Sietős léptekkel vágok át az úton, az autók között cikázva, vigyázva, hogy lehetőleg ne passzírozzanak bele az úttestbe. Kezemben a reggeli újság, amit néhány perccel ezelőtt vásároltam. A legtöbben munkába igyekeznek vagy onnan jönnek, nagy a forgalom és a nyüzsgés már most.
A forró napsütés végignyalta az utcákat és a legsötétebb zugokba is fényt csempészett. Nem úgy a gondolataimba. Napok óta nincs egy épkézláb, használható ötletem sem. Leginkább csak sodródom az árral. Amíg nincs kiplakátolva a képem az államban, hogy köröznek, addig nincs nagy gáz. Pénzem van még, de hamarosan kell valami meló is és ahogy magamat ismerem a bevett módszerrel fogok élni. Még mindig könnyebb lenyúlni egy luxusautót és elpasszolni, mint legális munkát vállalni. És egyébként is, miféle munkára lehetnék én alkalmas, aki semmit sem tud felmutatni az utóbbi évekből, se referenciákat, se munkahelyeket, se flancos végzettséget. Egyébként sem vonz a jó útra való térés Élodie nélkül. Értelmét vesztette a terv, a vágy, ezért oly mindegy, hogy mihez is kezdek az amúgy is elcseszett életemmel. Az egyetlen lehetőséget, ami fényt jelentett volna sötét életemben, elhagytam minden szó vagy magyarázat nélkül. Most már úgyis mindegy.
Hirtelen állok meg egy lefékező autó előtt, majdnem sikerült összeütköznünk. A sofőr is a fékre lép, a jármű pedig megáll. Hosszasan káromkodik, aztán elhúzza a csíkot, én pedig átérek az út másik oldalára és betérek egy kávézóba. Espresso-t rendelek és egy olyan asztalhoz ülök, ahonnan könnyedén belátni az utcán ténfergő tömeget. Farmerem zsebét a telefonom és a kulcsaim feszítik, hátul a derekamnál pedig az ing jótékonyan takarja a fegyveremet. Korábban nem hordtam magamnál mindig, csak akkor amikor úgy gondoltam, hogy szükségem lehet rá, de amióta megléptem New Orleansból és elhagytam a családom, azóta jobbnak látom folyamatosan magamnál tartanom. Fogalmam sincs, hogy mennyire lettem nem kívánatos személy apám szemében, de ahogyan őt ismerem jobb lesz minden eshetőségre felkészülni. Elkövettem a legnagyobb árulást, ami a szemében létezhet. Megszegtem az egyetlen szabályt, miszerint mindig a család az első. És én ennek ellentmondtam, amikor átléptem Louisiana határát.
Belekortyolok a kávéba. Forró és fekete, épp ahogyan szeretem. Kinyitom az újságot és átfutom a címeket. Sehol egyetlen sor sem a gyilkosságról vagy a családomról. Hála az égnek nem olyan nagy dolog, amikor egy bűnöző egy másikat öl meg. Szusszanva teszem le a lapot az asztalra és emelem a kis csészét ismét a számhoz. A tömeget figyelem, akik hömpölyögve jönnek-mennek az utcán. Egyesek vásárolnak, mások a kávézóba térnek be rohanva, hogy megkapják a reggeli koffein adagjukat, vagy épp kevéssé sietősen, mert előttük még az egész nap és nincs hová igyekezniük.

