Jellem:
Oliver még jellemében is a munkájához próbál alkalmazkodni, így adott, ha egy vidám cikket kell megírnia, akkor emberek százaiban, tudatosul, hogy nem egy fapofa irományával van dolguk. Viszont, ha egy gyászjelentést kell megfogalmaznia, akkor abba éli bele magát igazán, nem foglalkozik mással csak, hogy minél szebb legyen az adott írás.
Személyében egy vidám, jó kedélyű férfiről beszélhetünk, ám ugyan akkor elmélkedő, és a magába fordulásra is igen hajlik. Minden áron, egymaga próbálja megoldani, megfejteni nem csak a saját és ismerősei, hanem a világ gondjait is. Persze több bukással, mint sikerrel.
Oliver egy vérbeli író. Végtelen fantáziával rendelkezik, kimeríthetetlen az ötlettára is. Évekkel ezelőtt egy szétszórt író volt, ám mostanra összeszedte magát, mivel számtalan felelősség hárul rá munkája mellett.


Külső:
Skót származása lévén jellemző rá a szőkés-vörös árnyalatú haj, melyet kedve és ideje függvényében vágat és visel. Akad, hogy hosszabbra hagyja, ám jobbára inkább rövidebbre vágatja. Szeme világoskék, ám többször lehet látni szürke vagy éppen zöld árnyalatúnak. Arcán többször látható borosta, mivel teendői mellett akad, hogy nincs ideje felkapni egy borotvát, ám ha nincs, mi megakadályozza, természetesen eltűnteti azt, elvégre nem nézhet ki úgy, mint egy majom.
180-182 cm magas, férfias megjelenésű, egyedül kisfiús mosolya fiatalítja meg. Ruházatát illetően nem mondanék sokat, felvesz egyaránt farmert és alkalmi nadrágot, inget és pólót is. Alkalomhoz illően öltözködik.



Előtörténet:
Oliver életéről, egy saját magáról szóló újságcikkből olvashatunk, melyet egy New York-i magazin különszámában tettek köznyilvánosságra, Egy író élete – Árvaháztól a karrierig futó címmel.
„1984-ben New York égbetörő, ódon épületeinek sokaságában, egy ködös, borús tavaszi reggelen jöttem a világra egy skót apa és egy ír anya első gyermekeként. Nem várt gyerek voltam… annyira volt szüksége rám a szüleimnek, mint a szegénységre, amiben már hosszú évek óta éltek. És bár lehet, hogy szegények voltak, ennek ellenére imádták egymást, bár a kettő nem veti ki egymást. Mielőtt felocsúdhattak volna már útban voltam és bár tisztában voltak ennek következményével, még se volt szívük lemondani rólam. Úgy vélték egy kapocs vagyok a nyomorult életükben, és bár többször gondoltak bele abba, hogy ezzel engem is csak kínoznak, még se tudtak eldobni maguktól. Addig nem, míg a helyzet nem fordult rosszabbra. Jó, lehet, hogy ez így nem igaz, mivel egy második gyerek még egy munkásosztályban elhelyezkedő családban is áldásnak számított, ők még is úgy élték meg azon éveket, mint a poklok poklát. Mivel munkájuk nem volt, így barátaik se. Nem tudtak kitől segítséget kérni, magukra voltak utalva. A várost viszont nem akarták elhagyni, mivel tíz év alatt a szívükbe zárták. Hosszú ideig próbáltak megállni a lábukon, de végül feladták. Lucas, az öcsém alig töltötte be az ötödik életévét, mikor lemondtak rólunk. Apám bevallása szerint kiettük őket a vagyonukból, már amennyi maradt nekik. El akart költözni, minket pedig minden áron árvaházba akart dugni azzal a felszólítással, hogy „Ezeket a kölyköket nem adhatom el és szolgálhatom fel őket vacsorának!”
Így hát a következménye tényleg az árvaház lett, szerencsére nem az asztalon végeztük, tehát egy szó mint száz, még a jobbik helyzetet volt szerencsénk megélni.
Nyolc évesen már volt annyi eszem, hogy tudjam csak nyűg voltam nekik már az elejétől fogva, erre pedig Lucas csak ráerősített, és bevallom szomorú voltam, mégsem tartottam meglepőnek cselekedetüket. Apám erős akaratú ember volt, anyám pedig szerette és tudta, ha nemet mond neki, akkor megkérdőjelezi ezzel az összetartásukat. Kénytelenek voltunk összezárva élni más gyerekekkel. Lucas kicsi volt, még nem tudta felfogni a gondok súlyát, bár még én se. Mégis tartózkodtam az emberektől, féltem, hogy ha megint valakihez hozzánövök, akkor ugyan úgy eldob majd magától, mint ahogy azt a szüleink is tették. Azt pedig nem tudtam volna már megemészteni. Így míg én nem kötöttem senkivel se barátságot, addig az öcsém igen. Egy lánnyal igen erős lett a kettejük között kialakuló kapocs, a kötelék, aminek én nem akartam részese lenni. Többek között azért, amit az imént említettem, másrészt pedig nem láttam értelmét, hogy harmadik legyek a csapatban. Ők úgy voltak tökéletesek, ahogy voltak… nélkülem. Mint Bonnie és Clyde.
