Név: Gebriel Alexander Whitemoor
Becenév: Geb, Alex általában és a Lextől falra mászom.
Kor: 19.
Születése hely, idő: 1993.február.14./ USA – Washington DC.
Tartózkodási hely: Las Vegas.
Csoport: Művész.
Anyagi háttér: Középosztály.
Szexualitás: Biszexuális.

Jellem: Em, hát, amit elég hamar meg lehet állapítani rólam és nekem is sikerült, hogy könnyedén alkalmazkodom másokhoz, nem hangulatilag csak úgy felszínesen. Többnyire nem a társaság sztárcsillaga vagyok, inkább annak a posztját töltöm be, aki nagyon jól tud hallgatni, de nem nulla gondolattal bólint rá minden hülyeségre, már ha rábólintok. Nem nagy a szám, de ha már van használni is szoktam, bár igen csak hangulat függő nálam, hogy mennyit és milyen igényességgel megválogatott szavakat használok. Igen, némileg fafejű is vagyok, azaz, ha valamit a fejembe veszek, akkor az úgy is lesz, még ha ezt mások másként is gondolják. Esettől és helyzettől függően persze, ja és alkalomadtán kompromisszum képes is vagyok. Nagyjából hasonló képen állok az élet nagy és kisebb akadályai, buktatói elé is, amibe belefogok azt véghez viszem, kivéve, ha út közben az egész értelmetlenné válik. Minek gyújtsak tűzet nappal a sivatagban, melegedni?

Külső: Nagyjából egy méter hetvenkettő a magasságom plusz-mínusz egy-két centi, mérleg válogatja, a súlyom már közel sem a megfelelő és ezen újabban a csoki diéta sem segít. Néhány hónapja még büszkén, vagy fél büszkén megváltam a pólómtól a strandon, most már csak nyomokban lehet felfedezni rajtam egykori sporttevékenységeim nyomait. Tehát a póló marad, annál is inkább, mert így legalább eltakarhatom a szerintem nem túl dizájnos heget a mellkasomon. Becses orcám szerintem egészen átlagos, felesleges hosszan ecsetelni, hüm.. még talán ennyivel azért megtoldom, fekete haj és hozzá kék szem járt a természettől és én még kiegészítettem egy piercinggel, fellelhetősége pedig: bal szemöldök.

