- Önteltség is volna a saját könyvét olvasnia újra és újra. - Fogalmam sincs minek szántam ezt az egészet, de mégis kérdő tekintet játszik az arcomon, mert hát elsőre kicsit furcsán hatott az egész, de végül is annyira nem meglepő... Végtére az ő fejéből pattant ki, ő írta meg... Meglehetősen jól!
Ettől eltekintve még szerethet olvasni, vagy nem? Gőzöm nincs... Ki tudja mennyire hangolja le az írás, de igazán kár volna emiatt más könyveket nem kézbe venni, szerintem. De át senkit sem áll szándékomban kioktatni, legkevésbé őt.
- Nos hát, én örülnék neki ha így tudnék " firkantani ". - Rajzoltam macskakörmöt ujjaimmal. Firkálmány? Egyáltalán nem önkritikus lélek, de talán ez nem is baj. Mondhatni így van rendjén. Végtére is inkább kételkedjen kicsit mintsem, hogy el legyen szállva magától. Főleg ha egyszer nincs is mire... De ez a könyv jóval több mint simán jó, vagy elmegy és ha neki nem igazán tetszik akkor ennél már csak jobbat várhatok úgy érzem. Az önkritika olykor bizony nagy úr, ahogyan a bizonyítási vágy is.
Kezdem kicsit különösen érezni magam, ami nem rossz csupán csak még nem találtam meg magamban rá a megfelelő kifejezést. Lövésem sincs miből jött rá, hogy éppen az ő könyvét olvasom és, hogy én honnan na fenéből jöttem rá, hogy az ő könyvét olvashatom, de ez esetben valamit tudhatunk, de azt nagyon. Már csak az a kérdés maradt, hogy őt vajon mi vitte rá arra, hogy megszólítson, aminek persze én csak is örülni tudok, de attól még kíváncsi lehetek és vagyok is.

- Attól még lehetek öntelt, csak talán nem vallom be, hogy minden este a saját irományaimat olvasom. - mosolyodom el, hisz az ember nem kérkedik azzal, hogy a saját könyveit bújja, és mennyire jónak tartja... de amúgy nem vagyok öntelt, mármint kell egy bizonyos ego, hisz akkor elveszel a sztár világban, ha nem hiszed el magadról, hogy valaki, és ezt nem vágod másik képébe, akkor sose leszel senki... magabiztosan oda kell menni a kiadóhoz, és határozottan kijelenteni, hogy ez a könyv igenis jó.
- De nem, amúgy tényleg nem olvasom... mivel csak addig köt le egy-egy művem, amíg megírom, aztán már nem tudok mit kezdeni vele, hisz kész van... már kiszakadok a világából, és nem tud újra megragadni, hisz pontosan tudom mi a vége. - újabb mosoly. De hát így van! Fiatalabbként se olvastam el egy könyvet még egyszer, maximum belelapoztam egy-egy kedvenc jelenthez, de hát tudom mi a vége, akkor minek szenvedjem végig újra?! De mellesleg írni sokkal jobb, mint olvasni...bár meg van az a buktató is, ha újra olvasod, hogy rájössz mennyi mindent hagytál ki, meg agyalsz azon, hogy vajon ők is, mármint az olvasók ugyanúgy fogják látni a dolgokat, ahogy te?! Biztosan megértik majd?!
- Mindenki tud írni. Hisz ez az első dolog, amit tanítanak iskolában... de ha gondolja, és mondjuk van otthon néhány "firkálmánya"...szívesen olvasom el őket, és adhatok tanácsokat... de én is csak ember vagyok, mint maga. - de furcsa ez a magázás, a könyveimben azonnal tegezés van, bár az udvariasság azt kívánja, hogy egy ilyen fiatal szépséget ne tegezzük le csak úgy!

- Nem túl célravezető. Így gondolom nem teszi. - Vonom meg a vállam majd halványan elmosolyodom. Ehhez még nem kell különösebben ismernem sem őt, sem mást. Személyes tapasztalat, amivel gondolom nem vagyok egyedül. Minél többet és tovább elmélkedsz... töprengesz a munkádon, mind azon amit elértél és véghez vittel annál több és több hibát és kivetnivalót találsz benne. Nem állítom, szükségeltetik némi önkritika a sikerhez, de nem az eltúlzott önmarcangolás mi szerint te semmit sem tudsz eléggé jól csinálni. Kényelmes kis elfoglaltság, de nem kis önbizalom kell hozzá!
- Az akarat megvan, de az érdeklődés nem igazán. Ponton értem mire céloz. - Másodjára már nem ragad meg úgy vagy csak inkább nem köt le annyira és úgy már nem is igazán érdemes olvasni ha minden egyéb dologra figyelsz csak épp a könyvre nem ami előtted hever a kezedben. már koránt sem olyan izgalmas, de odáig vagy érte, hogy újból kezded, de már jó a feléig sem jutsz el. Kiragadsz belőle egy-egy részletet azokat az oldalakat böngészed újra és újra és ennyi. Várod a folytatást vagy vársz valamire ami legalább ennyire jó lesz és izgalmas.
- Az igaz kétségtelenül, de nem elég valamit csak úgy leírni. - Kell az a beleélés az író részéről,, ami megragadja az olvasót és tartok tőle ebben már nem lennék elég jó! Az őszinteségemtől szörnyednének el az olvasók...

- Hát... van ahol segíthet ez a hozzáállás is, de nem mindig nyitok azzal, hogy a saját könyveimet olvasom. De nem is veszem meg őket...bár ennek az is lehet az oka, mert küldenek tiszteletpéldányt, meg amúgy megsúgom, ami nekem van meg, azok sokkal izgalmasabbak. - nevetem el magamat, de hát igen, a főszerkesztő elég sok mindent kiszed belőle, és olykor pont a legjobb részeket, de ugye nem nagyon tudom, lévén nem, olvasom vissza, csak a sok piros csík jut el a tudatomig, és majdnem sírok, hogy a sok munkámat tönkre vágták.
- Ja, hogy már az újraírásnál tartunk. Hát igen, az se jó dolog... úgyse lesz soha igazán tökéletes, meg ha filozofikus akarok lenni, akkor mi is pontosan a tökéletes?! - nevetem el magamat, de komolyan... mi a tökéletes, ami a főszerkesztőmnek az, vagy ami nekem az, vagy ami az olvasónak...bár az olvasó nem is tudhatja hogy amit ő olvas, az pontosan hányadik változat már?!
- Akkor nem magyarázom tovább... az már idegesítő is lenne. - mosolyodom el, de van amit nem kell túlmagyarázni, erőltetni. Röviden szólva az már eléggé szófosás lenne...és bevallom, azért én ennél jobb vagyok, és hát író lennék, nem?!
- Na, kíváncsi vagyok... mire gondol a kis hölgy?! - amúgy is, olvasónál nagyobb kritikus nem kell!

