő. Sok fiatal hölgy manapság azt csinálja nem? Vége a munkának, hazaszalad, beül a sarokba és TV-t néz - ez egy olyan fajta megjegyzést, amit nem rosszallásként tesz, sokkal inkább az Ophelia korabeli nőknek szán, hogy merjenek kimozdulni a televízió elől.
- Egyetértek. Egészségünkre - koccintja hozzá poharát a nőéhez, majd legurítja a sajátját.
- Esetleg meghívhatlak egy következőre? - próbálja nem úgy mondani, hogy az tényleg leitatásnak szánja, egyszerűen egy-két koktél igazán kellemes lehet, ha az ember valaki társaságában igyekszik elbeszélni az időt.

Én mindössze az ügyvédről beszéltem, nem a mögötte húzódó emberről...
- A munkáját senki ne vigye haza, folyton ezt szajkózzák, de mind tudjuk milyen ez egyes szakmáknál, mint például a pszichológus - csakhogy egy másikat említsek. Viszont lehet nem fejeztem ki magam elég tisztán, innen eredhet a félreértés: én csak arról beszéltem hogyan rejti el az érzelmeit mások elől. Ha a szerettei sem képesek leolvasni, a többi ember számára szinte lehetetlenség... tehát nem arra céloztam miként mossa össze a két életét.
A választ arra, hogy valóban pontatlanságom volt-e a ludas vagy csupán érzékenyebb terepre sétáltam meghagyom másnak - nem szeretek analizálni. Szelíden kendőzöm el a téma komolyságát, nem vágytam vitára, annak ellenére, hogy nem értelmetlen vélemény ismétlésről lenne szó, hanem értelmes diskurzusról. A szerény félmosolyom szélesbedik az ártatlanságot jelző kéztartás láttán, finoman megcsóválom a fejemet, mintha csak megerősíteni kívánnám a beleegyező hallgatásommal... és végeredményben így is van.
Van az a pont, ahol a mosoly hókává válik és elcsendesedik az ember, teret adva a másik félnek... tolakodni nem akar, finoman elkerüli azt az információt, de mindvégig figyelmes marad. A lelombozó részt, mintha meg se hallaná, igyekszik a lehető legjobban kikerülni a helyzetből...
- Reméljük akkor legközelebb otthon felejted a tárcád.
Jegyzem meg kurtán és hozzápöccintem a körmömet a vékony üveg falához, mielőtt a következő kijelentésén elnevetném magam.
- Szerintem örülj neki, eléggé kínos lenne, ha egy kisebb focicsapat kacsintgatna Rád... a végén odébb is ülnék, ne zavarjam a meghitt pillanataitokat.
A végére próbálom eltüntetni azt a rezgő lécen táncoló nevető élt, de elég az arcomra nézni és látható: kevés sikerrel megy. Bólogatok, nagyban, mint akinek a fejében megfoganna az előbb elhangzott gondolat, ha valóban így hozná a Sors. Ám, ha úgyis tűnik elsiklottam a burkolt bók felett...
- ...de köszönöm. Különben ne sajnáltasd magad, nem áll jól.
Kijavítását újabb mosolygörbével nyugtázom. Valóban szebb megfogalmazás és társaságban inkább szabad, mintsem felesleges. Pillantásommal nyomatékosítom az „Egészségünkre.” kifejezést. A poharak koccanása után, egy apró kortyot követően szólalok meg újra, míg az utolsó cseppek is kiürülnek az övéből.
- Tény, de nem mindig olyan rossz program a semmit tevés... néha kell. Néha.
Merengek el rajta egy másodpercnyi időre és megelőz Eric kérdése, mielőtt túlságosan visszaidézném a képet a fejemben...
- Csakis kizárólag abban az esetben, ha megígéred, nem kacsintasz vissza rájuk... és mielőtt tiltakozásba kezdenél, látom, hogy szemezel velük.
Csípek oda a célzással mennyit forgolódik irányukba, amit nálam nem lehetett eleddig egynél többször látni. Hadd nézelődjenek, nem itt vannak közvetlenül mellettem, hogy zavarni tudjon...

