A kávé kellemesen meleg volt. Gőzölgött még mikor belekóstoltam. A kezeimet karba téve helyezkedek el a széken. Mivel nem vagyok alacsony, a lábam az asztal másik oldalán bukkan ki.
Na jó, nem mintha olyan magas lennék, meg ezek az asztalok is rövidek. Olyan pozícióba vagyok mint egy durcás kölyök aki pofont kap a szüleitől pedig jól tudja, hogy neki van igaza. Több embernek is észre vettem a pillantását akik vagy az arcom vagy a tetoválásokat az alkarjaimon nézték. Idegesítő. Nem kicsit. Egy középhangos köhentéssel jelzem, hogy nem veszem jó néven.
Rohadékok. Az asztal túlsó felén egy újság van. Felkapom és beleolvasok. Egy fickó meghalt miután elütötték. Cserbenhagyásos gázolás. Leveszem a szemüvegem majd megtörölgetem.
Hirtelen egy energikus hangot hallok magam mellől.
- Elnézést, mi már nem találkoztunk valahol?
Visszaveszem a szemüveget még csak megtörölni sem volt sok időm. Szemöldök ráncolva nézek az idegenre.
Fiatalos, húszas évei végén járó, közép hosszú nagyságú barna hajjal. Abszolút nők bálványa.
Megrázom a fejem lassan.
- Nem, nem hiszem.- válaszolok halk, öblös hangon.- Kellett volna?

Ez is úgy indult mint minden átlagos nap. Felkeltem, megettem a reggelim (nagy részét), lezuhanyoztam, fogat mostam és munkába indultam. Erre elb@sszák a napom!!
Először valami öltönyös fickó zaklat engem és mindenféle kérdéseket add fel nekem, aztán Lendo hív fel, hogy jó lenne ha elmennék valami buliba, most meg valami csajok kedvence fickó piszkál azzal, hogy nem láttam már-e valaha! Nem lehet egyszer, egy nyugis és békés napot eltölteni?! Ilyen nagy kérés lenne?!
Mindegy hagyjuk is. Tegyünk úgy mintha mi sem történt volna. Higgadt arc, csak semmi dühös kifejezés. Az első kérdésre behunytam a szemem majd egy sóhajtást követve válaszoltam.
- Ziher.
Nyújtózkodtam egyet majd újra magam elé emeltem az újságot és olvasni kezdtem. Talán így letudom koptatni.
Francba ez leül! Már pont nyitottam volna a számat, hogy álljon fel onnan és húzzon a francba mikor újra megszólal.
- Lemerném fogadni, hogy találkoztunk már valahol, talán csak futólag, de akkor is.
Most erre mit válaszoljak?! Rá se nézve megvontam a vállam.
- Lehetséges. Kicsi a világ.

Egyre idegesítőbb volt ez a férfi. Mit akar?! Miért dumál ennyit?! Na jó tudom, hogy nem kéne udvariatlannak lennem, de kit érdekel?
Az első válaszára még csak meg se mukkantam és a másodikra sem akartam mikor megcsörrent a telefonom. Néhány ember felkapta a fejét a hangos zene miatt ami a mobil hangszórójából áradt ezért gyorsan benyomtam.
- Halló?- dörmögtem bele a telefonba.
- Csá, itt James. Miért tetted le a telefont?
Sóhajtottam egyet.
- Jó okom volt. Figyelj, tudod, hogy mi a véleményem a bulikról és egyebekről.
- Á, értem. Akkor bocs, hogy élek.- morgott Lendo.
Szó nélkül kinyomtam a telefont majd a srácnak a kijelentésére válaszoltam.
- Nem csak a te társaságodért, de még csak mások társaságáért sem rajongok.- dörmögtem.
Legalább őszinte vagyok!

Éreztem magamon érintését, ám mégis túlságosan is beleéltem magam a problémám ecsetelésébe így elmaradt az, hogy rámosolyogjak, amiért megpróbált megnyugtatni. Ahogy az ajtónál ismét megérintett, megálltam, furcsa tekintettel nézve Nickre, amint a becenevemen szólított. Ez olyan új volt.. annyira furcsa, hogy már csak ezért is megálltam. Felpislogtam rá megszeppenten, mert biztos voltam abban, hogy elküld engem a fenébe a "csapjunk-bele-a-közepébe" gondommal na meg hogy szinte kényszerítettem rá, és ahogy meghallottam, megint csak egy ideig érlelgettem magamban a választ. Ó, nem szakítottam én félbe. Hagytam, hogy beszéljen, hagytam, hogy felfogjam, amit mondott. Lassan elmosolyodtam, ahogy magamban megismételtem, hogy benne van, annak ellenére is, hogy már a kávéfajtákat kellett volna magamban sorolgatnom. De kit érdekelt, amikor éppen BENNE VAN? Mégis leküzdöttem a késztetést, hogy a nyakába ugorjak, amiért igent mondott nekem, és még csak a puszimmal sem nyálaztam össze arcát, amit azért.. megérdemelt volna, de csak elmosolyodtam hálásan, végül pedig bólintottam is bizonytalanul.
- Igen, egyszer majd kellene vele beszélnem. Előbb, mint utóbb - félrepislantottam, mert ebben a pillanatban képtelen voltam nézni azokat a kék szemeket. Túlságosan is átláttak rajtam. A fenébe, hogy úgy éreztem, pár hét ismertség után néha többet tudott rólam, mint amit én magam huszonnyolc év alatt is csak összekuporgatni tudtam. Oké, mégsem tudtam ellenállni, gyorsan megöleltem őt, de nem túllépve a munkatársi viszonyt, és még csak a vállát sem lapogattam meg. Az már tényleg túl bizarr lett volna.
- Oké, akkor.. előbb a kávé, mert most tényleg le kell innunk magunkat - felnevettem halkan utalva a holnap estével kapcsolatos közös programra. Mondanám, hogy tökéletesen tudtam, mit csinálok, de halvány lila gőzöm sem volt, mihez lett volna kedve Nicknek. Főleg velem és ráadásul este.