- Izgalmasan hangzik... - Bár ebben egy percig sem kételkedtem, végül is csak ő írta... Amúgy meg elég bosszantó lehet, mikor ki vágnak a munkádból egy részt azaz a semmivel teszik egyelővé és fáj a májuk rá, hogy te meddig szenvedtél vele és az is könnyen meglehet, hogy így már egészen más üzenete lesz annak a néhány sornak az olvasó felé. Elég frusztráló lehet... Annyi kérdés merült fel bennem, hogy valósággal kezdek már túlterhelődni és csak mosolygok akár egy reklámban, hiszen minden okom megvan rá, legalább is most még így gondolom.
- Szerintem nincs olyan, hogy tökéletes. - Ezzel persze nem őt kívánom leszólni, épp ellenkezőleg. De egy írónak tudnia kell olvasni a sorok között, nemde? Én úgy tartom, hogy nincs tökéletes, mert ami ár túl tökéletes az már nem is igazi... Abban már egész biztosan sántít valami és ezt a végtelenségig lehetne hajszolni, hiszen ki tudja mi az az igazán tökéletes? Senki sem tudhatja. Minden bizonnyal ez a fogalom mindenkinek mást jelent és igen múlandó. Szinte csak egy pillanat az egész és már is felmerülnek kérdések, kételkedni kezdesz hibákat keresni és már koránt sem olyan szép és jó... tökéletes.
- Hát nem is tudom... - Ezen már azt hiszem komolyabban el kell gondolkodnom.
- Ha én most legépelnék néhány sort az egyelő lenne egy természeti katasztrófával, legalább is az irodalomra nézve elég romboló tudna lenni..., de ha ön... az koránt sem! - Kacsintottam egyet, bár lövésem sincs mennyire voltam egyértelmű... végül is szövögethetjük tovább ezt a szálat meglehetősen sokáig.

- Talán felmerült pár kérdés?! Csak tessék… várom őket… - nevetem el magamat, és megmarkolom az asztal szélét, mintha abban kapaszkodnék meg a kérdések áradata miatt. De valahogy látom a szemében mint cikáznak a gondolatai ide-oda. Izgatottság, vagy szimpla kíváncsiság… nem tudnám eldönteni, de édes lehetőség kínálkozik számára, amire szívesen csapna le, ez nyilvánvaló!
- De törekedni lehet rá… vagy mondhatjuk úgy, kinek mi a tökéletes… minden relatív, a tökéletesség. – én szeretek arra törekedni, bár nem vagyok plasztikai sebész, azoknak a feladata ez, nem?! Nem szeretem a szimmetriát és harmóniát se, inkább írok arról milyen lehetne a világ tökéletesen?!
- Nem… ilyen butaságot gondolni se szabad! Mindenkinek jár a fejében valami, ha elmegy akár a boltig, zsörtölődik az embereken, vagy azon mennyire drága a kenyér, vagy tudom is én micsoda… az ember megtanult írni, és ha vezetett kegyed naplót, akkor nincs is olyan nehéz dolga. – mosolyodom el, és belekortyolok a kávémba.

Kérdések... Valóban akadna néhány, de hát kinek ne volna tőle?! Azzal a személlyel bizony komoly problémák lehetnek. De a kíváncsiskodás nem az én asztalom vagy csak amennyire kell, de jobb szeretem más úton megtudni azt amit akarok. De nem titok, hogy mit meg adnék egy olyan... példányért... Kérdés, hogy vajon hogyan is lehetne hozzáférkőzni és, hogy ennek hogyan is kellene utána járni?
- Mitől olyan izgalmasak azok a bizonyos külön példányok...? - Hagytam félbe a gondolatmenetet. Nem szokásom senkit sem azon nyomban letámadni csupán csak kimért óvatos léptekkel megközelíteni és majd jön ami jön. Ez már több mindentől is függ, de főleg a személyek akaratától...
- A törekvés elég kétesélyes dolog, de azért van benne valami. - Hozzáállás kérdése... Gondolom és azt is, hogy eben úgy nagyjából egyet is értenénk. Én pedig nem szeretek felesleges köröket futni. Az idő drága és ne pocsékoljuk.
- Talán úgy tizenöt évesen... - elnevettem magam csak tudnám, hogy mit találtam olyan viccesnek. Igazából még nem nagyon tudom miféle kifejezéssel illetni ezt az egész kialakult helyzetet, de attól még nagyon is tetszik.
- Ezek szerint Richard Beckett is vezetett naplót? - Na jó, ez már félig-meddig kíváncsiságnak tudható be, de jelen pillanatban ez érdekel a legkevésbé, az már annál is inkább, hogy mit fog felelni...

– Nem akarom azt mondani, hogy gyere el hozzám, megmutatom, mert eléggé olyan lenne, mintha felhívnálak megmutatni a bélyeggyűjteményemet. – nevettem el magamat, bár mit ne mondjak, voltak olyan lányok, akiket felcsábítottam magamhoz már ilyen szöveggel, hogy nézze meg a könyveimet, de azok a lányok egyáltalán nem tudtak arról, hogy író lennék…bár ha meg tudták teljesen elaléltak a dologtól, hogy mekkora király vagyok, és mennyire elolvadtak pár milliótól, és attól, hogy híres vagyok. Még hogy a pénz nem szépít!
– Az ember sosem elégedett… – kivéve én, nekem semmi bajom nincs, hogy őszinte legyek, de komolyan… persze a kezdetek kezdetén én is egyre többet és többet akartam, még jobb lenni, de aztán az ember elfogadja magát olyannak, amilyen, vagy szimplán azt mondja, hogy igenis jobb vagyok, és elhiszi, hogy igenis tökéletes, legalábbis megfelel és többet nem kell tennie. Nem vagyok ennyire hogy is mondjam, önimádó, öntelt… de kell az egészséges felsőbbrendűségi tudat.
– Nem égő naplót vezetni, és hogy vezettem–e naplót… hát… ez szerintem egyelőre a privát kis titkom marad. – mosolyodtam el pimaszul, hisz az még a jövő zenéje lesz, ennyire nem fogok hajtani rá…egyelőre.

