A kérdésre csak értetlen kifújom a levegőt és egy pillanatra megállok. Egy ideig csak nézek magam elé válaszokat keresve, végül ismét Monára emelem a tekintetemet.
- Nyilván a tagadhatatlan vonzerőmmel - ezzel együtt megvonom a vállamat, mintha mind ez lényegtelen volna. Kicsit meglep, hogy kinézi belőlem azt, hogy megbuktam néhányszor, ezért vagyok még mindig a tanulás terén. Határozottan felvilágosítom exemet arról, hogy már ezer éve kijártam az iskolát, már csak a szakvizsgáig kell várnom és ha minden szép és jó lesz, akkor azt is sikerül túlvészelnem és mint az eddigi vizsgáimat, ezt is kiválóra végzem. Mikor felvilágosítom, hogy többet tudok róla mint kellene vagy mint amennyit szabadna, úgy veszem észre, kicsit kiborul nála a bili. Furcsa érzés lehet bevallom, ha egyik pillanatról a másikra derül ki, hogy valaki folyamatosan nyomozott utánad. Ezzel a gondolattal megvonom a vállam, majd közelebb lépek hozzá s megemelve a kezemet, az övé felé nyúlok, hogy végigsimítsak a karján egészen a kézfejéig, de mikor eszembe jut, hogy milyen undorral oldalazott el tőlem, inkább nem teszem meg. Helyette elégedetlenül hagyom, hogy a testemhez ütődjön, ahogy leeresztem.
- Tudod, ha hiszed ha nem, miután szétmentünk, fogalmazhatunk úgy is, hogy ráhangolódtam az életedre. Minden lépésedet figyelni akartam, tudni akartam mindenről. Így az is adott volt, mikor belekeveredtél abba a zűrbe, hogy jelen legyek. Lehet, hogy még csak akkor kezdtem el jobban ráhangolódni a jövőm melójára, de igyekeztem minden tőlem telhetőt megtenni... - vázolom fel a helyzetet gyorsan - És nem, nem foglak kinevetni! Nem azt kaptad, amit megérdemeltél, ennél te sokkal többet érdemelsz! Ha más nem is, én tisztára fogom mosni a nevedet! - állítom határozottan. Igen, ez lesz a tervem a szakvizsgák után. Már tudom is, miért kell annyira tepernem.
- Öhmm... nem tudom, de volt már egy és egy két éves kapcsolatom is... ezek nem számítanak komolynak? - meredek értetlenül a hölgyeményre.
Viszont a viharfelhők pillanatok alatt összecsapnak a fejünk felett. Elég kimondania valamit, ami nincs ínyemre, máris előtör belőlem a sértett vad, így határozottan, idegesen hozom a tudtára, hogy honnan sikerült idáig eljutnom.
- Tudod Mona, vannak akik ilyen múlt után nem tudnak felállni... nem tudnak mit kezdeni az életükkel, csak ülnek befásultan a házukba és azt figyelik, ki legyen a következő akit megöljenek... - nyugtatom le magam valamelyest, miközben igyekszek ökölbe szorított kezeimet is nyugalmi állapotba helyezni. Mikor az apámmal kezd el támadni, olyan érzés kerít hatalmába, mintha hasba rúgtak volna. Kétségbeesettségem az arcomra is kiül, és visszagondolva azokra az időkre, bizton állíthatom, hogy még egy olyan nő az életemben mint Mona, nem lesz több. Tényleg rengeteget köszönhetek neki, kezdve a szeretetét, azt, hogy megbízott bennem és a zűrös múltam ellenére is velem maradt. Azt, hogy velem virrasztott éjszakánkét, mikor kis híján belefulladtam a verejtékbe és a kiabálásba a rémálmaim miatt...
- Mona! Hagyd abba! - vágom rá határozottan, de elcsukló hangon - nem vagy szemét, és tényleg rengeteget köszönhetek neked, többet mint te valaha is nekem... - ám még mielőtt folytathatnám, elküld a fenébe és elviharzik mellettem ezzel folytatva az útját. Lesütött szemekkel fordulok utána és figyelem, ahogy vékony, csinos alakja egyre távolodik.
- Mégis egy befásult, utolsó szemétláda lett belőlem? - teszem fel a kérdést halkan, attól félve, hogy erre is meglesz a maga válasza. Idegesen fújtatva húzom ki magam és markolok bele a hajamba magatehetetlenségemben. Azt se tudom merre mi van, hogy mivel mit kellene csinálnom, hogy nyerhetném el ismét a lány bizalmát. Bár, van egy olyan érzésem, hogy ezek után nem fog menni. Lehet, hogy jogos volt a kiborulásom, de azt is meg kell hagyni, hogy kicsit elvetettem a sulykot. Érthetetlen mit ki nem tud hozni az emberből egy-két szó, mert tény, soha nem voltam az agresszivitás és a hangmegemelés embere.
