Alexis & Michael

- De legalább most nem én vagyok a balek a képletben. - Nem mintha vigasztalna, de mégis csak egy pozitívum. Valahogy nem érzek se sajnálatot, se együttérzést férfitársam iránt, ha ezt nem látja Alexis a homlokára is írhatná filccel, hogy hé, lefeküdtem valakivel, az nagyon zavarná. Engem mondjuk érdekelt, csak ez rosszabb volt, mint a filc. Annak még örül az ember, amikor a szeretett nő meztelenül várja haza a hálóban, annak már kevésbé, amikor egy másik fickó is vele van és nem a légkondi döglött be.
- Maradj. - Bukott ki belőlem,fogalmam sincs miért, nem a felemelő eszmecsere miatt, amit folytattunk, talán csak nincs kedvem most egyedül lenni és jó, hogy itt van. Vissza nem térő ajánlat, persze nem lepődnék meg, ha mégis inkább úgy döntene, hogy elmegy.
- Csinálok valami vacsit. - Később meg hívok neki egy taxit. Ha már amúgy is bunkó vagyok, d azért kisírtuk egymásnak a bánatunkat, egy vacsi még belefér, nem? Felálltam a kanapéról a poharammal a kezemben, majd a konyha felé indultam, útközben a távkapcsolóért nyúltam, hogy valami zenét kapcsoljak. Tényleg nem rossz gondolat a vacsi. Egyáltalán mennyi az idő? Mindegy is, ha marad, akkor megvillogtatom szakácsművészetem rejtelmeit.
- Mihez volna kedved? - Lásuk csak, tudok omlettet sütni, palacsintát, abban profi vagyok, spagettit, meg még néhány dolgot. Letettem a poharat a pultra, hogy körbenézzek mi van még itthon, amiből ehető kaját lehet összeütni belátható időn belül. Akár rendelhetnénk is, de mire kihozzák vagy már nem kell kaja, vagy kimúlunk a kanapén végelgyengülésben.
- Engedd be Daisy-t. - Intettem a hátsó ajtó felé. Örülni fog, egész nap nem foglalkoztam vele, mégis az egyetlen nő az életemben, aki megért, az egyetlen szerencsém, hogy beszélni még nem tud, mert könnyen lehet, húgy már ő is közölte volna, hogy csapnivaló gazdi vagyok és elküldött volna a bús picsába.

Alexis & Michael

Én akartam szólni, hogy vigyázzon, mert Daisy felfogja lökni nagy örömében, de a hangokból ítélve ezzel elkéstem. Daisy szereti Alexis-t, Diasy mindenkit szeret, még engem is, szóval igazán különleges kis kedvenc, pedig szégyeneltemre vannak napok, amikor alig foglalkozom vele, mert élni sincs kedvem, végképp nem megmozdulni. De még így is annyira örül nekem, hogy hátráltam vele néhány lépést, mire megtartottam magunkat meg az egyensúlyomat és nem borultunk fel.
- Jól van, jól van, szia nagylány. - Borzoltam össze a bundáját mosolyogva.
- Te is éhes vagy már, ugye? Gyere, keressünk neked valamit. - Attól fogva legalább még enni adok neki és még el nem tünteti a táljából a kaját két percig nem fog a lábunk körül ugrálni. De nincs szívem ilyenkor nem beengedni. És legalább oldja kicsit a hangulatot. A kutyákat mindenki szereti, ezt a bundás nőszemélyt meg nem lehet szeretni, szinte kiprovokálja.
- Akkor spagetti. - Miután adtam vacsit Daisynek gyors kezet mostam és már pakoltam is elő a dolgokat a a mi vacsoránkhoz is, miközben egyszerre csak úgy dúdolászni kezdtem a dalt és ringatózni a zene ritmusára egy fakanállal a kezemben, vicces látványt nyújthattam.  Ha most azt kérdezné mikor csináltam ilyet utoljára, azt mondanám fogalmam sincs, régen, túl régen, mert már alig emlékszem milyen érzés is volt. Felkapnám én is Alexis-t is a pultról, hogy táncoljon velem, de valószínűleg őrültnek nézne vagy simán csak nemet mondana. Kellenének a fuserek, de a konyhapulton ül, a fűszeresdobozkák meg a háta mögött vannak. Egyik kezem a combjára simítva hajoltam át a válla fölött, hogy elérjem, ami kell. Régebben sokkal sűrűbben csináltam ezt. Úgy értem főztem a... barátnőmnek. Vagy sütöttem palacsintát reggelire. Aztán valahogy megutáltam az egészet. Kedvesnek és figyelmesnek lenni, amikor végül mindig ugyanaz a vége, az ember azt gondolná, ha mindig ad egy keveset a szívéből és a lelkéből utóbb már nem marad más neki, csak a keserűség. Nem tévednek. Nem vagyok már biztos benne, hogy tudnék bármi jót adni magamból.  