- A bélyegek amúgy sem érdekelnek... - De tényleg nem, minden más... szóval a többi, az viszont nagyon! Valamelyest igaza volt a dologgal kapcsolatban, bár nálam még senki sem próbálkozott a bélyeggyűjteményével és azt hiszem le is lomboztam volna vele mikor közöltem volna, hogy mennyire hidegen hagy a dolog és ő is ha már itt tartunk. Pocsék érzés lehet, az amikor nem tudsz a másiknak az érdeklődési körére hatni vagy csak a nagyon rossz kérdéseket teszed fel és a nagyon rossz helyen tapogatózol. De ez most más. Nagyon is érdekelne a dolog.
- Különben sem hiszem, hogy volna... - Mármint bélyeggyűjteménye. Na de akkor mégis mivel hozakodna elő? Na jó, most már nem csak a tényeken, de még a saját gondolataimtól is előtörik belőlem a nevetés. Hogy mi ütött belém?
- Még te sem? - Adhattam volna csak egyszerűen igazat is, de az túl sablonos lett volna és semmi több. Azt meg hát nem akartam még ha úgy is lett volna. Mert szerintem az emberek folyton elégedetlenek mint saját magukkal mint az életükkel, de persze ez nagyban eltér attól a látszattól, amit a külvilág felé mutatnak legalább is attól amit mutatni szeretnének.
- Ez most annyira nem fair... - először csak beszélünk róla, ami persze kérdéseket szül és amikor felteszem hárít...

- Én se tudom megérteni azokat, akik gyűjtik... de komolyan... mi a jó ebben?! Mármint elhiszem, hogy biztos értékesek, meg minden... de nem hiszem, hogy visszanézném őket... csak papír darab... bár a könyv is, de azért az egy izgalmas élményt nyújt... a bélyeg, meg csak bélyeg marad. - de egyáltalán honnan jöhetett maga ez a szöveg is, hogy valakit így akarnak felszedni, hogy nézze meg a bélyeggyűjteményét... megnézni?! Akkor már unalmába tényleg inkább szexelnek, hacsak az illető nem valami vén öreg... de azok meg perverzek... és mindig csak a régi időkről mesélnek, visszasírva fiatalságukat és irigykedve a mostani fiatalokra... jesszusom, mi van ha már én is lassan ilyen vagyok?!
- Nem, nincs bélyeggyűjteményem... de van más különlegességem, amivel előrukkolhatnék... borok, vagy pezsgők... vagyis nem, azokat már megittam a legtöbbjét... de a kéziratok még mindig jó szöveg. - nevetem el magamat.
- Hát... egy újabb titok, amit nem tudsz meg egy hamar... - szemtelen mosoly. De hát persze, hogy nekem is van gyengém, amin változtatnék... nem is bírnék úgy a tükörbe nézni, ha egy beképzelt seggfej lennék, aki ajnározza magát... na, jó... olykor kicsit az vagyok, de sosem mondom, hogy én vagyok a világ ura!
- Az élet sem az... - mosolyodom el ismét, majd a kávémba szürcsölök, na jó... kulturáltan kortyolok belőle. - De mondjuk egy vacsora, és akár elmondok olyan dolgokat is, amit senki sem tud...

- Mindkettő valamiféle élményt vagy emléket hordoz, de egy könyv tényleg sokkal izgalmasabb mert újból fel lehet lapozni és újra lehet élni. - Különben sem értettem soha, hogy mi érdekes lehet egy efféle gyűjteményben leszámítva mind azt ami itt most elhangzott, szóval azon kívül... Szerintem semmi. Kényes egy hobbi és nem is működik egyik napról a másikra. Idő kell hozzá precizitás és jó sok türelem, gondolom. Az íráshoz viszont csak tudás és jó sok azaz szerteágazó élénk fantázia és már semmi sem szabhat határt. Ez valahogy sokkal jobban fel tudja kelteni az érdeklődésemet mint néhány papírdarab beragasztva egy tíz centiméter vastag könyvbe. El is aludnék míg végiglapoznám. Az senkinek sem nyújt semmit, csak is magának annak aki csinálta.
- Azért biztosan akad ott még egy-két üveg valahol elrejtve megbújva?! - Ha már a kéziratok közelébe jutni tabu és még bélyeggyűjteménye sincs, szerencsére. Mert persze az érdeklődést is meglehet játszani, de csak rövid ideig meg, az után már nem olyan meggyőző mint eleiben.
- Egy hamar? Szóval azért nem lehetetlen, csak nem könnyű? - Figyelek ám! Figyeled? Elégedetten mosolyodtam el... Általában nem szokásom mások szavait kiforgatni és remélem most nem ez történt, mert akkor egy egészen kicsikét csalódott lennék.
- Ez viszont már bosszantóan jogos és igaz. - Azt hiszem, legalább is úgy érzem kezdek alulra kerülni. Nem lesz ez így jó.
Majdnem kibukott belőlem az a kérdés, amivel kis híján, de elárulhattam volna magam.
- Hm, ez már egész ígéretesen hangzik. Mondhatni visszautasíthatatlan... - Nem csak mondhatni, számomra az is. De akkor ez most egy randi vagy csak kegy szimpla vacsora vagy mint egy ajánlat? Kiderítem.