Azon a negyven méteren, amíg oda nem értünk a kávézóhoz hagytam, hogy csend telepedjen közénk, mert meg akartam neki adni a lehetőséget, hogy visszakozzon, de amikor nem történt meg, megkönnyebbülten léptem be a kávézóba, ahol szerencsére nem volt kilométeres sor. Valószínűleg a többség dolgozott velünk ellentétben vagy suliban volt, így mienk volt a pálya.
- Két csokis fánkot kérnék elvitelre, és... hmm - végignéztem gyorsan az árlistán, de már tudtam, mit akartam magamnak kérni. Az volt a kedvencem olyan estéken, amikor egy meleg takaró alá bújva nem zavart meg senki, miközben olvastam. - ... egy fehér forró csokit - rámosolyogtam a fiatal eladó lányra, aki bólintva ütötte be a kasszába az árakat, de felpillantott a remélhetőleg mellettem/mögöttem ácsorgó Nickre.
- Önnek mit adhatok?- mosolyogni kezdett, amitől csak még fiatalabbnak tűnt Michelle, ahogy a névtábláján látni lehetett. Picit arrébb soroltam, hogy Nicknek is teljes rálátása legyen a kávéfajtákra, még akkor is, ha az enyémnek köze nem volt hozzá, de.. úgysem fekszem le még egy ideig, lesz még lehetőségem inni máskor is. Ameddig a férfivel foglalkozott a nő, szemezni kezdtem a pultnál a sütikkel, de csak a szemem kívánta meg.
- Mihez lenne kedved holnap? - pillantottam rá hirtelen elszakítva a tekintetem a kis csoda (gonosz) sütiktől, mire ránk pillantott a nő, kitéve a rendelésünket a pultra. - Film, vacsi, séta, olvasókör.. cicasétáltatás.. - itt viszont félbehagytam a gondolatmenetemet, mert egy éppen betérő vendég is megcélozta a nőt, hogy kérjen valamit magának. A pici dobozt elvettem, ahogy a ténylegesen is forró italomat, hogy egy üres asztalhoz kormányozhassam magam. - De felajánlhatom a fantasztikus kártyatudásomat is - felnevettem halkan, persze csak a standard játékokra voltam képes, vetkőzni pedig póker nélkül is tökéletesen tudtam. Nem mintha azt terveztem volna valaha is.. Elhelyezkedtem kényelmesen a széken, miközben a férfit figyeltem mosolyogva, hogy mennyire sokkoltam, ha egyáltalán megtörtént.

- Igen. Én is úgy hiszem. - helyeseltem a döntésre, de az, hogy félrenézett, engedett némi következtetést arra nézve, hogy nem fog ez ilyen könnyen menni. Hogy kiismertem? Nem mondanám. Persze volt már némi gyakorlatom benne, hogy egyes testbeszédeket felismerjek, arcmimikát, ilyeneket, de igyekeztem ezt nem a barátaimon alkalmazni. Barátaimon.. - véstem újra az eszembe. Mintha nekem lenne is valaki Madame Pompadouron kívül, aki szintén azért tűrt csak meg maga mellett, mert én vagyok az, aki esténként hazaérkezve feltálalom neki az ételt. Sokkal inkább a szolgája vagyok! - lepődtem meg a saját gondolataimon. De legalábbis rég láttam ilyen hisztériás macskát a közelben.
Azután viszont Cordelia lepett meg. Most vagy ennyire elragadtam a gondolatok sűrűjében, vagy csak nem figyeltem fel az apró jelekre, mégis jól esett, amikor közelebb lépett és megölelt. Szerettem örömöt okozni az embereknek. Talán azért mert azt hittem ezzel vezekelhetek, de talán az is lehet, hogy egyszerűen csak jól esett. Mégse hittem, hogy ez, ekkora nagy szó neki, de ha egyszer így esett...

A történet többi részében minden csendes volt. Mondhatom, hogy még mindig a dolog hatása alatt álltam, vagyis sokkal inkább a meglepetés, de a kávézó vastag üvegein túl, a sorban állva már igyekeztem kiverni a fejemből az előbbi képeket. A pultot figyeltem. Vagyis sokkal inkább mindent ami mögötte volt, mégis valahogy megakadt rajta a tekintetem. Csak egy pillanatra és el is kaptam róla, de nem bírtam ki, hogy csak az orrom alatt, de ne mosolyodjak el.
Azután viszont a pult mögött álló lány követelte magának a figyelmemet.

- Öööö.. azt hiszem legyen egy szimpla fekete. Jó erősen. - mosolyogtam most az eladónőre, majd Cordelia kérdése ütötte meg balról a fülemet.

- Na az én macskám egy bandita. - mosolyodtam el szélesen. - Előbb vinnék egy cirkuszi tigrist sétálni pórázon, mint hogy rá akárcsak megkíséreljek ráadni egyet. - nevettem fel már hangosan, útközben belekapaszkodva a saját csészémbe és egy nem is olyan messzi asztal felé intve az állammal, jeleztem Cordeliának, hogy menjen csak, majd én követem.
A két pohár alja alig egymás után koppant az asztal hideg, márványkövén, és kihúzva az orrom előtti faszéket, őt követően én is leültem.

- Hát... ha már kártyatudás, ugyan kárba ne vesszen. - mosolyogtam fel rá a kávémból, lassan megkeverve, mintha lenne is benne valami éppen, talán csak a szokás hatalma, vagy nem is tudom, de csak azután néztem a szemeibe. - Nos... mit szólnál hozzá, ha átjönnél hozzám. Nyolcra. - biccentettem fejjel is nyomatékosítva. - Aztán rendelünk egy pizzát... közben megnézünk valami filmet, éééés... - gondolkodtam el hangosan - azután meglátjuk. - vágtam rá nem is annyira hirtelen mint inkább nem találva differenciát a két oldal között - Vagy teszünk egy hatalmas sétát a ház mögötti parkban, vaaagy.. brillírozhatsz a kártyaasztalon. - mosolyodtam el a számhoz emelve a csészét a kezemben. - Nos... Mit mondasz? - csörrent vissza félhalkan megcsapódva a kisméretű tányéron.

- Rendben, akkor nyolckor. - biccentettem magamnak is egyöntetűen és egy kóbor mosoly valahogy mégis felcsúszott az arcomon. Hogy minek örültem? Nos, ha úgy nézzük nyilvánvaló, hogy igen kellemes perceknek nézünk elébe, de volt ott valami más is. A titkom. Az a titok, amit csak én tudok, senki más, az otthon körülvevő falak, és az alkalomadtán éberen töltött éjszakák. Hogy mások? Nők... Nos, nemigen akadt időm nőkre, amikor csak tehettem a munkába temettem magam, muszáj voltam lefoglalni a gondolatokat, hogy sose merengjek, és szórakozni is.. a két hónap alatt, talán egyszer ha mehettem el, max kétszer, amikor az egyik sikeresen végződött ügyem, egy már nem páciens meghívott egy sörre. Azt hiszem ennyi... Összesen ennyi a társadalmi életem, én meg a macskám remekül elvoltunk mi ketten, meg a fejemben a képek...