Alexis & Michael

 Kis híján kibukott belőlem, hogy az én hasamat is simogathatná, de még idejében befogtam, a kutyámat viszont teljesen elvarázsolta, annyira, hogy máris durmol a kislány. Dee valamiért azt gondolom, hogy a mai napnak már igen csak kikészítettem a tűrőképességét és tudjam hol a határ.
Alexis-nek jó érzéke van úgy mindenkihez, nekem meg háát... hagyjuk. Az emberek, nem az én asztalom. Tudom, tudom, akkor mit keresek egy gimnáziumban, nekem is voltak húszas éveim, amikor még tele voltam ambíciókkal és akkor még jó bulinak tűnt.
Igen, szólhattam volna és megkérhettem volna, hogy csusszanjon arrébb, de így viccesebb volt és nekem egyáltalán nem volt útban, sőt máskor is átjöhetne, de valahogy kétlem, hogy ez a mai nap után várható lenne, meg úgy általában véve is.
Tudtam, kettő másodpercre hagyom őrizetlenül a kaját ás máris belekontárkodik, nők. Nem elég sós, mi? Na azt majd mindjárt meglátjuk. Nem szóltam egy szót se, csak csóválva a fejem odasétáltam a tűhelyhez, majd óvatosan megkóstoltam, nincsen ennek semmi baja és eléggé sós is, de ha ennyire akarja, akkor jól van, így is játszhatunk.
- Idejönnél kicsit, kérlek. - Néztem rá ártatlan ábrázattal, de a szándékaim nem egészen azok, és remélem, hogy nem fog kiborulni azért, amire készülök. Lassan leengedtem a fakanalat, de úgy, hogy az mutatóujjamat végighúztam a lábas peremén, így szószos lettem, de mindezt a hátam mögött műveltem, így remélhetőleg nem látta.
- Biztos vagy benne?  - Figyelmét igyekeztem lekötni és elterelni azzal az imádni való mosolyommal, amitől rendszerint elakadnak a funkciói, így a védekező mechanizmusa is. Tudoom, olyan vagyok, mint egy neveletlen kölyök, de hát ez van. Alexis megállt előttem, én pedig komiszul összekentem az arcát spagetti szósszal. - Szerintem épp tökéletes. - Vigyorogtam önelégülten. Szívesen felajánlanám, hogy segítek letakarítani, de nem biztos, hogy egyre gondolnánk és szerintem édesen is mutat most, látszik az arcán, hogy hirtelen nem tudja eldönteni, hogy felpofozzon, nevessen ő is, vagy bosszút álljon vagy ezt így egyben tegye.