Még most is, hetekkel a költözést követően előfordult, hogy reggel, mikor felnyitottam szemem egy röpke pillanatig abban a hitben próbáltam magam mögött hagyni álmaim, hogy még mindig otthon vagyok, New Orleansban, minden teljes és egész. Ezek a reggelek voltak a legnehezebbek, mikor újra és újra rákellett döbbenem arra, hogy mi mindent vesztettem. A mai ébredés egy volt a jobbak közül. A Nap felkelt, ragyogó fény öntötte el az apró szobát, amit ideiglenesen magaménak tudhattam. Nem akartam mozdulni, ott akartam maradni örökre a párnák közé kucorodva. Nem, nem engedhetek meg magamnak még egy önsajnálatban való fuldoklással töltött napot. Ideje tovább lépni, ha nem is magamért, hát érte. Siklott kezem a takaró alatt lapos pocakomra. Így hát lerúgtam magamról a takarót és nekivágtam egy újabb napnak. Megmosakodtam, majd gondosan megvetettem magam után az ágyat. Phil bácsi lépten nyomon emlékeztetett rá, hogy érezzem magam otthon, de engem zavart rászoruló létem, így ha máshogy egyelőre nem is takarítással és főzéssel háláltam meg vendégszeretetét. Ma is kiadós reggelit készítettem kettőnknek.
- Mik a terveid mára, galambom?
- Lesz egy állásinterjúm délelőtt. – mosolyogtam rá a pirítósom majszolgatva.
- Hát az remek!
- Az.- igen, minden erőmmel igyekeztem lelkesedni. Sokáig cseverésztünk még semmiségekről, majd eltakarítottam a reggeli romjait és készülődni kezdtem. Egyszerű, de elegáns szürke ruhát vettem magamra, ami úgy érzetem illik egy ilyen hivatalos eseményhez.
Útban a kórház felé még megálltam, hogy magamhoz vegyem a napi koffein adagomat, végül mégis lemondtam róla egy sokkal ínycsiklandóbb finomság kedvéért.
- Egy nagy pohár fehér forrócsokoládéd kérnék, elvitelre.- csicseregtem olyan lelkesen, mint egy kisgyerek. Tudtam, hogy nincs szezonja, de abban a pillanatban úgy éreztem, hogy még semmit nem kívántam ennyire. Míg vártam, hogy elkészüljön az ital a táskámat a pultra tettem, és előtúrtam belőle a tárcámat.
- Parancsoljon, további szép napot!- nyújtotta felém a poharat a lány, őszintétlen mosollyal az arcán. A csokoládé ínycsiklandó illatát éreztem a levegőben, és úgy gondoltam ma nincs semmi ami kedvem szegné.
- Viszont, és köszönöm.- mosolyogtam rá tisztaszívből és a jattról se feledkeztem meg. Már kész voltam az indulásra, mikor szemem sarkából megpillantottam. Nem ez volt az első alkalom, hogy valahol látni véltem, de mindannyiszor a képzeletem játszott velem. Most is bizonytalanul ácsorogtam ott, háttal a pultnak figyelve a férfit, akinek arcát eltakarta előlem az újság, amit éppen olvasgatott. Figyeltem az ujjait, ahogy a lapokat fogta, a lábát, ami kilátszódott az asztal alól, s már tudtam, hogy ez most több mint egy délibáb. Szívem szabálytalanul verdesett mellkasom mélyén, s mintha egyszerre éreztem volna hideget, és meleget. A férfi lapozott, a papír lejjebb bukott és én megláttam az arcát. Lelkem fájdalmasan megvonaglott, a pohár kicsúszott merev ujjaim közül, s forró fehér tartalma a vörös szőnyegre és ruhámra fröccsent.  Tettem egy tétova lépést irányába, majd ijedten felnyögtem, s átkozódva indultam meg a kijárat felé. Mit keres itt? Engem követ? Hogy talált meg? Nem akarom, hogy meglásson. Fejemet leszegve indultam meg az utcán, azt se tudván merre tartok, csak megyek, amerre a tömeg sodor, miközben levegő után kapkodok. Úgy érzem a fájdalom, ami most már egész mellkasomra kiterjedt nem hagy levegőhöz jutnom.

A kép ugyanaz volt, mint mindig. Ismeretlen arcok sokasága hömpölygött, ki-ki a maga lelkiállapotának tükröződésével a képén. Boldog, aggódó, bánatos, rezignált, fáradt, túlterhelt, vidám… Annyi arc, annyi ember és annyi érzés. Fullasztóak mind egytől-egyig. Nem foglalkozom velük, nem akarok velük foglalkozni, csupán figyelem őket, telik az idő és abban a hitben vagyok, hogy nem történik éppen semmi olyan, ami alapjaiban rengetné meg – újfent – a világomat. És egészen addig a pillanatig úszom a boldog tudatlanságban, míg a pultnál valaki le nem ejti a kávéját.