Előtörténet: Élet. Család. Lássuk előbb a családomat és közben az életemet, úgy is valahogy így jönne a dolog. Jelenleg a tizenkilenc évesek táborát gyarapítom, ebből kifolyólag ennyi évvel ez előtt születtem, országunk szép fővárosában. De valamivel pontosabban is meg tudom mondani, ugyan is, én annyira siettem, hogy véletlenül se kerüljek kórházba, már a küszöbön felmondtam a pocaklakói szerződést anyámmal. Az ikrem valamivel türelmesebb volt, Deni ugyan is megvárta míg beérünk a kórházba. Később valahogy ezek a szerepek felcserélődtek.
Anyám sosem beszélt túl lelkesen a születésünkről, egy gyereket vártak, méghozzá egy kislányt, aki passzolt is volna az egy fiú és egy lány koncepciójába, de a természet alkotott és két fiút kapott. Valószínűleg e miatt a bűn miatt döntött úgy, hogy inkább azonnal visszamegy dolgozni és ment is, ez nyilvánvaló, de ha nem is lett volna az számomra, hát apa eleget emlegette egy-egy emeltebb hangvételű beszélgetésük alkalmával. De őt sem kellett félteni. Hiába, a karrierista szülők gyermekei mind a bébiszitternél végzik és ha ne adj isten a felvigyázó kicsit gyengébb idegzetű, akkor az illető pedig a kórházban. Ahogy nőttünk, nagyjából úgy sokasodtak a felmondó levelek az amúgy jól, visszagondolva túl jól megfizetett gardedámoktól, na meg a házrestauráció.
Rossz voltam, de melyik hat-hét éves nem az? Csak azért tűnt durvábbnak a dolog, mert két teljesen egyforma gyereknek pluszban akadt az amúgy komoly báty, Tony személyében egy igen kiváló segítőtárs. Aztán részemről elfogyott a lendület, nagyjából olyanná lettem mint egy szenvedélyes és lehetetlent nem ismerő gyűjtő, csak tárgyak helyett betegségeket szerepeltek a listán. Egyik a másik után. A sok szurka és a fertőtlenítő szagú estéktől eltekintve azért nem bánom, mert arra az időre apa és anya mellettem és egyben a testvéreim mellet is voltak. Csak túl hamar beleszoktak és ugyan úgy ráhagytak egy újabb idegen nőre minket, aki viszont szívósabb volt, mint a közel hat év alatt elfogyasztott összes bébi csősz.
A dolog az egyik pillanatról a másikra történt, egyszerűen új célokat adott. Meggi, ő volt az, aki bevezetett a zene rejtelmeibe és az eddig porfogóként, a nappaliban álló zongora, hallathatta a hangját. Pocsékul játszottam, de a máig meglévő makacsságomnak hála fejlődni kezdtem és a legjobb az volt, hogy élveztem a dolgot. A többiek persze mozgalmasabb dolgokba vágták a fejszéjüket, mint a futball, kosár, meg hegymászás, de ahogy jobban lettem szépen én is belefolytam ezekbe a tevékenységekbe.
Aztán, tisztára mint egy filmben, a mi hőn szeretett pótanyánkról kiderült, hogy nem is egy embert tett el láb alól, még az alatt az idő alatt is ölt, mióta nálunk lakott. Lázadó tinédzser fejjel ezt elég nehéz elfogadni, megemészteni pedig annál is nehezebb. Az újságok, de még inkább a pofátlan újságírók, akiket azóta is igen csak rühellek és habként ott volt még a tárgyalás. Deni ez alatt az időszak alatt került olyan társaságba, amibe nem kellett volna. Valószínűleg, ha eddigi életünket egy görbével akarnánk ábrázolni, akkor ez egy újabb mélybe tartó hullám lenne, ami még közel sem érte el a csúcspontját. Meggit elítélték, Denit javítóintézetbe akarták zárni, de a pszichiátrián kötött ki, egy öngyilkossági kísérlet után, Tony pedig betöltve a tizennyolcat egyszerűen lelépet. Így maradtam kettesben egy önsajnálatba és alkoholmámorba fulladó anyával és az eseményekre teljesen érdektelen apával. Lehet bennem van a hiba, vagy nincs rendben valami, de nem csak hogy levelet írtam Megginek, meg is látogattam. Jót tettek azok a percek és erőt adtak, hogy aztán kirángassam az öcsémet önsajnálatából és hogy ez sikerült e? Képtelen vagyok megmondani.
Nem vagyok halálvágyas, de tizennégy évesen, a Függetlenség napjának ünnepén meg kellet volna halnom, de szerencsém volt és megúsztam, igaz, veszteségekkel. Ekkor zárkóztam el a külvilágtól amennyire ez lehetséges volt, ha nincs barát, nincsenek újabb sérülések, ha van ellenség, el lehet kerülni. Újra zongora elé ültem és bár nem hittem hogy segíteni fog, segített. Lassan feloldódtam, testileg és lelkileg is összeszedtem magam és mire észbe kaptam volna, voltak barátaim és el nem kerülhető ellenségeim is. A sokáig utált iskola lett a menedékem, az a hely, ahol érdemeket szerezhettem, aztán kicsit másféle „menedékre” is koncentráltam és az élet szépen kitágította az iskola szűk falait. Terek, ahol mindig dobnak egy-két érmét a kedvtelésből gitározó kamaszoknak, agyon grafitizet falak, amik szinte sóvárogva várnak arra, hogy még egy művész vásznául válassza. Egy voltam, vagyok és egy ideig még biztos leszek közülük. Csak mások fognak körbevenni, mert néhány eddig nagyon jól rejtegetett titok napvilágot látott. Másnak se, de a magamista szüleimnek pláne nem fogom megbocsátani, mert évek teltek el azóta és ..Van egy heg a mellkasomon, ami mögött viszont nem az én szívem, hanem Denié dobog.. és egyszerűen fogtam a motyóm és magukra hagytam őket. Se hova! Se minek?! Aztán szépen sorra jöttek a dolgok, élvezni az életet, amíg tart és Las Vegasba a bátyám biztos örülni fog, hogy megzavarom kényelmes agglegény lakásában. Így lett. Néhány hét együttélés után viszont ki merem mondani, nem lesz velünk semmi gond, amíg megtalálja a wc-t.

Gebriel Whitemoor!
Mit is mondhatnék? Többször is sikerült meglepned. Egyértelmű, hogy:
Elfogadva!
Üdvözöllek az oldalon, foglalj avit és hódítsd meg a játékteret.