zene ♫ Shoulda
megjegyzés Ne haragudj, hogy csak most majd igyekszem kiengesztelni Téged


Mennyire tudunk önmagunk lenni bizonyos helyzetekben? Vajon.. ki az, aki irányít és ki az, aki csak megéli az adott pillanatot? A lélek és a gondolatok, a viselkedés kultúrája teljesen eltérően hatott az emberekre is, és bár legyek pszichológus.. ebben a pillanatban létezett egy olyan beteg, akivel nem tudtam mit kezdeni. Egyszerűen képtelen voltam túljutni a tényeken, hogy úgymond kivetkőzve önmagamból csak bonyolítottam, csavartam az adott kapcsolatomon, méghozzá Nickkel. Nem szokott zavarni, ha a viszonyom a férfiakkal testiségen alapult, hiszen muszáj voltam engedni a vágyaimnak, muszáj voltam megfelelni nekik, mert a szenvedélybetegséggel csak birokra kelni lehet, ám az mégis fojtogatóan hat, ha nem adjuk meg magunknak, amire vágyunk.
A zavartságom pedig kiütközött a szavaimban is, amit abszolút nem tudtam rejtegeti Nick elől, és talán nem is akartam. Őt.. igen, őt ismerve talán ugyanolyan érzelmi hullámvölgyeken mehetett keresztül a történtek hatására, mégis.. egyszerűen képtelen lettem volna a történteket vele megtárgyalni. Túlságosan is élénken élt bennem még mindig az elmúlt pillanatok emléke és a csókjának íze. Gyorsan végig is futtattam nyelvemet ajkamon, csak hogy véletlenül se tűnjön tova az érzés, hogy közel volt hozzám, a karjaiban tartott, és hogy.. nem kívánhattam volna többet. Talán senkitől. Nem vágytam többre, és ez a felismerés pedig mellbe vágott. Elég lett volna egyszerűen az ajkainak íze és az érintése? Mégis, miért éreztem azt, hogy egyszerre mindent és semmit sem akartam? Miért? Teljes mértékben szétestem a gondolataim kuszasága következtben. Fogalmam sem volt arról, hogy mi lenne a helyes, mit kellene és mit nem kellene tennem.
Már csak arra eszméltem fel, hogy közelebb lépett, ujjai kutakodva érintették az enyéimet, s én mosolyogva pillantottam szemeibe, hüvelykujjam futólag végigsiklott csuklójának puha bőrén a vékony érhálózat felett. Megint.. Itt van. Megadva magam lépkedtem vele minden további szót mellőzve, csak néha mosolyodtam el újra és újra azon, hogy mellettem volt Nick és hogy Őt érintettem. Hogy őszinte legyek, fogalmam sem volt arról, mikor sétáltam valakivel.. előtte kézen fogva, s erre a gondolatmenetre mindenféle szándékos megfontolást elkerülve is, de ha lehet, még közelebb húzódtam hozzá.
- Elárulod, hogy szerinted mi nem tenne jót nekem? - halkan kérdeztem tőle percekkel később megtörve a kettőnk közé beálló csendet, miközben tekintetemmel az övé után kutakodtam. - Ha.. Derekre érted, abban egyet értek, de érdekel a véleményed - kicsit talán félve, de megint elmosolyodtam, mert már hiányzott a férfi mosolya. Nagyon is. Szórakozottan ujjbegyem megint végigsiklott puhán a bőrén ott, ahol az előbb is, mégsem sürgettem a válaszadással. Volt még időnk, bár egyre fogyatkozott, és tényleg sajnáltam, hogy vissza kell majd mennie, mégis.. ha nem tenné, fogalmam sem volt arról, meddig fajulna el ez az egész. Egy pillanatnyi fejrázással igyekeztem ezeket a gondolatokat kiűzni a fejemből, hogy a saját tanácsomat megfogadva jól érezzem magam. Vele, most.
- Te vesztettél. A gesztenyénél. Még adósod vagyok egyébként is egy kérés teljesítésében. És nem úszod meg! - szélesen mosolyogtam rá, még az ujjammal is megfenyegettem őt, elnevetve magam. - Jól gondold meg, mert nem teszek meg mindent. Moooondjuk... nem fogok.. fogalmam sincs, mit nem csinálnék, de így van - bólintottam is vidáman a vigaszdíj felajánlásánál. Kíváncsi voltam, mit kérne tőlem, no meg arra is, hogy én pontosan mit nem teljesítenék. De talán volt még valami, amit mindennél jobban szerettem volna: a barátsága... csók ide vagy oda. És a mosolya. Igen. Azt szerettem. És jól is állt neki a bohókásságát megspékelve.

Még mindig a gondolataimban jártam... Benn, a fejemben. Nem tudom min gondolkoztam, egyáltalán képes voltam e valamire is gondolni, konkrétan, olyan káosz lepte el a fejemet. Az előbbi percek... igen, megtörténtek. Biztos, hogy nem csak álmodtam az egészet, ébren vagyok, hisz itt a keze a kezemben - szorítottam óvatosan meg, csak hogy tényleg érezzem, de nem adott több támpontot. Mi.. ez? Mi történik velem? Velünk... - tettem fel az újabb és újabb buta kérdéseket, mint egy kisiskolás, aki még soha nem érzett ilyet, de egyszerűen nem akartam elhinni. Talán nem... tudtam.. vagy éppen értettem mi változott meg, mikor változtam meg, és főleg ő... Miért nem vettem észre? - villant fel a következő kérdés a fejemben, amikor megint a hangját hallottam az oldalamon.

- Igen... - vágtam rá cseppnyi hezitálás után szórakozottan, de aztán megint szünet következett - Úgy értem... - kaptam végre elő az eszemet, Hahó! Gondolkodni is kéne, nem csak beszélni bele az éterbe, és főleg nem mutatni magad olyan bolondnak amilyen amúgy nem vagy! Ugyeeee!?? - hallottam szinte a saját szavaimat, mire tényleg igyekeztem összpontosítani - Szóval úgy értem, igen. Derek miatt. - tetéztem egy bólintással melléje és igyekeztem, hogy a szemeibe nézzek. Hogy nem volt jó ötlet? Alig fél órával ezelőtt még semmi rosszat nem láttam benne. Rosszat most sem, csak... - Azt hiszem előbb le kellene rendezned azt az ügyet. - bólintottam, talán csak önmagamat is meggyőzve, hogy igen, tényleg azt kéne tennie. És főleg igen... nekem is hagynom kell, hogy előbb mindent elrendezzen, mielőtt engednék az újdonsült vágyaimnak, hogy újra érezzem.. az ízét a számban.. testének minden rezdülését a karjaim között, és... óóó, de nehéz is lesz ez! - sóhajtottam végül lecsukódott szemekkel, ahogy vissza, előre emeltem az arcomat, amint éreztem a kezét végigsiklani a bőrömön. Hihetetlen bizsergés fogott el. Pont ott, az ujjai alatt, és annál sokkal feljebb. Megijedtem... talán. Mi van, ha ez csak a hosszú... kihagyás eredménye? Mi van ha ezzel tönkreteszek valami olyat, ami mindennél többet jelent(?), egy barátságot.. egy tiszteletet... egy érzést, amit mindeddig csak mellette éreztem...(?) Képtelen voltam egyenest kavarni a gomolygó érzések felett, holott valahol biztos voltam benne. Valahol mélyen. Az nem lehet...

Akkor viszont megint beszélt.. már teljesen mást, és én talán még az előzőeknél is jobban megkeveredve figyeltem. Egy kicsit olyan volt... mint régen. Mintha az egész meg se történt volna, vagy nem jelentett volna semmit sem. És ez valahol jó volt.. Valahol máshol viszont pokolian rossz.
A nevetése mégis kitörölt belőlem mindent. Az érzéseket, és önkéntelenül mosolyodtam el újra. Akár csak a régi szép időkben...

- Iiiigen, valóban. - húztam meg a szót a korábbi vicces éllel, ahogy megálltam és szembe fordultam vele. Hogy a keze? Nem engedtem el. Azt hiszem... Habár nem tudatosan tettem, csak valahogy így volt jó. Ha ott marad a kezemben. - Azt szeretném kérni tőled... - váltott vissza a hangom kellemesbe, abba a régi, szokásos "jót akaróba" amikor mindig is vele beszéltem - hogy több időt szánj magadra a jövőben. - tartottam a szemeit csak nagyon enyhe mosollyal, szívélyesen - Úgy értem.. pihenéssel. - biccentettem kissé megtűzdelve - Szeretném ha minimum hetente kétszer szánnál időt arra, hogy leengedj. Hogy érezd... - szippantottam jó mélyet a friss levegőből körülöttem, ahogy eltépve róla a tekintetem mosolyogva faltam magamba az ezernyi színt körülöttem. Most minden más volt. Ebben a pillanatban annyira más, mint alig néhány perccel előtte. - a természetet! - talált vissza a szemébe a könnyed mosolyom, ahogy valószínűsítem a kezére is rászorítottam a kezemben. - Szeretném, ha több időt töltenél pihenéssel.. - tartottam még mindig a szemeit - És ha szeretnéd, akkor néha én is veled tartok... - futott a szemei között a tekintetem, de aztán a következő szó valahogy magától kívánkozott - Vagy gyakran...

zene ♫ Final Touch
megjegyzés imádom


A kérdésemre adott hirtelen válaszán elmosolyodtam, de nem forszíroztam volna, ha ő egy kis idő után nem folytatja, és ahogy ő is felém fordult a mondandója közben, úgy én is rá emeltem a tekintetem, mert egyszerűen nem csak hogy muszáj voltam, de szemeinek kékje valahogy vonzott, és képtelen voltam ellenállni a "hívásnak". Mint egy kislány, aki elé leteszik a kedvenc sütijét, és azt várják, hogy jól viselkedve ne vesse rá magát az édességre. Nos, valami ilyesmi játszódott le bennem is... a kávézó óta, amikor először éreztem azt, hogy meg akartam ízlelni ajkait, ott, abban a pillanatban. Akkor mégis viselkedtem. És most? Egyet értettem vele a másik férfit illetően, így nem is igazán foglalkoztatott a téma. Mégis.. úgy éreztem, úgy lenne a helyes, ha minél előbb eloszlatnám minden reményét Dereknek, hogy ne kelljen még nagyobb fájdalmat okoznom egyikünknek sem, ha később változtatnék a véleményemen. És.. már Nickkel sem tehettem meg, ennyivel neki is tartoztam már.
Hogy eltereljem a gondolatainkat, visszatértem oda, ahol még nem kevertem fel a barátságunk mélységét, a gesztenye.. és az ígéret, hogy valamit kérhetett tőlem, ezért amikor megállt, úgy tettem én is. És megint az a mosoly, ami mindenki gondfelhőjén áthatol. Szerettem azt a mosolyt. Nagyon is, valahogy vágytam rá, és már az érintésére is. Túlságosan is, és ez a felismerés ledöbbentett. Én nem... régóta.. nem éreztem még ilyet, mióta....
Képtelen voltam nem mosolyogni, amikor beszélni kezdett, de szórakozottan lesütöttem a tekintetemet is, hogy megbizonyosodjak, tényleg ott van-e még a keze a kezemben.. Újult erővel mosolyogva pillantottam fel a szemeibe, végül bólogatni kezdtem.
- Rendben van. Igyekszem többet pihenni és nem a négy fal között megrekedni. De.. eddig is szabadok voltak a hétvégéim, Nick - magabiztosan, kedvesen mondtam mindezt, mert ha nem is tudta, de a klinikán és a szakrendelőben sikerült úgy intéznem a beosztást, hogy ne zavarja egyik a másikat, illetve a hétvégéim többsége szabad legyen. A mosolyom csak még szélesebb lett, ahogy megéreztem a puha, pillanatnyi szorítást az ujjaim körül, és amikor felajánlotta, hogy velem tartana, egyszerűen nem tudtam... vigyorogni. Mint egy hülye, aki gondolkodni is képtelen, de közben egy hirtelen jött vágy egyre követelőzőbben dörömbölt az akaratom ajtaján megkérdőjelezve a Nick és köztem lévő távolságot.
- Szeretném... ha néha velem lennél közben. Tudod, szeretem veled tölteni a perceimet. Nem kell folyton gondolkodnom, mégis mit és hogyan tegyek, hogy el ne riasszalak tőlem. És.. szerencsére ajtó sincs, amin ki tudnál most rohanni - felnevettem megkönnyebbülten, ahogy arra a sok fiatalra gondoltam, akik először jártak nálam, és talán az Ő esetében is ez volt a betegeivel... Most rajtam volt a sor, hogy megszorítsam gyengéden a kezét, végül egy kicsit, ha hagyta, meg is "hintáztattam" azokat, mialatt megnyaltam megint alsó ajkamat a férfi szemeibe nézve. - Nem lenne ellenemre, ha az a néha sokszor esne meg - mondtam ki őszintén azt, amit akartam, mialatt a vágyat, hogy hozzá lépjek, és ismét az ajkaira forrjon a sajátom, igyekeztem legyőzni, de tudtam, hogy elbuktam, így minden előzetes figyelmeztetés nélkül csak léptem egyet felé, míg szinte tökéletesen nem idomult a testem az övéhez, cinkos kis mosollyal az arcomon a szemeibe néztem megint:
- Remélem tudod, hogy piszok nehéz visszatartani azt, hogy meg ne csókoljalak azért, amit felajánlottál - miközben pillantásom az ajkaira siklott, egy vággyal telt sóhaj szökkent ki számon, de mielőtt még megtettem volna, csak elléptem előle, ha hagyta, de kezét még mindig nem engedve léptem egyet az eredeti célirány felé.
- Remélem nem bánod majd, ha gyakran... sátorozunk - kirobbant belőlem a nevetés, de érdekelt, hogy meddig menne el, és vajon tényleg komolyan gondolta-e, hogy velem töltené az ő szabadidejét. A futást a városban is meg tudtam oldani, de azért Vegas utcáin nem állítanék sátrat. Nincs az az isten.