- Háááát.. - vettem viszont egy nagy sóhajt kissé hátradőlve a film említésére - Azt hiszem ehhez a segítséged kellene. - mosolyogtam fel megint - Pontosabban az ízlésed... - húztam össze csak elgondolkodva a szemeimet - Rengeteget beszélgettünk az utóbbi időben, de ha minden igaz erről még nem esett szó.. - nevettem fel, mert való igaz. Sose gondoltam volna hogy mi a későbbiekben kikötünk akár egy este is egy helyen, nemhogy közös filmnézés lesz belőle. Mindenesetre.. örültem. Azt hiszem...

A következő szavain viszont muszáj volt újra elmosolyodjak. Hogy elegem belőle? Egyelőre elképzelhetetlennek vettem, szeretném azt hinni, hogy jól ismerem az embereket ahogy azt is, hogy az utóbbi két hónap alatt, őt is rendre kiismertem. Egyelőre kötve hiszem, hogy varázsütésre hisztérika válna belőle, habááár... már megtanultam... Soha nincs lehetetlen.

- Nem félek tőled! - vágtam rá mégis újra nevetve, és igen egyre jobban kezdte a dolog felmelengetni a szívemet. Már ha nekem még... akad olyan. - köszörültem meg enyhe zavarral a torkomat, de aztán próbáltam visszakoncentrálni az elhangzottakra. - De ki tudja, még milyen meglepetéseket tartogatsz? - mosolyogtam egyenest a szemeibe.
Azután viszont egy fánk landolt az orrom előtt. Ellenkezni akartam, deee.. elég hamar nyilvánvalóvá tette, hogy - pont mint a gyerekek - nélkülem nem eszik belőle, én meg mit tehettem volna!?? Hát beleharaptam.

- Tényleg isteni.. - kezdtem el rágni lassan, mellette azért elgondolkozva, hogy a fenébe is, ide járunk nap mint nap, miért nem vettem még rá magam, hogy egyek belőle!? Mégis valami más volt ami megtörte a csendet. Egy dallam. Egy már jól ismert dallam, amit ha most hallok először, akkor is megragad a fülemben, de most összerázkódott. Ezt biztosan észrevettem, aztán megváltozott az egész.. tekintete, egy gombnyomás és a telefon már csúszott is vissza a helyére.

- Ő volt az? - kérdeztem meg mikor újra másról beszélt, nem is tudom miért, nem akartam volna tolakodó lenni, csak ez az egész jelenet.. meg a testbeszédek... meg a... De mi a fenét kíváncsiskodom én itt?

- Rendben, akkor maradjunk annyiban, hogy megleplek. - bólintottam könnyűen a filmes diskurzus végeztével, és habár nem mondom, hogy éppenséggel már tisztában lettem volna vele mit is nézünk meg, de annyival már biztosan előrébb volt a dolog, hogy mit.. nem. Hát.. ez is haladás valamilyen szempontból... - mosolyogtam fel a gondolataimon, egészen mélyen valami olyasmire jutva az egészben, hogy holnap délután felkutatok valami videó kölcsönzőt, és öt filmmel kiegészülve várom az esti találkozót. Végül is.. csak találunk előbb-utóbb valami megfelelőt...
Azután viszont hogy ezen túljutottam újra a szemeibe kellett, hogy mosolyogjak.

- Ó, hát én speciel biztos vagyok benne, hogy benned sokkal több rejtőzik, mint amit kimutatsz. - emeltem a csészét a számhoz, hogy még egy utolsó, felé dobott mosoly kíséretében egy kellemeset kortyoljak - Tudod... - mutogattam az ujjammal körözve hevesen. - Szakmai ártalom. - nevettem fel, és bár tűnhetett úgy, hogy igen épp arra célzok, hogy mi az amit látok körülötte, de nem. Jelen esetben arra gondoltam, hogy... ismerem magam. És jól tudom azt is, hogy a mi fajtánk, aki tudja az ember mi fán terem, sokkal könnyebben rejt el idegen tekintetek elől olyan dolgokat, amiket mások, szinte észrevétlenül, sokszor már a mozdulataikkal kikotyognak. Hát igen. Ilyen élet a miénk. Rejtőző.. mégis számára mindenki nyitott könyv.

A fánk.. tényleg ízletes volt. Sőt! hajjaj... nem is tudom ettem e már ilyen kiválót az elmúúúlt.. hát néhány évben biztosan, nem, amikor még a falat is megállt a számban a telefondallam hozta megváltozott arckifejezésre.
Elfordult. Ajjajjj.. ez lehet komolyabb, mint hittem? - vonult át a fejemen, mégis kényszeríteni kellett magamat, hogy most ne játsszak kezelő-pácienst. Nehéz volt.. főleg azután, hogy ha úgy vesszük én egy ideje már mindenkit más szemmel méregettem, de ő...

- Cordélia... - nyúlt a kezem még számomra is észrevétlenül a kezéért ami a csésze mellett pihent, és még magamnak is érthetetlen módon szorítottam enyhén meg. Csak ekkor volt hogy felém nézett.. én meg észbe kaptam. Na jó, ezt talán mégse kéne, ezért inkább elengedtem.

- Bocs. - köszörültem meg zavartan a torkomat, a karomat azonnal visszafektetve a helyére, és bár egy részem még mindig kutatott ott benn, hogy most mi a jó fenét csinálok, de egy másik, egy éberebb, már sokkal inkább koncentrált vissza a szavaira. - Rendben. Úgy csináld, ahogy neked jó. - rántottam kissé félre az arcélemet, de inkább volt ez valami még mindig zavart cselekvés az előzőekre, mint a meggyőzés nagymestere. Mégse lennék olyan jó ebben? - köszörültem meg ismét a torkomat, nem kerülve el a figyelmemet, az a tanácstalan fény a szemeiben.

