Csupa mocsok a nadrágom, a cipőmet újra kell súroltatni a kis malőr miatt - komolyan, miért kell köpködni egy saller után..? - , az ingem rózsaszín színben pompázik az eső halványításának köszönhetően, legjavát abba töröltem bele úriember módjára, mint aki épp a kezeit mossa a rárakodó piszok miatt… Erősen belerúgok a földön görnyedőbe. Egyenest a gyomorszájába. Ennyibe nem hal még bele.
- Nem emlékszem, hogy válaszoltál volna a kérdésemre: vagy az egércincogás te voltál? Frissítsd fel memóriámat, kérlek. – kihúzom a földből az ásót és pár milliméterrel a feje előtt mélyesztem bele ismét agyagos ágyába. Nem szeretem, ha megfosztanak a saját játékszereimtől és ha mindennek tetejébe engem vesznek azt követően górcső alá. Ez nem így működik, hogy bejelentés nélkül berontunk mások életébe és raboljuk a drága idejét. Sáros cipőtalpamat a gerincének fektetem, nem akarom, hogy ficánkoljon, amíg hozzá beszélek vagy giliszta módjára, perisztaltikus mozgással odébb vánszorogjon. Nyugodtabb vagyok, ha közel tudhatom magamhoz, jelen esetben inkább a lábamhoz. Ingyen magamra vállalom a csontkovács munkáját, ha ez ösztönzően hat rá. Hangosan köhög, majd félrenyel, amint összeszedné az erejét a várva várt mondat megalkotásának idejére, de csak kezét emeli fel, mutatóujját. Beszédnek nem jut helye az ő szemlélete szerint, hát legyen, alkalmazkodom az ő módszeréhez. Nem kell nekünk csevegni.
A nem is olyan messze lévő lámpa fénye túl gyenge ahhoz, hogy tökéletesen ki tudjam venni az arcát, láthassam rajta bűnbánatát. Hiába, kezdek én is fáradni. Sűrű órákat tudhatok a hátam mögött. Vérétől pecsétes kezemmel nyomorgatom meg az orrnyergemet, veszek mély levegőt és tanakodom mi lenne a legmegfelelőbb cselekedet a helyzetet tekintve.
- Miért kell ennyire makacsnak lenned Freddy? Fáj ennyit szenvedni látnom téged… – valóban, fizikailag és szellemileg is megterhel, hogy nem az egyszerűbb, gyorsabb végkimenetelt választottam. Elég lett volna pár telefont megejteni. A haverjainak, a szüleinek, hogy a kicsi fiúk milyen sokra is vitte és kiket döfött hátba ígéreteket megszegve... Nem került volna sok erőfeszítésbe, ám annál nagyobb motivációt adna a nyekergő szerencsétlennek a temető sarában. A kezemet, , mellyel az imént sajgó testrészem dörgöltem meg, oldalra teszem, míg a másikkal továbbra is a fanyélen támaszkodok.
- Tudod, eddig marha kedves voltam veled Freddy. – oldalra döntöm a szerszámot, aminek vetett árnyéka közvetlenül a feje mellett halad el. – Visszafogtam magam, beszéltem hozzád. Megadtam az esélyt a megváltásodra, de tudod mit? Hálátlan voltál. – megcsóválom a fejemet, lemondóan zeng a hangom. – Csak annyit kellett volna mondanod, hogy hol találom a többieket, akik a felbujtótok keze alá játszottak a bátyám megölésekor, csak ennyit… Igazán kértem sokat vagy talán másként gondolod? – megelégeltem a várakozást, nem éri meg. Képét a sárba taposom, ne verje már fel mély álmukból a holtakat.. lehetne magától ennyi önuralma. Igazán modortalan egy fickó velem ellentétben. Engedek a nyomásból, álla alá tartom a cipőm orrát és finoman megemelem. Eddig sem volt egy szép szál legény, de azzal a hatalmasra duzzadt járomcsonttal és lilás beütésű szemmel nagyon hasonlít egy régi, 1994-es filmszereplőre.  
Ellépek tőle, hogy megkerüljem és a fejénél leguggolhassak. Látom mormol valamit, de hang nem jön ki a száján.. talán imádkozik, hogy intézkedjen az ő atyaúristene a békés távozásáról? Megaláztatásának bevégeztetéséről? Amennyit imádkoznak hozzá nap, mint nap lehet ideje lenne megmutatnia kegyességét vagy csak én lennék az? Ez szomorú, nagyon az. Hagyom eldőlni az ásót és a hóna alá nyúlok, hogy segítsek neki felülni és a pár méterre lévő kápolna oldalához húzhassam, aminek neki támaszthatom a hátát.
- Ide figyelj Freddy, nekem még dolgom van, de ha nagyon elfáradtál és nem dobsz sms-t a jó hírekről, holnap meglátogatlak visszafele jövet. Addig vigyázz magadra! – megpaskolom a vállát, beletörölve egyúttal a kezemet a mellény tisztább részébe, mielőtt átlépnék rajta.

***

Délután négy óra huszonhárom perc. A Mountain Vista és a Rawhide sarka.
A szolgálati autóban kávé és hamburger illata keveredik Sherman pocsék kölnijével. Letekerem az ablakot pár centire és kikönyökölök rajta, míg a másik kezembe veszem a papír poharat. Ó, a nyugalom édes egyvelege!
- Hé, Sullivan! – az utolsó falattal a szájában fordul felém a kolléga. Galacsint gyúr a csomagolásból és laza csuklómozdulattal hátsó ülésre dobja. Cc-cc, szemetelni? Legalább kinntre dobta volna, maga körül legyen már rend. Odadöntöm a fejem a háttámlának támasztva.
- Tessék? – nem, pedig a tőle megszokhatott `mi van?`..
- Nem tudod mi lett Ms. Monroe-val? Pont tegnap beszéltük Jeff-fel, hogy már vagy egy hete nem hívott ki senkit tőlünk megnézni ki lopta el a macskáját. Sir.. – csettintget az ujjával, látszik nehezére esik a gondolkodás.
- Sir Winston.
- Pontosan! Szóval nem tudod? Kezdjük hiányolni a csokis sütijét.
- Valószínűleg rájött, hogy sosem lopják el Sir Winstont és csak azért tűnik el órákra, mert a szomszédban csapja a szelet annak a perzsamacskának. – biggyesztem le a számat megjátszottan és máris röfögős nevetésbe kezd Sherman. – A viccet félretéve, aznap engem küldtek ki hozzá Cole-al, aki márcsak a tetemet találta meg a szokásos helyen. Képzelheted mennyire le volt sújtva az öreglány. – nem nevetek vagy mosolyodom el. Főként az utóbbit igyekszem megakadályozni, ahogyan a megkönnyebbült sóhajtást is elfojtom, miként visszaemlékszem. A szomszéd ásója pont jó helyen volt és Mr. Winston is pont egy lecsapott darazsat rágcsált.. vétek lett volna kihagyni a lehetőséget. Persze felajánlottam a segítségemet, szívesen eltemetem, ez a legkevesebb, amit tenni tudunk, hogy enyhítsünk Ms. Monroe fájdalmán. Egy gáláns felajánlás, kis apanázs.
Sher felnevet.
- Jóságos ég, elképzeltem az arcát..!
- Baromarc. – vágom bele a hozzá közelebbi könyökömet a vállába, minden álszentség nélkül. Hisz melyikőnk nevet egy öregasszony fájdalmán, én vagy ő?