- Hát... - akadtam el valahogy a gondolatok és a kimondani kívánt szavak között - az, hogy a hétvégéid hogyan zajlanak, az a te titkod. - mosolyogtam vissza rá, de eszemben sem volt annyiban hagyni a dolgot - De odabenn nap mint nap látlak Cordelia. - húzott össze enyhe aggódással a szemem - Látom, hogy túl sokat vállalsz! Hogy túlságosan is a szívedre veszed.. - gyanúsítottam meg, mintha lehetne az ilyen-olyan dolgokat az embernek nem a szívével néznie, ha egyszer sokszor már a tudat is szívszorítóan pusztító. Lehunytam a szemem. Csak egy rövid pillanatra amíg újrafogalmazom az egészet, és felhúzva a korábbi mosolyomat, próbáltam egészen máshol folytatni. - Csak annyit szeretnék, hogy... lazíts... - mosolyodtam el egyenesen a tünemény szemeibe, és eltartott egy pillanatig, amíg rájövök miket is súgnak a gondolataim. Hogy tüneményes...? - lepődtem meg saját magamon, de hiába kérdeztem vissza, újra és újra ezek a válaszok sodortak lejjebb, egyre előrébb.. valamibe, ami.. nem is tudtam, hogy akarom e. Hogy ne akarnám? A fenéket! - válaszolt vissza a csillogó mosolyán túl a szemem, ahogy egy percre.. egy röpke percre elkalandoztam a gondolataim között. Az ő szája csak járt.. és én csak néztem.. Az ajka vonalát.. ahogy maguktól formálódnak a szavak.. a kiejtett betűk... és az a tekintet.
Őszinte leszek, pedig szégyellem. Valahogy elsiklottam a mondatok felett, valami teljesen más.. útközben elvette az eszemet, ahogy válaszoltam, mégis valahonnan mélyről jöttek a szavak.

- Elriasztani? - kérdeztem vissza égnek emelt szemöldökkel, talán az egyetlen szó ami megmaradt.. és amit egy cseppet sem értettem. Eddig.. biztos voltam benne, hogy senki.. még egy tankkal se választhat el tőle, de most... most már egy egész bolygó képtelen. Megint megijedtem a gondolataimon. Mégsem volt időm, hogy bármit is bővebben kifejtsek, mert a következő percben már ott állt előttem.. közel.. nagyon közel.. és a szemei... a szemei azt hiszem mondhatom, hogy rabul ejtettek.
Megint éreztem azt a bizsergést... Egyre erősebben, de most már az egész testem eltelt vele, ahogy ott volt előttem.. közvetlenül előttem.. egyetlen hajszál választott el a szemeitől... és tőle... és az alig pár perces emlékek...

Sokszor volt, hogy én voltam az erősebb. Kismilliószor győztem le a képeket... a félelmeket.. az emlékeket... önmagamat.... De most ez nem az a pillanat volt! És a nevetése... Azt hiszem lángoló fűszer volt az egészre!

Ahogy ellépet tőlem, de a kezemet nem engedte, nem léptem utána. Megtartottam magam, erősen, és ahogy visszanézett, miért nem cselekszem, egyetlen pillanat alatt rántottam közelebb, csak hogy egyenesen a karjaim közé érkezhessen. Most én néztem az ő szemeibe.. Erősen! A szemei között váltogatott a tekintetem, alig egy centiméterre, szorosabban, mint eddig bármikor, és éreztem... éreztem, hogy nem leszek képes megállni.

- Ennyinek még bele kell férnie.. - suttogtam már egész halkan... talán csak magamnak megerősítésül, hogy nem rossz amit teszek, hisz egy csók.. csak egy csók! Egyetlen csók, amit elveszek, ami az enyém lesz.. örökre(!).. és aztán minden mehet tovább. Lassan.. amíg végiggondolja mit-hogyan is tegyen, hogy a fickót elengedje, ha egyáltalán nem gondolja meg.. és hogy én... hogy én tényleg ismerjem. Hogy tudjam, milyen is az az érzés! Amikor érzem! Mert érezni AKAROM! Mert ÉN... akarom! És most senki nem állíthatott volna meg...

Egyedül őőő... az egyetlen....

zene ♫ Snowflakes
megjegyzés hajjaj xDDD


Bűntudatosan lesütöttem a szemeimet Nick szavaira, mint amikor a kislányok büntetésre várnak, be is haraptam az alsó ajkamat, mert valójában igaza volt. Meg nem tudtam volna mondani, hogy mikor vettem ki utoljára szabadságot, mikor mentem el egy hosszú hétvégére kikapcsolódni... Mikor.. éreztem, hogy a felelősség terhe nem az én vállamon nyugodott?! Kénytelen-kelletlen felsóhajtottam beletörődve a figyelmeztetésbe, de egyszerűen... szerettem azt, amit csináltam, és az, ha segíthettem másokon, feltöltött, túlságosan is, jobb gyógyír volt számomra, mint bármi más. Nem akartam vele ellenkezni, hiszen sejtettem, hogy ő csak jót akarva nekem figyelmeztetett az amúgy is nyilvánvalóra, amiért hálás voltam, és eldöntöttem, hogy igyekezni fogok, hogy megfeleljek a kérésének.
Muszáj voltam terelni a saját gondolataimat, ezért is beszéltem talán túl sokat is, miközben a pillantásom már felmerészkedett Nickre is, csak hogy lássam azt a csodaszép kékségben tündöklő szempárt, és ahogy visszakérdezett, úgy kezdtem el rázni a fejem, majd áthajlott heves bólogatásba.
- Éppen ez az! Nem akarlak elriasztani! - kissé talán hirtelen is mondtam ki őszintén az első eszembe jutó gondolatot, ami a fejemet uralta abban a pillanatban, amit folytattam a csókjára hajló vágyammal, de csak szavakban. Nem mertem, nem akartam, egyszerűen képtelen voltam nem ajkainak ízére gondolni, testének melegére. És mondhatom, az én esetemben ilyentől megfosztani a vágyaimat... egészen erősnek éreztem magam, s egyszersmind ostobának is, amiért képtelen voltam dűlőre jutni. Mégsem... akartam elrontani a köztünk kialakult viszonyt azzal, hogy én többet.. sokkal többet akartam volna kihozni a helyzetből, mint hogy csak a kezét érezzem, mégis.. valami miatt képtelen voltam tőle akár csak egy pillanatra is elszakadni. Szükségét éreztem a közelségének.
Mielőtt még ő adta volna meg magát a gyengéd irányváltoztatásnak, magához rántva a felkarjában kapaszkodtam meg, a szívem pedig őrült tempóra váltott azonnal, légzésem is egy pillanatra váltott sürgetővé, mintha legalább mérföldeket futottam volna, és az az izgalom, ami elöntötte a testemet hozzá préselődve.. a szavak, amiket kiejtett olaj volt a tűzre, s nem ellenkeztem.
Hogy is tehettem volna? Úgy simultam hozzá, mintha attól tartanék, hogy soha többé nem érinthetném. Hagytam, hogy most Nick legyen az, aki a csókot irányítja, s nem csak hogy együttműködtem vele, hanem szinte fel is olvadtam benne, már ami az érzéseimet illette. Egyre szenvedélyesebbé váltam, egyre inkább szorítottam magamhoz, hagyva, hogy az ajkaim és a nyelvem is az érzés után kutakodjanak a pillanatnak élve, hagyva, hogy olybá tűnjön, soha nem akarok szabadulni innen. Nicktől. Mégis... az időérzékemet elvesztve, halk nyögéssel húzódtam hátrébb csak annyira, hogy hevesen vegyek párszor levegőt, a testemet lenyugtatva, amiben akkora káosz uralkodott, hogy egyszerűen nem tudtam vele mit kezdeni.
- Ez... tökéletes... - suttogtam ajkaira kábultan az elmúlt percekkel eltelve, mert eszemben sem volt tőle ténylegesen is távol tartani magam, még az öleléséből sem volt kedvem kibontakozni. Csak pihentem a pillanatnak élve, miközben még mindig a csókja égett ajkaimon, aztán nem bírtam magammal, megint rásimítottam Nick ajkára a sajátomat, de csak hogy ne tűnjön tova az a pillanat. Belemosolyogtam a már ártatlannak tűnő csókba, végül nevetve szakadtam el tőle, miközben mosolygássá szelídült az, úgy néztem a szemeibe. - Most már határozottan akarom, hogy sokszor.. legyél.. velem - az utolsó szavak mindegyikét egy-egy puszi kísérte becélozva a férfi ajkát. A felkarjáról gyengéden az arcára csúsztattam az ujjaimat megsimítva a bőrét mosolyogva, néma kérdést intézve a pillantásommal hozzá, hogy akkor most hogyan is tovább.
- Szeretnéd, hogy visszakísérjelek? Vagy... megbirkózol majd egyedül Esterrel és elviseled, hogy Téged faggasson? - eszemben sem volt épp az asszisztensemet felhozni, csak szerettem volna tudni, hogy mennyi időnk volt még.. együtt (???).

Könnyű volt beszélni. Hinni, hogy az az egyetlen csók majd mindent megold. Mégis teljesen összekeverte a véremet. És nem, nem éppen szexuális értelemben, vagyis... nem csak úgy, sokkal inkább... Még mindig nem tudtam megmagyarázni mi az amit érzek, de határozottan itt volt a fejemben. A szívemben, bármennyire is nevetségesen hangzik, most éreztem azt... amit még soha nem. És bármi is az amit igazából most kéne éreznem, abban tökéletesen biztos voltam, hogy ez valami olyan... amilyen még sohasem volt. Gwenn... ő teljesen más volt. Egészen. Ő valami.. múló hóbort, vagy szenvedély a hirtelen jött siker és előttem leboruló világ ködében. Akkor én is más voltam.. és ő is. Valami olyan, ami.. Még ma sem tudnám meghatározni az értelmet abban, ami akkor volt... illetve de. Biztosan tudnám, ha megmozgatnám a tanult fejemet, de most egyáltalán nem akartam Gwen-nel foglalkozni. Most valami sokkal fontosabb feszített itt a kezeimben, amire nem tudnék semmi mást mondani, csak annyit, hogy: igen. Határozottan valamit éreztem. Valami magával ragadóan tökéleteset.

Bőrömön éreztem.. a szorítást, ahogy ujjai a karomba marnak... a teste forróságát a testemen, de az is meglehet, hogy csak a sajátom az ami belülről égetett. Mégis teljesen elvesztettem az eszem, és eljött az az idő is, amikor már nem tudtam tudatosan meghatározni mit is teszek, csak hagytam, hogy az érzések vezessenek...

Ő volt az aki elhúzódott. Hogy bántam e? Igen, valahol biztosan, de előtérbe kerülve a tudatos felem, már jól tudtam, hogy helyesen tette. Valamelyikünknek meg kellett tennie ezt a lépést, mielőtt...

Még mindig nem értettem semmit sem, de már nem is akartam érteni. Azt sem, hogy ma reggel.. amikor még kiléptünk a rendelő kapuján, miért volt még az egész világ teljesen normális körülöttem. Hogy mikor volt az a pont, amikor az érintése felmelegített, és mikor akadt meg rajta először a szemem. De főleg azt nem értettem, hogy miért nem vettem észre.. a szemeiben.. hogy mikor lett benne minden teljesen más, és mikor lett bennem. Mégis hamar feladtam a kérdéseket, ahogy már felhevült lélegzettel, alig néhány centiméterre tőle figyelt a szemeibe a tekintetem, és önkéntelen mosoly ülve ki az arcomra, valamiféle boldogság érzése magához vette a teljes irányítást a fejemben. Nem értettem.. Mégis minden egyes cseppjét élveztem, amikor megint közeledett, az ajkamra csókolva azok az épp hogy engedett ajkak, és a szemem újult erővel csukódott le. Csak arra a néhány pillanatra amíg újra éreztem, és egyre inkább hatalmasodott el bennem az érzés.. hogy ezt az érzést mennyire szeretem...