Felnevettem. Újra témát váltott, de nem vagyok meggyőződve róla, hogy ezt most nem tette helyesen. Nem tudom, tudtam e volna még neki valami újat mondani a dolog tekintetében, olyat amivel ő még nincs tisztában, vagy olyat, amivel ééén ne lennék tisztában, hogy mennyivel könnyebb mondani, mint maga a cselekedet.
Azután viszont a szemem az ujjára tévedt. Nem tudom miért, nem kellett volna, vagyis... én már nem is tudom. - nyeltem nagyot inkább lehajtva a fejem, elszégyellve? Nem, nem hinném. Vagyis... Cordlia a kollégám! Ahogyan ő is mondta. És mindezek mellett jóbarát is. Ezt meg én mondom, mert szeretném azt hinni, hogy az, de... Oké, biztosan én vagyok az oka. - rendeztem el aztán az egészet fejben. Nő közelében nem jártam már.. mióta is? Már nem is emlékszem. - vettek vakvágányt a gondolatok a fejemben, de mielőtt elharapózna a dolog, újabb torokköszörülés kíséretében próbáltam visszatérni a tárgyhoz.

- Rendben. - biccentettem felé csak egy könnyed mosoly kíséretében, mire kezem valahogy újra a félig telt csésze kávé kevergetésébe kezdett. - Legközelebb te leszel a meghívó fél, és hogy főzöl? - mosolyogtam megint a szemeibe - Alig várom! - nevettem el az egészet. - Már emberemlékezet óta nem ettem igazi házi kosztot. - nevettem még mindig, hisz való igaz. Amikor én utoljára... Na de ezt inkább hagyjuk is.

zene ♫ Moves Like Jagger
megjegyzés imádtam a "bocs" részt

Bár a nők többsége aligha, én imádtam a meglepetéseket! A döntés sokkal jobban felvillanyozott, mint amire én is számítottam, és nem is terveztem be semmit. Jöjjön, aminek jönnie kell. A kérdésemre adott válaszára ismételten felvontam az egyik szemöldököm, és talán most sütöttem le a tekintetem először, mióta csak ismertük egymást. Kérlek, kérlek, add, hogy ne tudjon a dolgaimról - fohászkodtam némán a felsőbb hatalmak egyikének, aki épp rám ért volna. Mindenkiben több lakozott, mint amit kimutatott, és csak azon kevesek életébe nyertem ténylegesen is bepillantást, akik a pácienseim voltak. Vagy a barátaim. Ha jobban belegondoltam, Nicket sem ismertem igazán. Azért bólogattam megkésve, gondolataimba merülve, hogy azért valamiféleképpen lereagáljam.
Az érintése a hívás után viszont egészen váratlanul ért, mégis jól esett, egy pillanatra szinte könyörgően néztem rá, hogy mééég, csak MÉG egy kicsit hadd érezhessem bőrének melegét a kezemen. Megráztam a fejem, hogy tudja, nem történt probléma abból, hogy megérintett. Mintha leprás lettem volna... Persze.. a legtöbb fizikai kontaktus nálam kiváltott némi izgatottságot, érintés utáni vágyat, ami pedig láncreakcióként az addig éppen pihenő vágyaimat szította volna csak fel, ha a helyzet megkívánta. Ismét bólintás. Derek. Már nem téma, legalábbis igyekeztem megfeledkezni róla, ezért is vetettem fel a vacsora ötletét, amit megspékeltem a habbal az ujjaimon. És persze.. Nick tekintetét is elkaptam az egyik pillanatban. Az újabb torok köszörülésre már elmosolyodtam, madárkaként döntöttem oldalra a fejemet, ahogy őt figyeltem. Akkor is, amikor beszélt.. amikor az ujjai a csészét érintették, az pedig az ajkát.. Igen... Hatalmasat nyeltem majd hátradőlve a székemen gyorsan kiutat keresve tekintetem a kávézó plafonjára siklott, mielőtt még túlságosan is elmerültem volna azokban a képekben, amik a fejemben elkezdtek pörögni. Ujjaim megrebbentek az asztal felett, végül elbújtattam őket az asztal alatt, körmeim egy pillanatra a combomba mélyedtek. Megnyaltam megint az alsó ajkam, végül köhintettem egyet.
- Ha gondolod, akkor besegíthetsz. Szerintem kukta is már elég régen lehettél - rámosolyogtam kedvesen, felpillantva rá pedig rendeztem soraimat. Egyik kezem a bögrén, másikat is lefoglalva elmajszolgattam a fánkot serényen őrizgetve pár kortynyi italt, húzva vele az időt is. - Biztosan jól állna neked a kötény. Rózsaszín magnóliás van, amit csak neked tartogatok, nagyon szexi lennél benne - mosolyom nevetésbe váltott át, ahogy elképzeltem benne Nicket nem is gondolva végig, hogyan fejeztem be a mondandómat. Jókedvűen néztem el a pultnál álló lány felé, aki visszamosolygott rám, tekintetem pedig követve az övét az órára pillantottam, végül vissza a férfire.
- Túlzás lenne beteget jelenteni mára, nem? Mármint.. nincs kedvem megmozdulni - mosolyodtam el ismét ha lehet, még jobban belesüppedve a székembe, persze tudtam, hogy várt ránk a kötelesség. Vonakodva, de megittam az utolsó cseppnyi forró csokit is, miközben ismételten feltérképeztem pillantásommal a férfi minden arcizomrezdülését. - Elfogyott - biggyesztettem le végül ajkaimat, ahogy még Nicknek is megmutattam a bögrém alját, amit már csak a levegő töltött ki lustán terpeszkedve benne, végül letettem az asztalra. Betartva a szavamat, miszerint ha én nem megyek, hát kapjon fel valaki a vállára, az egyik szalvétát nagy koncentrálás közepette elkezdtem hajtogatni. De.. origami tudásom nulla volt, ezért az egész szerencsétlenkedős papírgyűrögetésnek hathatott. - Rád ki vár majd? - pillantottam fel a kék íriszekbe kíváncsian a páciensét illetően. Érdekelt mindig is, hogy kivel foglalkozik.. ahogy David esetén is.

Újabb meglepetés. Bár nem mondom, hogy nem kellemes, mégis a lélegzetem egy pillanatra visszaakadt a medrében. Mi a fenét művelek? - kérdeztem magam újra fejben, remélem nem volt árulkodó a tekintetem, bár kifelé többnyire mindig szilárd képet mutatok. De ő Cordelia! Emlékeztettem újra magam, ahogyan arra is, hogy talááán... talán ideje lenne már, hogy.. hát randevúzni kezdjek. Igen. Biztosan ott lesz a gond.