Alexis & Michael

Franc tudja mi szállt meg hirtelen, jó mókának tűnt, de abba nem gondoltam bele, hogy mi van, ha felhívásnak fogja venni, annak vette. Oké, most mondanám, hogy ha harc, hát legyen harc, de félő, hogy akkor nem maradna a vacsoránkból, a konyha meg egy bűnügyi tetthelyre hasonlítana, mire végeznénk.
Esélyem sem volt, valamit pajzsként felkapni, szóval jutott a szószból mindenhova, szerintem még a hajamba is van, de kit izgat. Egy másodpercig csak álltunk ott, igen, nyakig paradicsomszószosan, majd mindketten nevetésben törtünk ki. Most olyanok vagyunk, mint a gyerekek, majzosak és csíntalanok.
Lassan nyaltam végig nyelvem hegyével a szám szélét, egyet kell vele értenem, most már tökéletes, és basszus, a fenébe is, jól összekente a felsőmet is.
- Ez ugye foltot hagy? - Mutattam a trikómra ártatlanul, bár nem vagyok nő és nem értek az ilyen dolgokhoz, de szerintem ezt mihamarabb le kéne áztatni, ahhoz pedig az kell, hogy gyorsan kibújjak belőle. Miután levetettem, feldobtam a vállamra majd Alexis felé léptem és lassú lépésekben késztettem arra, hogy hátrálni kezdjen, nem volt nekem semmi hátsó szándékom, de kért valamit, amivel megtörölheti az arcát, tiszta konyharuha pedig a szekrényen, az pedig a háta mögött, ma furcsán jól ráérzett a dolgokra. Sejtelmesen mosolyogtam, égszínkék szemeimmel pislogva rá, megvártam még csípőjével ütközik, majd elnyúlva mellette kihúztam a fiókot és egy tiszta ruhát vettem ki neki.
- Parancsolj, mindjárt jövök. - Azzal hátat is fordítottam egy szemtelen vigyorral a képemen. Ezt azért tényleg bedobom ázni, azután akár ehetnénk is, amíg egyikünk visszavágót nem fúj, mert akkor aztán tényleg mindketten éhen fogunk maradni. Egy másodpercig még eszembe volt, hogy tiszta pólóért menjek, de aztán elvonta a figyelmem a dal, ami éppen szólt, így gondolva egyet visszamentem a konyhába, Alex keze után nyúltam... - Gyere... - Körbeforgattam, majd odahúztam magamhoz.
- Táncoljunk. - Az arckifejezéséből ítélve sikerült meglepnem, ismét, hát ez ma egy ilyen nap.

Alexis & Michael

Lehet egy ember ekkora hatással egy másikra: Egy órája még a pokolra se kívánt, azt várta, hogy minél gyorsabban meglegyen az az átkozott mobil, aztán mehessen, és tényleg leléphetett volna, de maradt. Megesküdtem volna rá, hogy csak szánalomból teszi, de az már nem szánalom, hogy valahányszor beljebb kerülök a kis komfortzónájába, mondjuk karnyújtásnyitól közelebb vagyok hozzá, a nevére sem emlékezne, ha megkérdezném.
- Na és? Az sosem akadály, na ne kéresd magad, gyere! - Mosolyogtam rá ragyogó kék szempárral, miközben nyúltam a keze után és talán észre sem vette, máris közelebb húztam magamhoz, igaz, azt sem tudta hova nézzen vagy, hogy hová tegye a kezét, de kit izgat? Csak mi vagyunk, a konyhámban, és egy Abba számra lépkedünk, senkit sem zavar, ha nem tud táncolni, én sem szoktam, magányomban elég idiótán is néznék ki. Az se gáz, ha a lábamra lép, mondjuk a plafont bámulva erre megvan az esély, sunyi vigyor kerekedett ki arcomra, ahogy lassan ringatóztunk a dalra, gyengéden tartottam a karját egészen közel a mellkasomhoz, miközben másik kezemmel végigsimítva a hátán kicsit lejjebb csúsztam a derekán, a szemébe akartam nézni, de kerüli a tekintetem, hát jó, akkor csak táncikáljunk, éreztem a bőrömön forró leheletét és a haja illatát, nem túl nagy lendülettel megforgattam, majd visszazártam a karomba.
- Látod? Nem is volt annyira vészes. - Mosolyodtam el ismét, miközben néhány másodperc után kezdett elhalkulni a dal, ekkor csalódottan engedték el karjaim. Azt hiszem, ha egy teljes órán keresztül tartott volna, az sem lett volna elég, csak már beleszédültünk volna.
- Éhes vagy? Szerintem teríthetünk. - Volt ideje ehető hőmérsékletűre hűlnie a vacsoránknak, ameddig mi itt ellötyögtünk, vagyis most már ehetünk, azután pedig elmehet, haza kell engednem, különben is, nem is olyan rég még maradni sem akart igazán, talán így a legegyszerűbb. Élveztem a mai estét, Alexis már meglehet kevésbé, ugyanis a nagy részében vörös volt, akár egy rák, de még így is, ideje elbúcsúzni, néhány hét múlva amúgy is elutazik New York-ba.