Meglepett a belőle kitört hirtelen nevetés, főleg mert én még őrülten elveszettnek éreztem magam. A mosoly az arcomon mégis ott feszített, a kezében a kezem meg... egyáltalán nem volt kedvem, hogy elengedjem, mégis tudtam, hogy előbb-utóbb eljön a pillanat. Mégsem foglalkoztam vele. Most.. nem voltam hajlandó visszakaparni az eszemet, most.. ha lehet most az egyszer, megfogadtam a saját tanácsomat: Élj mindig a pillanatnak! És azt már most tudtam, hogy vele az eddigieknél is jobban fogok szeretni a pillanatnak élni.

- Igen... - köszörültem meg a torkom enyhén - egész... - "tökéletes" ... követte volna a következő, de ez már bennakadt ahogy újra betámadott, és a még mindig messze visszhangzó nevetése közepette újból letámadta az ajkamat. Nevetnem kellett. Igen, muszáj volt, VELE! Nem bírtam ellennállni a késztetésnek, de ahogy a keze éreztem végigcsúszik a karomon, és végül a bőrén éreztem az enyémet... újra nem én vettem irányítást és egyetlen rövid pillanatra lecsukódott a szemem. Hallottam a kérdést a fülemben, sőt! A következő pillanatban már megint a szemeit néztem, és próbáltam összecsiholni a szavaira valami értelmeset.

- Azt hiszem.. azt hiszem.. - viselkedtem újra úgy, mint egy tizenéves hebegve, és valahol hátul a fejemben, jól tudtam, hogy ezt nem így kéne, mégis pokolian letaglózottan éreztem magam. Aztán hirtelen szállta meg a fejemet a gondolat, és fél karomat lefűzve róla, enyhén megemelve a szemembe emeltem az órámat - Igen.. mennem kell. - fancsalodott el gyenge szemöldökráncolással a képem, hiszen.. ha maradnék nem tudom mi lenne belőle, tudtam, hogy ideje lenne tényleg kitisztítani a fejemet, elővenni mindent ami régi.. ami megszokott, és végiggondolni ezt az egészet, amire mellette képtelen voltam. Egyszerűen valahogy képes lett teljesen elvenni az eszemet. A másik fél viszont, az erőteljesebb, folyton érte könyörgött, hogy MÉG! BELŐLE! Mégis jól tudtam, hogy ezek csak ábrándok. Fellángolás.. Valahogy így magyarázza a szakma, és ha az is, ha létezik, azt jól tudtam, hogy én már egyenesen égek! Ezért kellett az a vödör víz a fejemre.

- Azt hiszem megoldom, köszönöm. - vettem vissza valamelyest a higgadtabb hangomat.. próbáltam, de nem veszek rá mérget mennyire sikerülhetett - Neked viszont nem ártana pihenned és... - akadtam el a mondatban, hisz egy részem, egy egészen... megbolondult részem, igenis azt kívánta hagyjak fel mindent és tartsak vele, én mégis most az eszemre hallgattam. - Vagyis ha szeretnéd egy darabon elkísérlek. - kényszerítettem magam újabb szelíd szavakra, a hozzá tartozó mosoly viszont a lassan csendesülő lángban a véremben, őszinte volt. Teljesen. Ugyanúgy.. mint régen. Mint alig néhány órával ezelőtt...

zene ♫ Snowflakes again
megjegyzés hmm xDDD


Azon kívül, hogy teljesen összezavarodtam, vagy legalábbis igyekeztem értelmesen is gondolkodni, mellette aligha ment. Túlságosan is elvonta a figyelmem a közelsége, de jelenleg nem érdekelt, olyannyira nem, hogy még csak az elszakadás gondolatára is képtelen voltam. Néztem a szemeit, egészen közelről, hogy érezhessem a férfi illatát is, érintésem sem engedte őt el, végleg biztosan nem. Halkan felsóhajtottam, amikor az idő kérdése került napirendre, és a tekintetét elnézve én is valami nem tetsző, kissé keserű mosolyra húztam ajkam, de csak egyetlen pillanatra.
- Túlságosan is gyorsan telik az idő - át sem gondoltam igazából a szavaimat, egyszerűen csak kibukott belőlem, miközben a pillantásom a mellkasára siklott szórakozottan, s ahogy beszélni kezdett ismét, felpillantottam a szemei kékjébe megint, hagyva, hogy elvesszek bennük, engedve annak a csábításnak, hogy csak még egyszer... felmosolyogjak rá felszabadultan már csak amiatt is, hogy hagyta ennyire közelről láttatnia magát.. Nem... fizikálisan csupán, hanem.. fogalmam sem volt, mit éreztem, és egy pillanat alatt zavarodott össze minden, a nyugalmam, lelki békém jelenleg amúgy is zavaros vize felkavarodva rejtett el minden tiszta gondolatot előlem, hogy csak a kuszaság maradhasson meg, és.. Nick a gondolataimban.
- De hát nem vagyok beteg, minden rendben velem, nincs miért pihennem - rámosolyogtam meggyőzően, nem is értettem a pihenés okát igazából. Persze, tudom, megígértem neki, de.. egy kicsit, a mai napon még nem akartam engedni neki, főleg a történtek után. Szükségem volt ezekre a pillanatokra. Rá! Az elmúlt időszak nyomaira bennem... köztünk.. vele. A mosolyát látva ujjbegyem gyengéden végigfutott arcélén, végül bólintottam, aztán pedig nagy nehezen kibontakoztam az öleléséből.. elengedve bőrét is, de az ujjainak érintésétől a kezemen nem fosztottam meg magam, remélve, hogy neki is szüksége volt erre, még akkor is, ha... ha még az elmúlt órák hatása tartott is.
- Egyezzünk meg abban, hogy egymást kísérjük el, és szerintem még a kávézóba is beugrom veled. Utána ígérem, engedlek dolgozni - rámosolyogtam nyugodtabban már. - Arra nem kerülnék. És.. igyekszem haza is menni, ha már beteget jelentettél - mosolyom szélesedett, ahogy mindezt mondtam, elindultam visszafelé, de egy lépésnyi távolságra tőle szembefordulva felé finoman meghúztam a karját, hogy ösztönözzem, tényleg nem kéne lekésnie az időpontot. Ha engedte, hogy valóban elinduljunk, visszalépve mellé, kezét még el nem engedve sétáltam mellette, egy ideig bizonyára szótlanul, de egyáltalán nem éreztem kínosnak. Csak... gondolkodtam a történteken, hogy tulajdonképpen mi az, amit ténylegesen is éreztem, és mi az, amit a pillanat hevessége váltott ki belőlem. Egyelőre nem tudtam dűlőre jutni, csak annyit tudtam biztosra, hogy szerettem Nicket, mindenképp... Valamikor... csak úgy egyszerűen belopta magát a szívebe a férfi. Talán már az első találkozásunkkor. Talán a közös kávézások... vagy a betegekről szóló beszélgetéseink valamelyike segített az érzés kiteljesedésében, nem tudom.
- Köszönöm - hogy meg akartam csendet? Passz. Egyszerűen csak elhangzott ez az egy szó, mindent és semmit sem értve ez alatt, hálás mosollyal néztem rá, hogy aztán már nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb pillantással nézhessek a park őszbe vegyülő szépségére.

Miért nem lepődöm meg ezen? - rántott ki az újabb szó a gondolataim tömegéből és megint felkúszott az a régi.. az az új, de legalábbis a már ismerős mosolyom, amikor... mint régen.. egyetlen vállrándítással rázta le az óva intésemet. Mint minden egyes alkalommal annak előtte.
Muszáj volt mosolyogjak. Amolyan mindentudóan, feledve az alig pár perce történteket, és azt hiszem most hálás voltam neki ezért.

- Cordelia... - vettem elő a korábbi, viccesen megrovó magatartásomat - Nem épp az előbb beszéltünk arról, hogy.. (?) - próbáltam rávilágítani az alig fél órája megbeszéltekre, vagy annyi se volt? Lényegtelen, most teljesen mással kellett törődjek. Mégsem sikerült befejezni a mondókámat, na meg úgy egyáltalán a beszédet, mert ő volt az aki közbeszólt - és lááám, máris egy újabb meglepetés - azonnal törölte is a félbe hagyott kérdésemet.

- Rendben... - biccentettem könnyedén meggyőzve - Legyen ahogy akarod. - mosolyogtam még mindig a szemeibe és.. túúúl könnyen legyőzött! Már megint! A vicc az egészben, hogy most egy cseppig se bántam. Mégis valahogy megint elfelejtődött lépni is, amikor arra eszméltem fel, hogy eltűnt mellőlem, és a karom finom megrántásával térít újra észre.

- Igen... megyek már. - mosolyogtam megint fel, csak egy könnyű pillantással a szemeibe, és igyekeztem rávenni a fejemet, hogy most ne gondolkodjak a történteken. Ne gondolkodjak el azon, ha maradnék, akkor... vagy úgy egyébként ebből az egészből mi lehetne, mert akkor talán még engedtem volna a helyzetnek. Az igenis, már csábító.. helyzetnek.

Egymás mellett lépkedtünk. A kezem a kezében, az idő tökéletes.. és lám milyen fura is az élet, ezt a kaput itt fenn - futott végig a szemem az őszi futórózsával befont laza vaskapura a fejünk fölött - szóval mikor beléptünk, még teljesen másképp lépkedtük át. Vidáman és szelíden, most viszont... a helyzet teljesen más. Komoly volt. De mégis valahol eszementül mámorító...

Már rég valahol máshol jártunk. Túl a park őszi virágban pompázó kapujával övezett parkon, túúúl néhány fel sem tűnt utcasarkon, és már láttam is a kávézót a szemem sarkán ha akarom, mégsem voltam képes, hogy figyeljek. Beleestem. Mégis, a saját csapdámba, nem emlékszem mikor indult meg a fejem, idézte fel a korábbi képeket, az érzéseket, csak magam elé bambulva mint valami flúgos gőte, futtattam fel újra az első jelenetet, amikor meglepett.. egy pillanat alatt tepert le, és önkéntelen mosolyra húzódott a szám. Ekkor hallottam csak meg a felőle jövő köszöngetéseket.
Megtorpantam. Azt hiszem, de csak egy pillanatra, utána próbáltam felvenni a tempót és újra indulni tovább. Nem ment. Nem lepett meg, ezért csak felnéztem, egyenesen a szemeibe, kissé kérdőn, némi értetlenséggel vegyülve és először szavak nélkül vártam a válaszokat. Azután viszont mégis előtört valami önkéntelen.

- Mi az amit köszönsz, Cordelia!? - kérdeztem enyhe kétséget vegyítve bele - Nem tettem én semmit... Semmi olyat, ami... - álltam meg itt valahol félúton a mondandóban, de azt már nem tudom, hogy mert csak nem tudtam hogyan fogalmazzak, vagy éppen egyáltalán nem volt fogalmam róla, hogy mit is akarok neki ezzel kimondani. Hogy tanácstalan voltam? Meglehet. De az is lehet, hogy csak ééén, nem akartam színt vallani. Pedig az sokszor nagy hiba...

