Név: Alexander Razumihin
Becenév: Üzleti álnév a Pátriárka, a közeli ismerősök vagy barátok Raza néven szólítják.
Kor: 54
Születése hely, idő:1959. november 5., USA, New York - Queens
Tartózkodási hely: Las Vegas
Csoport: Körözött
Anyagi háttér: Felsőosztály
Szexualitás:Aszexuális/enyhén heteroszexuális.

Jellem: Fiatalkorában túlérzékenység jellemezte, könnyen depresszióba esett, a súlyos érzelmek, amiket megélt, már-már az elmebajjal fenyegették. Később, mikor a drogüzlettel foglalkozott, a körülötte folyó erőszak és rengeteg haláleset először megviselte, később egyszerűen nem érdekelte. Ma már érzelmileg szinte mindenhez semlegesen áll, legyen az gyilkosság, csonkítás, vagy bármi. Neki minden belefér, amíg azt szolgálja, hogy az üzlet továbbra is zavartalanul menjen. Tulajdonképpen a pszichopátia jeleit mutatja, a korral haladva egyre erősebben. Egy futó szexuális kalandot kivéve egy ideje már hidegen hagyja az ilyesmi, nem hozzá lázba a nemiség, tehát aszexuálisnak tekinthető.

Külső: Átlagos magasságú, öregedő férfi. Barna hajú és szemű. Szemüveget visel. Általában inget és öltönyt, vagy mellényt visel, tehát öltözködésében nem igazán tér el a vele egykorúaktól.

Előtörténet:

A családom orosz gyökerekkel rendelkezik, de nekem már nem sok közöm van az anyaföldhöz. Sőt, már az apámnak, Romannak sem volt. Én már a harmadik, immáron tősgyökeres amerikai generációhoz tartozom.
Megboldogult nagyanyám mesélt sokat Oroszországról, és a családról. Azt mondta, a Razumihinok valaha a Fekete-tenger környékének legbefolyásosabb bojárjai voltak, de hogy ebből mi igaz, és mi nem… az tulajdonképpen lényegtelen. A késő-cári Oroszországban nagy volt már a felfordulás, aminek a levét leginkább a köznemesi, családok itták meg. Pont olyan köznemesei családok, mint amilyen az enyém volt. Gyűlölték őket a proletárok, mert gazdagabbak voltak, mint ők, de lenézték őket a felettük állók, mert hozzájuk képest koszos koldusok voltak.
1900 környékén költözött fel a család Szimferopolból ’Pétervárra. Persze itt sem ment akadálytalanul a sorsuk. Egyáltalán nem.
A bolsevik forradalom után üldözni kezdtek mindenkit, aki nemesi gyökerekkel rendelkezett. Ekkor a család kettészakadt. Voltak, akik Szentpéterváron maradtak. nem vették komolyan a veszélyt, vagy öregek és makacsok voltak már, ki tudja…
Miután a család egyik fele visszatért Szimferopolba, a szerencséjük csak rosszabbra fordult. Ahogyan hallottam, már feljelentették őket, pont a szomszédaik, és a következő napon már jöttek volna értük a Cseka emberei.
Hajón szöktek meg előlük, és egészen a Boszporuszig mentek. A menekülőben lévő családnak éppen kapóra jött, hogy a törököknél még teljes volt a káosz, Atatürk nemrég került hatalomra, így meghúzhatták magukat.
A további részletekre már nagyanyám sem emlékezett. Mindössze annyit mondott, hogy a görög hegyek között menekültek, aztán egy hajón sikerült Rómába jutniuk. Innen egy Amerikába induló hajón jutottak el New Yorkba.
Az apám New York Queens városrészében született, 1927-ben. Anyámat, Stacy MacGuinn-t is itt ismerte meg.
1957-ben házasodtak össze, és 1959-ben születtem én, szintén Queensben, a Colbert Street 87-es szám alatt.
Itt éltünk, körülbelül tizenhét éves koromig. Apám rendőr volt, anyám egy helyi kifőzdében dolgozott.
Egy ideig jól eléldegéltünk, és alig volt olyan, hogy a hidegháborús láz közepette valaki orosz kémnek tekintett volna minket. Legtöbbször Gutsy, az egyik részeges szomszédunk vetemedett ilyesmire, de rá senki sem hallgatott, így el tudtuk kerülni, hogy meglincseljenek.
Gyerekkoromban rengeteget jártunk templomba, főleg apámmal (anyám lutheránus volt). Volt a környéken egy kisebb ortodox hitközség. Azt mondtam, kisebb? A hívek számát tekintve tényleg az volt, de a templom… rendkívül impozánsan festett. Akár Oroszországban is lehetett volna. Sok ideig ez a templom, és az ott tartott istentiszteletek képviselték számomra a hazát. Ez volt az egyetlen, amit Oroszországból ismertem. Persze, nagymamám tanítgatott a nyelvre, és később sokat mesélt, de eleinte ez volt az, ami engem orosszá tett. Akkoriban még mélyen hittem.