- Talán egy magán gyűjtemény sokkal személyesebb… bár tény és való, hogy a könyvek is rengeteg dolgot árulnak el az emberről. – hogy mondjuk egyedi-e, különc, vagy követi a divatot, és azt olvassa, amit mindenki más. Hogy gondolkodik, érzelmes-e, vagy leendő pszichopata gyilkos?! Milyen a képzelete, mennyit olvas, vagy csak dísz a polcokon a sok kötet?! A lírai vagy a prózai műveket szereti?! Válogatós, keresi önmagát, vagy a szokások rabja, és minden kedvenc írójától megvan az összes kötete… és tényleg szereti-e őket, vagy csak magát az írót… rengeteg dolog van!
- Egy ilyen csinos hölgyet nem is kínálhatnék meg sima csapvízzel. – mosolyodtam el, ismét bevetve a szokásos megnyerő mosolyomat, amivel le vagyok fotózva általában a könyvek borítójára.
- Nem hiszem, hogy az a fajta ember lennél, aki szereti a könnyebb utat választani. – tetszett a mosolya, bár mi tagadás, az egész leányzó túl gyönyörű volt, hogy igaz legyen… azt hiszem megvan az új múzsám!
- Attól még visszautasíthatod… de bevallom, kicsit fájna… de hogy ne érezd rosszul magad… te döntöd el, hogy egy szimpla csevegős vacsora legyen, vagy egy ismerkedős randevú… - randi, legyen randi! Mármint bevallom, nem is tudom milyen egy szimpla vacsora.

- Így talán egy könyv még személyesebb. - Mert hát ha elém tolsz egy bélyeggyűjteményt, attól még nem fogok elalélni vagy sokkal többet meg tudni rólad. Maximum annyit, hogy gyűjtő vagy na meg persze türelmes és precíz, de hát ettől nem hiszem, hogy sokkal boldogabb lennék. Épp ellenkezőleg. Nem sok kedvem volna harcba szállni néhány papírdarabbal a figyelemért. Egy könyvről meg legalább el lehet beszélgetni, ami mondjuk egy nem rossz kiindulási pont mint téma.
- Hm, tényleg hasonlít. - Pillantok rá majd egy pillanatra a monitorra majd vissza rá. A monitorról is ő mosolygott vissza, csak hogy sokkalta de kisebb kiadásban és így azért mégis csak jobban tetszik és annyival megnyerőbb is. Mert egy fényképen annak látsz aminek én akarom, hogy lás, a való életben viszont ez nem csak így megy.
- Jól látod. Tényleg nem... - Mosolyodom el ismét. Mind eddig úgy figyeltem rá, hogy közben a kávém szépen kihűlt, na de hát ez van. Elkalandoztam. Azért újból belekortyolok, mert itt hagyni azért nem fogom, még ha nem is ugrálok különösen a hideg kávé után.
- Csak az önérzetednek. - ezen a téren viszont megnyugodhat. A legkevésbé sem áll szándékomban visszautasítani.
- Nem tudom milyen egy szimpla csevegős vacsora, szóval szerintem a második lesz. - Nem terveznék előre, mert akkor úgy sem jön össze, már csak azért sem. De nekem még tényleg nem volt részem szimpla csevegős vacsiban, de ha még annak is indult akkor sem az lett belőle...

– Az biztos. Főleg, ha az ember maga írja… – mosolyodtam el, de hát nem így van?! Ha magad írod a könyvet… bár nekem nem mondom, hogy kedvenceim, amiket írok, szerintem még soha vissza se olvastam egyiket sem. De elég önimádó is lennék, ha a saját könyveim lennének a kedvenceim. Szeretek olvasni, és ugye engem is befolyásoltak, van aki hatott rám. De annyi biztos, hogy a polcokon szereplő könyvek meghatározzák az embert. De mit ne mondjak, itt–ott el van dugva egy–két izgalmas könyvem, de hát kinek nincsen?! Nem szem előtt vannak, hacsak valaki nem szemfüles és nem szúrja ki rögtön a képes Kámaszutrát vagy egyéb ilyen kellemes romantikus ponyvákat…szoktam ilyet olvasni, épp tervezek, hogy írok egyet, amikkel meg lehet szólítani a nőket, és azon is élvezkednek, mint a Szürke ötven árnyalata és társai…próbálom megérteni azt a könyvet, még olyan klubokba is… na, ez most lényegtelen.
– Ez a lehengerlő mosolyom… fogadok sok könyvet ez miatt tudok eladni. – nevettem el magamat, ahogy nézte a két képet és levonta a következtetést, hogy tényleg én vagyok rajta.
– Jó megfigyelés az író egyik nemes tulajdonsága. – kacsintottam rá, majd én is megkevertem a kávémat, és belekortyoltam, kissé kihűlt, ilyenkor valami pocsék íze van, de ha tejjel felöntené az ember, még lenne valami íze, de így.
– Bevallom, én se… csak nem akartam annyira nyomulni. – mosolyodtam el ismét. – De tudod mit, legyünk spontának… az író se mindig tudja, hogy mi lesz a következő mondat, főleg nem hogy mi lesz a vége… még nekünk is tartogatnak meglepetést az oldalak… – volt így, hogy csak írtam és írtam, és mire a végére értem meglepődtem mi történt benne.
– De akkor mondjuk hétre nálad leszek, úgy megfelel?! – már csak címe kell a hölgyeménynek, és a neve. Nem is gondoltam volna, hogy milyen izgalmak történhetnek egy kávézóban… a fenéket, a könyveimben is mindig van ilyen kis szösszenet!