zene ♫ Fireflies
megjegyzés ♥ ♥ ♥


A tökéletes csendtől ugyan távol álltunk, ugyanakkor valahogy mégis úgy éreztem magam, mintha egy barlang mélyén lennék, csak a lelkemmel körülvéve, ami a gondolataim láncával volna megbilincselve, folyton azon képeket újra és újra felidézve bennem, amik jelen pillanatban foglalkoztattak engem. Igazából nem szabtam gátat az elém táruló emlékképeknek, hagytam, hogy végigfolyjanak rajtam, az elmémen, az érzékszerveimen, és akaratlanul is jól, túlságosan is jól éreztem magam elfeledve mindazt, amik problémaként mutatkoztak órákkal ezelőtt. Szebb lett minden, és ha értettem is ennek az okát, nem akartam, hogy ismét visszazuhanjak oda, ahol a gondjaim émelyítő ragacsossága fogadott volna. Valahol, igen, valahol sejtettem, hogy mindez nincs rendben, de ebben a pillanatban nem érdekelt, csak az, hogy Nick érintése melegített, bőrének puhasága.
Valahogy kibukott belőlem az az egyetlen szó, mire a férfi megtorpant, így muszáj voltam én is megállni, elmosolyodtam a bizonytalanságán, mert képtelen voltam másra. És mindaz, ami eddig volt, az most is ott rejtőzött köztünk, csak.. valahogy egyszerűen több lett, és ha akartam volna sem tudtam volna megfogalmazni, pontosan mi is változott. Ő... én.. mindketten, a munkakapcsolatunk vagy csak amolyan tovatűnő pillanatnak éltünk ott, a parkban.
- Hogy velem töltötted a napodat. És azt is köszönöm, hogy kirángattál a rendelőintézetből. El sem hiszed, mennyire szükségem volt rá. Akkor.. és most is - még mindig mosolyogva, könnyedén, de őszintén csengtek a szavaim, de aztán hitetlenül megráztam a fejem, talán egy kicsit fel is nevettem, azon, amit mondott. - Nagyon is sokat tettél értem, Nick. Én viszont, lehet, hogy... nem is tudom. Nem akartalak volna összezavarni azzal, amit tettem, egyszerűen csak.. meg akartalak csókolni. Istenem, már a kávézóban vissza kellett magam fogni, aztán.. már nem tudtam megtagadni magamtól a parkban. Bocsánat. Én.. viszont nem bánom - bevallottam neki továbbra is mosolyogva, mégis komolyan gondolva az elhangzottakat. Talán nem kellett volna ilyen nyíltan elmondanom neki a vágyaim. Talán... akkor nem csavarnék még egyet a hirtelen jött változásokon. Lesütöttem egy pillanatra a tekintetemet, majd elnéztem a mellettünk elsuhanó taxi sárgásságát követve az utcán a kávézó irányába, bár a mosolyom megfakult, mégsem éreztem, hogy az a kellemes.. nyugodt, és valahogyan boldoggá váló perceim is vele halványuljanak, mert mindezek az érzések továbbra is ott voltak, pontosabban olyanok voltak, mint a tavasszal nyíló virágok: csodásak... gyönyörűek és igaziak. És mindezt Nicknek köszönhettem.
- Nem szeretném, hogy elkéss - pillantottam fel a szemeibe, azokba a lélegzetelállítóan kék íriszekbe, ami hiba volt, nagy hiba! Vajon minden további pillanatban, ha ránézek, majd ugyanezt fogom érezni? Ugyanígy meglódul a szívverésem? Akarattal szakítottam el a szemeimet a szemeiről, a gond csak az volt, hogy ajkaira siklott a tekintetem, mire egy nagyot nyeltem, elkínzottan mosolyodtam el hirtelen. - És.. dolgod van - ez inkább emlékeztető volt a számomra, mintsem neki. Muszáj volt őt elengednem. Hagyni, hogy végezhesse a munkáját, mialatt én hazamegyek, és engedve a kérésének, pihenjek. Igen, azt fogom tenni. Felsóhajtottam halkan, elengedve minden olyat, ami követelte volna, hogy vele maradjak, mert a fenébe is, holnap úgyis muszáj lesz elviselni engem kicsit, s erre a gondolatmenetre a gondolataim közé beférkőzött valami negatív, amihez semmi kedvem nem volt.
- Gyere, menjünk sütit venni - kényszerítettem magamra újra a mosolyt, ami nem ellene szólt, de a valóság túlsúlyával telepedett rá az én légies érzéseimre, amit csak a férfi volt képes hosszú idő után előcsalogatni belőlem. Ha egyet értett velem, akkor megcélozhattuk a kávézót, de ha nem... úgy ismételten, és véglegesen is elvesztem.

Lassú mosoly kúszott szét az arcomon. Hogy hová tűnt az előző dolog feszültsége? Nem tudom. De az biztos, hogy örültem neki, hogy végre belátja mennyire is szüksége volt.. nem.. nem rám.. hanem arra, hogy kicsit szabad legyen. Egy pillanatra el is szálltak az előbbi gondolatok, és csak őt láttam. Egy mosolyon keresztül... Ugyanúgy, mint régen. Olyan volt mint... mint a madarak. Ha folyton kalitkába zárod, elveszítik a szépségüket. És ő most ragyogott! Csak a bolond nem látta volna mennyire.

A következő szavak mégis egyúttal rántottak vissza a valóságba, visszahúzva egy emléket.. egy információt.. a tényeket.. vagy bármi is az aminek nevezzük, egyszerűen világosan ott volt, pont az orrom előtt.

- Ööö.. Cordelia... - próbáltam kinyögni valami értelmeset, a fejembe uralkodó káosz cikázó gondolatai között - Mióta készültél te erre.. ?- böktem ki aztán mind közül a leglényegtelenebbet, éreztem ahogy a szemeim csekély ívűre húzódnak össze, ahogy a kezem tompán, még nekem is észrevehetetlen tudatos módon rászorít a kezére, és azt is, hogy nem épp az tört ki a számon, ami mindenek közül a legjobban érdekelt. Egy csók..? Csak.. egy csók? - vett valami hirtelen pánikszerűséget a fejem, amit most nem is tudtam hova tenni, hisz én... én... még magam sem tudtam, hogy mit művelek, hogy mit AKAROK.. tőle, hogy mire készülök.. hogy mi lesz a jövőben.. lesz e valami, és főként, hogy én... képes leszek e végigcsinálni ezt az egészet... Mind-mind.. megannyi kérdés, de hiába futottak át újra és újra keresztbe és kasul a fejemen, mindig csak egyetlen, kibogozhatatlan maszlagként tudtam felfogni az egészet. Már a kávézóban is...? Ott..?? Miét nem vettem észre? És most volt csak az, hogy az eddig rejtegető tudatom előhozta az akkori képeket.. őt.. és magamat.. ahogy a kezére fogok, mégis hirtelen engedem el.. és lassan.. pokolian lassan kezdtem megérteni a dolgokat. Én.. is közeledtem felé! Pontosabban.. csak legbelül, úgy, hogy észre se vettem! A miértekre viszont még mindig nem kaptam válaszokat. Megmagyarázható egyáltalán a vonzódás és a szerelem??? És ekkor kaptam a következő sokkot. Ami egyébként bármilyen jól is palástolok, abban biztos vagyok, hogy egy pillanatra kiguvasztotta a szememet.
Azonnal visszavonulót kell fújjak! - szólalt fel fejemben egy egyszerű hang, hisz épp az előbb mondta(!): Egy csók volt...! Talán csak egy csók! Vagy kettő... vagy három... Mégis CSAK.. egy csók! - köszörültem meg zavartan a torkomat, és mielőtt bármi egyéb is meglátszhatott, egy pillanat alatt kapva vissza a fejemet, már rendeztem is az arcberendezésemet.

- Ööö.. igen. Nem kéne... - tértem aztán vissza az előzőekre, vagy épp a következő szavai? Már nem is tudom! Én már semmit sem tudtam, csak azt az egyet, hogy mennem kell. Ott.. kell lennem, és ez az egyetlen biztos pont volt az egyetlen kapaszkodó. - Menjünk! - tört ki az ajkaim közül a következő, egyetlen kényszerített, vagy lényeges gondolat, és ahogy még mindig a keze a kezemben, és én megszaporáztam a lépteimet, igyekeztem azon maradni, hogy ne épp az elhangzó szavain gondolkodjak. Persze nem sok sikerrel...

zene ♫ Ethereal Dreams - kicsit hosszabb, mint ameddig tart az olvasás
megjegyzés de nem úúúúgy értettem xDDD 1237 szó, hajjaj


Azt mondják, a szavaknak erejük van. Egészen sokáig nem is hittem bennük, de most, amik kikívánkoztak belőlem, olyan volt, mintha egy csodás, s egyszerre fullasztó vízesés tört volna fel bennem hangos robajjal, várva, hogy Nick mennyit visel el belőle. De képtelen voltam megálljt parancsolni a szavaimnak, magukkal sodrón forrázhatták le a férfit, és már egészen felesleges lett volna mindezt meg nem történtté nyilvánítani, amikor a bizonyíték ott volt, láttam az arcán, hogy.. talán nem kellett volna. Hosszan, tanácstalanul felsóhajtottam, amikor visszakérdezett, és hogy őszinte legyek, nem is értettem, hogy pontosan mire volt kíváncsi. Hogy megcsókoltam? Vagy.. erre a bizonyos vallomásra? Nem tudtam, és ez az egész olyasvalami felé vitte el a gondolataimat, ahol nem voltak szavak, amiket ki tudtam volna mondani. Egyszerűen csak álltam ott előtte, képtelenül arra, hogy megszólaljak. Hogy.. elmondjam neki, mit éreztem, vagy hogy mit gondoltam.
Ezért is akartam a beszélgetés fonalát elterelni valami semlegesebb mederbe, amit jobbnak láttam arra fordítani, hogy igen is.. véges az időnk együtt, és ami a leginkább elkeserítő volt, az a férfin látott reakció. Halkan felsóhajtottam ismét, hagyva, hogy elinduljon, de felhagyva azzal, hogy vele tartsak, elcsüggedve, hogy a magam tempójában kopogjon a cipőm sarka ritmustalanul félig mellette, félig mögötte haladtam. És nem tudtam, hogy pontosan mi volt mindaz, ami Nickből ennyire más reakciót váltott ki. Visszagondoltam az elhangzottakra menet közben, hogy milyen szavakkal fejeztem ki magam.. hogy közben a férfiből milyen változásokat idéztem elő.. és akkor.. ott.. rájöttem valamire. Hiba volt, tudtam, de még akkor sem tudtam megszólalni, egyre inkább, sürgetően pörgettem vissza mindazt, amit bevallottam neki, hogy teljesen biztos legyek benne, amikor hirtelen megtorpantam, valószínűleg a férfit is kirántva a sietős ritmusából veszélyesen közel a kávézóhoz.
- Nick, állj meg! Azonnal! - szinte pánikolva, mintha vészhelyzet lenne, úgy hathattak a szavaim, nem kevésbé az arcom, amire szinte minden érzelmemet láthatatlan ecsettel rárajzoltam: a bizonytalanságot, a reményvesztettséget, az értetlenséget.. és azt, hogy mennyire.. de mennyire megbántam valamit. Éreztem, hogy a szívem valamiféle kiutat keresve dübörgött a mellkasomban, és mielőtt még megszólaltam volna, hosszú másodpercekig csak lesütöttem a szemeimet, nézve felváltva Nick és az én cipőmet is, keresve a szavakat, a kifejezéseket és csak remélni tudtam, hogy a magyarázatom.. majd elegendő és kielégítő lesz mindkettőnk számára. Végül egy hatalmas sóhaj kíséretében gyengéden felemeltem az őt fogó kezemmel, hogy a másikkal finoman megsimíthassam a kézfejét, két tenyerem közé zárva a férfi rabságba ejtett kezét, és nem, abszolút nem voltam felkészülve, de már így is elég kínosnak éreztem a szituációt, így muszáj voltam nekikezdeni a magyarázatnak, amiért vészhelyzetként állítottam be az eseményeket.
- Nem készültem erre az egészre - kezdtem bele halkan, alig merve felpillantani a szemeibe is. - Sem arra, hogy az előbbi vallomással hirtelen előrukkoljak, sem pedig.. ami a parkban történt - sóhajtottam fel, de tudtam, hogy ennyivel nem éri be. - Egészen eddig.. eszemben sem volt az, hogy Te és én... hogy a szám még csak véletlenül is a közeledben legyen, és nem is hiszem, hogy lett volna arra példa, hogy az elmúlt két hónapban megöleljelek, nem hogy puszit adjak - megráztam a fejem, és felhagytam azzal a próbálkozással, hogy gondolkodjak a szavaim közt. Muszáj volt kiadnom magamból mindazt, ami bennem volt, mielőtt még teljesen felőröltek volna a saját gondolataim.
- De valami megváltozott a kávézóban, Nick. Fogalmam sincs, hogy mi.. amikor megérintettél, amikor beszéltél és képtelen voltam elszakítani a pillantásom az ajkadtól, vagy.. figyelni, hogy mennyire gyönyörűen örvénylő kék szemeid vannak, amiket eddig is el-elnéztem, de csak most, ott láttam meg igazán. Folyton az járt a fejemben, hogy éreznem kell Téged, hogy.. ácsingózom a csókod után.. hogy kívánom.. akarom a közelséged. Ezért érintettelek meg aztán annyiszor, ezért fogtam meg a kezed, ezért... kell, hogy most is érinthesselek, és fogalmam sincs, hogy mi ez, de eszméletlenül jól esik az, hogy a kezed... itt van, és hogy.. foghatom - hirtelen lesütöttem a pillantásom, képtelen voltam a szemeit figyelni továbbra is, amikor.. remélve hogy nem így volt, de hülyét csináltam magamból. Nem akarok többet érezni, mint... mint Ő! Keserűen, mégis több érzéssel, mint eddig, amikor ránéztem, felmosolyogtam rá, folytatva a gondolatmenetet is.
- Egészen addig a pillanatig, ameddig a gesztenyés manővert el nem követtük, győzködtem magam, hogy.. csak tartsam magam távol tőled, hogy ne akarjam annyira a közelséged, de ahogy megérintettelek, tudtam, hogy nem tudom magam visszafogni. Akartalak, meg akartalak csókolni és ott vesztettem el az egész harcot, mert azóta képtelen vagyok tőled elszakadni fizikálisan. Ezért kérdeztem, hogy felkísérjelek-e, vissza a megbeszélésedre. Ezért.. öleltelek olyan szorosan az utolsó csóknál, és ezért ragaszkodom hozzád még most is. És ha eddig távol akartam tartani magamtól Dereket.. akkor a mai nap a bizonyíték arra... hogy talán soha nem is akartam tőle semmit. Mert csak arra tudok gondolni, hogy érintelek.. és a fenébe is, nagyon.. de nagyon nem elég belőled.. tőled az a három csók. Többre vágyom.. Jelenleg is - egyre vehemensebben beszéltem, minden egyes szavammal csak még jobban beleéltem magam az elhangzottakba, de számomra most vált egyértelművé, hogy... jobban akartam őt érezni, mint hogy féljek attól, hogy ezzel az egésszel mit váltok ki magamból, és legfőképpen belőle. Mindezt végigmondva azokba a szemekbe néztem fel, amikben annyi remény, annyi jókedv volt, mint talán soha senkiében, és csak ebben a pillanatban kezdtem el rettenetesen félni.. hogy talán túllőttem a célon, és hogy nem volt még itt az ideje ennek a vallomásnak. Hogy én többet képzelek bele az egészbe, mint ő. De már nem volt visszafelé vezető út, tudtam, és emiatt is süppedtem bele ezután egy olyan mély hallgatásba, amiből maximum csak az ő szavai lesznek képesek kirángatni.