Az eset nem lenne meglepő egy kávézóban, normál esetben nem kapna tőlem több figyelmet, minthogy odavetem a pillantásom és már süppedek is vissza a tagadás kínálta kellemes érzésbe, miszerint nem vagyok hajlandó még mindig foglalkozni azzal, amit tettem. Sem az emberrel, akinek az életét elvettem, pontosabban a ténnyel, amit tettem, sem azzal, hogy hátat fordítottam mindannak, amiről egész életemben azt tanultam, hogy szent és sérthetetlen, hogy a család az első és mindig nekik kell annak maradniuk. És nem utolsósorban, hogy hátat fordítottam az egyetlen lénynek, aki valami boldogságot és reményt csempészett az életembe. Akivel kapcsolatban hittem és éreztem az erőt magamban, hogy változtatni tudok és akarok is az életemen. Fájdalmasan sokat gondolok rá.
Persze, elüthetném az időt ilyen-olyan lányokkal, de amikor pontosan tudom, hogy milyen A tökéletes nő, akkor annak árnyéklenyomataival nem sokat tudok kezdeni. Mint amikor pontosan tudod, hogy milyen íze van egy csésze tökéletes kávénak, vagy jó minőségű csokoládénak és utána azt várják tőled, hogy elégedj meg valami instant szarral vagy kakaómasszával. Nem, erre én nem vágyom.
Most azonban az eddig hitt másodpernyi figyelem, aminél többet nem akartam áldozni a kiborult pohárra és annak gazdájára, pokolian hosszúra nyúlik. A szívem kétségtelenül kihagy egy ütemet és elfelejt dobbanni. A levegő kényelmetlenül a tüdőmben reked és a gyomrom is úgy döntött, itt az ideje borsónyira zsugorodni. Tekintetünk találkozik, éppen úgy, mint aznap, akkor, mikor a fegyvert elsütöttem és úgy döntöttem, hogy elhagyom.
- Élodie? – halkan rebegem szinte csak a nevét és időm sincs gondolkodni vagy feldolgozni a látottakat, már mozdul is, rohan, el tőlem. Felpattanok ültemből és ott hagyva az újságot, a kávét, az asztalt, rohanok utána, mint egy eszelős. Emberek áradata jön velem szemben, mind messzebb sorodva tőle és én belül egyre jobban kétségbe esem.
- Élodie! – kiáltok utána, de azt hiszem hasztalan. Próbálok gyorsabban haladni. A francba! Miért van itt ennyi ember?!
- Élodie várj! – mintha fuldokolnék és ő jelentené a mentőövet. Azt át sem gondoltam mi lesz, ha utolérem? Ugyan mit mondhatnék neki? Hogy került egyáltalán ide? Engem próbál megtalálni? De akkor most miért siet el?
Fellökök egy fickót a nagy igyekezetemben. Intek neki, hogy bocs, de már nem érdekel a továbbiakban, hogy mi van vele. Gondolom méltatlankodik és szarul indult így a napja, de majd kiheveri. Megint beleütközöm még pár emberbe, aztán kinyúlok és próbálom elkapni Élodie kezét. Eléfordulok, mindkét kezem lendül, hogy a karjait fogjam meg szemből, már ha sikerül. A tekintetét kutatom, zihálok kissé a rohanástól, az izgatottságtól, attól, hogy mindjárt szétrobban a mellkasom.
- Tényleg itt vagy? – döbbenten állok vele szemben és egy igen idióta kérdést teszek fel, aztán se szó, se beszéd, magamhoz ölelem őt szorosan. Egy pillanatra lehunyom mindkét szemem. Mégis, hogy történhet ez? Hogy lehet ő itt? És ekkor villan be, mi van, ha ide is követték őt? Ha meglátnak minket együtt? Még mindig veszélyben lehet az élete. Hirtelen önt el az aggodalom, bármit megtennék, csakhogy őt biztonságban tudjam. A világon bármit.