Agya oly' annyira lezsibbadt a mai papírmunkálatoknak köszönhetően s az a majd másfél óráig tartó küzdelem se tett neki jót, amivel kiszenvedte magának a jogot, hogy átvegyen egy másik ügyet, hogy esélyes sincs azon gondolkodni, hogyan védje meg magát Ophelia szavaival szemben.
Eric látta a megoldást, a fényt az alagút végén, míg a munkatársa véletlenül se. Csak tört előre mint egy vadászkopó, bokrokat, bozontos aljnövényzeteket és minden egyéb szuszmót maga mögött hagyva, nem is foglalkozva a részletekkel. Ericnek amúgy beteges mániája nyomon követni más ügyeket is. Beleszólni nem sűrűn szokott, s alapból nem úgy kezdi az okoskodást ha van valami észrevétele, hogy odasunnyogva munkatársához csípős megjegyzéseket tesz. Első körben a fejesnek mondja el a véleményét aki ha jobbnak látja Eric kezébe adni a dolgokat, az aláírt és lepecsételt papírral battyog a munkatárshoz aki savanyú szájízzel vagy épp megnyugodva veszi tudomásul, hogy le kell adnia a kapott emberkét.
És ez nem a többieknek gáz, nem az ő tapasztalatlanságukat mutatja - legtöbb esetben - hanem Eric hozzáértését. Neki nincs családja olyan formában, mint a többieknek. Nem nevel gyerekeket - a bátyján kívül - nincs asszonya akivel időnként kutya kötelessége hosszabb távon is együtt lenni, nem csak alkalmanként. Mindenkinek van jobb dolga is otthon, mint egész éjjel a kislámpa mellett ülni, és a papírok felett görnyedni mint valami boltkóros. Eric pedig mást sem csinál csak a munkájába temetkezik. Ezzel persze próbálja elásni a maga kis problémáit, melyekkel nap mint nap megküzd, többek között a bátyjával, aki lassan de biztosan szívja ki a maradék életerőt is belőle. Emellett ott vannak a maga kis személyes dolgai, többek között Hester is akit bár nem látogat a sitten, mégis elszeretné érni, hogy kikerüljön onnan. Már csak azért is, hogy megfelelő ellátást kapjon. Ráadásul a saját démonaival se árt megbirkózni néha, különben azok győzedelmeskednek.
Így hát nagyokat pislogva nevet fel mikor a nő a végére ér mondandójának.
- Maradjunk annál, hogy te semmit nem mondtál rosszul, teljesen érthető voltál, csak én vittem túlzásba a dolgot és már a mögöttes, alantas részletekbe is beleképzelem magam - idegesen vakarja meg a tarkóját és felesleges lenne takargatnia, hogy mennyire kellemetlenül érzi magát. Egy pillanatra el is fordul a nőtől, hogy nagyokat pislogva bambuljon az egyszerű padlóra, mivel az nem szól vissza, nem kezd el filozófiai témákba bocsátkozni. Csak egyszerű csiszolt márványpadlózatról van szó.
Mosolyogva, fejét rázva pillant újra a nőre, kinek a megszokottnál jobban felvágták a nyelvét... na de mondjuk olyan igazi elegáns módon. Semmi rossz szándék nincs a szavaiba, könnyed megjegyzések azok, mintha csak úgy pöccintgetné ki magából őket. Hülye megnyilvánulásra hasonlóan hülye válasz. Végül is, teljes mértékben egyet ért vele a férfi még akkor is, ha kezd férfi büszkesége egyre lejjebb és lejjebb süllyedni s valahol a horizont alatt harminc méteres mélységben fog megállni.
- Csak álljon az ember szolgálatára olykor az a bizonyos néha.
Eric szemszögéből a néha ennyit takar: néha pihen egy kicsit, vagyis harap pár falatot vagy iszik néhány korty vizet. Néha kiles az ablakon, hogy az amögött elterülő végtelen város látképéből nyerjen újabb és újabb adag türelmet, erőt. Néha tesz pár kört az irodájában, hogy az olvasottak és hallottak ülepedni tudjanak. Vagy pedig, néha felmegy a főnökéhez, hogy az igazát bizonyítsa.
Ezek a bizonyos néhák pedig nem szolgálnak arra, hogy pihenéssel vagy semmitevéssel üsse el az idejét. Ez nála a kényszerszabadság, amire a főnöke szokta elküldeni ha már úgy látja, eleget dolgozott a férfi.