Alexis & Michael

Meglepetten pislogok rá, jól van, akkor ugyanannyit szedek, mint magamnak, aztán meglátjuk elbírod-e tüntetni, legalább nem egyedül fogok gurulni vacsi után, imádom a spagettit, de a saját magam kedvéért ritkán van kedvem főzni, egyedül valahogy nem az igazi, nincs kit megtáncoltatnom közbe vagy összekennem szósszal és az úgy vacak, hmmm még jó, hogy te ezt nem érted kislány, nézek le Daisyre, mert most valószínűleg jól sípcsonton harapnál.
- Héé, akkor máskor te főzöl és én kritizálok. - Nem is figyelek arra, hogy mit beszélek, csak próbálok valamivel visszavágni és még vigyorgok is hozzá. Ejha, tényleg éhes volt, jó nem mondom én is betöröltem mindent, amit kiszedtem a tányéromra, de egy nőtől ritkán hallani olyat, hogy dupla adagot kér, főleg tésztából.
- Jaj, hát az szívás. - Ezzel most együtt tudok érezni, de muszáj felkelnem egy kicsit, különben tényleg lefordulok innen és addig is legalább elpakolok, oké, később majd elmosom ezeket. Hát akkor ennyi volt, a szülinapom is, a vacsora is meg Alexis is, csak a mobiljáért jött, aztán valahol elvesztettem a fonalat és elég jól összekuszálódott, de mégsem eléggé. Az a vicc az egészben, hogy néhány órája még én is azt akartam, hogy elmenjen, hogy ne húzza tovább, csak sétáljon ki az ajtón és minden jót, ehelyett becsapta az ajtót csak épp maga előtt és most fogalmam sincs... semmiről és ez zavar és vészesen ketyeg az óra, mindjárt feláll onnan, aztán annyi. Semmi sem változik, de ezt már legalább ismerem. Megtörlöm a kezem és amikor szól, hogy menne udvariasan kikísérem az ajtóig, a háta mögött megyek, addig se lássa a keserűséget a szemeimben és van rá tíz másodpercem, hogy elrejtsem őket némi közömbösség alá. Előrelépek és kinyitom előtte az ajtót elfordítva a tekintetem, majd visszanézek rá, szótlanul hallgattam, ahogy megköszöni a vacsorát, kezemmel az ajtó élén támaszkodom és kopogom rajta ujjaimmal, egy puszit nyom az arcomra majd hátrébb lép, egy hosszú másodpercig mérlegelve lesütöm a szemeimet, most egy idióta vagy, vagy idióta vagy? Oké, ez eldőlt.
- Alexis, várj... - Nyúltam karja után és fordítottam vissza, közelebb léptem hozzá és kezeim közé fogva arcát csókoltam meg.
- Maradj még. - Hajoltam el tőle, de csak annyira, hogy mélykék szemeimet az övébe fúrhassam, amolyan megerősítésre vagy menj te a búsba jelmondattal való pofonra várva.