Nem hittem, hogy még valaha hallani fogom a nevemet az ő szájából, most mégis itt cseng a fülemben, pedig már becsaptam magam mögött az üzlet ajtaját. Úgy gondolom egyértelműen kifejezte azon szándékát, hogy többé nem kíván látni, mikor magamra hagyott egy idegen férfi holttestével a házam előtt, s se szó, se beszéd kilépett az életemből. Az életből, ahol számára, amúgy sem lett volna többé hely, de mégis… Egyszerűen nem értem, hogy most miért van itt. Mikor már egy kicsit kezdett volna a világ újra visszabilleni a helyére, újra eljön feltépi a friss sebeket, és felforgat maga körül mindent. Miért teszi ezt velem, miért gyötör, miért kínoz még mindig? Emberek suhantak el mellettem, az utca népe, arc nélküli bábok. A hangja még mindig ott visszahangzott a fülemben, mikor elfordultam és rátértem egy forgalmasabb útra. Sápadt arcszínem, és szaggatott levegővételeim egyre több ember figyelmét vonták magukra. Kíváncsi, aggódó pillantások, némelyikük egyenesen becsmérlőnek tűnt, de csak egy idős asszony vette a fáradtságot, hogy megszólítson.
- Minden rendben kedves, jól érzi magát?- aprót bólintva suhantam el mellette, képtelen voltam megszólalni a gombóctól, ami a torkomat szorongatta. Újra meghallottam a hangját, most hangosabban, mint korábban, s rá döbbentem, hogy nem a képzeletem játszik velem, követ, itt van a nyomomban.
Láttam őt, ahogy próbál keresztül törni a tömegen, hogy utolérjen. Nem, nem akarom. Leszökkentem a járdáról, az út szélére, hogy leintsek magamnak egy taxit. Úgy telegettem, hogy csoda, hogy fel nem röppentem a levegőbe, de meg lett az eredménye. Az autó félrehúzódott, lassított, s csupán néhány méter választott el tőle, mikor végzetem utolért. Ujjai vékony csuklom köré fonódnak, s egyszeriben úgy érzem megbénultam. Nem akartam ránézni, de arra is képtelen voltam, hogy elfordítsam a fejem. Figyelem mély megindultság formálta arcát. Annyira szeretnék erős maradni, nem sírni, de mikor magához húz elerednek könnyeim. Itt van, érzem illatát, testének ismerős melegét. Elvesztem a pillanatban, megbénítottak érzéseim, míg fölébük nem kerekedett haragom.
- Engedj el!- utasítom elfúlt hangon, s eltolom őt magamtól. Zöld szemeimben szikrát vet harag, megbántottság és mind az a fájdalom, mely azóta a nap óta kísért.
- Ne kövess, ne gyere a közelembe! – dörgölöm félre könnyeimet, és elhátrálok tőle, míg neki nem ütközöm egy piros postaládának. Éles fájdalom hasít a karomba, de semmi ahhoz képest, ami mellkasomból árad. – Felejts el Manech.- hangom nem több mint suttogás, mégis határozottan hat. Egy részem tudni szeretné mit akar, tudni mindent, de tudom, hogy így képtelen lennék megszabadulni tőle. Olyan ő nekem, mint egy menthetetlen végtag, éles, gyors vágással kell megszabadulnom tőle, különben soha nem lesz vége.
- Kérlek...- végtelen fájdalom ül a tekintetemben, mikor az autó kilincse felé nyújtom a kezem.

Elutasít és eltol magától. Nem akarom elengedni, a karjaimban akarom tartani, mint egykoron, érezni illatát, testének melegét, ahogyan hozzáfeszül az enyémhez. És ő már nem akar engem. Pokolian fáj, a velőmbe mar, de nem mutatom ki, nem úgy neveltek. Lassan eresztem csak, engedve neki. Arcát könnyei szántják végig, nem is gondolkozom, csak lendül a kezem és máris letörlök pár könnycseppet én is. Tekintetében harag és talán megvetés csillan, mintha gyomron vágnának.