- Ki ne szemezne velük úgy, hogy jelenleg kinéznek téged a.... az én magánszférámból - a furcsa szóhasználat miatt megvakargatja halántékát, s nyel egy nagyot, lévén azt nem mondhatta, hogy kinézik a szájából, hisz a nő nem étel. Viszont tényleg nincs ínyére, hogy úgy bámulják Opheliát mintha legalábbis kiállításon lennének. Visszataszító így felhívni magunkra a figyelmet.
- De amúgy megígérem, nem fogok kacsintgatni még csak véletlenül se - a halk nevetést ha akarná se tudná magába fojtani. Az pedig külön teljesítmény, hogy valaki ilyen gyorsan zavarba tudta őt hozni.
- Na megrágsz még egyszer-kétszer és kiköpsz, hogy aztán megtaposhass, vagy rendelhetek? Kell valami pofán ütős ezután. Keményen nyomod, remélem tisztában vagy vele - szégyenlős mosollyal pillant fel a lányra a pult egy kis hibájának tanulmányozását követően.

Enyhén félrebiccentem a fejem, ahogy nevetés bukik ki Eric-ből. A magyarázatot vagy talán a magyarázást találja viccesnek? A fel nem tett kérdésemre azonban hamar válasszal szolgál és ismét kiegyenesedve ülök, ujjaim közt játszadozva a pohárral. Édesapám karakán példája után ez a fajta szerénység és zavar már-már elképzelhetetlennek tűnik számomra, hiába van itt előttem. Hús és vér ember, hol a tipikus ügyvéd? Enyhén összeszűkült szemekkel fixírozom, miközben elfordul, de ügyelek rá ne vegye észre a kételkedő pillantásomat, mikor visszatér a kis társaságunk berkébe. Furcsa kettősség.
- Rá se ránts, bárkivel megesik az ilyen.
Emberek vagyunk, hibázunk, klisé vagy sem... igaz lehet attól még, nem igaz? Az, hogy óhatatlanul is belelovallta magát a témába nem okozott számomra kellemetlenséget, nem is mutatom erre utaló jelét, hacsak a rövid hallgatásomat nem konstatálta valami egészen másnak önmagában. Finoman simítok, szelidítem a szóba jöttek élét, hogy a látható zavartság ne sokáig időzzön rajta. Pihenőidőben nem túl egészséges ez, de olybá tűnik ahogy a feszültséget egyfajta fesztelen módon próbálnám oldani... visszafele sül el a terv, noha reméltem partnerré válik benne. A táncos felszínű italomra emelem a tekintetem, talán amaz lehet a hibás. Bal könyökömet behajlítom miután ismét nyugodt légkör leng körbe és a nevetésem szép lassan enyhül... már békésen szuszogok csupán s állám a kézfejemre fektetem.
Hm.
- ...de azt csinálod, amit szeretsz, nem? A jogot nem csak úgy választják az emberek, az mazochizmus lenne.
Érdeklődő szempárral pislogok a férfire, a szavaiból nem tudnám megállapítani a mérleg nyelve merre billenhet... kiegyensúlyozatlan a helyzet. Elhagyom a pihenőmet, alkaromra támaszkodva változtatok az ülésemen, hogy inkább vele legyek szemben a koccintáskor, mintsem a pult túlfelén lévő bartender alakjával. A combomon támasztom meg a másfél kortynyi martinit, ami lassan, alattomosan fejti ki hatását, kihasználva a kettő órakor megejtett ebédem régi időpontját...
Elmosolyodva helyezem a súlyomat a támaszkodó könyökömre, kár lenne tagadnom, hogy érdekes jelenségnek lehetek a szemtanúja. Legalábbis én így vélem, különben nem hagynám szó nélkül.
- A férfiak és az ő büszkeségük...
Kottyintom el a sóhajként hangzó megjegyzést, mely véleményül szolgál. A mondat vége a levegőben lóg, de nem rosszallón: képletesen lengetem meg általa a fehér zászlómat. Tiszteletben tartom a kezelési módját, a természetét.
- Viszont örülök, hogy nem hívod őket táncba.