Fel se tűnt.. mikor csúszott ki a keze a kezeimből, egyáltalán kicsúszott e, én csak lépkedtem, előre, mintha kergetnének, és a fejem.. nem tudom voltam e ilyen tanácstalan valaha.. Voltam e ilyen elveszett valaha... Talán nem.. talán mégis... de egy dolog teljesen biztos volt: NEM.. éreztem így magam már legalább két éve! Mióta megtanultam kezelni aaa.. nehéz helyzeteket. Ez.. volt az első alkalom...

A hangja volt ami visszarántott. Na meg a kéz a kezemben, ami ezek szerint mégis az enyémbe kapaszkodott. De erre szükségem volt. Erre az egyetlen szóra. Mint egy kitisztító villámlás a gondolataim kereszttüzében, visszarángatott a földre, és bele, egyenesen a szemeibe.
De ő nem nézett rám. Az arca ijedt.. elkeseredett.. és ettől az én szívem is kényszeredett ütemre kapcsolt.

- Mi.. Mi a baj? - kérdeztem rémülten, talán szabad kezem még az álla alá is nyúlt, hogy a szemét a szemeimbe emeljem, de erről nem vagyok teljesen meggyőződve.
Nem válaszolt. Egyetlen mukkot se, és igen, én voltam az aki tanácstalan, de úgy tűnt ő sem áll épp a helyzet magaslatán. Szóra nyílt a szám. Megint. De aztán megelőzött. Emelkedett a kezem a kezében, majd két keze közé fogva magam előtt, az előbb megkezdett beszéd kudarcba fulladt. Nem úgy, mint nála. Aztán megindult a vízfolyás....

Én csak álltam.. és lestem.. próbáltam eligazodni a szavai között, felfogni.. feldolgozni, és valahol a háttérben csak most szembesültem vele ez mennyire nehéz.. Mennyire könnyű azt mondani a pamlagon, hogy : "gondolja végig... mit mondana neki? És mondja! Higgye el.. mindig az őszinteség a legtisztább út, és biztos lehet benne, ha tényleg szereti magát, egy pillanat alatt ugrik a karjaiba és megoldódik minden." Hányszor mondtam én ezt, újra és újra egy-egy embernek, de közben fogalmam sem volt róla, hogy ez mennyire nehéz... Nem tudom.. talán jobb lett volna, ha minden rejtve marad... Talán mégsem. Most mégis úgy éreztem magam mint akit leforráztak, mint aki egy teljesen másik világba került alig egy órával ezelőtt, és a fehér nyulat követve még mindig nem találja a kiutat. De aztán az egész elcsendesedett. A pánik.. a hirtelen jött félelem... az elveszettség érzése, és a menekülési kényszer, mind-mind elveszett lassan a szavai súlya alatt. Értettem.. Minden egyes szavát értettem, felfogtam.. és amint lassacskán feledve a zavarát munkába állt a fejem, úgy a kép is egyre inkább kitisztulni látszott.
És ekkor ért csak a komplett hideg zuhany...

Letaglózott! Igen, ez volt az első épeszű gondolatom és a szavak lassan… mozaikszerűen kapcsolódva össze vontatottan nyertek értelmet. Őőő.. engem? De miért!? Mivel szolgáltam rá!? Mi volt az ami az egészet ilyenné tette!?? Mi volt az ami kiváltotta a változást, és mi… - talán ekkor volt hogy gondolatban elcsattant az a pofon. Pont ott, az arcomon. Térj észre! Most hagyd veszni a doktort a mélyben, az elemzőt.. az analizálót… azt az embert aki lenni akarsz és most légy csak az… aki vagy!
Ekkor jutottak csak mélyebbre a szavak. A szemem.. szinte falta arcának önkéntelen rándulásait, fülem a hangját, azt a csilingelőt, és a fejem… még mindig képtelen feldolgozni ezt az egészet, de éreztem már valami más kívánkozott. Éreztem a szívem heves dobbanásait, és ez már teljesen más volt, mint annak előtte. Éreztem ahogy a tüdőm megint megtelik félelemmel, de most valami olyannal karöltve ami soha eddig nem adott még hasonlót. Pokolian éreztem magam, de egyben kirobbanóan nagyszerűen!

Hogy hová lett az, hogy előbb zárja le "azt" az ügyet??? Azt én is szeretném tudni.. Mégis képtelen voltam egyszerűen tovább várni, vagy továbbra is távol tartani magam tőle, sokszor győzött a józanész, de most nem akartam, hogy az győzedelmeskedjen. Most csak azt akartam… azt, hogy érezzem! Hogy ő érezze, mindazt amit most én érzek… Talán ezért is volt, hogy egyetlen szó nélkül lassan emelkedett a magasba a kezem, fel egyenesen, míg az arcát nem érte, és a szemem csak nézte.. azt a tökéleteset, ami mindig valahogy többet jelentett, de még soha nem jelentett ennyire mást. A mutató ujjam csak egész óvatosan simított végig azon a pici bőrfelületen.. amikor az egész kezem önműködően váltott irányt és már az egész tenyerem fordulva felé csúszott feljebb, végig az arcán, egész tenyerem a közére ölelve, és ekkor vettem csak észre ahogy a szemeim cikázva járatják önmagukat a szemei között és egyszerűen éreztem, ahogy húz.. magához.. az egész mennyországot jelentő igérete.. És már nem akartam ellene állni többé…

Lassan csókoltam meg. Egészen.. Ajkam csak egész óvatosan érintette az övét, az utca zaja egyetlen kicsi ponttá zsugorodott össze, csendben megférve a háttérben, most csakis valami más töltötte el a fejemet. Az ő lehelete.. a szavainak visszhangja suttogón a fülemben.. mindaz az érzés, amit mondott nekem.. amit érzett.. és amit én éreztem. És ekkor fordult csak a csókom az ajkain olyan szeretettel és érzéssel, mint talán még soha ezelőtt az életben. Szerettem… Szerettem? Szerettem vele lenni.. szerettem érezni… szerettem a nevetését az emlékezetmbe vésni, és szerettem ha mosolyogni láthatom. Valóban szerettem volna? Nem érdekelt… Pont most.. nem érdekelt! Nem érdekeltek a szavak, a megfogalmazások és a beskatulyázott érzelmek, most csak egy érdekelt. És az itt volt, pont előttem. És én nem hittem, hogy valami képes lesz még egyszer így felborítani az egész addigi életem...

zene ♫ Hold Me
megjegyzés ♥ I love the way you hold me in Your arms...


Ha akartam volna sem tudtam volna megállítani a szavaim árját, és.. elhallgathattam volna egészen a holnapi napig, egészen... addig, ameddig el nem feledkezem róla, de akkor tudtam, mindent megbánnék. Az első csókot. Azt, hogy egyáltalán valaha is kívántam a közelségét, az érintését, ajkainak ízét. Hagyni mindent, kissé - nagyon is - kuszán, megmagyarázatlanul, reménykedni abban, hogy ő is elfelejti a történteket. Hagyni, hogy azok a csókok.. ténylegesen is csak... csókok legyenek, semmit sem jelentve. Mindez lehetetlennek tűnt. Abban a pillanatban teljesen elvesztem, amikor megértettem, neki.. hogy ő.. más volt, és a sokaknak csak egy kósza érintést, vagy netalán egy csókot jelentett volna ez a mai nap.. rájöttem, hogy Nick számára nem erről volt szó. És talán nekem is többet jelentett. Valahol elveszve az első, a második alkalomnál, vagy talán az érintése volt rám ilyen hatással, nem tudom. Mégis, biztossá váltam azt illetően, hogy mindaz, amit kimondtam, teljes mértékben igazak voltak és minden egyes szavamat komolyan gondoltam vele kapcsolatban. Igen. Vágytam az újabb csókra tőle, miközben ahogy kiszakadt belőlem mindaz, ami hirtelen mindent felkavart, tudtam, mit akartam. Derekkel.
Őszintén szólva féltem a reakciójától, attól, amit kiváltottam belőle, és amennyire vártam, miként fogadja a szavaim, ugyanannyira is akartam semmisé tenni a vallomásom, meg nem történtté. Mégsem azt tette, amit vártam volna. Komolyan vártam bármit is? Nem.. fogalmam sem volt, mit fog tenni, s ahogy megérintette az arcom, én úgy rezzentem össze, de már nem a félelemtől, hanem attól, hogy valójában mennyire jól esett bőrének melege a sajátomon. Én mégis szinte úgy kapaszkodtam-ragaszkodtam az eddig szorongatott kezéhez, mint egy fuldokló az óceán háborgó sodrásában a mentőövet, és ha akartam volna sem tudtam volna mozdulni. Felpillantottam szemeinek kékjébe, hagyva, hogy aztán el is merüljek bennük, és ahogy még közelebb hajolt hozzám, fullasztóvá vált minden egyes légvétel, ugyanakkor a légzésem felgyorsult, s mielőtt még az ajkai az enyémre forrtak volna, lehunyt szemekkel fogadtam őt. Nem sietettem, nem akartam, hogy véget érjen a pillanat, és valamikor... fogalmam sincs, melyik pillanatban a a balommal elengedve a kezét az oldalára siklott a tenyerem, és a még őt fogó kezemmel a kezét a csípőm mellett a hátam mögé húztam, hogy még közelebb kerülhessek hozzá, egészen rásimulva a mellkasára csókoltam tovább, elveszítve az időérzékemet, amikor már csak Nick számított... és semmi más.
Percekkel... később mégis csak elhúzódtam a csókból, épp, hogy csak nem simítva végig ajkán az ajkaimmal még mindig lehunyt szemekkel mosolyodtam el, és ahelyett, hogy ténylegesen is hátrébb léptem volna tőle, inkább átölelve őt sóhajtottam egy egészen halkat, puha puszit adva a szájára, mielőtt kinyitottam volna a szemeimet.
- Ez sokkal.... sokkal sokkal jobb, mint amire számítottam - suttogtam kétszeri nekifutásra felnézve egészen közelről az égi íriszekbe, felemelve a kezemet finoman végighúztam ujjaimat az arcélén is egy megkönnyebbült mosoly kíséretében. Nem, nem akartam bevallani, hogy tartottam attól, hogy mit fog tenni, vagy épp nem tenni, mert ez így volt jól. Így. - Most már nyugodtan engedlek el majd dolgozni... persze.. egy újabb csók után - felnevettem nem túl hangosan, hagyva, hogy még mindig nagyon is közel hozzá lassuljon szívdobbanásaim üteme, s lassan, vonakodva kis teret adva Nicknek húzódtam egészen kicsit hátrébb, ismét kezembe fogva az övét, egészen boldog mosollyal nézve a mellettünk elhúzó autók után elmerengve.. hogy talán tényleg megfogadom a férfi korábbi tanácsát.
- El fogsz késni miattam - néztem vissza rá lassan nyelvemmel érintve alsó ajkam Nick íze után, cseppet sem bánva, hogy nem mozdultunk egy tapodtat sem onnan, arról az egy pontról, ami miatt már nem csak mint kolléga volt fontos számomra ő. Hogy pontosan mit éreztem.. nem tudnám megmondani. Mindenképpen többet, abban biztos lettem. És hogy fontosabbá vált számomra? Hogy tudnám, amikor eddig is kedveltem, és szerettem őt.. csak a mértéke változott meg. Talán.

Nem járt semmi a fejemben. Vagy csak nem éreztem, hogy bármi is járna benne, és ezt már nagyon régóta nem éreztem. Folyton valami kitöltötte a fejemet, képek.. emlékek.. elméletek.. megoldandó feladatok a jövőre nézve, vagy csak az egész világ körülöttem, ahogy egyszerre sóhajt fel és én kiélezett figyelemmel kísérem. Most... nem. Most úgy éreztem magam, ahogy nagyon régóta nem, elveszve valamiben... egy pillanatban... egy érzésben... és az egész olyan hihetetlen volt. Hihetetlenül mámorító...
Aztán már csak az tűnt fel, hogy közelebb volt. Észvesztően fullasztó és meleg, mégsem voltam képes még mindig betelni vele, vagy akár egy percig is kibírni nélküle. Már rég nem voltam képes gondolkodni.. Végiggondolni, hogy mit is művelek, hogy Cordelia munkatárs... barát... és valahol valamiféle önjelölt pártfogolt is egyben, most csak az számított, hogy törődik velem... És hogy én... szeretem.