- Nem tudlak. Nem akarlak. Még egyszer nem. – ellép és én automatikusan lépek utána. Tudom, hogy megbántottam, tudom, hogy én rúgtam fel mindent, de mégis mit mondhattam volna neki? Hogyan mesélhettem volna a családomról az életemről? Miként védhettem volna meg jobban, hogy ne akarják eltörölni őt? Mégis mit kellett volna tennem? Mit?
Nekimegy a postaládának, utánanyúlok. Tudni akarom, hogy jól van-e. Gyengédem érintem és nézem a karját. Sápadtnak tűnik. Őszinte aggodalom tükröződik tekintetemben és a mellkasomba félelem költözik.
- Te elfelejtettél? – nem tudom elhinni, hogy máris kitörölt az életéből, a szívéből. Ez nem történhetett meg. Nem ilyen hamar, nem most, nem velünk.
Az autó felé nyúl, elkapom a kezét. Finoman érintem, nem akarok neki több fájdalmat okozni semmilyen módon, de nem engedhetem el, amikor itt van. Amikor újra megérinthetem. Tekintetében megülő fájdalom megcsavarja a szívem.
- Hallgass meg… Kérlek. – közelebb lépek hozzá, kezét a mellkasomhoz vonom, éreznie kell a dobbanásokat ott bent, amelyek nem szabályosak, össze-vissza vernek kihagyva olykor egy-egy ütemet.
- Élodie… kérlek… csak hallgass meg. – hangom immáron nekem is szinte csak suttogássá válik és belevegyül a remény kétségbeesett árnyéka, hogy igent mondjon vagy bólintson. Még nem tudom mit mondok majd neki, mit mondhatnék neki? De egy próbát tennem kell. Muszáj megpróbálnom.
- Hadd vegyek neked egy másik kávét. Aztán békén hagylak. – ennek még a gondolatától is irtózom, de megteszem, hogyha valóban nem akar már engem. Egy esély. Ennyire van szükségem, ennyire van szükségünk. Tudom, hogy ez eszembe juthatott volna korábban is, de nem láttam előre annyi mindent. Utólag persze mindig okosabb az ember. Sokkal okosabb.
- Már nem szeretsz? – csúszik ki a kérdés a számon, holott nem vagyok biztos benne, hogy hallani akarom a választ. Belém szorul a levegő, tüdőm fogságába reked és szinte azonnal elkezdi szétfeszíteni a bensőm. Tudnom kell a választ. Egyszerűen muszáj tudnom.

Fáj a közelsége, és az is fáj, mikor elereszt engedve akaratomnak. Olyan ez, mint szakadék mélyén gödörbe lépni. Itt van tőlem csupán egy karnyújtásnyira, mégis olyan távolinak érzem. Könnycsepp gördül végig az arcomon, gyászolva azt a hidat, ami egykor összekötött minket, de minek mára már pillére sem maradt. Pedig olyan megingathatatlannak tűnt! Hogy nem láttam mindezt, hogy lehettem ilyen naiv? Gyengéden söpör le egy sós cseppet bőrömről, én úgy reagálok, mintha képen vágott volna. Összerezzenek, dühödten pillantok fel rá pilláim függönye alól. Ehhez neki már nincs joga, nem érinthet kedvére, még ahhoz sincs, hogy könnyemet vegye, túl sok mindent szakított már ki belőlem.
Még egyszer nem? Hitetlenkedve csóválom a fejem, erősen alsó ajkamba harapva tartom vissza azt a tömérdek szitkot, ami most felszínre kívánna törni. Nem az nem én lennék, nem fordulok ki magamból, még miatta sem. Főleg miatta nem. Jobb szeretnék inkább eltűnni innen, el bárhová, és minél gyorsabban. Kemény fémdoboz állja az utamat, utánam nyúl, elhúzódok előle. A szemében megülő aggodalom felkavar, és én erőnek erejével irtok ki minden gyengéd érzést, amik tekintete láttán próbálnának életre kelni bennem. Piszkosul fáj a könyököm, de közel sem annyira, mint a kérdés, amit nekem címez.