A pohár pereme felett áttekintve szólok kedélyes hangon és lopva nézek el az őt bosszantó bagázs irányába, közel sem hosszan. Fúrja az oldalam a kíváncsiság, vajh` mi végre a láthatatlan viaskodás? ...de meglepetten emelkedik a szemöldökvonalam, ahogy az adott másodpercben erősnek érzett vád ér. Rágás, köpés, taposás? Épp most nyeltem le az utolsó cseppeket, még jó, hogy nem nyeltem félre kissé behúzott nyakkal szeppentségemben. Szám elé tartom a kezem és igyekszem elfojtani a kikívánkozó nevetést - sikerül. Ha ez kemény volt és valóban ennyire sikerült zavarba hoznom, hát mi zajlhat a tárgyalóteremben?
- Elgondolkodtató az ajánlat, de megkíméllek a rágással járó megrázkódtatásoktól.
Az üressé vált darabját a készletnek felhelyezem a pultlapra, majd összefűzöm az ujjaimat.
- Viszont enyhe túlzásnak vélem, hogy kemény lennék... ha az én egyszerű hecceim annak nevezhetőek, hova sorolnád azok megjegyzéseit, akik tényleg odaszúrnak?
Ártatlan. Csak egy ártatlan, ártalmatlan kérdés, ami a mércét illeti. A látottak, a szem lesütések, félrelesések... annyira szokatlan. Picit fészkelődök, ahogy eszembe jut a két kézen fekvő ellenpélda az életemben, amik megmagyarázzák miért érzek így. Összehasonlíthatatlanok Eric-kel - ennyi alapján.

Be kell vallja, soha nem tudott megbékélni az olyan nőkkel mint amilyen Ophelia. Jó itt nem arról van szó, hogy ellenére lenne a viselkedésük, vagy a puszta jelenlétük. Sokkal inkább a gyors észjárással van itt a baj. Emellett nagyon temperamentumos és ha azt vesszük, a maga módján "falkavezér". És mint a kutyáknál is tudjuk, egy domináns nőstény nem jön ki túl jól egy domináns hímmel. Valamelyik mindig irányítani akar, valamelyik mindig többet akar de soha semmi nem elég. Így kialakulnak a félreértések, az esetleges összecsapások melyek azért jelenleg még nem olyan nyilvánvalóak. Ettől függetlenül még bármi megtörténhet. Egy szó mint száz, gyönyörűnek tartja a nőt, csodálatosan szép és csinos, rettenetesen okos, viszont ugyan akkor van benne valami, amit nem tud megnevezni. De jelenleg még nem is akarja. Lesz még ideje arra, hogy megtudja ezt magyarázni, vagy egyáltalán ő maga rájöjjön. A legjobban az zavarja, hogy ő megállás nélkül - mondom mellesleg feleslegesen - magyarázkodik állandóan. Nem érti, hogy miért van szükség arra, hogy kimagyarázza a félreértéseket, ahelyett, hogy csak legyintene.
- Ha meghatározták volna kiskoromban, hogy márpedig nekem ezt kell csinálnom, akkor valószínűleg utálnám. Ellene feszülnék és csak kötelességből járnék be melózni. Most is persze megvan ez a fajta kötelesség, viszont ugyan akkor mint te is mondtad, kétség kívül szeretem. Szenvedélyem lett. Ugye nincs családom akihez hazamehetnék és velük lehetnék este. Se gyerek se feleség. Nem kell azon aggódnom, hogy mikor kell pelenkát venni, hogy dicsérjem az asszonyt, hogy bár felment rá pár kiló a terhesség alatt, mégis gyönyörű és kifogástalan az alakja. Helyette azon aggódok, hogy mikor mit fogok mondani a tárgyalásokon, elegendő adatot tudok-e gyűjteni a védencemről és kellőképp beletudok köpni az ellenfél levesébe. Nem mindegy, hogy milyen körökben szenvedélye a munkája az embernek - erre érti azt, hogy van-e otthon valaki aki több odafigyelést érdemelne, vagy olyan egyedül van, mint a kisujja így nem kell félnie attól, hogy ez a családja rovására megy. Lehet, hogy van egy bátyja aki beteg és követeli az odafigyelést amit Eric természetesen meg is ad neki, de így se lehet mindig mellette.