Azután vége volt... Nem éreztem az időt, csak lassan tértek vissza fülemben a hangok, és lehunyt szemeimen túl a fények, de azt azért éreztem, hogy képtelen vagyok letörölni a mosolyomat az arcomról. Mosolyogtam. Ez egész biztos. És ami érdekes, fogalmam sem volt róla miért is teszem, de egyszerűen kellett! Mintha ezt diktálta volna valami ismeretlen kényszer ott benn. És csak ekkor tértem vissza a valóságba...

Csak a szemeit néztem. Úgy állhattam ott, mint valami sült hal, mert a megmukkanás még nem egészen ment. Hát még akkor, amikor éreztem a kezét végigfutni az arcélemen és a szemeim egyöntetűen csukódtak le, hogy aztán újra a szemeibe nézhessek. Ekkor próbáltam meg tényleg észre térni végre.

- Én... én... - köszörültem enyhén torkot útközben - nem igazán tudom hova tenni ezt az egészet.. - vettem most valahogy én, talán indokolatlan őszinteséget, hisz ha most egyáltalán képes vagyok használni a fejemet, nagyon jól tudom, hogy hagynom kell, hogy ezek aaa... felkavart érzések először leülepedjenek, hogy egyáltalán végig tudjam gondolni ezt az egészet. Most valahogy mégis úgy éreztem, hogy ha azt mondja ugorjak kútba, egyetlen kérdés nélkül teljesítem. - De egyszerűen imádom! - vett fel önkéntelen mosolyszerűséget a szám, vagy már inkább vigyor lett volna? Fogalmam sincsen. De azt tudom, hogy mindaz amit most éreztem, szinte szétfeszített ott benn! Ezért is kellett, hogy amint hátrébb lépett egy nagyobb sóhajt vegyek, csak hogy képes legyek gondolkodni végre.

- Igen.. Mennem kéne. - bólintottam csak önmagam is meggyőzve, holott egészen másvalamire biztatott a testem. - És mi... akkor holnap.. - hebegtem valamiféle sületlenséget, útközben a kezemet is bevetve mutogatva össze-vissza, hol a kávézó bejáratát megcélozva, hol csak el valahová az éterbe. - Aaa... rendelőben... - bólintottam még egyet szintén magamat győzködve, igen.. menni kéne. Ideje lenne mennem. Arra! Pontosan.. a kávézó felé! Igen. Kéne... Hát akkor... Gyerünk! Előre... Mész már? - kérdezte tőlem a fejem, de én még mindig csak álltam ott előtte.. és egyszerűen nem akartak előre vinni a lábaim...

zene ♫ Goodbye My Lover
megjegyzés ♥ nagyon édes az utolsó bekezdésed, imádom xD
← "olyan cuki, hogy belehalooooook" xDDDDD


Elnyomtam... azon érzéseimet, és kétségeimet, amit Nick viszont hangosan ki is mondott. Igen. Nem tudtam én sem, hogy mégis hogy alakult így a délutánunk és legfőképpen miért. Egyszerűen nem tudtam erre a választ. Vonzott, magához, egészen, úgy, mint eddig kevesen, és ha azok az esetek csak és kizárólag testiségen alapultak, ez nem. A mai nap teljesen más volt, egyben felkavaró, ugyanakkor ismeretlen is számomra, vagy legalábbis olyasmi, amihez már rég nem volt szerencsém. Mégis összeszorult a szívem először hallva a hangját, és talán egy kicsit kedvemet is szegte, de ahogy folytatta.. elsöpörte minden kétségem, és már csak a mosolya maradt visszhangozva a gondolataimban az, hogy imádja. Ez az egyetlen szó.. felragyogott az én arcomon is a mosoly, és bár nem mondtam ki, hogy hasonlóan éreztem, reméltem, hogy a csókjaim, az érintésem ugyanannyit mondtak neki, mégsem tudtunk az idővel harcolni. Rohamosan teltek a másodpercek.. ezért is vonakodtam attól, hogy mennie kellene, mégis.. igen.. megbeszélés várja őt, míg engem.. majd az elmúlt órák kusza, ugyanakkor fantasztikus élményei. Felnevettem a zavart szavaira aztán, mégsem őt kinevetve, be kell vallanom, nagyon is tetszett a reakciója.
- Igen, holnap. És.. este is - beharaptam az alsó ajkam elgondolkodva, és ahogy neki sem, úgy nekem sem volt kedvem megindulni, mégis... hosszú pillanatokig csak elvesztem a szemeit figyelve, de egy apró sóhaj kíséretében megtettem az első lépést még mindig a férfi arcának rezdüléseit figyelve. - Esternek a fánk... - mosolyogva, egészen halkan emlékeztettem, hogy valami meg lett ígérve az asszisztensemnek, és ha Nick nem tiltakozott, akkor egyre több lépést tettünk meg a kávézó felé, de el nem engedtem volna a kezét semmi pénzért sem. Annyira új volt ez nekem, legalábbis az, hogy hihetetlenül ragaszkodtam Nick érintéséhez, a közelségéhez, de még a számtalan együttlétet követően sem alakult ez ki Dereknél. Ő teljesen más volt. Még akkor is, ha többet szeretett volna, nem csak gyakori együttléteket. Nekem nem volt más Derek.. csupán szükséges... partner olyasvalamit illetően, amit talán ki is használt kissé, hiszen relatíve rengeteg időt tölthetett velem emiatt.
Halkan felsóhajtva igyekeztem elűzni a gondolataimból az problémás férfit, felmosolyogtam inkább Nickre, és egy kicsit közelebb is léptem hozzá rászorítva finoman a kezére is.
- Megmentettelek a folyosótéri ízetlen löttytől, küldetés teljesítve. Remélem. Mondd, hogy így van, kérlek! - egyre szélesedő, már cinkos mosollyal néztem rá, belépve a kávézóba is, ahol többeken álltak a sorba, de még akkor sem volt kedvem megválni a kezétől, de megadtam neki a lehetőséget, hogy akár elvonhassa a kezét Nick, ha úgy akarta. Percekkel később kértem elvitelre kávét bevárva a férfi rendelését is álltam meg addig nyugodtan, mindvégig őt nézve, az arcvonásokat, a szemeit.. a profilját egyaránt. - Mehetünk? - kérdeztem meg halkan tőle, ha végzett a rendeléssel és a pult mögött álló kiszolgáló lány átadta neki mindazt, amit kért, és ha még nehéz is lesz elengednem őt, kénytelen leszek, hiszen várja a munka... nem tehettem meg, hogy csak úgy elraboljam. De mindazonáltal a még az utcán említett csókot szeretném behajtani. Anélkül aligha engedném a megbeszélésre. Igen, eldöntöttem. Még egyszer.. csak még egyszer érezni akartam ma őt.

Hiába tudtam, hogy mennem kell, egyszerűen képtelen voltam levenni róla a szemeimet. Nem túl sokszor volt ilyen eddig az életben, amikor tudtam mást akar a fejem, és mást a testem, most mégis tisztában voltam vele, hogy kire is kell figyeljek. Csak persze mondani ezt milyen egyszerű..
Még soha nem volt ennyire nehéz. Ha csak a szívemet hallgatom, akár napestig csókolom, de a szavai.. nagyban segítettek, hogy végre én is észre térjek.

- Igen.. az este.. - mosolyodtam el szelíden, már előre felvillanyozódva a gondolatra, és éreztem ahogy a fejem már előre terveket szövöget. Hogy pizza? Neeeem... Majd valami mással meglepem! - mosolyodott el a szám, ahogy a fejem egy rövid percig elkalandozott, de aztán visszatértem a jelenbe. Vagy mondhatni.. az a két szó volt, ami visszarángatott.

- Ja, igen! Ester! - ismételtem utána mint valami hűséges öleb, de erős a gyanúm, hogy csak a fejem kényszerült a szeme előtt ismétlésre, ahogy végül csak megindult a lábam egyenesen őt követve, és nem is tartott messze amíg a korábbi kávézó üveg ajtaja egy kifelé haladó mögött megnyílt előttem. Megtartottam... teljesen kitárva előtte, mint ahogy régen, mégis gyenge mosoly futott szét az arcomon, mikor a küldetést említette. Hajjajj! És még mennyivel többet! - vidult fel az érzés újra a szemeimben, mégis csak egy könnyed sóhaj kíséretében adtam meg a válaszokat.

- Azt hiszem erre.. egyikünk sem számított.. - beszéltem egész természetesen, ahogy a szemem óhatatlanul is a korábbi helyünkre tévedt, ahol most egy kedves pár ült.. teljesen egymásba feledkezve, és nekem muszáj volt, hogy hirtelenjében egy újabb torokköszörülést vegyek. - És igen.. Köszönöm neked! Mindenért... - talált vissza a szemem a szemeibe, de mielőtt még egyszer elcsábulnék, már fel is hangzott a korábbi eladó kérdése, és én rövid zavarral karöltve feleltem is neki.

- Persze! - vágtam rá kissé elhamarkodottan, ahogy a forró kávé a kezembe kerülve kissé megégetett, de hirtelen átvéve a másikba, az érzéstől automatikusan szabadultam meg. Nyílt az ajtó és csukódott a hátunk mögött, újra a város zaja töltötte be az egész teret, és én jól tudtam, hogy mennem kell, már így is elkések, mégsem bírtam ki, hogy ne nézzek még utoljára a szemeibe.

- Már alig várom a holnapot.. - csúszott ki egy szó.. egy mondat, csak egész halkan. Ezt én mondtam volna? - lepődtem meg, holott az egész a valóságot takarta, mégsem gondoltam, hogy kitör hangosan. - Úgy értem.. - próbáltam helyesbíteni, de nem is értettem miért kapálózok. Ha egyszer így volt.. hát így volt.. Muszáj volt megköszörülni a torkomat. - Szóval várom. - engedett lejjebb a hangom feszültsége és igyekezvén letompítani a lélegzetem, kedves mosollyal pillantottam vissza a szemeibe.

zene ♫ It Will Rain
megjegyzés ♥ xDDDD

Egyet kellett vele értenem. Nem, abszolút nem voltam arra felkészülve, hogy a problémákkal teli perceket követően azzal fogom tölteni a napomat, hogy őt érintem, és az ajkai hívására válaszolva csókolom. Mégis... ha lehetett volna, akkor sem akartam volna másként ezt a napot. Csak kérdőn rámosolyogtam, mert nem igen értettem, ő mit köszön meg nekem, hiszen alapjában véve csak egy igent kellett mondanom neki délelőtt, semmi mást nem tettem, csak nem engedtem, hogy azt a trutymót igya, amikor volt annál sokkal finomabb is. Pillantásom azon nyomban az ajkaira tévedt, de visszafogva magam egy hangyányit kínossá váló mosollyal néztem megint csak azokba a kékekbe. A szemei! Fogalmam sem volt arról, hogy ennyire tetszene ez a szín, egészen.. nos, máig.
- Vigyázz - ráncoltam a homlokom, és ahogy kiértünk a kávézóból, úgy nyúltam finoman a már kávét nem tartó kezéért, letöröltem róla a barna lötty maradékát, kicsit felemelve pedig elmosolyodtam, mert még én sem hittem el, hogy meg fogom tenni! De mégis... lassan kifújva a levegőt a bőrére felmosolyogtam rá,visszafogva magam, hogy ahogy a kicsiknek szokás, nem adtam gyógypuszit a bőrére. Zavartan elengedtem a kezét, rendeztem arcvonásaimat is, csak hogy ne tűnjek túlságosan is ovis-kislányos nőnek megigazgattam magamon a kabátomat is. - A hideg víz segíteni fog. Jobb, mint ez a szerencsétlenkedés az előbb a részemről - felnevettem halkan, elvezetve róla a tekintetem szélesen mosolyogva, és a kis hóbortosság akkor is megmaradt, amikor rövid ideig a mellettünk elhaladó autókat figyeltem egészen addig, ameddig meg nem szólalt, és a helyesbítéseire ismételten csak mosolyogtam, egészen gyengéd pillantással már Nickre.
- Én is várom. Jól esik, hogy belementél a gyengéd kényszerítésbe - lesütöttem egy pillanatra a tekintetem, mert ténylegesen szinte úgy erőltettem rá magam, ami nem volt túl etikus a részemről. Mégis, egyfajta boldog mosoly szökkent arcomra, ahogy felnéztem Nick szemeibe megint kisebb sóhaj kíséretében közelebb léptem hozzá.
- El fogsz késni... - suttogtam neki, miközben ujjaim a felkarjára simultak finoman, még közelebb lépve hozzá, de ahelyett, hogy az ígéretemnek megfelelően az ajkaira tapasszam a sajátom, csak egy hosszú puszit adtam arcára. - .. ha már nem késtél el így is. Miattam. Látod, a rosszba is beleviszlek, nem csak a kávézásban segítelek ki - rámosolyogtam cinkosan, el is léptem tőle, mielőtt még meggondolva magam az ajkát is célba vettem volna, gyorsan megfújtam a kávémat is, miután leszedtem a tetejét annak.
- Akkor.. majd.. holnap. Te.. meg én. Holnap - bólintottam is meggyőzően a szavaimra, még távolabb lépve tőle, hogy végre elinduljak. - További szép napot, Nick - felemeltem intésre a kezemet is a megint-mosolyom mellé, és nagy nehezen el is indultam, hogy engedjem őt dolgozni menni, de pár méter után hirtelen megálltam, miközben a gondolataim minduntalan visszatértek hozzá, a parkba, az első, a második.. csókig, hogy visszahúzott magához és akkor ő volt az, aki megtette az első lépést. Megráztam a fejem, hogy valamennyire racionális is maradjak, de nem ment, egyszerűen.. túl sok volt, túl jó, túl.. furcsa, ezért megfordultam, felkészülve arra, hogy Nick már eltűnt, de nem, a piros lámpa, a közlekedés az én malmomra hajtotta a vizet, és mielőtt meggondolhattam volna magam, gyors léptekkel kopogtam oda a cipőmben hozzá, mintha üldöztek volna...
- Nem megy, sajnálom.. - elhadartam gyorsan, arra értve, hogy nem volt elég az az egy puszi az arcára. Ha tiltakozott is, ha nem, még egy utolsó, egyetlen csókig lefoglaltam őt még, de aztán mosolyogva elhúzódtam tőle. - Most már tényleg szia - felnevettem halkan, hogy ilyen kis szerencsétlen voltam, végül magára hagyva őt, a mai nap történteken gondolkodva a legközelebbi metró megállóig lépkedjek már felszabadultabban, megfeledkezve rövid időre Derekről is.