- Elfelejteni?- hisztérikus nevetés gurgulázik fel torkomból, miközben kézfejemet sebesült ízületemre szorítom. – Most gúnyolódsz velem?- hogy felejthettem volna el mindazt, ami köztünk volt, amit hittem, hogy köztünk van, aztán azt amit tett velem. Tenyerén nyújtotta felém legszebb álmaimat, és mikor értük nyúltam volna ujjai összezúztak mindent. Hogy felejthetném el az első pillanatot, amikor megláttam és felizzót körülöttem a levegő, azt amikor egyetlen mosolyával először dobogtatta meg a szívemet, az első lopott csókot…Gyűlölöm azért, hogy elvette tőlem a jövőt, és megmérgezte a múltat. Elmennék, de nem ereszt, ismét megérint, és a szívem ismét csavarodik egyet. Nem több már csak vonagló, vérző húscafat, ami valami csoda folytán még képes ellátni alapvető feladatait, pumpál, életben tart, de soha nem lesz már a régi. Nem szép dolog, tudom, de mégis megelégedéssel tölt el, hogy őt sem hagyja hidegen a dolog. Érzem reszkető ujjaim alatt szívének szabálytalan vergődését. Képtelen vagyok a szemébe nézni. Az életemet arra tettem fel, hogy segítsek az embereknek megszabadulni a fájdalmaiktól, de most mégis örömöm lelem az ő szenvedésében. Már, ha ez az, nem pedig egy újabb színjáték. Mit tudhatom én?
- Nem érdekel a kávé.- a forrócsokira gondolok, s még erősebben rám tör a sírhatnék, szinte letaglóz az érzés. Nem tudok jobb magyarázattal szolgálni irracionális viselkedésemre, tombolóhormonjaimat hibáztatom. Olyan könnyű másokat okolni szerencsétlenségemért anyámat, Manechet, az egész kicseszett világot, de hát én vagyok az, aki hagyja, hogy újra és újra átejtsék a palánkon, összetörjék.
Olyan sok mindent elviseltem már, de utolsó kérdése kicsapja nálam a biztosítékot. Hirtelen kapom fel a fejem, nézek hosszú idő után a szemébe, és ezzel a lendülettel keverek le neki egy jókora pofont. Sokkol. Nem emlékszem, hogy óvódás korom óta, bárkire is kezet emeltem volna, de ami sok, az sok.
- Szerettem azt a férfit, akinek beállítottad magad.- szívem hatalmasat bucskázik mellkasomban, miközben hevesen magyarázok.- de Téged….Téged nem is ismerlek.- őszinte, igaz szerelemmel szerettem valakit, aki valójában nem is létezett. Annyira, de annyira haragszom rá! Szeretném, ha végre örökre lezárhatnánk életem ezen fejezetét, és ha ennek az az ára, hogy meghallgatom, hát legyen.
- Elmondhatod, amit akarsz, de csak két feltétellel.- kezdek bele.- Megígéred, hogy soha többé nem érsz hozzám.- gördül végig egy magányos könnycsepp arcomon, a szívem félek megszakadna, ha csak még egyszer is megtapasztalnám bőrének melegét az enyémen, belehasadna a sóvárgásba. – Meghallatom, amit akarsz, aztán megígéred, hogy soha többé nem keresel.- fejtem ki ajánlatomat, s bár ajkam megremeg, határozottnak érzem magam. – Ha ez így neked nem felel meg, akkor már itt sem vagyok.- eldöntheti, hogy él-e az ajánlattal, ez még mindig több, ami nekem megadatott azon az éjszakán, mikor is ő döntött kettőnk helyet és felrúgta az egész életünket. - és egy bögre forrócsoki! - egészítem ki feltételeim sorát, némi késedelemmel, de nehogy azt higgye, hogy ez a pont kevésbé fontos, mint a másik kettő.