Emily & Derick

- Imádom nézni és érezni türelmetlen és fürge ujjait, ahogy az övemmel játszik és halk kattanással adja meg magát, én is az leszek bébi, vad és türelmetlen, mint mindig. Megfertőzte gondolataimat, vágyaimat és én nem akarok kigyógyulni belőle, még számmora is valami újra és ismeretlenre vágyom, amit megakarok hódítani, a magaménak tudni, még nem tudom hogyan és miként, de kell nekem, szükségem van rá, úgy érzem minden ami éltet, az tőle származik és minden ami előtte volt elveszett, mintha egyszerűen csak eleresztettem volna, vagy jobbat mondok, eldobtam, mert már nem elég, ahogy most belőle sem.
Sietve tornázom le a nadrágomat és az alsómat, majd rúgom félre, tekintetem szinte felfalja és mennyire igaz, megbolondít és kívánom, annyira kívánom, mindenét, minden kézzel megfogható porcikáját, amit csak képes vagyok megragadni agy kényeztetni, minden apró érzékét, amit megtudok érinteni és testének rezdülését, ami nekem engedelmeskedik és engem követ. Sietve és rutinosan görgetem fel az óvszert, az az érzésem, hogy a hétvégén lenullázzuk a készletet, talán van még lent a kocsiban. Lábai közé fúrom magam és csípőjébe markolva húzom közelebb ágyékomhoz, komolyan nem hittem, hogy létezik ez a nő, hol a pokolban voltál eddig? Állánál fogva utasítom közelebb és esem neki ajkainak, telhetetlen vagyok, olyan, mintha folyton enné, mégis állandóan éheznél, félelem, ragaszkodás, vagy öntudatlan függőség valami után, ami eddig hiányzott, bármi is ez, ami egyben tart, vele minden sokkal gördülékenyebb, olyan más. Mohón veszem birtokba testét, próbálom visszafogni magam, kérni és nem követelni, semmit sem akarok elvenni, azt akarom, hogy mindent önként adjon nekem, hogy úgy szeressen, ahogyan csak képes rá, ahogyan csak Ő képes rá és én ugyanezt fogom tenni, annyira akarom őt az életem részeként, amennyire az már nem lehetséges, vagy talán csak én nem hiszem úgy, hogy nem az. Néha nehezen igazodom ki a társadalmi normákon, szóval nehéz lenne megállapítani, hogy ez normális-e és nem is érdekel.          

Emily & Derick

- Sosem volt átlagosnak mondható viszonyom a nőkkel, persze sokáig megszállottan kerestem és próbáltam betölteni a bennem túl mélyen fekvő űrt és voltak nők, és azt már megszoktam hogyan uralkodjak magamon, tartsam féken magam, az ment, de nem tudtam hogyan is bánjak velük, mire vágynak, tiszteletre, biztonságra, valakire, akivel megálmodhatják a kertes nagy családi házat kerttel, hintaággyal meg fehér léckerítéssel, hogy minden este hazaérj vacsorára, de mindez annyira hideg volt az én valóságomhoz, hogy nem tudtam folytatni és ilyenkor jöttek az értetlen meleg barna őzike szemek és a többi, ás tudtam, mindig tudtam, hogy az én hibám, rideg ember lettem, aki nem kereste tovább, amire szüksége van, nem vágyott már őrülten tartozni valahová, azt gondoltam jobb ez így nekem. Kevesebb bonyodalom, nem kell magyarázkodnod miért rühelled az ünnepeket és nem a nagy bevásárlás miatt, miért nem ünnepled a szülinapod, mért nem őrzöl emlékeket, fényképeket, és most egyszerűen csak hálás vagyok, amiért még nem tett fel kérdéseket, persze fog, ez nyilvánvaló, Emily nem az a belenyugvó típus és ezt szeretem is benne, csak azt nem tudom készek vagyunk-e rá, hogy berobbantsa azt a falat.
Felfoghatatlan a vágyam iránta, őrült, szenvedélyes, vad és nem csillapszik és így akarok élni, szeretném, minden nap látni, akarom, ahogy a konyhában sündörög és kávét főz, vagy ahogy szünetben rágyújtok és látom, ahogy szőke fürtjeivel robog fel a lépcsőn hozzám, a huncut tekintetét, édes mosolyát, mindent akarok, mohón és telhetetlenül.
Körmei hátamba marnak éget és még intenzívebb mozgásra ingerel, ujjaim erősen tapadnak bőrébe és szorosan tartják, követelőzve kapaszkodik ajkaimba, én pedig örömmel veszem birtokba őket, tompán érzékelem a külvilágot, csak Ő van itt, csókjai, érintése és szenvedélytől fűtött belsője. Kapkodva veszem a levegőt, forró, szinte éget és gyönyörre éhes. Elválok ajkaitól és a szekrény szélébe kapok, ahogy izmaim megfeszülnek és hevesen lököm át magunkat az édes megkönnyebbülésbe. Homlokomat mellkasának döntöm és csak zihálok.         