- Szóval, ha már az összes könyvedet olvastam akkor el lehet mondani rólam, hogy mindent tudok rólad amit tudni érdemes? - Egyébként koránt sem hiszem, hogy már mindent tudok róla, amit valóban tudni érdemes, de ugyan akkor azt sem hiszem, hogy már elkéstem volna ezzel, épp ellenkezőleg. Vitathatatlan, hogy így élőben sokkal jobb mint a sorok között olvasni és kutakodni. Mert ha egy könyvnek felteszek egy kérdést egyáltalán nem biztos, hogy oldalain meg is találom a választ, azt a választ amit kerestem.
- Nos, le vagyok nyűgözve. - Mosolyom vetekszik egy fogkrémet reklámozó nőcskéjével, vagy nem is,,. Az enyém sokkal édesebb. Annak kell lennie.
Van abban valami amit mond. Egyre biztosabb vagyok abban, hogy élőben minden sokkal jobb. Az világos, hogy az író a könyveiben szól az olvasóhoz, de itt most csak mi ketten számítunk. Próbálná most meg valaki pofátlanul idetolni a hátsóját... Húzzanak sorsot...
- Sok más mellett, igen. - Az is, igen. Erre úgy körülbelül tíz percet követően rájöttem miután beléptem a kávézóba és mondhatom tetszett az amit látok, nagyon is. A megfigyelés rendkívül fontos, de az is hogy tudjon bánni a szavakkal és hogy ezt ne csak a monitorja előtt tegye.
- Igen, de ezt a könyvet most nem egyedül írod, vagy? - Tettem fel a kérdést miután abba bírtam hagyni a nevetést. Sejtettem, hogy neki se lehet túl sok fogalma a szimpla csevegéses vacsorákról. Hogy ebből mi lesz azt senki se tudhatja, de érdemes próbára tenni... és igaza van. Soha sem tudod mit tesz fel a másik következő kérdésnek vagy hogy mit fog válaszolni, esetleg mi jut az eszébe... és te magad sem tudhatod, hogy az majd mit fog belőled kiváltani amíg az meg nem történt és nem szembesültél vele.
- Várni foglak. - Több is mint tökéletes. A táskámba kezdtem el kutakodni, hogy fel tudjam neki valahová írni a címet, telefonszámot... mert azt sem jöhet rosszul ha tudja és a nevemet dacára, hogy már tudja. De ebbe most inkább nem mennék bele. Csak felcsúsztattam az asztalon a kis papírdarabot és azt hiszem azt már mindenki tudja, hogy ezek után mi jut eszébe egy nőnek legelőször?! A legfontosabb kérdés...

Késő délután van, kis szél kavarja fel a levegőt. Ahogy kinéztem az ablakon, nagyon nem tetszenek azok a felhők. Esni fog ebben biztos vagyok. Bámulok ki az ablakon, mikor megjelennek rajta az eső cseppek. Csak sóhajtok egyet, mert esőben nem lehet semmit sem csinálni, most is unatkozok. Mivel egyedül vagyok otthon, ezért úgy döntök, hogy valami szocializált helyre kell mennem. Fogom a kabátomat, a kapucnit a fejemre hajtom, majd elindulok. Még csak csepeg, nem árt senkinek, de remélem, hogy mielőtt a nyakamba zúdulna az egész odaérek a kávézóba. Most azt választottam, mert ott lehet a legtöbb ismerőst elkapni, hiszen mindenki egy helyre jár. Lépteimen gyorsítok, amint kezdem érezni, hogy egyre jobban esik. Ilyen az én formám, teljesen elázva fogok megérkezni, ami gáz. Épp ezért még gyorsabban megyek, már látom a sarkon a kávézót, ahova tartok. Remek, csak odáig bírjam ki. Épp, hogy beléptem mikor elkezdett dörögni és villamlani. Az esőt, mintha dézsából öntenék. Kifújom a levegőt, a kapucnimat leszedtem, majd egyenesen a pulthoz megyek, ahol kérek egy kávét. Most nincs kedvem máshoz, de azért még mellé jön egy süti is. Kifizetem majd leülök az egyik asztalhoz és elkezdem enni a sütimet, miközben nézem az ablakon át a vihart és az embereket, akik menekülnek az eső elől. Egyre nagyobbat dörren az ég és a villámlás is egyre világosabb. Izgalmas, teljesen belemerülök eme természeti "csoda" látványába.

Még szerencsém volt, hogy annyira nem kapott el az eső, mint akik kint maradtak és nem tudtak „fedezékbe” húzódni. Most őket nézem a meleg helyiségből és némelyik helyzetnél akaratlanul is mosolyra húzódnak az ajkaim, amikor például egy bunkó autós belemegy az útszéli pocsolyába, ezzel lefröcskölve a járókelőket. Nem tehetek róla, de vicces, bár tudom, ha ez velem történik meg, szitkozódok. Még van pár órám, mielőtt Charlotte végezne, remélem, hogy addig eláll az eső, vagy legalábbis egy kicsit enyhül. A kávém előttem gőzölög, szinte annyira belefeledkezek a saját gondolatomba, hogy csak akkor eszmélek fel, mikor meghallom az ajtó feletti kis harang hangját, ahogy belép egy agyon ázott lány. Egyből felé fordítom a fejemet, hogy megnézzem, egy kicsit sajnálom szegényt, mert látom, nagyon elkapta az eső. Körbe nézek és azt veszem észre, hogy eléggé sokan nevetnek rajta, van aki próbálja a jó kedvét eltakarni, de nem megy neki. Megforgatom a szemeimet, majd beleiszok a kávémba, végül felállok és odamegyek hozzá.
- Látom jól eláztál. – Elhúzom a számat, ahogy melléérve végig nézek rajta. Leveszem a pulcsimat és a hátára terítem, eléggé hideg lehet és nem akarom, hogy megfázzon, bár azt nem tudom, hogy miért, de szeretek az embereken segíteni, főleg ha látom, hogy mindenki rajta gúnyolódik. Rájuk nézek és megvető pillantást mérek rájuk, bár nem hiszem, hogy elérnék ezzel valamit, viszont némelyik abbahagyja a nevetést és visszafordul az újságjához, hogy tovább folytassa az olvasást, miközben a kávéját szürcsöli. Ha engedi, akkor odavezetem az asztalomhoz és leültetem, magammal szemben, én meg újból helyet foglalok. Még pár szempár van, aki felé pillantgat, aztán el is múlik ez a kezdeti érdeklődés, így már megint nyugodt a kávézó.
- Kész ítéletidő van kint. – Megforgatom a szemeimet, és kipillantok az ablakon. Még mindig szakad, de már nem annyira, mintha dézsából öntenék. Remélem, azért valóban enyhülni fog az idő, mert nem akarok tüdőgyulladást kapni, Charlotte nem is örülne neki, ha megbetegednék.