- Nos.. nem tudom mire mennél velem a konyhában... - szűkült visszafogottá a mosolyom, persze való igaz, már évek óta készételen élek, néha egy-egy vacsora, magányosan, valamelyik kisebb étterem hátsó szegletében, csak hogy boldogságot keressek, hisz látni a boldog embereket... szabályosan gyógyír volt a régi emlékekre. - De ha jól vezényelsz... - emeltem meg kissé a szemöldököm, egy már sokkal jólesőbb mosoly kíséretében, és bár a csészét talán még mindig kissé szorosabban is tartottam a kezemben, mint ahogy az ténylegesen megkövetelte, a következő szavai eltüntették minden ottragadt feszültségemet.

- Na, neeeee... neee... nee... neee...- nevettem már hangosan kézzel-lábbal hárítva, elsőre valahogy meg se hallva a szavakat a sűrűjében. Hogy szexi? Én? Szexi? Pláne rózsaszínben!?? Valami azt súgta mégsem a színek voltak azok, amik felkeltették a figyelmemet. - Nos... hát majd meglátjuk. Nem igaz? - szelídült meg ismét a mosolyom, talááán.. talán engedve a csábításnak, kérdés az övének, vagy az enyémnek.
Néma csönd telepedett közénk. Ami biztos, hogy én a gondolataimat járattam, kerestem aaaaz.. értelmet az egészben, bár nem is tudom mit kerestem igazán. A mai nap miért lenne más, mint a többi? Mégis valahogy túlzottan.. lelkes voltam a gondolatra, hogy főzni.. ketten.. vele... Azt hiszem ez ellen tennem kell. - köszörültem ismét torkot, amikor újra a szavai ütötték meg a fülemet.

- Csak egy időpont egyeztetés. Ötkor. - mosolyogtam fel a szemeibe, már rég a hűlt helyét szorongatva a kávém maradékának a kezemben. - De tudod mit? - virult fel a hirtelen ötlet az arcomon. - Jelents beteget! - szélesedett ki a mosolyom, tenyeremet felé csúsztatva az asztalon, hogy a telefonját kérjem. Nem reagált. Először. Vagyis inkább csak értetlenkedett. - Ugyan már Cordelia, mikor volt utoljára hogy csak úgy.. kikapcsoltál!? - próbálkoztam újra a tenyerembe tekintve majd vissza a szemeibe. Na igen, ha ugyanezt kérdezné tőlem.. - Hidd el nekem, Ester segíteni fog, ha én kérem... - vett talán újra csalafintaságot sejtetve a mosolyom de való igaz volt. Ő mondta. Hát akkor miért nem játsszuk ki rendesen!?

- Más se hiányozna nekem, mint hogy bohócot csinálj belőlem... - nevettem fel újra hangosan, de tisztában voltam vele, hogy ez puszta... szórakozás. Ami új volt. Nem csak vele.. hanem úgy egyáltalán. Régen.. régen még minden más volt. Voltak barátaim. Olyan barátok akik ott csüngtek rajtad, ha kell, ha nem, csak azért, hogy elmarják melletted a csurranó-cseppenőket. Nagy koponya voltam. Eszes, de annál irányíthatóbb. Befolyásolhatóbb... Mindaz, ami többé már nem leszek! Mégis inkább hagytam elfutni az emlékeket és inkább visszakoncentráltam rá, itt az orrom előtt, erre a kedvesre és hagytam, hogy egy rövid sóhaj után lassan megrázzam a fejemet.

- Neee csináld ezt Cordélia. - tartottam a biztonság kedvéért még minidg az asztalon a kezem. - Ember vagy... te is! - óóó, hogy én hányszor hallottam ugyanezt régen.. - Neked is szükséged van pihenésre. - ráncoltam már enyhén a szemöldököm - Nem áldozhatod folyton fel magad... mindenki másért... - halkult el a hangom, hisz számtalanszor én ugyanezt teszem, de... azt hiszem én korábban az ellenkezőjéért már megfizettem.
Lassú mosoly futott szét az arcomon... Valamikor akkor mikor a testbeszéde is engedett és még ki sem mondta a szavakat, én már tudtam, hogy nyertem. És nem.. nem a nyereség érzése volt az ami eltöltött teljesen.. Sokkal inkább az, hogy kicsit... hm... segíthetem, hogy neki könnyebb legyen. Igen, pont valami ilyesmi keringett a fejemben és erre már tényleg mosolyognom kellett.

- Bízd rám magad.... - tartottam még minidg a tekintetét ugyanazzal a mosollyal, és még ha akarom se vagyok képes elengedni a mosolyomat. De nem is akartam. Ez olyan természetes.. Olyan belülről jövő, egészen, és... már nagyon rég volt utoljára, hogy valaminek olyan igazán.. felhőtlenül örültem.
A telefon végül mégis csak landolt a kezemben, és én rászorítva az ujjaimat indult lassan visszahúzva a kezem, amikor...
Kellemes volt. Még magam sem tudom miért éreztem ennyire kellemesnek a tenyerét a kezemen, de próbáltam nem túl nagy jelentőséget tulajdonítani neki. Biztosan csak a korábbiak... Az újdonság varázsa, mégis valamivel már kevésbé szilárdan tartottam a mosolyomat.

- Menj csak.. - fűztem hozzá aztán, szinte szemvillanás alatt fellélegezve amikor elengedett, és befejezve a mozdulatot, a telefon már ott volt az asztalon előttem. Fura... - nézegettem egy darabig, de a gondolataim valahol máshol kerestek, mégis nagy levegőt vettem és megnyomva az 1-es gombot, - ami tudtommal a rendelő száma volt - a fülemhez emeltem.