Emily & Derick

- Az, amit egész eddigi életem során éreztem és megtapasztaltam semmi, semmi ahhoz képest, amit most itt, vele érzek és én ezt fogom választani mindig. Örömet akarok neki szerezni, megtanulni mindent, ami boldoggá teszi, szükségem van erre az öntudatlan állapotra, erre az extázisra, amiben lebegek és amiben megtartom magunkat, szükségem van rá, nem számít hogyan, hol és meddig, nem számít merre űz engem, ameddig velem van és velem tart, mint ahogyan most is, tébolyultan kapaszkodunk egymásba nem eresztve a másikat, még vége nem lesz, ó és azután sem. Testünk eszement ritmusban hajszolja és követi egymást, izmai megfeszülnek körülöttem, emberfeletti az érzés, az édes megkönnyebbülés, hálásan és kimerülten döntöm homlokom a mellkasának.
- Te vagy az eszméletlen bébi, és a csodálatos is. - Nyomtam könnyű csókot ajkaira, majd elengedem, hogy felvegyem és belebújjak a ruháimba, hát nekem te vagy a kedvenc felületem és most gyújtsunk rá. Esküszöm valamiféle pszichikai kínt okoz az, ha a közelében vagyok, de nem érinthetem meg, igen, ezt már tapasztaltuk, de ezt most nem csak a szexre értem, még öt perc sem telt el, ahogy lüktető belsője körülölelt és magában tartott, még a cigarettámat sem szívtam és Ő sem, de kit érdekel, a háta mögé léptem és szabad kezemmel átöleltem, bőven elég lesz holnap és egész héten uralkodnom a szenvedélyemen, nem igaz? Most még egy kicsit had legyek fájdalmasan ragaszkodó és követelőző. Annyira jó és finom illata van, orrommal nyakába bújva szívom be mélyen és megpihenve hajtom le a fejem.
- Elszívom, aztán befejezem, jó? - Még csak néhány perc lett volna az egész, de én így sem bánom, mert reggel el kell engednem, olyan volt vele ez a néhány nap, mintha kiléphettem volna a saját életemből és csak azt vittem volna magammal, ami elengedhetetlen a számmora, de ez nem teljesen van így, viszont most nem akarok erre gondolni, hinni akarok neki, jobban, mint bármiben.          

Emily & Derick

- Ühüm, én is bébi, szeretlek. - Duruzsolom fülébe, mélyen szívom be a levegőt és békén fújom ki, ahogy ezt kimondom, végre hosszú idő után egyszerűen csak nem gondolok semmire, minden csendes és szeretem ezt a fajta csendet, Ő tanított meg rá hogyan csináljam és érjem el, vagy simán csak Emily az oka, az, hogy Ő van és nincs szükségem semmi mára. Szorosan ölelem magamhoz és szívom be édes illatát, megnyugtat és én csak hagyom, hogy magával vigyen bárhova, jó messzire és most egyáltalán nem fontos az irány. Egyszerre vált az erősségemmé és a gyenge pontommá és néha iszonyú nehéz egyensúlyozni, Emily lett minden, ami engem most meghatároz és megvédeném bármi áron, mert szükségem van rá és ez gyengévé is tesz bizonyos szinten és ő leakarja bontani a falakat és nem tudom mindkettőnket megóvni, de azt igen, hogy melyik megoldást fogom választani.
- Szívd csak el nyugodtan, nekem még van egy befejezetlen dolgom. - Mosolygom bele bőrébe, majd elengedem és elnyomom a csikket. Visszamegyek és elkezdem egyesével betolni a bútorrészeket a helyükre, nagy a valószínűsége, hogy most nem kedvelnek minket, de én csak dolgozom, az ügyvédem pedig majd kivéd a vasárnapi vétségeim alól, hogy nekem is ilyenkor jut eszembe szekrényeket összeszerelni meg toszigálni a legfelsőn. Nem mondom, hogy nehezek, mert ez még csak a fa anyaga, de azért elég van benne annyi súly, hogy be keljen dőlnöm, megállok mert érzem, hogy Emily a hátam mögött áll és esküszöm azt is sunyin vigyorog éés kuncog is, kopó szimat? Ez alól az ügyvédek sem kivételek. Elvigyorogok, megtámaszkodok két tenyeremmel a szekrény szélének és úgy fordulok felé.
- Akkor most segítesz Hastings? - Vontam fel a szemöldököm kacérkodva. Tudjuk mikor hívtam így és ügyeltem rá, hogy elég bosszantó is legyek, nem ér csak ott ácsorogni és heccelni, egyszer már felültettem ide, igen, épp ide és megteszem újra.          