Még mielőtt továbbindulhatnék, egy mellékszobából jövő hang megállásra kényszerít. Értetlenül, vadul dübörgő szívvel állok egy helyben, miközben a nyakamat nyújtogatva próbálok rájönni, melyik szobából jött a csörömpölés, amit most egy újabb követ.
- Mona, te vagy az? - érdeklődök, de nem kapok választ - Istenverte kísértet járta hely...

- Micsodát? Nem. Nem strigulázok, nincs értelme. Nem azt számolgatom, hogy hány száz nőt d*gok meg, sőt, nem is számolgatom. Azt se tudom, hogy a száz hányadiknál tartok, én nem listázom... mind emellett szerintem hülyének is tartanának - válaszolok az első kérdésére.
- Hihetetlen, de vannak olyan nők, akik hamarabb löknek el maguktól, mint azt én tenném meg. Mind emellett csak annyi, hogy fizetek... Jó, tényleg nem azért fekszek le bárkivel is, mert egy hülye szexmán állat vagyok, aki nem tudja a nadrágban tartani, csak... na mindegy lényegtelen - vakarom meg a tarkómat. Őszintén szólva, tényleg nem akarom, hogy tudja az okát, miszerint miatta van az egész. Miatta fekszek le napi szinten más nőkkel,- azért ennyire nem komoly a helyzet,- csak azért, mert nem tudom sehogy se kiverni a fejemből. A gond csak az, hogy én vagyok a hülye, mert a saját hülyeségem az, ami még inkább hozzám láncolja a lányt. Legszívesebben lehúznám magam a klotyón.
- Nyomozni? Hát... igen, kicsit. Most mondjam el, hogy nem tudtam elszakadni tőled? És hogy nem volt pofám a kegyeidért könyörögni? Mert akkor nem mondom! - te állat, már megint kimondtad!
- Jó-jó értettem, bocsánat - kérek bocsánatot. Hihetetlen, de soha nem féltem bocsánatot kérni senkitől. Sok haverom mondja, hogy mekkora szánalomra méltó állat vagyok, minden apróság miatt mások bocsánatáért esedezek. Én pedig legszívesebben golyót eresztenék a fejükbe. Nem vagyok se szánalomra méltó, se állat azért, mert van elég erőm ahhoz, hogy tudjam mikor és kitől kell bocsánatot kérni. Mind emellett egy normális emberi viselkedésről van szó, ami a minimum, és mindenkitől elvárható még a legtahóbb taj parasztoktól is. Nem kell hozzá nagy lélekjelenlét, hogy valaki azt mondja a másiknak, hogy bocs!
- Értettem - emelem fel védekezőn magam elé a kezem. Tudom nagyon jól, hogy van ügyvédje és azt is, hogy mi van még hátra. De mind emellett szerintem nem ez a baja, sokkal inkább az, hogy fél tőle, megint közelebb kerülök hozzá, mint kellene, amire persze megvan az esély. Vagy szimplán tényleg utál és ezzel nem lehet mit kezdeni. Egy ember bizalmát nehéz még egyszer visszaszerezni, ha már egyszer, nagyon aljas módon eljátszottuk. Azon persze, ahogy a gyomokat szedegeti le magáról halkan morogva, jót szórakozok.
- Mi van?... - fordulok felé elkerekedett szemekkel, de végül elvigyorodok.
- Mona... legénybúcsún voltam... segg részegre ittam magam, még a nő nevére se emlékszek! - válaszolok a fejemet rázva - Azóta nem is láttam és nem is akarom többet.
Az iménti veszekedésünk egyáltalán nem tetszik. Úgy érzem, hogy ezzel megint sikerült elérnünk egy olyan szintet, amin már csak a csoda segíthet. Eddig is tudtam, hogy nem szívlel, hogy legszívesebben a pokolra száműzne, ha lenne hozzá hatalma. Letörten, elégedetlenül fordulok utána, ahogy elviharzik mellettem. Nem az volt a célom, hogy megsértsem csak, hogy tudja kivel áll szemben... Nem akartam őt felhozni példának, hogy vele szemben én hova jutottam, mikor nagyjából egy sorssal néztünk szembe kiskorunk óta.
Álmélkodásomból egy éles, csörömpölés ráz ki, mire rögtön fel is kapom a fejem. Monához intézett szavaimra nem kapok választ, így hozzá is teszem, a ház kísértet járta. Még tőlem is szarul hangzik. Kíváncsian indulok el a hang irányába, ezzel majdnem elérve a lányt, ki amint odaérek felsikít egy hangos zörgés kíséretében kapom a fejemhez a kezem, akárcsak egy ijedt gyerek, majd ahogy meghallom Mona hangját, nagy kő esik le a szívemről.
- Szívjon gázt... - morgok, majd határozottan kapom el a lány kezét - tűnjünk innen a francba - darálom, miközben a folyosó vége felé kezdem el húzni magam után. Nem óhajtok több időt eltölteni itt. Nem elég, hogy csak fokozza a feszültséget közöttünk, de még olyan állatok is megbújnak itt, akik előszeretettel riogatják az erre tévedő embereket. Nem a legmegfelelőbb hely ez a békülésre... persze nem mintha a békülés eddig szóba került volna.