- Adni kell a férfiúi büszkeségre, bocsánat - mosolyog miközben megpöccinti körmével a poharát mely halk, csilingelő koccanással fejezi ki nemtetszését.
- Én örülök, hogy örülsz - nem érzi úgy, hogy sok időt kellene pazarolnia azokra a jó képességűekre, kik úgy nézik el tőle kellemes partnerét, ahogy azt... nem illik. Vagy illik? Ki tudja már ezt?
Megjegyzése hallatán csak mosolyogva biccent, de aztán kénytelen válaszolni.
- Odaszúrás... a tieid azok. Viszont aki a torkomat marcangolja vagy a nyakkendőmmel fojtogat, az nem odaszúrás. Van ami kellemetlenebb az utóbbiaknál, és ki kell emelnem, hogy te tényleg a büszkeségre támadtál az imént - mutat rá a lényegre lágy hangnemmel, amiben némi pimaszkodás is megbújik. Ha a nőnek szabad, akkor neki is.
Mikor a pultos srác feléjük fordul, gyorsan megemeli a kezét jelezve, hogy nem ártana megjelennie előtte, mivel kell a következő kör.
- Szóval...? - pillant kíváncsian Opheliára, hogy ő mit óhajt inni.

Az ügyvédek és a boldog család sztereotípiája... szelíden elmosolyodok a kifejtés ideje alatt, mégha a másik végéről is tapasztaltam meg a helyzetet, megértem miről beszél. Sajnos csak alátámasztani tudom a könnyebbségét, ami nem akadályozza a munkájában. Noha egy házvezetőnő szomorúan hatalmas csodákra képes, a legkülönfélébb szituációkban is megállja a helyét.
Hümmentek.
- Ha az áldozata valóban megéri a munkába vetett szeretét... akkor igazán szerencsés ember vagy. Én személy szerint legalábbis képtelen lennék az ilyesfajta életmódra, de embere válogatja, ez természetes.
Egy kortynyi időre szakítom meg a beszédem, olyan réginek tűnik a legutóbbi alkalom... vagy mindössze arról lenne szó, hogy valahol örülök annak, hogy beszédesebbé tesz? Nem tudom eldönteni, nem is szeretném. Rám fér, kiérdemeltem...
- ...de akkor ez egy szellősebb hét lehet számodra, ha most van időd kikapcsolódni. Újfent szerencsés. Márcsak édesapám feszített munkatempójára alapozva... szóval erre majd koccintani kell!
Halkan állapítom meg, ezáltal már-már kérdőivé válik, de inkább csak irigységből mondom... ám nem magam irigylem ezt az időt: másnak.
- Ezt el is várom!
Csúsztatom oda rögvest a véleményemet. Nem szemre hányásként jegyeztem meg az imént, ha eddig akként tekintett rá most korrigálok a félreértésen. Nem vagyok maradi, de akadnak általam elismert eszmék a régmúltból fennmaradón - érthetetlennek találok egy hisztit, nőiesebb megnyilvánulást a másik nem tagjaitól... süllyednek tőle a szememben. Nem ismeretlen ezen oknál fogva a `cuki` kifejezés mögöttes tartalma. Néhol sajnos lesajnáló. Óhatatlanul is...
Feljebb kunkorodik a szám sarka - akkor már ketten örülünk, ami jó, nemde bár? Figyelmesen hallgatom az ezt mégis megcáfoló vallomást, a pulton támaszkodó kezem lelóg, emígy ujjammal ráérősen körözgetek a pohár peremén. Halkan karcolgatom, valahol okkal, valahol épp anélkül...
- Mhh, de mégha azok is: kötelességed állni a sarat, nem?
Magától értetődik, de nem boncolom tovább a témát. A rövid kérdés kellően hatásos, hát még az utána következő, mire megerősítően bólintok.
- Egy újabb martinit kérnék, köszönöm.
A pultos felé tolom az üres poharat. Mondanom sem kell neki, hogy olívabogyóval... ő már ismeri az ízlésemet.

Komoly tekintettel hallgatja végig Ophelia véleményét, amit teljes mértékben oszt a másikkal. Viszont néma kelletlenséggel mégis megrázza a fejét.
