Alexander Petrov

Játszom gyermek arccal
felnőttet ma éjjel, játszom bűntelent is,
ha éppen hófehér kell.

Név: Alexander Kai Petrov
Becenév: Alex, Lex, Alec, viccesebb kedvemben AK-t írok a beadandóimra
Születése hely, idõ: 1997. 07. 31. / US, Nevada, Sin City (szerencsére nem Frank Milleré)
Szeretteim: James Petrov, Camila Eve DeLuca :hearts:, Anna May Rodgerts
Tartózkodási hely: változó, vagy Las Vegas, vagy Miami, kétlaki növény vagyok
Csoport: Művészek
Foglalkozás: Álmodozó zenész
Szexualitás: 100% hetero
Avatar alany: kiköpött KJ Apa vagyok, ugye?

Ki vagyok én...?!

Jó, lebuktam, ez Sam Raimi Pókemberéből van, de védelmemben legyen mondva, sosem voltam igazán jó az ilyesmiben, túl könnyen elkalandozok, és még az átlagnál is szíveseben teszem akkor, ha történetesen én vagyok a téma. De, menni fog ez, csak kell egy csapásvonal, ami mentén haladhatok, úgy kisebb a veszélye az elkolbászolásnak, szóval nézzük szépen sorjában. Mi az, ami egyértelmű? Az, hogy a 180 centis magasságommal sikeresen leköröztem Milát és Annyt, mondanám, hogy ezzel soha nem is élek vissza, de.. eh, egy szőke angol egyszer azt írta, hogy hazudni bűn. Apropó, ha már ő és a ki tudja hány fontos/milliódolláros franchise szóba került, mit is írt a főszereplőjéről? Áh, igen: a hetedik hónap halála szüli őt. Nos, ez nálam is összejött, bár távol állok én attól, hogy Kiválasztott legyek. Ha már valami, akkor inkább Weasley vér folyhat az ereimben, tekintetbe véve, hogy jó eséllyel vörös üstököm az a tényező, amelynek köszönhetően kitűnök a tömegből. Szeretném azt gondolni, hogy mással is, de ma már csak ilyen felszínes világban élünk, nem igaz?
Egyébként azok, akiknek valamilyen okból volt szerencsétlensége találkoznia apámmal, általában felvonják szemöldöküket legszembetűnőbb ismertetőjegyemet meglátván. Szóval, megelőzöm a kérdést és elárulom: anyámtól örököltem az öreg hollófeketéje helyett. Bánom? Nem, nem mondhatnám. Jó, hazudnék, ha azt mondanám, hogy kiskoromban nem szomorított el valahányszor tükörbe néztem és nem keringtek bennem ambivalens érzelmek tinédzser éveim elején, ezek mind annak köszönhetők, hogy anyám még csecsemőéveimben lelépett? Miért? Sosem bukott ki. Apa nem beszélt róla, nem tudom, hogy azért, mert ennyire fájlalta vagy azért, mert volt benne bőségesen kanala. Igazából, az is lehet, hogy mindkettő igaz. A lényeg, hogy barna szempáromat tőle örököltem, és értelemszerűen ő volt az, aki felnev.. öö, ez így nem teljesen korrekt. Technikailag marha sok időt töltöttem apa bátyjánál, Seth nagybátyámnál, mivel az öregem nagymenő ügyvédként különféle cégeket képviselve gyakran ingázott. De mindig gondoskodott róla, hogy meglegyen az anyagi háttér, gondolom, ez is valami. Egyébként ő és a nagybátyám két külön világ, mivel utóbbi katonaként szolgált, majd a magánszektorban biztonsági cég fejese lett. Tűz és víz ők ketten. Oh, és ha már víz, azt említettem, hogy fater és mutter Hawaiion melegedtek össze? Nem? Nyilván, nem megyek bele részletekbe, én elég kezdetleges formámban voltam jelen akkor, meg különben is, ki veszi be a gólyás szöveget, de a lényeg, hogy középső nevem onnan ered. Az ottani jelentése tenger. Apám elmondása alapján, anyámnak nagyon tetszett, ezért kaptam. Úgy tűnik, akkoriban még érdekeltem. 
Bár egyedüli gyermekként láttam meg a napvilágot, aligha mondhatnám, hogy sokáig hiányérzetem lett volna. Alighogy elkezdtem az iskola padját koptatni, megismertem Annyt, aki az egyik legfontosabb személy az életemben. Alapvetően szelíd srácnak vallom magam, de ha bárki ártani mer neki, elintézem, hogy az illető maradványait sose találják meg! Továbbá, van egy csodás barátnőm, Mila, akivel már évek óta együtt vagyunk. Lehet, hogy a családtól egyre távolabb kerültem, de ráleltem egy újabbra.
Mindezt karöltve a zenével. Ne lepődj meg, ha egy zongoránál ülve találsz vagy épp gitárral a kezemben. Ritkább alkalmanként éneklek is, bár az én meglátásom szerint a hangom felejthető, úgyhogy erre a színpadot meghagyom Milának.
Várjunk... mondtam már, hogy Nagy Sándor is júliusban született? Állítólag. Nem? Elkalandoztam? Affene. Oké, hol is tartottam? Ja, igen. Hogy ki vagyok? A Pó-- jó, eskü, abbahagyom!