A gond már csak az, hogy a hely ahol kilyukadunk, még véletlenül se az, amire számítottam. Egy újabb szoba, tele növényekkel.
- Mi a franc?... - engedem el a lány kezét, majd az ablakhoz rongyolok, hogy nagyjából feltudjam mérni a helyzetet, hol lehetünk, mennyire és merre van tőlünk a bejárati ajtó. Ahogy nyitnám ki a vaskos üvegű ablakot, az hangos dörömböléssel válik le a helyéről, és az egész a kezemben marad keretestül, mindenestül. Meglepetten, elkerekedett szemekkel fordulok hátra Monához.
- De jó erőben vagyok ma... - dobom félre a tákolmányt mely tompa puffanással ér földet. Óvatosan hajolok ki az ablakon, hisz csak ekkor tűnik fel, hogy a fal omladozóban van. Nem lenne szerencsés ki tudja hány métert zuhanni. Mi több, nem lenne kellemes egy ilyen helyen meghalni.

Próbálom a "strigulázós" témát mihamarabb lezárni. Nem csak azért, mert nincs ínyemre, hanem azért is, mert semmi köze hozzá. Az, ami a múltban történt közöttünk, az nem függ össze a jelennel. Már egy jó ideje nincs is közünk egymáshoz, így a téma nem rá tartozik. Legszívesebben elbetűzném neki, de jobbnak vélem, ha nem ejtek ki semmi újabb, számára olyan szót, ami nem fér bele a keretbe. Tuti megint civakodás lenne belőle, amit szeretnék elkerülni. De még mindig tartom magam ahhoz, hogy semmi közünk egymáshoz, a múltat már lezártam, a jelenemben nem kapott szerepet, a jövőmben pedig... az nem rajtam múlik.
- Igen, nagyon jól tudom, hogy kimondtam... rossz szokásom - morgok az orrom alatt, ahogy továbbindulunk. Azon, ahogy a lába beleakad a növényekbe, legszívesebben fennhangon nevetnék, viszont inkább elkerülném a balhét. Segítségemet nem ajánlom fel, mivel túl jól ismerem a drága szende szüzecskénket. Első sorban visítana, hogy hozzá ne érjek a mocskos kezemmel, a végén megszégyeníteném. Másodszor viszont nyilván azt mondaná, hogy ura a helyzetnek, ami egyáltalán nincs így. Helyette inkább csendben mosolygok, igyekezve elrejteni előle.
Mikor viszont dobbant egyet azzal a flancos cipőjével, csak kihúzom a hátam, mintha attól tartanék, nekem szánta, bár fogalmam sincs mivel érdemeltem volna ki. Mind ennek ellenére sikerül a tudomásomra adnia, hogy a növény lekerült a lábáról, viszont a fal egy átnedvesedett, elengedett vakolatrésze úgy mállik le a helyéről, mintha legalábbis csomagolópapír lenne egy kisgyerek ajándékán. A vakolat halk puffanással ér földet, ezzel egy nagyobb porfelhővel lepve el a folyosó ezen, levegővel nem épp bővelkedő részét. Ami viszont aggaszt az az, hogy folytatja a szivatásomat. Öklömet a falba vágva harapok rá a nyelvemre, ezzel magamba fojtva a legtöbb szitokszót.
- Az Isten szerelmére te nő! Ha nem tűnt volna fel eddig, akkor most felvilágosítalak. Minden, de tényleg minden, ami eddig szóváltásként megesett közöttünk ezen a rohadt napon és veszekedést eredményezett, azt te kezdeményezted, ahogy ezt is! Miért épp te kéred, hogy ne firtassuk tovább? Emellett nyilván nem voltál annyira leszedálva, mint én... nem volt a legjobb társaság ez tény, az eredménye pedig meglett - teszek pontot az ügy végére köszönhető ez a megvadult macskának, aki kedvére ijesztgeti az erre tévedőket. Bemondva az unalmast kapom el Mona kezét, akinek ideje sincs arra, hogy tiltakozzon. Ez persze szerintem még mindig az ijedtég hatásának tudható be. Csak pár lépést követően hozza a tudtomra burkoltan, hogy nem tud ennyire sietni, így tiszteletben tartva ezt, elengedem a kezét, de már csak akkor, mikor egy újabb helyiségbe tévedünk be. A hirtelen fékezés meglepettségemnek tudható be. Nem számítottam rá, hogy egy újabb zsákutcába kerülünk. Halkan morogva veszem célul az ablakot, hogy majd azt kinyitva talán többet tudhatok meg a helyzetünkről, talán fel tudom mérni, hogy milyen messze vagyunk a bejárattól vagy a legközelebbi ajtótól. Mikor az ablakot igyekszek kinyitni, az a kilincsnél fogva marad a kezemben és csak a lány morgására kapok észbe.