- Igazat megvallva egyet értek veled. Sokkal több és jobb dolgom is lenne mint naphosszat bent görnyedni az irodában és a papírstócokat nézegetni, vagy épp harcolni valakiért, akit tulajdonképpen nem is ismerek, mégis megvédem a jogait. Csak az a baj, hogy elég zűrös múltam van a nőkkel kapcsolatban így kicsit érthető szerintem, ha belemerülök a melóba és nem próbálok minden második nő után elindulni, hogy felcsíphessem - több nővel is meggyűlt már a baja, s ezek közül kiderült, hogy az egyik komoly pszichopata aminek jelei megmutatkoznak Eric testén is. Az igazat megvallva ez az oka annak, hogy kicsit elhatárolódott a női fajtól, mint kapcsolatlétesítő személyektől. El van velük, nincs probléma ilyen téren a beszélgetésekkel vagy az egy éjszakás kalandokkal. De nem merne belevágni még egy hosszabb távú kapcsolatba az elkövetkezendő időkben, addig is inkább a munkára koncentrál.
- Én is megtudnám szokni amúgy a könnyebb, lazább életvitelt. De jelenleg nem vágyok rá, ha pedig mégis akkor nem érkezik - laza vállvonással vallja be a lánynak, hogy amúgy nem is igazán teper azért,hogy megváltozzon ez a helyzet. Ami igaz az igaz, és ha már eljut egyszer oda, hogy családot alapítson, akkor megakarja teremteni a megfelelő környezetet a gyereknek vagy gyerekeknek. Nem engedné, hogy rossz körülmények között nőjenek fel.
- Inkább szellős nap. Vagy épp besokallt nap. Kicsit kezdtem már megőrülni abban a komor irodában, gondoltam kilépek egy kicsit, megiszok pár pohár "üdítőt", aztán hazaballagok néhány száz lóerővel és ledőlök kedves felemmel, hűséges, négylábú Rickyvel - hangjából érezhető, hogy nincs oda a gondolattól, hogy egy kutyával kell osztoznia az ágyán. De jobb mint a semmi. A kutya legalább nem okoz benne nagy kárt és a hűsége sincs megkérdőjelezve.
Sokan nem tudják elképzelni, hogy mennyi munkája van egy ügyvédnek. Mindenki csak a papírmunkára alapoz, de azt nem veszik figyelembe, hogy ezek a papírok van, hogy egy méteres magasságokban tolonganak az íróasztalon és sokszor nem csak egy torony, hanem kapásból három. Vannak bonyolult és könnyebb ügyek. Na most a csapat között úgy osztják szét ezeket, hogy vannak akiknek családjuk van, ők kapják a könnyebbeket és azok akiknek se kutyája se macskája, a nehezebbet. Ez alapján - bár van kutyája - Eric mindig a komoly, fejfájósabb eseteket kapja, és tekintettel maximalizmusára, ha úgy látja valami nem tökéletes másoknál, akkor átveszi az ügyet. Így akad, hogy egyszerre hat esettel birkózik úgy, hogy nem kis mentális és lelki munka ez. Van, mikor legszívesebben zokogna a kimerültségtől, de mégse teszi. Fene enné meg a férfiúi büszkeséget.
- Sajnos igen. Kötelességem. Úgy örülnék neki, ha végre lenne valami az életemben amire nem kell rávágnom, hogy: kötelességem.
Orra alatt morog inkább, de nem tartja lehetetlennek, hogy a nő is hallja. Ennek ellenére mégse tesz úgy, mintha komoly gondja lenne az imént említett.
Végül csak rátérnek az ital kérdésére.
- Egy whiskyt írj még hozzá kérlek - próbálja nem túlzásba vinni az italozást tekintettel arra, hogy egy pirulát már volt alkalma bevenni mielőtt betette ide a lábát, és akadnak pillanatok mikor igen csak kegyetlen mód zsibbadnak az ujjai vagy épp a szája.
- Hihetetlenül furcsának tartom, hogy az az ember az apád, aki. Annyira különböztök egymástól - jó, természetesen temperamentum terén egyik se szenved hiányt, de mégis... mintha közük se lenne egymáshoz.
- Tényleg, mi van vele? Ezer éve nem láttam.