Emily & Derick

- Még a végén egészen belejövök, akár másodállásban is vállalhatnék bútorszerelést. - Hirtelen jött ötletemnél fogva kezdem cukkolni csak egy egészen kicsikét és remélem, hogy visszafelé is úgy sül el, mint mikor Ő csinálja ezt velem, pimasz és csak hergelni próbál és többségében működik is neki a dolog.
Az én ügyes, ezermester pasim. Igyekszem leplezni a döbbenetet az arcomon, de hát nem nagyon megy, tényleg meglepődtem, de egy szót sem szóltam, egy-két percig csak magamban ízlelgettem, kiakartam deríteni tetszik-e vagy egyáltalán rájönni milyen hatást is váltott ki belőlem. tudom, hogy még nem igazán beszéltük meg a dolgokat közöttünk, még nem tisztáztuk hányadán is állunk és nem biztos, hogy most itt nevén tudom nevezni azt, ami van, az nem az én műfajom.
- A pasid? Szóval a pasid vagyok? - Léptem utána, hogy elkapjam és szépen visszahúzzam, meglepett, ennyi az egész, felvont szemöldökkel néztem le rá, szemeimben kíváncsiság bujkált, már csak azért is, mert nagyon úgy tűnik, hogy sikerült sarokba szorítanom Hastings-et, ami ritka pillanat és muszáj kiélveznem egy kicsit a zavarát, tudom, disznó vagyok, de ezt a disznót pont most hívta a pasijának. Talán neki van igaza és nincs erre jó alkalom, azon pedig nincs mit átgondolnom, hogy mit szeretnék, őt, mindegy minek nevezzük, bármi lennék az életében, amire csak szüksége van és megtudom tenni.
- Tökéletesen jó lesz a kínai. - Finom volt és teljességgel felesleges, hogy most elmenjünk megint bevásárolni és órákat töltsön a konyhába, ahelyett, hogy azt az időt mondjuk az ágyban henteregve töltenénk, hmm még mindig jól hangzik, úgy értem a kínai, teljesen jó lesz és a többi is. Ajkaim sejtelmes mosolyra húzódnak, ahogy közelebb vonom magamhoz és fenekét kezdem simogatni. Még mindig mocskosul izgató a gondolat, hogy nincs rajta bugyi és tudom, hogy már kimutattam mennyire értékelem, de most megint akarom. A ruhán keresztül tapadok rá fenekére és ütögetek rajta aprókat.           

Emily & Derick

- Fene egyszerűen tűnik a válasz, én vele mindent szeretnék, ez így normális is, igaz? Az emberek ezt teszik, amikor szeretik egymást, pofon egyszerű, összekötik az életüket, megházasodnak, még ez sem tűnik bonyolultnak, megesküszöl, hogy mindig kitartasz a választottad mellett, aztán aláírod és ezzel megpecsételtétek a közös jövőtöket, ezután család, gyerekek és együtt fogtok megöregedni, ahogyan azt ígértétek egymásnak, ez így szép, de mi történik akkor, ha nem tudod magad teljesen odaadni, ha szükséged van egy részedre, ami csak a tiéd és nem egészen önszántadból, inkább azért, hogy megvédd azt a valakit, akit szeretsz, ez így már kicsit összetettebb, ugye? Nem minden csak fehér vagy csak fekete, ez biztos.
- Azt tudom, hogy még soha senki sem volt ennyire közel hozzám. - Csókoltam bele hajába, soha senkit sem engedtem ennyire közel és az emberek amiről úgy látják nem megy, nem erőltetik kiszámíthatóak, de Emily nem ilyen, Ő túlságosan akar valamit, valamit? Mindent. És én nem tudom, hogy megtudom-e adni neki mindazt, amit szeretnék a fentebb felsoroltakból. Eddig még sosem gondolkodtam ilyenen. Azon se kinek voltam a pasija, próbáltam a végletekig leegyszerűsíteni a dolgokat és aszerint élni az életem.
- És még sosem hívott a pasijának. - Fúrom bele orrom fürtjei közé mosolyogva. Nincs semmi baj bébi, csak adj nekem egy kis időt, még nem elég stabil az út, nem annyira, mint szeretném vagy kellene és én valami jobbat akarok neki nyújtani, erősebbe, biztosabbat, csak előbb még van egy meccsem és nem tudom hogyan fogok játszani.
Karjaim ösztönösen fonták körbe és húztam közelebb magamhoz, erre gondolok, ez, itt, annyira könnyű és szükségszerű mint az, ahogyan levegőt veszünk és a tüdőnk megtelik oxigénnel, ennyit jelent Ő nekem, érzem minden egyes lélegzetvételemnél, minden ütemben, nevezhetném a csajomnak, barátnőmnek, hívhatnám sokféleképp, de Emily ennél több, puhán tapadok édes ajkaira hosszasan elmélyítve csókunkat. Ez minden, amiben biztos vagyok. Talán elég egy időre.