- Mi lenne, ha egyszer, csak egyetlen egyszer ezen a napon nem becézgetnél? - érdeklődök gyermeki kíváncsisággal - emellett ki mondta neked, hogy állj a nyakamba lihegni? Miért nem tudsz egyszer ráhagyni valakire bármit is? Mind emellett szerintem könnyebben és jobban tájékozódok én, mint te, ha állás interjú céljából jöttél ide - folytatom - Ja, és állj oda vissza szépen, mielőtt tényleg le találnálak véletlenül ütni! - mutatok az ajtó mellé, ahol az előbb is állt.
- Ez legyen az én bajom, jó? - nézek a szemeibe, majd visszafordulok az ablakhoz, amit nemes egyszerűséggel félre hajítok, így nagyobb hangzavart csapva az épületbe, mely visszhangozva, szó szerint, 5.1-ben adja vissza a robajt.
- A kocsimban maradt - tapogatom végig az összes zsebemet elhúzott szájjal.
Gyanakvó tekintettel lépek közelebb az ablak eredeti helyéhez, majd rátámaszkodva a párkányra kihajolok, hogy láthassam a talajt. Arcomon gúnyos vigyor jelenik meg, majd eljátszva, hogy kis híján kiesek, feljajdulok, profinak nem mondható színészi tudásommal.
- Na jó, csak vicc volt... a második emeleten lehetünk... csak tudnám, hogy kerültünk ide... - lököm el magam az ablaktól, mi a ránehezedő súly miatt felmordul, majd a téglák szépen ívelt eséssel hullnak a földre, én pedig egyensúlyomat veszítve kezdek el valami szilárd dolog után kapkodni, miközben azért imádkozok, hogy ne végezzem én is úgy, mint a téglák. Heves szívdobogással kapok a fal után, ami még stabilnak hat, így szerencsére nem kell attól félnem, hogy törött csontokkal tolnak be a sürgősségire. Ijedten pillantok fel Monára.
- Hát... legalább tudjuk, hogy ide se jövünk többet... Miért nincs kint, hogy omlás veszély? - suttogom a kérdést remegő hangon.

Van egy olyan érzésem, hogy ezt a napot akkor se fogom elfelejteni ha egy ló rúgna fejbe. Persze nem azért, mert annyi jó emlékem lesz róla, sokkal inkább a negatívak fognak ehhez a naphoz kötni annak ellenére is, hogy ez... Nem jelent túl sok jót. Nem váltunk el szépen. Nem volt békés a külön költözés, bár külön válásnak se mondható... inkább kivágásnak. Mindig reméltem, hogy emberi körülmények között fogunk találkozni, de mint ez mutatja, olykor a remények is megbukhatnak. És most megbuktak.
E gondolatmenet közben fürkészem a mocskos plafont, mintha azon vélném megtalálni az erre való megoldást. De sajnos nincs. Nincs megoldás, nincs ez ellen semmi szérum. Csak rajtunk áll, többek között úgy, hogy Mona ne támadjon állandóan, érje be először kevesebbel, ne akarjon rögtön megtudni mindent. Én pedig türtőztethetném magam, nem kell rögtön mindenen kiborulni. Igaz furcsának tartom, hogy amúgy teljesen nyugodtan kezelem a hasonló helyzeteket, most mégis képes vagyok az exem nyakának ugrani. Bár, ez nem meglepő, hisz tényleg mondott olyanokat, melyeket azelőtt nem is gondoltam, hogy tőle fogom hallani.
- Persze, és a mostanit találtad a legmegfelelőbbnek... ügyes lány, nem csalódtam benned - tényleg nem ez a legszerencsésebb pillanat arra, hogy megvitassuk a sérelmeinket. Nem elég, hogy maga a hely egy penész lak, fenyegetőnek és ijesztőek hat, de még a mi veszekedésünk is egy újabb feszültséggel teli órát varr a nyakunkba.
- Neked pedig ez volt az elmúlt időkben a legnormálisabb megmozdulásod - vágok vissza hasonlóképpen, ahogy azt ő tette nem is olyan régen. Jogosnak tartom fennakadásomat, de nem pufoghatok egész nap. Miszerint Mona nem akar velem itt tovább egy levegőt szívni, valamelyest elveszi a kedvemet. Lesütött szemekkel kezdem el bámulni a padlót, majd ahogy ellököm magam a párkánytól, az előbbi "hülyítsük az embert" mutatványomat egy amolyan, "Úristen mindjárt meghalok" követi. A lány, talán megszokásból válaszol úgy, mint akkor, mikor együtt voltunk. Ez pedig akaratlanul is megmosolyogtat.
Az ablakos manőver a legizgalmasabb a nap folyamán. Már csak azért is, mert legalább erősnek érezhetem magam... Bár egy korhadt ablakkeret mellett ezt nem nehéz elérni.