Chad & Sera

Hogy én mennyire tudom utálni ezt az esőt. Nem azért mert ne lenne hasznos, hanem azért, mert mindig megjárom. Ez is Alex hibája, mert ha nem venné el azt a nőt, akkor nem haragudnék rá és nem kellett volna eláznom. Teljes mértékben az ő hibája, és meg is mondom neki, ahogy hazaérek ebből az óceánból. Remélem, hamar eláll az eső, nem szeretnék ennél is jobban elázni, bár nem tudom, hogy lehetne még jobban vizes lenni. Elég könnyen megfázom, nem erős az immunrendszerem, amit az igazi szüleimnek köszönhetek. A Ginegeen családban elég ritka a megbetegedés, kivétel vagyok én, miért nem lennék én az? Hisz én vagyok az egyetlen vörös hajú is a családból… Utálom azt, amikor az emberek rajtam röhögnek, de most mégis megteszik, és jogosan. Röhejesen nézek ki, és az se segít a helyzetemen, hogy a telefonom sincs nálam… most nagyon haragszom magamra, amiért ilyen hülye voltam. Meg kellett volna néznem az időjárás jelentést, vagy valamit, esetleg megbeszélni Alexxal, hogy eljön értem. Most már nem fogok ilyen hibát véteni, megteszek minden tőlem telhetőt. Kissé megijedtem mikor egy férfihangot hallottam a hátam mögül, majd egy puha anyagot a hátamon.
- Igen… - válaszoltam megszeppenve, miközben követtem egész az asztaláig, ahol leültem vele szembe. Igazából nem ismert a srácot, de nagyon rendesnek tűnt. Hirtelen minden elhallgatott már nem nevettek rajtam az emberek, és én kezdtem megnyugodni. Bár a ruhám még mindig csurom víz volt, de a felsővel a hátamon már nem biztos a tüdőgyulladás. Mondjuk, akkor odatenném Alexot, hogy ápoljon, biztos nagyon örülne neki, hogy engem babusgathatna.
- Nekem mondod? Azt hittem sose érek ide, pedig nem is jöttem messziről. – mondtam mosolyogva, és a teás csupromat kezdtem el szorongatni. Reméltem felmelegíti lefagyott ujjaimat. [lightseagreen]– Nagyon kedves volt tőled, hogy odajöttél hozzám és segítettél… hogy tudnám meghálálni a kedvességedet?[/color] – kérdeztem arcát nézve, s kissé szégyenlősen. Nem vagyok én az a nagyszájú lányka, de most még jobban zavarban voltam.
- Sera vagyok, na és téged, hogy hívnak kedves megmentő? – mosolyom vigyorgássá ment át, miközben belekortyoltam teámba. A forró lötty felmelegítette hangszálaimat, de még mindig fáztam, nagyon is.

Nem szeretem, ha egy nő bármilyen bajba kerül, azt meg pláne nem, hogy más nem segít neki, csak a kárán nevet. Szinte elkezdtem érezni magamban az undort mások felé, hogy ahelyett, hogy segítenének egy elázott lányon, helyette kinevetik vagy csak megbámulják. Úgy éreztem, hogy tennem kell valamit, így felálltam, és a hátára tettem a pulcsimat, hogy legalább egy kicsit melegedjen fel. Nem tudom miért, - talán azért mert azt hiszik hozzám jött, talán másért -, de abbamarad a nevetgélés és mindenki visszatér a monoton dolgához, amit elkezdett itt, miután beült ide. Elvezetem az asztalomhoz, bár tudom furának tűnhet, de így legalább senki sem hiszi, hogy egyedül van és tovább kell rajta szórakozni. Egy megmentő lépést tettem annak érdekében, hogy ne hozzák szégyenbe az ismeretlent.
- Én is épphogy elkerültem. Pont akkor sikerült beérnem, mikor elkezdődött ez a szakadás. Örülök is neki, hogy nem áztam el. – Mondom egy halvány mosollyal az arcomon, mert valóban egy kicsit kaptam én is, de az nem volt olyan vészes, mint amit az előttem ülő elszenvedett. Végig figyelem a lányt, fel sem tűnik, hogy nem tudom a nevét, de azt látom, hogy nagyon fázik.
- Itt van nálam a kabát is, ha gondolod odaadom. Igaz, hogy nem fog nagyon melegíteni, de legalább valamit ér. Meg szerintem húzódj közelebb egy kicsit a radiátorhoz. – Javaslatokat adok neki, bár ő fogja eldönteni, hogy valóban elfogadja-e a segítségem, vagy sem. Esélyem sincs arra, hogy megkérdezzem a nevét, mert kérdésre kell válaszolnom, mire csak egyszerűen megrántom a vállaimat.
- Nem kell sehogy. Ez lenne a természetes mindenkitől. De van, aki inkább nevet más kárán. – Elhúzom a számat, ahogy újból körbenézek és megakad egytől-egyig mindegyiken, majd tekintetem visszavándorol Serára. Ekkor jut eszembe, hogy a bemutatkozáson még nem vagyunk túl. Képzeletben homlokon vágom magam.
- Ő igen a bemutatkozás… Ne haragudj, elfelejtettem. Chad vagyok. – Magamban azért durvább szitkozódások folynak le, amiért ilyen bunkó voltam, elvégre ismeretlenként mentem oda hozzá. Látom, hogy egyáltalán nem segít neki a meleg ital, a radiátor és a ruhám. Fogalmam sincs, hogy mit lehetne tenni, de így nem maradhat.
- Nem szerencsés tovább üldögélni ebben a vizes ruhában, mert a végén tényleg komolyabban megfázol. – Kinézek az ablakon, még mindig ömlik és nem úgy tűnik, hogy perceken belül abba fog maradni, sajnos. Sóhajtok egyet, nem tudok vele mit csinálni, azért elég idiótán néznénk ki, mindketten ha elkezdenénk vetkőzni, hogy legalább a pólómat felvegye a vizes felsője helyett. Viszont semmit sem tudok kitalálni, így tényleg marad a radiátor és bízunk abban, hogy nem lesz utóhatása ennek.