Meglepődve figyeltem, ahogy letörölgeti a kávéssá váló kezemet, és teljesen ledermedtem. Nem, nem féltem tőle, vagy tartottam, vagy bármi más, pusztán... szinte soha nem volt még, hogy valaki ennyire törődött velem. És még ha nem lettek volna elegendőek az előzőek, azt hiszem ezt az érzést.. már most mindennél jobban szerettem.

- Imádom a szerencsétlenkedésedet... - mosolyogtam fel a szemeibe, de még mindig képtelenül, hogy megmozduljak. Talán épp ezért is volt, hogy ahelyett, hogy megindultam volna, hisz időre megyek, sőt! Már el is késtem! Inkább csak bámultam a szemeibe és kimondtam az első dolgot ami az eszembe jutott.
Nem tetszett, ahogy válaszolt.. pontosabban az az érzés nem tetszett, ott benn, amit indukáltak a lesütött szemek, és úgy éreztem megint beszélnem kell.

- Örülök, hogy kényszerítettél... - mentem mégis bele a játékba, hisz szó sem volt semmiféle kényszerítésről, akkor még.. akkor még minden más volt, és habár akkor sem éreztem tehernek, most.. most egyáltalán majd kicsattantam az érzéstől. Már csak a gondolat is energiával töltött el, hogy újra kettesben.. vele.. és nem épp hivatalos keretek között, és..
A szavai voltak amik ismét visszarángattak a jelenbe.

- Oh, igen, nem ártana mennem. - helyeseltem én is, de azon nyomban elállt a lélegzetem, amikor megint közeledett, a szívem megint felvette a korábban is szokásává vált ütemet, és egyöntetűen csukódott le a szemem, ahogy megéreztem az ajkát az arcomon. Hogy repülni tudtam volna? Ki tudja, talán még azt is, de még soha nem éreztem magam ennyire.. könnyűnek.

- Igen... holnap... - ismételtem még utána határozatlanul ahogy ellépett, de a szív a mellkasomban, még mindig nem szűnt meg dobogni, ütni valami ismeretlen dallamot, és én.. ha még szándékomban áll se tudtam volna letörölni a mosolyomat. - Neked is, Cordelia.. - suttogtam utána halkan, de valószínűsítem ebből már egyetlen hangot sem hallhatott, mégsem az volt a lényeg. Nekem.. nem. Én csak.. Ebben a pillanatban tört rám az egész egyszerre, hogy nem kellett rezdületlen arcot mutatnom, hogy bármit is eltitkolnom, és az egész úgy.. hirtelenjében kiteljesedett. Muszáj voltam egy pillanatra hogy háttal a kávézó falának dőljek, és erre a hosszú szemvillanásra átadjam a teret. A felismerésnek! Tényleg.. szerelmes vagyok? - villant fel az érzés a fejemben, és minden egyes sejtem azt súgta, hogy.. igen! Talán valahol mindig is szerelmes voltam beléje.. a mosolyába.. a nevetésébe.. egyszerűen csak a törődésbe, mégsem engedtem soha, hogy a dolog elhatalmasodjon a fejem felett. De most... most nem tudom mi történt.. Fogalmam sincsen! - eszméltem rá éppen, ahogy a szám már széles mosolyban húzódott, meghazudtolva az előbbieket, és ekkor ért csak a hirtelen meglepetés!
Egy hang a fülemben, újra ő, és...
Szinte becsapódott a képembe, ő volt az, nem vitás, de még reagálnom sem kellett vagy lett volna időm, ahogy teljesen rám vetve magát, azonnal a számra talált, és csak pillanatok kérdése, hogy nem végezte az egész pohár kávé kiterülve az aszfalton.

Meglepetten pislogtam a szemeibe.. nem volt ellenemre, sőt.. mégsem voltam képes megszólalni, csak nézni azokat a tüneményes szemeket, és egyetlen hang nélkül figyelni ahogy tényleg eltűnik a messze ringó bokrok között.
Szükségem volt még néhány röpke percre. Tudtam, hogy mennem kell, hogy kéne, mégis muszáj volt, hogy rendezzem a lélegzetem, a vérem, a szívem meglepett dobbanásait, amik nem az ijedtségtől tomboltak hevesen, és mikor ellenőriztem, hogy igen, már képes leszek valamelyest felvenni aaaa.. khm.. tisztes, nyugodt, tudósember szerepet, csak ekkor indultam meg vissza az utcán, immáron egyedül, hogy megközelítsem a munkahelyemet. Ami ha jól sejtem, mostantól sokkal többet fog jelenteni egy munkahelynél...

Folyt. ITT..

Egy laza mozdulattal intettem Bobbynak, hogy húzódjon félre, én itt kiszállok. Magam elé emeltem a kezem, hogy egy kósza pillantást vessek az órámra, majd kiszálltam a fekete, frissen polírozott limuzinból, és megigazítottam a zakóm. Ma nem akartam magamra vonni a figyelmet és ez ezzel járó rivaldafényt, épp ezért mutatkoztam egy átlagos limuzinnal, ami szinte beleolvadt a környezetbe. Épp olyan unalmas, és megszokott, mint a hétköznapok. Mindenki nagy meglepetésére időben vagyok, nem kell sietnem sehova. A mai összes programomat lemondattam, ami két tárgyalásból, és egy jótékonysági gálából állt, ahova Cassyt fogom elküldeni. Ideje magammal foglalkoznom, ha még eddig nem tettem volna meg.
Ha szereted magad, elképzelhető az is, hogy a többiek is szeretnek. Senki sem szereti azt, aki még önmagát sem képes szeretni, vagy törődni magával. Ha te magad képtelen vagy szeretni magad, ugyan kitől várhatnád el, hogy megpróbálkozzon ezzel? És aki nem szereti magát, az nem maradhat semleges sem. Ne feledd, az életben nem létezik semlegesség! Ha valaki nem szereti magát, az biztosan gyűlöli magát - az élet nem ismeri a semlegességet. Az életben mindig választani kell. Ha nem szeretsz, akkor nem maradhatsz egyszerűen ebben a szeretet nélküli állapotban. Nem. Akkor gyűlölnöd kell! Aki pedig gyűlöli magát, az rombolni fog. Önpusztító lesz. Aki gyűlöli magát, az mindenki mást is gyűlölni fog - dühös lesz és erőszakos, szüntelen haragban mindenkivel. Aki gyűlöli magát, hogyan is remélhetné, hogy a többiek szeressék? Ez az Osho fazon is egy munkanélküli remete lehetett. Kinek van ideje ilyeneken gondolkodni, ha a munka és család adta problémák nem hagyják nyugodni a lelket. Ettől függetlenül van benne valami.
Zsebre dugott kézzel sétáltam át az úton egészen a parkig. A Nap hét ágra sütött, egy-egy erősebb szellő pimaszul hajamba tépett, de más megpróbáltatás nem ért. Meglazított nyakkendőm még mindig fojtogatott, ezért egy határozott mozdulattal kibújtam belőle és az első szembejövő hajléktalannak felajánlottam, aki egy fa tövében koldult a járda szélén. Elhaladva mellette hallottam rekedtes zsörtölődését, amiért nem pénzel ajándékoztam meg. Telhetetlen népség, a kisujjamat adom, és tövestől tépnék ki a karom. Zöldhasú az jelenleg nem volt nálam, hiszen nem készültem olyan tevékenységre, amihez szükségem lenne rá. Hangulatom sem volt a toppon, az aggodalom nem tette lehetővé, hogy felszabadultan viselkedjek.. némi feszültséget véltem felfedezni magamon. Szokatlan nemde?!
Lassú, komótos léptekkel sétáltam, miközben a jelenlévők felhőtlen szórakozását figyeltem. Volt, aki piknikezett a párjával, a kutyáját sétáltatta, labdajátékokat játszott, biciklizett, vagy éppen a szabadban oktatott jógát a naivabbaknak, akik azt hiszik, hogy ettől jobb lesz az életük. Félre ne értse senki, a manipulálható emberekre is nagy szükségünk van, nélkülük nem tarthatnánk magunkat oly nagyra. Gondolataim egyik pillanatról a másikra száznyolcvan fokos fordulatot vettek. Vicki emléke tört helyet magának, ami némiképp jobb kedvre derített. Bizonyára fogalma sincs arról, hogy milyen kéréssel fordulok hozzá, de késztetést éreztem arra, hogy személyesen tárgyaljak vele, nem pedig telefonon vagy egyéb kommunikációs készüléken keresztül. Remélem ebből is kiderülhetett számára, hogy nem csupán egy köszöntő levelet akarok átadni, vagy egy rég esedékes csevejt lezavarni.
Az emberek nagy része a zöldellő fű puha párnáján foglalt helyet, míg én egy paddal is beértem. Beletúrtam a hajamba és nagyot sóhajtottam, miután megdörzsölgettem a mellkasom. Ismét a rolexemre kúszott tekintetem, hogy megbizonyosodjak arról, nem követettem a hagyományokat stílusos késésemmel. A kérdés már csak az, hogy felismerem-e, ha meglátom. Nem változhatott túl sokat ez alatt a pár év alatt...