- Ester? Jó napot, itt Nick... Iiigen, ez Cordelia telefonja - mosolyodtam el - de az enyémben nincs meg a számod. Nos.. azért telefonálok, hooogy.. sajnos nekem közbejött valami nagyon fontos dolog amihez Cordelia segítsége kéne, és... igen, úgy néz ki egész nap szükségem lesz rá. - rövid szünet - Iiigen, tudom, hogy 2 beteg is vár rá, de Ester, tudod ez nagyon fontos... nekem, és.. a segítsége nélkül tényleg teljesen elveszem. Nem tennéd meg a kedvemért, hogy felhívod a két pácienst, hogy a doktornőnek sajnos valami halaszthatatlan dolog jött közbe? - vártam lélegzetvisszafojtva a válaszokat. Semmi hang. Egyelőre. - Cserébe a két fánk mellé majd viszek valami nagyon finomat. Igen. - mosolyodtam el, ahogy a hangszín már egész megváltozott. - Rendben. Jövök neked eggyel! - szélesedett ki a mosolyom - Legyen szép napod Ester! - tettem még hozzá kedvesen, azzal kinyomva a gombot, a telefon végigfeküdt előttem az asztalon. Csak azt figyeltem. Nem tudom mit láttam benne, de valamit éreztem. Valami olyasmit mint a... boldogság(?) Igen, határozottan valami olyasmi volt. Azt hiszem...

Ekkor hallottam meg a távolból felém közelítő lépteket.

- Az enyém vagy! - mosolyogtam fel a szemeibe, és lassan emelkedve meg, óvatosan toltam hátra magam alól a széket.

zene ♫ Grenade
megjegyzés ♥ ne akard megtudni, mire gondoltam először xDDD


Minél többször hallottam és láttam, annál inkább ácsingóztam az olyan pillanatokért, amikor jó kedvű volt a férfi, vagy legalábbis azokban a percekben, amelyeket velem töltötte és ettől én is jobban éreztem magam. Egyszerűen szerettem másokat boldogabbá tenni, látni rajtuk, hogy egy cseppnyi jókedv mennyire meg tudja változtatni a hozzáállásukat. Nem voltam befolyásolható, de Nicknek mégis ki tudott volna ellenállni? Tudtam, annyira tudtam, hogy elvesztettem a csatát.. de háborúban álltunk volna bármikor is?! Ezen elgondolkodva arra jutottam, hogy soha, így hát megadva magam neki kapta meg a telefont.
- Nem áldozom fel magam másokért - makacskodtam halkan. ami igaz is volt, ugyanakkor nem szerettem, ha körülöttem az emberek szomorúak voltak, mindig megpróbáltam őket felvidítani, és ahogy a pácienseknél is elértem a legtöbbször, hogy megnyíljanak nekem, megvoltak a módszereim. - Többször nem leszek ennyire befolyásolható. Ellenállok neked, tényleg. Hidd csak el - bólogattam is már mosolyogva, bár inkább magamat győzködve, semmint tőle várjam azt el, hogy ne próbálkozzon a továbbiakban. Nem szerettem elgyengülni, de kivételes esetekben szerettem, ha irányítgattak, a helyes mederben tartva engem.
A mosdóban folyton visszavándoroltak a gondolataim egy-egy bizonyos dologhoz, de próbáltam koncentrálni másra, ami képtelenség volt, mert.. Ez nem mehet így tovább! A fenébe is! Nem akartam túlbonyolítani. Nem akartam belőle gondot a jövőben... Mégis képtelenség volt nem bazsalyogni a történteken, így nem is rejtettem véka alá a mosolyom kiérve Nickhez, amikor meghallottam a kijelentését.
- Hogy.. a tied? - hatalmas szemeket meresztettem rá, ahogy felállt, óvatosan körbe is pillantottam. - Most ez azt jelenti, hogy elrabolsz, nekem pedig sikongatnom kellene, mint egy B kategóriás horrorfilmben? - lassan szélesedő mosollyal néztem rá, majd felnevettem. - Áh, nem tudok drámázni, sem pedig színészkedni. Megúsztad, Nick. Most az egyszer - rákacsintottam, mellé lépve pedig felmarkoltam a telefont az asztalról, végül a táskámért nyúltam elsüllyesztve benne a kütyüt.
- Van még közel öt órám, hogy a tied legyek. Használj addig kedvedre- gondolkodóba estem, ahogy felnéztem a szemeibe, végül gyanakvóvá váltam, de csak pár pillanatra. Mégis csak elmosolyodtam szélesen, nem akartam, hogy azt gondolja, valami baltás gyilkosnak nézném, mert nem is. Ha ő is elkészült a kinti időre, akkor kisétáltam a kávézóból, de persze bevárva őt, odakint pedig felpislogtam a szakrendelő intézetére enyhe bűntudattal, még mindig. Felsóhajtottam halkan, felpillogva megint Nick kék szemeibe, talán hosszabb ideig is, mint kellett volna.
- Oké, most, hogy kiszabadultam, mint a gyilkos bálna, mit csináljak? - felnevettem erre, zavartan a fülem mögé tűrve egy tincset, amibe a szellő belekapva az arcom elé lebbentett. Hirtelen annyi szabadidőm akadt, amiben akár fuldokolhattam is volna. Olyan furcsa volt, szokatlan.. de mégis izgatottá váltam a rengeteg lehetőség miatt. Találomra elindultam az egyik irányba, de pár lépés után megtorpantam, visszanéztem a férfire elveszetten. - Ha régen torpedóztál, akkor most talált, vagy süllyedt? - kuncogni kezdtem a szerencsétlenkedésemen, picit billegni is kezdtem a talpaimon, és mielőtt még egy gyalogos nekem jött volna a járda közepén, picit arrébb léptem, hogy ne legyek útban.

Egy darabig morgolódott... de aztán csak beadta a derekát. Hogy örültem volna?? Nem, nem teljesen így fogalmaznék. Sokkal inkább annak örültem, hogy végre enged némi szabadságot az életébe, néhány szabad percet... talán fellélegezhet, és én minden energiámmal azon leszek, hogy ha rábólint, a nem elvesztegetett idő kellemesen és teljes kikapcsolással teli teljen. Hogy mennyire ismertem? Reméltem már eléggé. Bár.. soha nem mondhatom, hogy valaki ép és egész, teljes emberként él a fejemben, de reméltem, hogy tudok neki szolgálni olyan élményekkel, amik mellett az ember... aki nem értékeli az életet, nap mint nap megy el, természetesnek érezve teljesen, és ezzel átlagosnak is. Hisz az életet... minden egyes percben élvezni kell...
Végül mégis örömmel töltött el amikor rábólintott az ötletre, és igen, még a vele járó enyhe.. kényelmetlenséget is örömmel vállaltam, miszerint egy számomra kedves, de csak... kedves lányt, talán valamiféle többel hitegessek, de úgy éreztem, ő megéri... Minden további nélkül meg.