Chad & Sera

Igazuk van azoknak az embereknek, akik azt mondják, hogy a legrosszabb természete az embernek van. Jó, nem mindenkinek, de a legtöbb személynek sajnos az van, és ez alól nem mindenki kivétel. A kávézóban lévő emberkék sem arról híresek, hogy segítőkész állampolgárok lennének, de hát ez van, ezt kell szeretni. Nem is vártam semmi mást tőlük, még is csalódottan ültem a helyemen. Mondjuk sokat javított a napomon az, hogy egy rendes pasi kisegített. Nem hiszem, hogy rajta kívül más megtette volna. Lényegtelen volt számomra minden, mert akit akartam volna az nagyban lepottyant. Igen, elhiszem én, hogy sok dolga van egy olyan embernek, aki hamarosan elvesz egy nőt, de a húgára mindig kéne időt szakítani. Főleg, ha olyan húga van az embernek, mint én. Most nem akarom magam fényezni, de remek testvér vagyok, simán szétrúgom a hátsójúkat. Nem nézné ki belőlem az ember, mivel nem vagyok egy magas fajta, és az agresszivitást is kerülöm, nem vagyok a híve.
- Neked aztán nagy szerencséd volt, nekem már nem jutott ebből. Ha fél órával hamarább engednek ki, akkor talán sikerült volna megúsznom száraz ruhákkal, de akkor is a bátyámat hibáztatnám ezekért. Lehet, hogy én is hibás vagyok, mert hát nem hoztam esernyőt, de jobb más valakit hibáztatni, nem igaz? – kérdeztem jobban összehúzva magamon a ruhát, és próbáltam nem arra gondolni, hogy vizes vagyok. Elkezdett járni az agyam, már rég messze járt, inkább Alexon járt, mint szokott. De most más volt, azt az emléket játszotta le, mikor kint voltunk a mezőn ezelőtt két évvel. Egész nap ott feküdtünk és csak néztünk ki a fejünkből, boldog voltam akkor, mint még soha. Az volt életem legjobb perce, megcsókolt, heves csókcsatába kezdtünk majd magára húzott. Hajába csúsztattam ujjaimat, mire felnyögött, a többi meg már történelem… Felmelegített valamennyire az emlék, kissé el is pirultam, nem kellett volna erre gondolnom, de égető érzés volt, és segített is rajtam. Bár nem fogok meztelenül járkálni, mert azért nincs melegem.
- Nem kell köszi, így is vizes lesz a pulcsid, nagyon sajnálom, hogy eláztatom a cuccaidat. – mondtam bocsánatkérően miközben közelebb húzódtam a radiátorhoz. Segített valamennyit rajtam, és ez jó volt. De még mindig nincs 40 fokos meleg idő rajtam. – Manapság az emberekből kimaradt a segítőkészség, de látom még nem mindenkiből. Még egyszer köszönöm.
Nagyon hálás voltam neki, amiért segített rajtam, majd hirtelen megjelent a kedves pincérnő, és hozzám szólt. Mondta, hogy van egy csereruhája az öltözőben, nem nagydolog, de sokkal jobb, mintsem vizes ruhában ülni. Elnézést kértem Chadtől, és gyors elmentem átöltözni. Sokkal jobb volt száraz ruhákban ülni, egy farmert kaptam, és egy felsőt, amire rávettem a kapott pulóvert.
- Sokkal jobban vagyok, iszonyúan jó száraz ruhákban lenni. Ezt még megkeserüli a bátyám, de mesélj valamit. Merre jársz egyetemre, hogy még nem láttalak? – kérdeztem felhúzva szemöldökömet, újabb teát kérve Nancytől.

Egy gyors ismerkedés és már is egy asztalnál ülünk. Elnézem itt egyik sem ennyire gáláns, mindenki csak ült és röhögött. Néha tényleg nem értem, hogy mire jó ez, de én büszke vagyok magamra és anyukámra, hogy megtanított erre. Kicsit sajnálom a velem szemben ülőt, mert eléggé elázott és tudom milyen ha vizes ruhában kell egész nap ülni. Tulajdonképpen fogalmam sincs, hogy ilyen helyzetben mit lehetne mondani vagy tenni, de engem most meglőttek.
- Igaz, mindig könnyebb valaki mást hibáztatni. De miért nem hoztál esernyőt? Elvégre reggel sem sütött hétágra a nap, lehetett számítani erre. - Nézek a szemeibe, nem mintha én hoztam volna esernyőt, de én szárazon megúsztam. Fogalmam sincs, hogy milyen lehet a bátyja, és milyen ha valakinek van testvére, de én mindig úgy voltam vele, hogy az idősebbre kell kenni. Azért így belegondolva még egy halvány mosoly is megjelenik az ajkaimon. Elég idiótán nézhetek ki, de majd ráfogom arra, hogy elpirult.
- Lehet lázad lesz, mert elég piros az arcod. - Jegyzem meg, immáron a mosolyom is eltűnik. Azért nem lenne jó egy tüdőgyulladás, valami meleg kéne. Jó sok meleg folyadékot kell inni, de amíg így didereg nem hiszem, hogy megtudna inni úgy egy forró csokit, hogy ne borítsa magára.
- Ne is törődj vele. Hamar megszárad a radiátoron. - Legyintek egyet, majd beleiszok a csészémbe. Kezd elfogyni, aminek nagyon nem örülök. Tekintetemmel a pincérnő után kutatok, mikor meghallom Sera hangját, így rá nézek.
- Ugyan már, nincs mit tényleg. Kérsz egy forró csokit? - Vonom fel a szemöldökömet, majd hirtelen megjelenik a pincérnő. Eléggé megijedtem, de azért gyorsan elmondom neki, hogy én szeretnék egy forró csokit, hogyha Sera kért, akkor neki is rendelek, majd hagyom, hogy mindkettő elmenjen.
- Kedves volt tőle, hogy odaadta. Így valóban jobb. Ugye a ruhákat radiátorra tetted? - Nem akarom hülyének nézni, de ha valaki siet átöltözni, akkor nem mindig szokott ilyenekre gondolni.
- Ide járok a városi egyetemre, vendéglátósnak készülök. De lehet, hogy majd elvégzek még egy szakmát. Igazából most már valamit dolgozni is kéne a suli mellett. - Rántom meg a vállaimat, ez csak amolyan hangos gondolkozás volt. Én sem nagyon láttam még a lányt, de nem törődtem vele eddig, mert elég nagy ez a város, hogy mindenkit ismerjek.
- Itt laksz a környéken? A bátyáddal kettesben? Vagy a pasiddal laksz? - Érdeklődök, bár remélem nem túl személyes, hogy rákérdeztem van-e valakije. Nem szeretném elijeszteni, de közben meg is jön a forró csokim, amit elkezdek inni. Egyszerűen imádom, ahogy itt eltudják készíteni, mennyei.