- Pompás ötlet... csak az a kérdés, hogy az elhagyott folyosó közül melyik az, amelyiken jöttünk - indulok el a lány után, méterekre lemaradva tőle. Míg ő egyenes háttal, határozottan csattog előttem, addig én nesztelenül, csendben haladok mögötte.
- Tudod... ez az épület és ez a nap rávilágított arra, hogy milyen hamar véget érhet valami legyen az egy ember vagy egy állat élete, vagy akárcsak egy épület fénykora. Ennek ellenére mindig valami új születik helyette - pillantok le a padlóra és a csempék repedései között megjelenő növényekre.
- Talán az emberi szenny az, amit az evolúció, a fejlődés el akar tűntetni a föld felszínéről... mi pedig ez ellen harcolunk, pedig nincs jogunk hozzá - anélkül magyarázok, hogy megbizonyosodnék, figyel rám. Nem érdekel, ha nem vesz rólam tudomást.
Ahogy végül elhagyjuk az épületet, Mona meg se várja, hogy felajánljam, elviszem, ahova szeretné. Csak elköszön, és már itt sincs. Értetlen meredek a csinos alak után, miközben súlyomat a kocsimnak támasztva, keresztbe tett lábbal álldogálok. Tekintetemet a csillagos égre emelem, mi széles vigyort varázsol az arcomra. Nyolc éve nem láttam a csillagokat ilyen fényesen ragyogni...

Ha valaki azt hiszi, hogy imádom az embereket hidegre tenni, akkor nagyon nagyot téved. Ha tehetném, inkább behúznék nekik egyet-kettőt és beszélnék a kretén fejükkel, de mivel nem ez a hatásköröm, inkább megteszem, amit kérnek. Üldözök, ha elkapom, beviszem az őrsre, ha támad, védekezhetek, én is támadhatok.
Ez utóbbi alkalom is így alakul. A menekülő férfi mesterlövész ennek ellenére a közelre való célzása igen gyérnek bizonyul. Legszívesebben körberöhögném, és fennhangon kiabálva vonnám kérdőre, hogy „na öcsém ez mi a halál volt”
- Te mint mesterlövész? Neeem… csupán arról van szó, hogy azok az ártatlan emberek, akiket te nyakon vagy tökön lőttél, nem tudták, hogy te ott vagy. Nem vagy te mesterlövész csak egy szemét, sittre alak, aki ártatlanokat öl. Nálad még a nyolcvanéves vak nagyanyám is pontosabban céloz – rángatom fel a földről ezzel együtt átadva társaimnak, majd utasítva őket, az őrsre küldöm őket.
A lány megjelenése viszont nagy szelet kavar körülöttem. Értetlenül meredek rá.
- Aha… mégis furcsának tartom, hogy nem jön ide szólni, hogy mennek és figyeljek rá, vagy magával vigyen – biccentek egy vonallá préselt szájjal a távozó rendőr kocsik felé, ezzel együtt még egyszer végigmérve a lányt, akiről még csak hallani se hallottam. Még csak az arcára se emlékszek, pedig a képmemóriám nagyon jó.
Miután belépünk az elhagyatott épületbe, furcsa kérdést kapok, amire rögtön meg is dermedek. Kihúzva magamat meredek egy távoli pontra magam előtt, majd a pisztolyomra csúsztatom a kezem, hogy ha szükségem van rá, használhassam.
- Kislány, egész nap erről volt szó. Ha tényleg a feletteseddel jöttél, nyilván tudnod kell róla. Nem? – pillantok hátra a vállam felett. Miért érzem én úgy, hogy nem szabadna mögöttem lennie?
Lassított felvételként fordulok meg, hogy a nálam jóval alacsonyabb, viszont annál szemrevalóbb lányra nézhessek. Igen, férfiből vagyok és nyilván feltűnik, hogy egy kifejezetten szép és csinos hölgyről van szó.
- Esetleg van valami, amit nem mondtál el nekem odakint? – érdeklődök előhúzva a pisztolyt a helyéről. Ám mielőtt bármit tehetnék, valami megmozdul tőlünk nem is olyan messze, így megpördülve a tengelyem körül, leadok egy lövéssorozatot a szemközti helyiségbe reménykedve abban, hogy eltaláltam valamit vagy valakit. Attól nem félek, hogy egy társamról lenne szó, hisz akkor már rég jelezte volna. Ezzel együtt elterelődik a lányról a figyelmem, így vallatásom is befejeződik. Halkan, kimért léptekkel, előre nyújtott kezekkel, pisztolyt megtöltve haladok előre, tettre készen. Ez vajon csapda?

Megnyomkodva a vállamat, gyanúval telt tekintettel figyelem, ahogy az összes rendőrautó elhagyja a tett színhelyét, majd kénytelelen kelletlen kezdek el foglalkozni az előttem ácsorgó aprócska nővel. Nincs ínyemre, hisz ha őszinte akarok lenni, akkor kifejezetten frusztráló a jelenléte tekintettel arra, hogy nem tudom a pontos kilétét. A jelvény amit mutatott, egyáltalán nem ismerős. Mármint a név. De még az arca se. Tudom jól, hogy nem láttam még az őrsön, pedig minden újoncot számon kell tartanunk. Főleg így CIA ügynökként furcsának tartom, hogy nem hallottam még felőle.