A telefont az asztalon bűvölve ismét a gondolataim közé temetkeztem. Nem is tudom min gondolkoztam igazán, az egész csak úgy.. száguldozott. Talán csak a tervek.. talán sokkal több annál, mégis a cipőinek kopogása ébresztett.
Kellemes mosoly virítva fel az arcomon álltam fel, közölve az eredményeket, mire én is megtorpantam a megtorpanásán. Oké, én nem így gondoltam. - ráncoltam talán szemet, de nem vagyok rá megesküdve, amikor folytatta és már nem bírtam ki, hogy egy olyan vicces szemforgatással egy kellemeset ne sóhajtsak.

- Nem pont erre gondoltam, de ha neked ez jelent kikapcsolódást és élvezetet, szólhattál volna, akkor előre mindent megszervezek. - kacsintottam rá játékosan, miközben összeszedett mindent amit magával hozott, és én is összeszedve.. többnyire magamat, előre engedve az ajtó felé, követtem.

- Meglesz... - tettem még hozzá, de már csak egész halkan az orrom alatt, talán meg se hallotta, de fejemben már forgattam az első terveket.

Alighogy a kávézó ajtaja záródott mögöttünk, hallottam azt a hatalmas sóhajtást amit a rendelő látványa övezett, és muszáj voltam egy újabb könnyed mosollyal a háta mögé csúsztatni a kezemet.

- Azt mondtad nem tudsz drámázni... - hajoltam közel félig a háta mögül óvatosan, csak, hogy a fülébe suttogjam - hát akkor ne tedd. - mosolyodtam el könnyedén, azzal elengedve ellépkedtem, de csak alig pár lépést előre, hogy onnan nézzek újra a szemeibe.
Mosolyogtam. Még mindig. Pont olyan volt ez a helyzet, mint amikor egy Agorafóbiást kell kivezetni az életbe... Csak ő éppen a munka rabja volt. A kötöttségeké... Már amennyit én ismertem belőle...

Az újabb szavak után muszáj voltam megint elmosolyodni. Olyan kis... elveszett képet vágott, a zavart nevetése, ahogy a gyenge szél enyhén összeborzolta a haját a feje körül, és amilyen óvatosan a helyére igazított egy tincset... önkéntelenül futott végig még szélesebb mosoly a képemen, és előre hajtva kezdtem el hitetlenül rázni a fejem egy újabb, tüdőmet eltöltő élénk és friss lélegzetvétel kíséretében.

- Tiéd a világ, Cordelia.. Csak válassz egy irányt! - mosolyogtam újra rá szelíden, két karomat is széttárva, szerettem volna ha most ő dönt. Egyedül.. csak mert épp kedve van valamihez. Ha nem korlátok között cselekszik, azért mert ezt.. kell, vagy éppen azt, hanem végre szabadon dönt és képes élvezni is a döntésének következményeit.
Meg is indult és én újabb mosollyal néztem utána, egészen addig míg vissza nem fordult, hogy újra a szemeimbe nézzen.

- Tökéletes... - nevettem vissza gyengén rá, és utána lépkedve, amolyan imitált lovagiasan, felé nyújtottam a karom, hogy karoljon bele, és kitűztem magunknak a nem is olyan távoli Parknak vezető utat. Első pont: Érezd az életet...

(Folytatás ITT... )

Tudom, tudom... kezdenem kéne valamit az új forgatókönyvvel...de még nyakamon van egy új könyv is... a kiadóm már tiszta ideg, mivel a héten már a második fejezetet is le kellett volna adnom, de még az elsőt se írtam meg. Annyi megvan, hogy felírtam első fejezet, és ennyi...ja, meg a cím is megszületett nagy nehezen, ami nem más, mint... basszus, elfelejtettem... szóval rá kell feküdnöm a dologra, de az agyam a legújabb részen pörög, épp a napokban olvastam egy furcsa esetet, egy embert holtan találtak Európában, de úgy hogy soha nem is utazott el, a nevében nem vettek jegyet és még útlevele sincs. Egyszerűen megtalálták, egy motel szobában, amibe pedig az ő nevében csekkoltak be, és az ő kártyájával fizettek, de a pénzt egy másik bankszámlaszámról vissza is rakták rá... de ezt azóta se tudtam megírni, csak a gyilkosság van meg, de ahhoz még hozzá kéne venni a nyomozást, és lassan forgatni fognak!
De inkább kimozdultam otthonról, mert csak ültem a tévé előtt és bambultam a régebbi részeket ihletért, de már én is azt éreztem, hogy menten valami nyakatekert gyilkosság áldozata leszek, és mert jól esett volna egy kávé...
De nem jutottam tovább egy internetes kávézónál, mivel a telefonom épp lemerült, mikor kaptam egy mailt a kiadómtól, amiből csak azt tudtam elolvasni, hogy sürgős!
Amúgy meg szeretem ezt a helyet, olcsó a kávé, mégis jó... és nem mellesleg, de nem velem fordult elő, lehet pornót is nézni.
Rendelek, vagyis nagyon nem kell, mert nem először vagyok itt, szóval a pincérnő már hozza is a szokásosat, én meg leülök egy sarokban lévő géphez, amivel szemben nem tudom nem észrevenni, hogy egy csinos, fiatal, fekete hajú szépség ül. Na, ez a másik dolog, amiért inkább otthon kéne írnom...de ha otthon vagyok, nem csinálok semmit, ha eljövök otthonról, akkor pedig rögtön csajozom. De ha egyszerűen a szép nőknek nehéz ellenállni!