Chad & Sera

Az az egész Alexander hibája. Lehet, ha nem venné el azt a nőt, akkor én sem haragudtam volna rá, és elhozhatott volna. Lehet jobban figyeltem volna az időjárásra, és lehet, sokkal jobb állapotban lenne a hajam, a ruhám, mindenem. De ennek így kellett lennie nem érek el vele semmit, ha most őt hibáztatom mindenért, bár tény és való, hogy ez az ő hibája. Végül is mindegy, majd ha eláll az eső, akkor úgy is felhívom és megkérdezem, hogy nem e lenne kedves és vinné haza az ő egyetlen vörös hajjal rendelkező hugicáját? Remélem nem fog nemet mondani, bár nekem nem szoktak azt mondani, főleg nem ő, akit annyira szeretek…
- Hát, amikor én kiléptem az erkélyre akkor hétágra sütő nap volt, és azt hittem nem fog beborulni. Meg az is tervben volt, hogy eljön értem az én egyetlen testvérem, de gondolom megint elfelejtett, esetleg a menyasszonyával van… és.. – nem tudtam befejezni a mondatot, jobban mondva nem akartam befejezni. Nem szeretem Cassyt, és nem is fogom. Elszakított a bátyámtól, akivel több volt köztünk, mint testvéri kapcsolat, de ez lényegtelen. Nem kell mindenkinek erről tudnia.
- Á nem hiszem, ennél keményebb fából faragtak. Meg az immunrendszerem elég kemény, szóval nem lesz gond a megfázással, simán legyűri. De azért köszönöm, hogy aggódsz. – válaszoltam mosolyogva, miközben a teámat kortyoltam. Kissé remegtem még az átázott cuccoktól, de már nem voltam annyira átfagyva, mint eddig. Soha többé nem fogok, rövidnadrágot venni mikor nem tudom, hogy száz fokos meleg lesz, bár remélem nem lesz annyi. Imádom a nyarat, akkor sok jó dogot csinálhat az ember, és rengeteg helyre elmehet, ahová télen nem. Télen is ellehet, de én nem szeretem, mikor minden csupa hó és nem lehet napozni, vagy tollasozni. A legjobban a hegyekbe szeretek menni, ahol rengeteg időt töltünk a családdal nyáron.
- Kérek, imádom a forró csokit, bár itt még nem ittam. Remélem, rendesen elkészítik, mert csak a legjobb forró csokit viszem magamba. Egyszer már megjártam, az óta félek egy kicsit ezektől az italoktól, de ha te is olyat kérsz, akkor rossz nem lehet, nem igaz? – kérdeztem mosolyogva, miközben a pincérnő megérkezett.
Sokkal jobb volt száraz ruhákban leülni, és már nem kellett attól tartsak, hogy felfázok, ami azzal jár, hogy nem lehet gyerekem. Az egyik osztálytársam nővére már járt így, és az óta nem tud teherbe esni. Nekem pedig minden vágyam egy gyerek, nem most, majd később, de addig vigyáznom kell magamra.
- Igen, odatettem. Majd meg kell még párszor köszönjem neki, nagyon rendes volt tőle, és persze tőled is. Szóval köszönöm, és én állom a forró csokit. Legalább ennyit viszonozhassak a kedvességedből. – olyan hangon mondtam, hogy azt nem lehet elutasítani. Ha egyszer valamit a fejembe veszek, akkor az úgy is van, és ez ellen senki nem tehet semmit.
- Itt lakok a környéken… vagyis na, attól függ, milyen nagy környéket keresel. Csak a mi házunk lehetne egy egész környák. Nem, a nevelő szüleimmel és azoknak a gyerekeivel élek, meg a másik fogadott testvéremmel. Elég nagycsalád vagyunk. Á, dehogy… Nincs nekem olyan, nem még, hogy vele lakjak. – mondtam mosolyogva, miközben belekóstoltam a forró csokimba.

Hallgatom a velem szemben ülőt, hogy mik voltak az időjárási tapasztalatai. Lehet, hogy én azért számítottam rá, mert néztem a tv-t és ott mondták, hogy várható zivatar, vagy amikor kiléptem a házból, már be volt borulva. Végtére is nem tudom, hogy melyiknek köszönhetem, hogy nem áztam el annyira, mint Sera.
- Az esküvő eléggé elfoglalja az embert. - Halványan mosolygok rá, bár én nem ismerem a bátyát, de azt látom, hogy nem nagyon örül ennek az esküvőnek, viszont nem kérdezek rá, mert nem az én dolgom. Nem is ismerjük annyira, hogy ilyeneket kérdezgessek, majd elmondja, hogyha szeretné.
- Nem baj, azért vigyázz, mert lehet, hogy nem számítasz rá és mégis megfázol. Jobb az ilyennel vigyázni, mert nem tudom, te hogy vagy vele, de én utálok beteg lenni. Csak a kín van, ami a legrosszabb. - Elhúzom a számat, majd belekortyolok a kávémba. Meg is iszom, majd rákérdezek Seránál a forrócsokira. Nekem már nem lenne szabad a mai nap több koffein tartalmú italt innom, mert tuti, hogy éjszaka a szívem annyira fel fog pörögni, hogy már fájni fog. Ezért inkább maradok a második kedvencemnél.
- Nekem itt ízlik. Igaz nem olcsó, de megéri kiadni érte a pénzt. - Mondok véleményt a forró csokiról, én mindig megállok itt inni egyet, mert tényleg megéri. Megvárom, míg elmegy átöltözni, azért, hogy száraz ruhában legyen. Kérek addig két forró csokit, majd érdeklődök.
- Húha, nő fizessen a társaságomban? Talán ebbe az egybe belemegyek, de a többit én fizetem. - Halványan mosolygok, nem szeretem, ha egy nő fizet a társaságomban, mert nem illik. Tovább érdeklődök iránta, ha már így összehozott minket a sors.
- Áh, értem. Szóval akkor jó nagy birtokon élsz. - Jegyzem meg kedvesen, amolyan elraktároztam az agyamban a többi információval együtt. Kicsit kikerekednek a szemeim, ahogy az utolsó mondatához ér.
- Nincs?! Pedig elég csinos vagy, biztos vannak jelentkezők. - Döntöm oldalra a fejemet és megvárom, hogy belekóstoljon a forró csokiba.
- Na, hogy ízlik? - Kérdezem kedvesen, majd én is iszok a sajátomból, majd megtörlöm a számat, hogy ne legyen kakaó bajszom.