- Hát... akkor jobban jár, ha pórázon vezet téged. Legalább neked lehetne annyi eszed, hogy követed és nem hagyod, hogy itt ragadj - jegyzem meg haragos tekintettel. Soha nem szerettem a sülegógya újoncokat... apropó, újoncról beszélünk egyáltalán? Mert, hogy őszinte legyek, nem vagyok benne biztos.
- Aha... akkor nincs más választásom, mint dajkálnom téged. Remek lesz tényleg - fújtatom, miközben félre lökök pár üvegcserepet az utamból, folyamatosan mozgatva a karomat. Nyugodt szívvel könyvelem el magamban, hogy egy horzsoláson kívül más gondom nem esett. Bezzeg szerencsétlen "mesterlövész"... gyakorlatilag roppant a gerince, ahogy rávetettem magam. Kíváncsi vagyok milyen szintű károsodást szenvedett el nem csak az esés, de a lövések pillanatában is.
A romos házban, furcsa érzések kerítenek hatalmába. Mint titkos szerv, ügynök és rendőr, résen kell lennem mindig, odafigyelnem arra, hogy az az ember aki csak egy csepp kis gyanút is kelt bennem, ne terelje el a figyelmemet semmiről. Mikor viszont eljut a tudatomig valami igazán zavarba ejtő, előkapva a fegyveremet fordulok meg a tengelyem körül és nézek farkasszemet a lánnyal.
- Azzal nem mennék semmire, ha a felettese nevét mondaná el - rázom meg a fejem homlok ráncolva, majd furcsa neszezések hallatán megpördülök és a semmibe leadok egy lövés sorozatot. Szemem sarkából látom, ahogy a nő is megmozdul és maga elé szegezi a pisztolyát, de nem tesz semmi eget rengetőt.
- Igen! - morgom, majd elkapom a fegyvere csövét, ezzel kicsavarva a kezéből.
- A rendőrség nem használ ilyen fegyvert és gyanítom, hogy... - kapom ki a töltényt a pisztolyból - ilyen golyókat se.
Emelem rá a tekintetemet, ám el kell feledtetnem magammal az előbbi kirohanásomat, ugyanis léptek zaja kezd el egyre inkább hangosodni valahonnan arról, ahova az imént lőttem. Mi a franc folyik itt?

Az ártatlansága egyik pillanatról a másikra vált ki belőlem gyengéd érzelmeket. Nem lehet sokkal idősebb Cameronnál... legalábbis a külsejét ítélve. Szerencsétlen lánykát is meg kellene már látogatnom. Már csak az a kérdés, hogy meddig kell elmennem érte, hol van egyáltalán, él-e még?
- Jól van jól van, csak nehogy itt elérzékenyülj nekem - puffogom hideg vérrel, majd határozottan csörtetek előre a düledező épületben. Persze az enyhén szólva túlzás, hogy csörtetek, elvégre nem engedhetem meg magamnak, hogy valaki figyelmét felkeltsük, nem hiányzik egy hirtelen támadás.
- Ennek örülök - sóhajtom. Nem is lenne jó ötlet dajkálósdit játszani, ugyanis apai érzelmektől teljesen mentes övezet vagyok. Semmi ilyen fajta érzelmet nem tudok közvetíteni. Már nem egyszer megpróbáltam, hisz Cameron a rokonom, nincs apja, nem árt, ha kap valamiféle szeretetet egy olyan embertől, aki gyakorlatilag a rokona. És persze férfiből van. Talán én vagyok az egyik, aki azt mondhatja, tett azért, hogy Cameron és a testvére felnőjön. Az, hogy milyen életük van most, az már nem az én saram.
Következő szavaial nem válaszolok, helyette komoly tekintettel rácsúsztatom a ujjamat a ravaszra, ha kell ismét lőni tudjak. Minden zörgés egyre inkább felcseszi az agyamat. Még soha nem voltam ennyire ideges egy-egy magán jellegű nyomozás alkalmával. Általában ilyenkor vagyok leginkább toppon, hisz nem kell azzal foglalkoznom, hogy meglegyen a csapatjáték a társaimmal. Most is csak nekem kellene lennem, fürgén, határozottan haladni előre és nyakon csípni azokat, akik itt tartózkodnak. Mikor viszont tekintetem a hölgyemény fegyverére csúszik, meghűl bennem a vér, és legszívesebben könyékkel ütném ki az összes fogát a szájából magasról sz*rva arra, hogy nő. Mind idáig eljátszotta a szende tündérkét, akinek fogalma sincs, mit keres itt, hol van és ki is ő valójában. Ezzel szemben, ahogy elnézem a fegyverét és immáron a töltényét is, egy a mesterlövész társai közül.