Életem, létem, világom

- Gyorsabban! - szigorúan dörrent a mély hang az oldalamról, mire, bár már kezdtem úgy érezni, hogy izmaim meggyulladnak és a tüdőmet is egyre kapkodósabban igyekszem megtölteni az éltető oxigénnel, a ritmust, amivel ökleim újra és újra tompa puffanások kíséretében a zsákkal találkoznak, növelem, ahogyan azt az elhangzott utasítás megkövetelte. Egy részem dühös a hang tulajdonosára és ezt a dühöt igyekszek ütéseim formájában kiadni. Pedig, ha nem zubogott volna a vérem ekkora hévvel, valószínűleg beláttam volna, hogy ez a düh nem Seth bácsi felé irányul. Elvégre, ő nem hibáztatható azért, hogy némi edzettségre és önvédelemre akarja oktatni az unokaöccsét, főleg úgy nem, ha egyszer egy gyerek olyan környezetbe születik bele, mint amilyen a bűnös város.
- Ez már jobban hangzik. - a tónusa ugyan nem változott, mégis, az egyre hangosodó csattanásokra tett reakciójában felismerni véltem az ott lapuló, halk, de azért eltéveszthetetlenül jelenlévő elismerést. De azt nem tudtam elrejteni, hogy fáradok. Hiába markolt szívembe mérgező lángok mardosta ujjaival egy anya hiányának tudata és hiába képzeltem magam elé annak a férfinek az önelégült mosolyát, akinek mély csokoládészín íriszei és markáns arcvonásai identikusak voltak az enyémekkel. Még olyan mélységekig is elmentem, hogy magamban azt mondogattam, egyfajta sajátságos mantrát kreálva, hogy utálom őt. Utálom, amiért sosincs jelen. Amiért épp úgy több születésnapot kihagy és ki fog még hagyni, mint az az illető, akit pusztán biológiai szempontból anyámnak hívhatok. Most még az sem segített, hogy próbáltam jobban és jobban lenyűgözni nagybátyámat, mert bár szavakkal ezt sosem fejeztem ki, hálás voltam neki azért, amiért foglalkozik velem, még ha ez egyet jelent a nem épp kíméletes délutáni foglalkozásokkal. Ragaszkodott hozzá, amint elkezdtem suliba járni.
Végül utolsó ütésemnél lecsúszott a zsákról a kezem és fáradtan zihálva támasztottam neki verejtékező homlokomat, miután megállítottam a himbálózásban.
- Nem is rossz. James ennél már jóval hamarabb feladta. - ennyivel ki is merült a dicséret, az ex-katona még dobott a vállamra egy törülközőt, majd elhagyta a garázsban felállított maszek edzőtermet. A fülemben viszont távozása után még sokáig visszhangoztak szavai. Az volt velük a baj, hogy amennyire jól estek, ugyanannyira be is találtak. Már gyerekkoromban megszületett a gondolat tudatom hátsó zugában: kevés dolog szólhat rólam. Minden apámról szó. Az övé az a színpad, ami a világ. És én sosem fogok felérni hozzá, mindegy, mivel vagy mennyire keményen próbálkozom.