Alexis & Michael

Élesen izzó kék szemeimmel nézek rá arát még mindig a kezeimben tartva, tudom, hogy elszúrtam, ahogy az utóbbi időben mindent és amit amúgy el sem lehetett volna szúrni, azt is megpróbáltam, csak, hogy hű legyek önmagamhoz és most elakar menni, még szép, hogy igen, de nem akarom, hogy elmenjen. Önző módon nem akarom. csak arra gondolok, hogy mi lesz velem, ha hagyom elsétálni? Mi lesz, ha többé nem keres meg? És persze, hogy nem fog. És mi lesz, ha többé látni sem fogom? Elköltözik, naná, hogy nem fogom. El kéne fogadnom, hogy Ő is csak egy újabb állomás az életemben, ahol balszerencsésen kisiklott a vonat? Bocs, de nem. Ha el akar menni, el fog. Nem akadályozhatom meg benne, de ezt megtehetem és megfogom. Látott már a legrosszabb formámban és attól mélyebbre már nem süllyedhetek a szemében és azt hiszem, hogy a magaméban sem. Délután még annyira dacolt, annyira dühös volt és azt gondoltam, hogy jobb neki, jobb, ha utál, legalább egyikünknek könnyebb lesz, én pedig majd hozzászokom. Az én életemet már nem éri nagyobb kár, neki még épp elég zűrt okoztam már, amit rendbe kell tennie. És most annyi kellett volna, hogy nem csinálok semmit, leejtem a kezem még mielőtt elérhettem volna, becsukom a számat és... francokat! Forrón csókoltam meg és nem ellenkezett, nem hezitált. A mai nap már nem lehetne ennél is kuszább, vagy mégis, de ugyan mit ronthatnánk még el? Hátrálni kezdek vele vissza a lakásba, majd belököm előttünk az ajtót és nekidöntöm. Szenvedélyesen és mohón falom ajkait, érzem, ahogy lábait hosszan húzza végig az enyémen, majd beakasztja őket, önelégült sunyi vigyorral hajolok le és kapom fel ujjaimmal fenekébe markolva. Boldog szülinapot nekem még mindig! Ajkai után kapok és úgy indulok meg vele a háló irányába, behunyt szemekkel is jól eltájékozódom már, piásan, egy nővel a kezemben meg főleg! Úgy a legjobban, bár szó szerint nekidönteném bárminek, az ágyhoz érve teszem le előtte és kezdem türelmetlenül kibontani a ruhákból.

Alexis & Michael

önelégült  vigyorom akkor sem hagy alább, amikor hanyatt lök az ágyon, ellenkezőleg, megadóan vetem magam a párnák közé, kéken izzó íriszeim hívogatják, annyira szép és gratulálok Michael, megint pofátlanul elvetted, ami nem a tiéd, kit érdekel, most az enyém, megadtam az esélyt, igen, az egyik kezeddel egérutat adtál, a másikkal pedig elvetted azt, igen tudom, de ha most itt van velem, ugyanott, ahol reggel is, akkor mi is van? Had legyek egyszer én is szemtelen dög, hogy nem kérdezek, csak elveszem, mert azt akarom és én most Őt akarom, az ajtó nyitva állt mindvégig, bármikor dönthetett volna úgy, hogy kirobog rajta és senki sem hibáztatta volna érte, ha inkább a kapcsolatát vagy micsodát igyekszik megmenteni, bár, ha engem kérdez, az már elveszett, szakmai tapasztalat.
De mi itt most valamit megtaláltunk újra és kár lenne veszni hagyni, egyáltalán nem kell nevén neveznünk, legyen csak elég annyi, hogy jó és nekünk szükségünk van erre a jóra, nem érzek semmit, csak hogy kell nekem, ide a karjaimba, kaján vigyorra húzódnak ajkaim, gyere csak, gyere, mohón kapok utánuk csókjaira éhesen. Telhetetlen vagyok, kérek még belőle újra és újra, kezemet arcára simítva vonom feljebb és csókolom végig hevesen és forrón álla vonalát, elengedem és végigsiklok egész ujjaimmal egész testén, finom és puha combjait simogatom, határozottan jó döntés volt nem elengednem, türelmetlenül helyezkedem alatta, ne csak játssz, adj is, megemelem csípőjét, majd vele együtt mozdulok az Ő ritmusában, lassan és fokozatosan, mély sóhaj tör fel torkomból, ahogy nedvesen és forrón fogad engem. Követem újra és újra megismételve ugyanazt az ütemet, még teljesen hozzám szokik, majd vehemensen markolok csípőjébe, emelem meg és nem eresztem el, ujjaim görcsösen tapadnak a bőrébe egyre intenzívebb mozgást követelve, még, még, még és még, sosem elég, túlságosan rég éreztem már ezt ugyanazzal a nővel, tudom, pofátlanság, de vonz benne valami és ha hagyom csak úgy elsétálni, akkor sosem fogom megtudni mi az, talán így sem, hiszen elmegy és többé nem jön vissza, de addig még az enyém lehet. Ezzel is csak kínzom magam, nagy vagyok. De legalább a szemembe mondta, hogy elmegy, azt is, hogy van más, nem úgy fog kilépni az életemből, hogy előbb ki kell hajítanom valakit az ajtón, hogy ki van a létszám öregem.