Persze, tizenévesen engem is elkapott a lázadás szelleme. Eleinte Pink Floydot és a Cream zenekart hallgattam, később rákaptam a Black Sabbathra.
Jöttek a problémák. Régi barátokat veszítettem el és újakat szereztem, túlestem az első lerészegedésen és az első másnapon (tizenhat éves lehettem, de nem emlékszem pontosan) na meg az első szerelmi csalódáson is.
Mondanom sem kell, megrendültem a hitemben. Mondhatni, köptem Istenre. Már nem jártam el a templomba, sokszor maradtam ki otthonról, a jegyeim meredek zuhanást mutattak… így szüleim joggal próbáltak erélyes eszközökkel megnevelni.
Ez ellenállást váltott ki belőlem. Tizenhét éves lehettem, amikor mély depresszióba zuhantam, és távolabbra kerültem, úgy leszakadtam az egész világról, mint még soha. Lázas voltam, naphosszat a lét kérdésein kattogott az agyam, és úgy éreztem, megőrülök.
Ez végül abban csúcsosodott ki, hogy egy éjszaka kiszöktem, és felgyújtottam a templomot, ahova régebben jártunk. A templomot, ami azelőtt rengeteget jelentett nekem. A mai napig nem tudom, miért. Egyrészt talán azért, mert időközben megrögzött, szinte militáns ateistává váltam. Másrészt pedig azért, mert már kezdeni akartam magammal valamit… még ha ez a valami rám negatív következményekkel is jár.
Nem telt bele pár napnál többe, mire letartóztattak. Még a hírekbe is bekerültem, bár apám hathatós beavatkozásai miatt végül nem kapott nagy nyilvánosságot a dolog. Sőt, mégbörtönbe sem kerültem, mindössze a károkat kellett megtérítenem. Mindezért az engedményért apa latba vetette minden befolyását.
Amint kínkeservesen kifizette a templom felújítási költségeit (és közben naponta többször is elmondta, hogy semmirekellő vagyok, és nagyot csalódott bennem) úgy gondolta, ideje, hogy a család új életet kezdjen.
Az új-mexikói Albuquerque városába költöztünk, ahol végül is összeszedtem magam, és viszonylag jó eredménnyel el tudtam végezni az iskolát.
Egyetemre mentem. Ekkor erősen érdeklődtem a filozófia, elsősorban a transzhumanizmus és az egzisztencializmus iránt. Rengeteg Nietzsche és Ortega könyvet olvastam. Sőt, megszerettem hazám irodalmát, Bulgakov és Dosztojevszkij nagy hatással voltak rám.
Végül is nem sikerült lediplomáznom. Újabb dolog, amiben kudarcot vallottam. Ekkor már sokadszorra gondoltam bele, hogy egy nagy rakás szerencsétlenség vagyok, akinek nem kéne léteznie. Akinek értelmetlen a léte, mert a kitűzött célokat nem tudja teljesíteni. Még jó, hogy ekkor már elköltöztem otthonról, így nem kellet szembe néznem a szüleimmel, akik valószínűleg ismét rendkívül csalódottak voltak.
Albuquerque egyik könyvtárában kaptam állást. Ekkor voltam körülbelül huszonnégy éves. Kevés ennyire fiatal könyvtáros volt akkoriban. Az emberek furcsán néztek rám.
Mindenesetre a munka nem volt túl megerőltető, cserébe a fizetésből is éppen, hogy eltengődtem.
Párszor lefeküdtem az egyik takarítónővel. Kolumbiából jött. Megígértem neki, hogy elveszem feleségül, de még mielőtt bármi lehetett volna a dologból, lecsukták. Kiderült, hogy csak mellékállásban takarított. Amennyit ki tudtam az ügyből hámozni, az egyik legjobban menő független díler volt a városnak ezen a részén. Lady Azul. Így hívták, szépen, az utca spanyol-angol keveréknyelvén. A kék hölgy. Fűben utazott.
Mi indított el a bűn útján, ahonnan már nem volt visszaút, és apám pozíciója sem védhetett meg többé?
Azt hiszem, leginkább az, amit akkor láttam, mikor kirámolták Aldonza lakását. Esküszöm, addig a pillanatig még csak képen sem láttam annyi pénzt, akkor meg ott volt az orrom előtt.