Hirtelen harag fortyan bennem, ahogy ismét meghallok egy hangosabb zajt, mely ezek szerint jóval közelebbről érkezett, mint a legtöbb. A gond csak az, hogy voltam olyan hülye, hogy a nőnek hátat fordítottam. Többen vannak? Látnak minket és arra játszanak rá, hogy eltereljék a figyelmemet?
Amint ismét meghallom a hangját, felé fordulok, ám ekkor erőteljes rúgás éri az állkapcsomat, mire csillagokat látva, egyensúlyomat veszítve tántorodok neki a falnak. Egy újabb rúgás ugyan oda elég ahhoz, hogy elterülve a földön hadakozzak egy nálam közel húsz centivel alacsonyabb, apró lánykának. A kezemből kiesik a fegyver, elködösült tekintettel pillantok fel a lányra, ki kezében egy pillangókést szorongatva ácsorog mellettem.
- Tudtam... téged kerestünk mind végig. Jogos, hisz ki gyanakodna egy apró, vékonyka lányra? - morgom véreset köpve, majd amint elönt a pulykaméreg, egy gyors mozdulattal kirúgom a bokáját nem is törődve azzal, hogy milyen törékeny alkata van. Egy nagy koppanás tudatja velem, hogy valószínűleg valamit ellökött az útból, vagy a fejét verte be valamibe, minden esetre sikeresen a földre kerül, én pedig fölé kerülve szögezem a mocskos, nyálkás padlóhoz.

A szócsatákkal eltöltött percek valóságos káosszá formálódnak röpke másodpercek alatt. Talán, ha nem lettem volna elfoglalva azzal, hogy a zajok forrását keressem, kitudtam volna védeni az első rúgást, mely olyan hirtelen érkezett, hogy még a levegő is belém szorult. Tántorogva kapkodtam a nyirkos fal után, majd kerültem a földre sec perc alatt, immáron arra összpontosítva, hogy összeszedjem magam és ne a szédüléssel, fülcsengéssel foglalkozzak. Az állkapcsomat alig tudom megmozdítani, hisz én magam is hallottam, mekkorát roppant a rúgás pillanatában. A következő rúgás volt az, ami talán helyre tette így ha mást nem is, hát ezt megköszönhetem neki.
Nagyot nyelve, pillantok fel a táncot lejtő lányra,- ez utóbbi az erős rúgásnak köszönhető,- miközben felrepedt alsó ajkamnak köszönhetően véreset köpök. Fém íze tölti el az egész számat, és legszívesebben minden ma és tegnap bevitt kaját kiadnám magamból az íz miatt. De megmakacsolva magam, inkább harcba szállok a hölgyeménnyel mégpedig behódolva neki. A Glock 17-esem rögtön ki is esik a kezemből. Nem akarom tovább húzni az agyát, bár szokták hangoztatni a rendőrőrsön, a legkétségbeesettebb emberek a legveszedelmesebbek de a legsebezhetőbbek is. Ezt szem előtt tartva próbálom tartani magam. A gond csak az, hogy a felidegesítésével nem mennék sokra, hisz véleményem szerint a kevesebb bérgyilkossal van dolgom, aki nem egy ember életét öltötte már ki életében. Egy ilyen apró nőcske, hogy lehet képes bárkit is meggyilkolni? Itt nem csak a lelki problémákra célzok, sokkal inkább a fizikai készségre.
Végül sikerül egy olyan lépést tennem, ami földre teríti a nőt. Sajnálom, ez van akkor, ha egy könnyű súlyú, de fürge egyénnel van dolgom. Nem tagadom, a nyolcvan pluszos súlyommal nem kell túl nagy erőfeszítésre késztetnem magam ahhoz, hogy könnyű szerrel elrántsam. Persze a koppanó hang hallatán megvonaglik az arcom, hisz kiből ne ezt váltaná ki?
Fölé kerülve préselem bele a földbe, miközben azt szajkózom magamban megállás nélkül, hogy "nem ölheted meg! Nem ölheted meg, be kell vinned az őrsre, értetted?!" A helyzet csak az, hogy ezzel saját magamnak teszek keresztbe, ugyanis éles fájdalom hasít a kezembe, minek hatására egy elfojtott kiáltás tör fel belőlem, mi hamar morgásba, hörgésbe torkosul. Határozottan, nagy erőt kifejtve ragadom torkon a nőt. Itt nem is azzal van a gond, hogy szorosan tartom, ami fulladást okoz, sokkal inkább az a fájdalmas, ahogy a gégét találja el a kezem.
Ám tekintettel mozgékonyságára, és apró termetére, sikerül hasba rúgnia, mely egy pillanatra eltereli a figyelmemet, így már ki is iszkol alólam, immáron állva figyelve az eseményeket. Remegő kézzel tapogatok az elejtett pisztolyom után, de azt csak nem találom, köszönhető ez annak, hogy sikeresen felkapta mikor felállt.