Alig telt bele fél évbe, hogy örökbe fogadtak. Ott kellett hagynom Lucast, nem figyelhettem tovább az ügyetlenkedését és a lánynál való próbálkozásait.
Egy New Jersey-i családhoz kerültem, kik komoly fejfájást okoztak nekem. Talán életemben nem láttam olyan szigorú embereket, amilyenek ők voltak. Volt már két saját gyerekük, mind kettő fiú. Thomas és Sebastian. Én csak egy örökbefogadott „kutya” voltam, ám azt megköszönhettem nekik, hogy iskolába járattak, enni adtak nekem és öltöztettek. De mind ettől eltekintve… fiaik szentek és sérthetetlenek voltak, nem nyúlhattam hozzájuk, nem játszhattam velük. Ebből adódik, hogy egyetlen barátaim a könyvek lettek. Szoros kapcsolat kötött hozzájuk, a könyvek voltak az egyetlenek melyek hagyták, hogy a saját kis világomat éljem. Nem én olvastam belőlük, hanem ők meséltek nekem.
Tizenkét éves koromban végül elkezdtem felkutatni a családfámat, az életem előtti történeteket a szüleimről, minek csak tizennyolc évesen jutottam a végére. Ez volt az egyetlen dolog, ami foglalkoztatott az iskola, az írás és a könyvek mellett.
Így hát adatott az alkalom, hogy elmehettem Skóciában felkeresni a még élő rokonaimat. De még így is csak húsz éves koromban kötöttem ki anyám nővérénél, ki legnagyobb meglepetésemre, anyai szeretettel fogadott. Fél évig Skóciában éltem, volt alkalmam összeszedni magam és bár New Jerseyben érettségiztem le, mégis Londonban diplomáztam le és lettem bölcsész. Onnantól kezdve pedig Amerikában több helyen is megfordultam, mint újságíró, hobbiként pedig a fotózást kezdtem el kifejleszteni magamban. Végül huszonöt évesen szerződtem le a Las Vegas Magazinnál, és dolgozok ott már ide s tova három éve, emellett pedig több könyvem gyülekezik már a polcaimon és várja, hogy kiadassam őket.
A legnagyobb változást még is talán az jelentette az életemben, hogy ugyan ebben az évben feleségül vettem menyasszonyomat kivel két évig neveltük közös kislányunkat, Hope-ot. Egy éve viszont kiderült, hogy kedves „asszonykám” házasságával párhuzamosan fut egy másik kapcsolata is, minek szintén nem akartam részese lenni. Így még mielőtt komolyabb gondok születtek volna, közös megegyezés alapján mindketten aláírtuk a válási papírokat. Nem csináltunk belőle nagy ügyet, nem került bele az újságokba, békével váltunk el egymástól és folytattuk immáron külön eddigi életünket. A kicsit persze azóta is látogatom heti rendszerességgel.
Gondolom, sokakban felmerül a kérdés, hogy mi van az öcsémmel. Lehet, hogy furcsa, még is kaptam az információkat róla, nem hagyhattam, hogy csak úgy kiírják az életemből a személyét.
Lucas és Blair, a kislány, akivel olyan jóban voltak, végül kikerültek az árvaházból, összeköltöztek és ők is neveltek egy kisbabát, míg az sajnálatos módon el nem hagyta őket. Ezek után ütötte fel a fejét náluk is a baj. Veszekedések tömkelegével kellett megküzdeniük, de mindketten csinálták tovább, amit elkezdtek. Rendőrök voltak, nagyon jó rendőrök. Viszont Lucasnak hamarosan le kellett mondania e kinevezésről, mirigyrák miatt. Fél évet jósoltak neki előrehaladottsága miatt, viszont már második éve él együtt a halálos kórral. Az utóbbi időkben viszont mélyzuhanásba kezdett az egészségi állapota, így az én lakásomban él már második hónapja, remegő kézzel írva végrendeletét, minek természetesen én leszek a továbbítója."
Ez volna tehát az a rövidke kis cikk, melyben összefoglalja az élete történetét kezdetektől napjainkig.