Az ujjaim, a bütykeim már nem sajogtak az edzésektől. A pirosság még jellemző volt utánuk, de a felrepedezés és kivérzés, ami eleinte előfordult, szép lassan eltünedeztek. Bizonytalanul emeltem kezeimet a billentyűk fölé és olyan puhán érintettem ujjbegyeimmel a felszínüket, mintha nem volnának többek illékony álomképnél, ami vékonyka üvegrétegre van festve és millió szilánkra törne szét azon minutumban, hogy durvábban hozzáérek. Viszont az első leütésnél elillant az a bizonytalanság, az a félelem, ami a szívemet a trónjává tette és ellazuló izmokkal csalogattam elő a Nothing else matters első hangjait. Az első pillanatokban még visszatért emlékeim közül, mintha csak hal volna, amit láthatatlan zsinóron át felrántott egy láthatatlan kéz tudatom felszínére, az iskolai zenetanár hangja, amint azt mondja, hogy nem vagyok elég gyors. Ezt követi egy másik emlékfoszlány, valamivel haloványabb és szavak nem társulnak hozzá, néma, mint egy kisvárosi utca éjszakai kihaltsága. Apám arca az, pontosabban a fintor, ami kiült rá, mikor kiböktem neki, hogy szeretnék zeneszakkörre járni. Egy próbámra még eljött és az arcára rá volt írva annak a grimasznak a jelentése, a tekintete valósággal üvöltötte: "Csak ennyi?"
Nem tudom pontosan, hány percig játszok, annyi bizonyos, hogy a végére érve többször újrakezdem a távolba révedve, érintéseimmel folyamatosan ostromolva a régi zongorát, ami azon kívül, hogy hébe-hóba rászabadulok, csak porosodik Seth bácsi birtokában. Csak amikor leengedem végre magam mellé kezeimet és kiropogtatom a nyakamat, hallom meg a halk légzést az ajtó irányából. Odapillantva meglátom a bácsikámat, és rosszalló fejcsóválásra számítok, de meglepetésemben valószínűleg még a szám is elnyílik. A mindig olvashatatlan, rideg vonások ellágyultak, és esküdni mertem volna, hogy ajkainak sarka felfelé görbül. 
- Nem lep meg.
Mint kiderült, apai nagyapám zenélt. Apámmal viszont megromlott a kapcsolata, és soha nem is volt idejük rendezni. Elvitte a rák, mielőtt közölhette volna, hogy büszke a fiára.

Sokat jelent nekem, amit sikerült elérnem és nagy változás számomra Miami. Persze, mindig is álmodtam arról, hogy milyen komolyabb közönség előtt zenélni, gyermekfejjel elképzeltem milyen lenne filmzenét komponálni a nagy stúdióknak, de ezzel a lépéssel közelebb kerültem a komoly tapasztalatszerzéshez. Egy álom eléréséhez. Boldognak kellene lennem, tudom, és igyekszek is annak mutatkozni. Anny és Mila előtt mindig fenntartom a poénkodást, a komolytalanság látszatát, mégsem hagy nyugodni az a mondat, ami az apámmal való utolsó beszélgetésünkkor ette be magát költözni nem kívánó féregként az agytekervényeim közé.
"Már gondoskodtam arról, hogy tanulhass és előrehaladhass ebben a gyerekességben. Majd keress akkor, ha komoly munkával akarsz nevet szerezni."
Gondoskodott róla? Igen, ez a rész volt az, ami a legjobban idegesített, nem az, hogy jószerével semmibe vette azt, amit a legjobban szeretek és úgy seperte le a képzeletbeli asztalról, mintha nem volna több zavaró porrétegnél. Az zavart leginkább, hogy ez is róla szólt. Megint. Volt képe a befolyásával és a pénzével előhuzakodni, előrébb helyezve annál, amit nekem sikerült letennem az asztalra. Gyakorlatilag azt közölte, hogy megvásárolta az álmaimat, méghozzá olyan szenvtelenséggel tette mindezt, mintha csak az időjárásról társalogna valamelyik fennkölt kollégájával egy pohár konyak mellett. Gyűlöltem ezt az érzést. Gyűlöltem őt. De mindenekelőtt: válaszokat akartam. Egy bocsánatkérést. Egy elismerő szót. Akármit. De az ágy szélén ülve ahogy szinte dühödt erővel nyomtam oda a fülemhez a telefont, felelet nem érkezett. Csak a kiemnő hívás folyamatos búgó csöngése törte meg a csendet. Már a sokadikat hallgattam végig, mire az egyik félbeszakadt, én meg már reménykedve kezdtem bele:
- Szia ap--
~ Ön James Petrov hangpostáját érte el. Ha sürgős jogi tanácsra van szüksége, hagyja meg a számát és-
Kinyomtam és dühösen vágtam telefonomat az ágyra.
Arra volt szükségem, hogy kitisztítsam a fejem és lenyugodjak, így a zuhanyzó felé vettem az irányt. A vízcsobogás közben nem hallottam a beérkező hívást, a jól ismert "I think I've found my place" sort, de hamarosan nem is érdekelt, ugyanis ahogy Mila csatlakozott hozzám a lezúduló víz alatt, ajkaim üdvözölték itthon. Minden más lényegtelenné vált.


Említett zeneszámok
1. Az idézet - Leander Rising: A gyermek énbennem
2. A zongora - Metallica: Nothing else matters
3. A csengőhang - Foo Fighters: Walk

Elfogadva!

Kedves Alexander,
történeted tetszett. Szépen kidolgoztad, látszik hogy időt szántál arra, hogy a kis csapatunk tagja lehess. Mindent rendben találtam, de mielőtt elfoglalnád a játékteret kérlek foglalj [You must be registered and logged in to see this link.]. Jó szórakozást kívánok!