1984-től én is beszálltam az üzletbe. De nem fűvel, hanem az új cuccal. Kokain. Egy ideig egyedül dolgoztunk. Volt egy szakács, Joshua, és én, a díler. Ő előállította az anyagot, én terítettem. Egész szép kis summát tudtunk leszakítani a dologból.
Az üzlet elkezdett nőni, terjeszkedni. A nyolcvanas évek végére már rohadt sok pénzt gyűjtöttem össze. Legalábbis nekem, aki világ életében alsó-középosztálybeli fiú voltam, rengeteg volt.
Ekkor egészen komoly vállalkozássá vált a dolog. Nyolc dílerünk volt az utcán, és három előállítónk. Kapcsolataink voltak két mexikói kartellel is. Tulajdonképpen erre b*sztunk rá.
Az volt a történet, hogy két rivális kartellel is igyekeztünk jóban lenni. A nagyobb, a Sinaloa család barátsága azért kellett, hogy legyen valaki a hátunk mögött. Ráadásul két dolgozónk eredetileg az ő emberük volt. Jó szándékuk jeléül küldték őket hozzánk, segíteni. A másik kartell a Juárez volt. Ők számítottak a legkisebb halnak, de közvetlenül a határnál volt a területük, úgyhogy kellett a szövetségük… hogy gördülékenyebben menjenek a nemzetközi dolgaink. Nem is tudom, mi a sz*rt képzeltem, mi lesz, ha a két család egymás nyakának ugrik. Végül persze megtörtént, a Sinaloa rajtaütött a Juárez egyik droglaborján, mire a két emberemet, akik tőlük származtak, kivégezték a Juárez-katonák, csak, hogy meggyőzzenek bennünket: ők az igazi barátaink.
Nem akarok kitérni a részletekre, lényeg a lényeg: jól megszívtam, bár szerencsére túléltem.
Viszont elkaptak, lekapcsolták az én kis hálózatomat, és végül azért csak hat évet kaptam, mert meg tudtam fizetni egy jó ügyvédet.
Egyébként életem végéig bevarrtak volna, hiszen addigra már gyilkosságot és adócsalást is rám tudtak volna bizonyítani, így viszont csak kábítószerrel való visszaélés volt a vád.
1991-ben kezdtem el eltölteni a büntetésemet.
Kifejezetten hasznos volt!
Megtanultam egyet, s mást. Olyan volt az egész, mint egy továbbképzés.
Mégis, mikor 97’-ben szabadultam, komolyan átgondoltam, hogy becsületes útra térjek-e.
Végül úgy döntöttem, hogy nem. De valami sokkal jövedelmezőbb, egyúttal (rám nézve) sokkal veszélytelenebb üzletet akartam.
Még megvoltak a régi összeköttetéseim. Miután eldöntöttem, hogy eltűnök Új-Mexikóból, Las Vegasba érkeztem, eleget téve egy barátom meghívásának. Ez a barát egy különös fickó volt. Kinézetre olyan, mint Sztálin, természetre pedig… nem is tudnám mihez hasonlítani Don Hualcarte-t. A Tijuana kartellhez tartozott. Hideg volt és távolságtartó, mégis állandóan mosolygott. Kirázott tőle a hideg.
Munkát ajánlott nekem, itt, a bűn városában. Azt mondta, az embercsempészetben jelenleg van egy kisebbfajta üzleti rés, amit be tudnék tölteni, és az ő segítségükkel ez kölcsönösen előnyös lehet. Számomra, mint a dolog koordinátora, a lebukás veszélye csekély, a pénz pedig - bizonygatta - több lesz, mint amikor anno a nyolcvanas években magányos farkasként terítettem a drogot. Végül is belementem.
1999 óta intézem emberek fuvarozását a határon át. Gyakorlatilag egy saját birodalmam van. Azt eszközök és a logisztika terén a vállalkozás tökéletesen működik, és halad a korral, a rendőrökkel versenyt futva. Az embereim tisztelnek, és egyikük sem tudja a valódi nevem. Mindenki csak úgy hív: a Pátriárka. Ezt még Don Hualcarte akasztotta rám, egyfajta „vicces” becenévként, mikor megtudta, hogy orosz családból származom.
Az ezredforduló óta végzem a munkám Las Vegas városában, a hatóságok számára teljesen észrevétlenül. Természetesen tudnak rólam, de csak annyit, hogy van egy ember, aki az embercsempészetet intézi a környéken a kartellnek. Nem mostanában fognak a nyomomra bukkanni, ha a nyomomra bukkannak egyáltalán.
Jelenleg az üzlet kifogástalanul megy, sőt, van egy kisebb, jelentéktelen kaszinóm is. 2008-ban vettem meg az előző tulajtól. Mindössze arra kell, hogy legyen hol tisztára mosni a pénzt, de egyébként bevételi forrásnak sem utolsó.