Alexis & Michael

Az ember azt gondolná, hogy ennyi év elteltével már tudjuk mit akarunk és mit művelünk és azzal is tisztában vagyunk miért tesszük, nem követünk el hibákat, nincsenek véletlenek, őrültségek vagy egyszerűen csak mert engedtünk a pillanat csábításának, hát ez nincs így. Szerintem ugyanazokra a kérdésekre akadnánk egymás szemeiben, ha feltennék a nagy kérdést, és nem, fogalmam sincs miért vagy hogyan és most nem is igazán érdekel, egyszerűen csak kell nekem és elakarom venni, mert jó nekem és önző vagyok, kérek még belőle, nem volt elég egyszer, történt már sok minden, olyan dolgok is, amiknek nem lett volna szabad, használtam ki másokat, mert elveszett voltam és rohadtul tettem mindenre és most sem arra megy ki a játék, hogy együtt öregedjünk meg, de nem is érdekel, most erre vágyom, erre, amit itt van, most, rá, tapintható, megtudom érinteni, hatással vagyunk egymásra és néha a helyére rúg egy nagyon elkószált darabkát a fejemben és számmora ennyi most pont elég.
Mohóságom egyre vehemensebb ütemet követel magának, megragadom csípőjét és vezetem, űzöm egyre magasabbra és magasabbra, türelmetlenül mozdulok alatta és lököm feljebb, tompa voltam és minden felfogható érzékem és gondolatom odalent járt az ágyékomban és benne, telhetetlenül faltam mindazt az élvezetet, amit csak nyújtott és nyújtani tudott nekem egészen a végső kiteljesülésig.
- Tudom, de a te bűnöd. - Vigyorgok önelégülten, nem tehetek róla, hogy gyönyörű és túlságosan kívánom ezzel keresztbe téve a legapróbb ellenállásnak is mindkettőnk irányából, könnyedén rúgom fel a védelmünket, talán nagyon is, de nem tud zavarni, hiszen megint csak az én ágyamban kötött ki. Megkönnyebbülten szuszogtam percekig  hátamra fekve, valahogy nagy lett csend, nem beszél és nem is mocorog, oldalra fordulok és látom, hogy alszik, oké, akkor azt hiszem ma mégsem megy haza, hmmm arcommal finoman a bőrébe bújva adok neki egy csókot és óvatosan magunkra húzom a takarót, jó éjt Alexis.
Hirtelen pattannak ki a szemeim, hunyorgok és aprókat pislogok, mi a fene van, nyöszörgöm magamban és feltámaszkodok az ágyon. Oké, valami rémlik azelőttről, hogy elaludtunk volna, de még túl álmos vagyok ahhoz, hogy bármit is összerakjak fejben, ehhez kéne egy kávé.
- Okéé, szia. - Nyomok csókot ajkaira és már ki is robogott az ajtón, még hallottam csukódni a bejárai ajtót, ekkor visszazuhantam az ágyba, percekkel később pedig édes álmaimba is.