Nem tudok... Valószínűleg, mert nincs is különösebb okom arra, hogy most itt legyek, de itt vagyok. És ahogy körbe nézek azt süt le, hogy a többi fazonnak se nagyon, szóval nem lógok ki a sorból.
Otthon... legalább is amit annak nevezzek... vagyis a lakásomban már minden dög unalom volt és semmi sem tudott igazán lekötni. Valahogy hozzászoktam már, hogy csak igen kevés időt tudok a négy fal között tölteni és a szabad napok is már pokolian lassan és halálosan unalmasan telnek. Nem mintha hiányozna bárki is... Teszem azt lakótárs vagy bárki más aki egész álló nap folyton-folyvást a nyakamat rágná. Jó nekem egyedül csak hát... Mindig ott van az a csak. Mert túl szép is lenne nélküle.
Kávézni pedig az ember nem szeret egymagában, talán mert akkor tudatosul benne igazán, hogy egyedül van. Vacak egy érzés, de idővel már ez sem tűnik fel. Én pedig személy szerint nem foglalkozom vele. Mindig emlékeztetem magam arra, hogy mindezt csak is magamnak köszönhetem. Nem azért nincs senkim, mert képtelen vagyok egy pasit megtartani magam mellett, hanem mert nem akarok a saját csapdámba esni...
Kértem egy jó erős feketét és lehuppantam egy géphez, amivel szemben mellesleg most foglaltak helyet, szóval már unalmas sem lesz ha úgy akarom. Hírportálokon kezdtem el böngészgetni nem mintha bármi érdekelt is volna, de ha már itt vagyok ne csak a monitorra meredjek már... és az értelem hiánya nem túl előnyös vonás... Mikor csak bámulsz ki a fejedből... üresen.
Végül kávémat kortyolgatva egy könyvet kezdtem el olvasni... vagyis tovább olvasni, mert a sajátomat otthon felejtettem... és na igen, haladjunk a korral, de ami sok az sok. Tekintetem nem egyszer elkalandozott. Nem tehetek róla, elgondolkodtam... és olyan ismerősnek tűnik!

Egy fekete szépség...akinek mosolyognia kéne. De ezt a béna dumát nincs kedvem elsütni, hogy egy ilyen szép lánynak nem illik szomorúnak lennie...pedig ez így igaz. De ezt egyszer megírtam egy párbeszédben és mindenki lehúzta. Főleg a nők, hogy ez túl átlátszó és gyenge duma! Szóval jobb, ha ezt élesbe nem próbálom meg, ha már filmben se volt hatásos.
Így inkább gyűjtve az erőt, hogy megszólítsam...nem mintha olyan félénk alak lennék, de még várni akarok egy kicsit...mert momentán tényleg csak hülyeségek jutnak eszembe...kezdve a "maga itt"...át "mi járatban erre" és a "szép időnk van" mondatig. Ami csak azért gáz, mert elvileg elkezdett esni kinn az eső.
Remek vagy Rick, csak így tovább!
Elkezdek pötyögni a gépen, pedig elvileg maileket akartam nézni, nem?!
Most mellékes!

...ahogy besétált eső áztatta haját finom kontyba csavarta össze, hátán végigfolyt a langyos esőcsepp, a gerince mentén, lassú léptekkel haladt egyre lejjebb. A kávézóban csönd lett, minden szempár felé fordult, a lány meg csak intett a pincérnek, aki már készítette is a szokásos rendelést. Egy forró, gőzölgő kávé. Mi sem esne jobban egy ilyen cudar időben. A csésze szinte könyörgött a cseresznye ajkakról lejövő vörös rúzsért, a kávé fekete méregként csorgott végig a torkában...

Nem, ez elég gyászos így!
Várjunk csak, azt a könyvet ismerem...mivel én írtam...hehe...
Bevágtam a legmegnyerőbb mosolyomat...bár így elég önelégült fejem lehet, és nem nagyon akarok egy beképzelt baromnak tűnni!
- Nem érdemes elolvasni... úgyis a következő részben derül ki, ki a gyilkos... - mondom egy félmosollyal a lányra pillantva, mintha eddig nem is őt néztem volna lopva minden billentyűzet leütésekor.

Még, hogy a változás hosszú időt vesz igénybe. Itt körülbelül öt perc alatt eredt el az eső, ami elég lelomboz még így egy kávézóból kitekintve is. Maradtam volna inkább otthon? Nem, most valahogy még ezt sem tudom bánni, hogy nem így tettem. Legalább itt emberek vesznek körül, nem vagyok egyedül. Valószínűleg otthon is hasonlóképp történtek volna a dolgok. Elterülve a kanapén egy bögre kávéval olvasgattam volna... Mi mást érdemes ilyenkor csinálni? Bambán bámulni ki az ablakon figyelni a vízcseppeket ahogy leperegnek az ablaküvegen és siránkozni? Talán, de ez most valahogy szórakoztatóbb, vagy talán csak én nem találom annak? Fogalmam sincs. Van aki észre sem vette amint beléptem van aki sokat mondóan megbámult és van aki a jó ízlés határain belül tevékenykedik.
- Egy jó könyvet képtelenség csak úgy letenni, de ezt ön biztosan jól tudja Rick. - Egy gyors pillantást vetek a képre, amely az írót ábrázolja, nem túl nagy, de tökéletesen kivehető és lám-lám-lám megegyezik. Leesett! Hogy nem vettem ezt eddig észre? Na jó, ismerős volt, de hát mégsem állhattam csak úgy elé a sejtelmeimmel, hogy aztán ha elcseszem komplett idiótának nézzen. Én pedig nem szeretek égni akár egy rongy.
Általában ha olvasok megszűnik a külvilág, de most szinte csak futkostam tekintettemmel a sorok között, mert figyelmemet elvonta a nyilvánvaló. Halványan, bájosan, kíváncsian mosolygok vissza rá és pislogok nagyokat, furcsa...

- Nem, igazából nem tudom... - mosolyodom el, csak úgy szokásomhoz híven kissé hamiskásan, mégis játékosan. Utálom ezeket a jelzőket, mert mindig elgondolkodom milyen az a hamiskás mosoly... hogy csak félig igazi, és hogy lehet egy mosoly félig igazi?! És milyen a játékos mosoly?! Mindig úgy képzeltem el, mint amikor kissé ittas vagy és alapjáraton mosoly terül le az arcodon.
De visszakanyarodva a fekete démonhoz...valami bódítóan szexi, ahogy a nevemet mondja.
Rick!
Ilyenkor imádom, hogy így hívnak...szinte könyörögnék neki, hogy újra ejtse ki a száján, tőlem káromkodhat is, de ahogy ezt a rövid szót mondta... komolyan...gondolkodtam milyen hangja lehet, de szerintem az angyalok éneke semmi ehhez a lágy dallamossághoz képest.
Rick!
És az a kis pajkos, kacér mosoly, ami játszik az arcán... jó, ebbe a kifejezésbe meg már bele se megyek, hogy hogyan játszhat egy mosoly az ember arcán, minden esetre kezdem azt hinni, hogy az egyik furcsa álmomba csöppentem...vagy lehet épp most testesül meg és válik valósággá.
- Hisz...csak írom őket, és nem olvasom. De jó látni, ha valakit ennyire leköt a kis firkálmányom. - újabb mosoly, nem jellemzem már milyen.