William & Victoria

Még mindig nem értem igazán, hogy miért kellett idejönnöm, pont most..főleg úgy, hogy már évek óta nem is beszéltem Will-el. Sőt, azt se tudtam eddig, hogy hol él, mit csinál, egyáltalán él-e még. Jó, persze az eddig is valószínű volt, hogy nem halt meg, de ennél többet nem tudtam. És őszíntén szólva annyira nem is gondolkodtam ilyeneken, mivel annak az esélye, hogy mi ketten újra találkozunk elég kicsi volt. Remélem tényleg valami fontos dolog miatt akar találkozni velem, és nem potyára utaztam ennyit. Nálam elég ritka, de kicsit izgulok. Olyan régen láttam utoljára, lehet, hogy teljesen más lett, de kíváncsi vagyok, pláne azért, mert ma megtudom, hogy miért kellett Vegasba jönnöm. Mondhattam volna nemet is, de az nem az én stílusom. Aztán ő nem egy ellenség, hanem egy régi barát, persze, hogy találkozok vele ha azt akarja.
Kora reggel keltem, nem nagyon tudtam aludni. Fogalmam sincs, hogy miért. Talán a mai nap miatt, nemtudom. Jay egész végig azt hajtogatta, hogy ő is akar jönni, de ezt nem tartottam valami jó ötletnek. Jobb ha itthon marad, én sem szeretem ha meglepetés vendéget hoznak amikor találkozok valakivel.
A másik ok meg az, hogy amilyen hiperaktív gyerek biztosan elunná magát rögtön az első tíz percben. Lehet, hogy vennem kéne neki egy háziállatot. Hmm. Esetleg egy hörcsögöt. Kutyát nem, ahhoz még túl kicsi. A macskákat nem szeretem. Egy hörcsögöt nem nehéz gondozni, de Jay mellett még egy ilyen kis szőrgolyó is veszélyben lenne. Halálra ölelné a fiam. Inkább ejtem egyelőre az állat témát. Majd beíratom bokszra, akkor nem fog annyit pattogni. Na jó, azt azért nem. Megkérdezem, hogy mit szeretne, de nagy az esély arra, hogy valami hülyeséget fog mondani. Hmm. Persze ezt nem ma, mert már van programom, ami sürgősebb ennél.
Jay velem egy időben kelt fel, így kicsit lassabban tudtam elkészülni, de sikerült körübelül két óra alatt. Megcsináltam a hajamat, ami most jelenleg szőke, feldobtam egy kis sminket, felvettem a piros ujjatlan felsőmet, egy fekete bőrdzsekit plussz egy sötétkék farmert. Tökéletes. Ja igen, és a cipő. Mielőtt elindultam volna egy kicsit..elgondolkodtam azon, hogy ez jó ötlet-e. Akarok vele találkozni, már hogyne akarnék, de lehet, hogy már nem is fogunk olyan jól kijönni. Áhh, majd csak lesz valahogy. Elköszöntem Jaytől és a lakótársamtól, aztán elindultam a találkánk helyszínére. Vegas egészen más mint Boston. Ezt eddig is tudtam ugyebár, de így élőben látni...nem is tudom, hogy eddig miért nem jöttem ide. Amennyit eddig a láttam a városból..szerintem nem veszítettem sokat azzal, hogy csak most jöttem el a városba. Jaynek tetszik, dehát ő csak hét éves. Neki szinte minden tetszik. Addig jó amíg nem találja ki, hogy költözzünk ide. Ha mindenhova oda költöznénk ahova eddig akart, akkor mára már elég sok házam lenne a világ különböző pontjain. Elég régóta élünk Bostonban, de ott van a munkám. Oké, ennél találhattam volna jobb kifogást is, mert kórház mindenhol van, de szeretem Bostont. Nem a legjobb város a világon, de egy gyerek mindent sokkal bonyolultabbá tesz.
Amikor elmegyünk valahova szinte mindig azon gondolkodok, hogy mikor futok össze az exemmel. Ami rohadt gáz lenne. Hiába Ő Jay apja, nem akarom látni többet.
Utálom. Idióta. Nem is fogja többé látni a fiam, nem mintha annyira keresné. Ami jó, ne is keresse. Na mindegy, nem is agyalok ezen inkább.
Megérkeztem a parkba, körbenéztem, de nem láttam Willt. Egyáltalán hogy néz ki? Elég sok idő eltelt már az egyetem óta, és nemtudom, hogy mennyire változott meg. Oké, semmi baj, a park nagy, meg fogom találni. Lehet, hogy elkéstem és hazament? Akkor felhívott volna. Szerintem itt van még, csak nehéz úgy keresni valakit, hogy azt se tudom mi alapján keressem. Ragaszthatott volna egy táblát magára, mint amit a reptereken szoktak csinálni amikor jön valamilyen küldöldi.
Sokan a füvön ültek, őket rögtön ki is zártam. Will nem az a füvön ülős fajta..és egyik ember sem hasonlított rá.
Tovább mentem, az embereket nézegetve, de egyre jobban siettem. Végül lassítottam, amikor megláttam valakit az egyik padon aki..nagyon ismerős volt. Tuti, hogy ő Will! Úristen.
- Will! -
Nos, ha nem ő az akkor hülyének fog nézni, ha ő az akkor is mert itt kiabálok, de olyan boldog voltam, hogy ez nem érdekelt. Odasiettem hozzá, ekkora már biztos voltam abban, hogy ő az. Mosolygtam, reménykedve abban, hogy nem tévedek és Will az.


// Elnézést a késésért

Talán mostanra már ifjonti buzgalommal vártam, hogy a semmiből felbukkanjon Vicki, és számomra kedvező hírekkel örvendeztessen meg. Igazán jól jönne most egy jó hír, ha mással nem, hát ezzel kapcsolatban. Túl sokat jár az agyam, a kerekek csak forognak és forognak, nem képesek lelassítani, leállni meg aztán végképp nem, de ez inkább pozitívum, ami azt jelzi, hogy az agyhalál valószínűsége három a húszhoz, hacsak nem áll be agyi trombózis, amit végképp elvetnék, hiszen a folyamatos hidratálás, ami italozás közben történik, felpezsdíti az elmémet behálózó ereket.
Ismerik azt a szituációt, mikor egy bizonyos dolog puszta emlegetésével előidézzük azt?! Eddig én sem ismertem, de a mai napon ünnepélyesen is csatlakoztam az "igen"-el szavazók táborába. Húzó görcs játszadozott újra a szívemmel, mintha két fél kötélhúzó versenyt rendezett volna, ahol én a kötelet testesítem meg. Nem egy kellemes érzés. A reakcióm mindig ugyan az, de mint minden alkalommal most is hasztalan volt. A tünetek: szapora lélegzetvétel, nyilalló érzés, magas pulzusszám, a bal kéz enyhe remegése - amit talán az alkohol hiánya okoz- valamint egy torz ábrázat. Ez utóbbi minden bizonnyal nehezen tűnik fel az embereknek, hiszen valamelyest szemüveg alá rejtem fizimiskám. Az időzítés, most is remek, mint minden alkalommal, hogy a bank vinné el a házát! Ha ember lenne természetesen, de sajnos ez csak egy átkozott "roham", és nem a hadseregre gondolok. Érti ezt valaki, vagy kezdek teljesen leépülni, mind mentálisan, mind fizikailag?!
A nevem! Zene füleimnek, ha egy nő szájából hallom, attól függően, hogy milyen kapcsolatot ápolok vele. E szirén dallam irányába fordítottam a fejem, hogy szemügyre vegyen annak bűbájos gazdáját. A látvány nyomasztóbb volt, mint maga az érzés -ami bekebelezett-, olyannyira, hogy kizökkentett a szenvedés fogságából. Azt hittem a szemem káprázik, a tudatalattim szórakozik velem, vagy csak egyszerűen elérkezett az oly sokat említett világvége. Olyan letargikus élményben volt részem, amit még a mesében sem hallottam és sosem akartam megtapasztalni. A remény nem halt meg teljesen, ugyan is nem voltam benne biztos, hogy nekem integet a megtévesztő szemproblémája miatt (értsd kancsal). Nőnek nő volt, illetve az elkent rúzs a szája szélén, és a fogain erre utaltak. Nincs jogom elítélni másokat, sőt eszem ágában sincs, előbb menjen csődbe a még meg lévő cégem, de nem szokta a szemem az effajta különleges szépségeket. Megindult felém, széles mosollyal, tárt karokkal. Te Szentséges Atya Úristen! A nők megkoronázatlan császára megrökönyödött egy nő látványától! Előhozakodtam már a világvégével?! Egyszerűen képtelen voltam levenni róla tekintetem, de próbáltam véka alá rejteni, mennyire elborzadtam. Lendületes léptekkel haladt el mellettem, hogy egy férfi karjaiba vesse magát. Méretes alakja, ami beterítette látószögem hatvannégy százalékát, végre eltűnt a színről, láthatóvá téve egy ismerős arcot, a hozzá illő formás idomokkal. Átértékelődött bennem minden pillanatok alatt, és egy megkönnyebbülést jelző sóhaj után, szám sarka is felfelé kezdett ívelődni.
- Vicki? Vicki Thomson? - kérdeztem hitetlenkedve, miközben egyre közelebb és közelebb meneteltem hozzá.
Igen egészen biztos voltam benne, hogy ő az, bár nagyon is megváltozott. Illetve csak egy valami.. hajának színe. Én egy vörös démonra emlékeztem, de ez legyen a legnagyobb gond. Tetőtől talpig végigmértem, szinte faltam a látványt, legutóbbi traumám enyhítésére. Jobb kezem máris derekára vándorolt, hogy közelebb húzzam magamhoz, miközben egy apró, ártatlan, szűzies puszit hintettem puha arcára.
- Nagyon örülök, hogy elfogadtad a meghívásom, és ilyen gyorsan idefáradtál. Csodásan nézel ki! - néztem rajta végig még egyszer, elégedett vigyorral képemen.
Nem akartam rögtön a tárgyra térni, végtére is nem egy tárgyaláson vagyunk, és persze, nem is szokásom. Különös, de nagyon is érdekelt mi van vele annyi év után, és persze, hogy van-e kölyke, mert azok a mellek határozottan kisebbek voltak, és kevésbé kerekek. Vagy talán a plasztika varázsa, ami szememmel játszadozik?! Hamarosan kiderül.
- Minden bizonnyal ott hagytál csapot-papot, ezért kárpótollak egy kis esti kiruccanással. Illetve minden elkövetkezendő napod szeretném meghálálni, hiszen nem egy illiberális hóbort miatt rángattalak ide. - lehántottam magamról a szemüveget, és zakóm belső zsebébe süllyesztettem, amellyel maszkom egy darabját is sikerült letépnem magamról.
Remekül nézett ki, sőt szinte ragyogott, és a szőke haj is csak pár percig érződött szokatlannak, nagyon is jól állt neki. Naiv módon azt hittem, nem lesz szükségem önkontrollra egy régi, nő nemű ismerős láttán, de minden egyes múló perccel egyre bizonytalanabb leszek. Rossz ómen, a körülményeket tekintve!

Nem tévedtem, tényleg ő az! Felismert engem, aminek nagyon örültem. Mondjuk annyit nem változtam, csak egy kicsit, dehát senki sem marad ugyanolyan örökre.
Ahogy egyre közelebb ért, én annál jobban mosolyogtam. Nos, az egyetem sem nézett ki rosszul, de mostanra még helyesebb lett. Amikor megpuszilt egy pillanatig aggódtam, hogy nehogy elpiruljak, hiszen hiába voltunk régen jó barátok, ő is változott, én is, na meg a helyzet is.
- Igen, Vicki vagyok. Azt hittem sose veszel észre. -
Kicsit rossz, hogy kettőnk közül én késtem el, vagy ő jött hamarabb? Nemtudom. Fogalmam sincs, hogy most mennyi az idő, mert Will sokkal jobban leköt. Ezer éve láttam utoljára, de most itt vagyunk és beszélgetünk. Remélem ez a kilenc évente való találkozás nem lesz rendszer, bár még mindig nemtudom, hogy miért hívott ide, de reménykedek abban, hogy nem tűnik el egy hét múlva. Persze én vagyok az akinek majd vissza kell mennie Bostonba, de ez még ráér.
- Tudod, hogy mennyire meglepődtem mikor felhívtál? Persze örültem is, nagyon. Természetes, hogy elfogadtam, egy régi jóbarát meghívását nem utasítom el. -
Per pillanat azt se tudom, hogy mit kérdezzek, vagy mondjak. Annyi minden történhetett vele ennyi év alatt, és én olyan kíváncsi vagyok, plusz szeretném tudni, hogy miért is vagyok itt pontosan, amit telefonon nem tudott elmondani. Aztán gondolom, hogy van már családja, meg ilyesmi. Túl sok kérdés, de nem fogom letámadni ezekkel. Csak szépen sorjában, úgyis van időnk. Legalábbis nekem, mert én nem sietek sehova.
- Köszönöm, ez kedves tőled. De azért te sem panaszkodhatsz. Nagyon megváltoztál külsőleg, de a legjobb értelemben. -
Tudom, hogy nem illik, de nem érdekel, szóval végig néztem rajta, hogy mennyire máshogy néz ki mint annó az egyetemen. Hát igen, van akinek jól áll a kor. Ezzel nem azt mondom, hogy Will öreg. Neem. Egyáltalán nem. Csak vannak olyan emberek akik annál helyesebbek lesznek, ahogy haladnak a korral.
- Ajánlom is. Ha már itt vagyok az a minimum, hogy elmegyünk valahova. -
Nem város, hanem Willnézőbe jöttem, de ha kárpótolni akar azt bizony nem fogom visszautasítani. Végülis igaza van, otthagytam a kórházat. Más nem is köt igazán Bostonhoz, csak a fiam, de ő itt van a városban. Sok mindent akarok mesélni Willnek. Majd. Kicsit később.
- Mindegyiket? Elég sok szabadidőd lehet akkor, de én részemről benne vagyok. Úgyis miattad jöttem, szóval el is várom, hogy adj valamit cserébe. -
Először komoly arcot vágtam, mint aki véresen komolyan gondolja mind azt amit mondott, de nem bírtam sokáig, és vigyorogni kezdtem. Csak hülyéskedek. Azért örülök, hogy ilyen jófej.
Ahogy levette a napszemüvegét arra is fény derült, hogy a szemei is szépek. Úgy mint régen. Na de khm. Térjünk a tárgyra. Kíváncsian néztem rá, mert minden mesélés előtt meg akarom tudni, hogy mi az a fontos valami amiért most itt kell lennem.
- Annyi mindent akarok mondani, csomó dolog történt velem de most mondd el, hogy miért hívtál ide. -
Nem akarok találgatni, remélem, hogy nincs semmi baj, de ha ennyire örül nekem akkor csak nincs semmi. De ez nemsokára úgyis kiderül, feltéve ha elmondja most, de el fogja, mert innen addig nem megyek el, és ő sem. Tudom, nagyon kíváncsi vagyok, de nem tehetek róla. Biztos tényleg valami fontosat szeretne mondani.
Legszívesebben agyon ölelgetném, mivel úgy hiányzott. Az tény, hogy az utóbbi időben nem gondoltam rá valami sokat, de most, hogy itt áll előttem sokkal jobban érzem magam. Egy elveszett havernál nincs is jobb.