Egy vékony, ugyan csak kis termetű árnyat pillantok meg a sötétben, aki felénk tart rendíthetetlenül. Már épp nyomnám a pánik gombot a fejemben, hogy itt a vég, meg fogok halni, mikor kirajzolódik az árny valódi énje. Rendőr egyenruha, ismerős arc.
- Ne! Menj innen! Tűnj már el - ordítok rá a fiatal lányra, aki szembeszállva támadómmal próbál időt nyerni nekem... reménytelenül, hisz nem csak az adóvevőjét lövi szét a nő, hanem mellkason is találja az egyik golyó.
A gond csak az, hogy most jön a neheze. Türtőztetni magamat. Megölt egy rendőrtisztet. A társamat.
Fújtatva, gyors mozdulatokkal állok fel, majd félre rúgva sikerül egy éles vasdarabot leszakítanom az egyik zsanérról, amit határozottan belevágok a nő lábába, majd elkapva a karját rántom le magamhoz és feszítem hátra a nyakát.
- Megöltél egy rendőr tanoncot... ugye tudod, hogy ezt nem fogod könnyen megúszni? - fújtatom a fülébe, felbőszült bika módjára, vadul húzva hátrafelé a fejét, hogy ha kell akkor elég legyen egyet csavarnom rajta, ezzel a túlvilágra küldve.

Őrült táncot lejtve szapuljuk egymást állva és fekve is... na jó, a félreértések elkerülése végett, nem, nem arra gondolok.
Ha mást nem is, hát egy csepp kis agyrázkódást biztos kaptam én is és a nő is azután, hogy engem kétszer nagy lelkesen pofán rúgott, ő pedig megfejelte a betonos talajt. Legszívesebben már annyival letudtam volna, hogy amíg a kezemben volt a fegyverem, golyót repítettem volna a fejébe, de nem tudtam megtenni. Már csak azért se mert tudtam, nála is fegyver van és nem lettem volna boldogabb ha ő halott, nekem viszont nincs meg az egyik herém. Így határozottan állva az ütéseit próbáltam tartani magam.
Most pedig fölötte térdelve kapaszkodok a nyakába. Nem, tulajdonképpen itt nem csak a fojtogatásról van szó, sokkal inkább az ütésről a torkán, ami miatt nem fog rendesen levegőt kapni. Szóval a kezeim nyoma nem lesznek rajta a torkán még akkor se, ha a tükröt fogja babonázni azért, hogy mégis ott legyenek.
Az ujjpercemet eltaláló késpenge váratlanul él. Legszívesebben a puszta kezemmel szúrnám ki mind a két boci szemét nem törődve azzal, hogy hogy fog kinézni utána. A gond csak az, hogy teljesen le bénít a középső ujjamat ért szúrás ereje. Ahhoz nem volt erős, hogy teljesen átszúrja, vagy eltörje a csontot, ennek ellenére szinte biztos vagyok abban, hogy megrepedt.
Az agyam vadul kattog a fejemben még azok után is, hogy hasba rúgva sikerül leterítenie a földre. Szentségelve próbálom a nap folyamán sokadjára összeszedni magam ahhoz, hogy ellentudjak szegülni. Hihetetlen, hogy mennyi erő van egy ilyen aprócska nőben. Még a magam nyolcvan akárhány kilóját is olyan lazán teríti le, mintha egy súlycsoportba tartoznánk. Nem csoda, hisz bérgyilkos nem? Méghozzá az ügyesebb fajtából.
Mikor megjelenik a valódi tanonc, vadul hadakozva utasítom, hogy tűnjön innen, de nem teszi meg. Épp ez a veszte. A nő lelövi, ő pedig holtan hullik a földre és nem mozdul tovább. Ez a tette késztet arra, hogy összeszedjem magam, így meg is teszem a következő lépést. Minden erőmet összeszedve a térde hajlatába vágok, mely földre kényszeríti.
- Talán, ha... nem kötöttél volna belém - morgom rántva még egyet a testén, mikor feltűnik, hogy a pisztolyokkal babrál. Nem látom lehetőségét annak, hogy meg is kaparintsa őket, de nem szabad semmit se a véletlenre bízni.
Meglep a hangos kiáltása, épp ezzel sikerül is elterelnie a figyelmemet. Már túl késő, mikor lökök rajta egy nagyot, a kése célt ér, pontosabban a vállam alatti lágy pontban. Az alkaromat csak karcolta, de a kulcscsontomtól nem is messze, markolatig süllyed. Na szép... még egy vágás. Egyedül talán a hátsóm és a talpam az, ahol nincsenek vágás nyomok, és mentesek mindenféle harci megpróbáltatásoktól.
Még mielőtt magamhoz térhetnék, már kapom is az újabb ütést, ezúton a vasrúddal, mi határozottan vág hasba. Kétrét görnyedve kuporgok a mocskos padlón, miközben figyelem a nő egyre távolodó alakját. Ezt nem hagyhatom!
Zihálva kapok a fegyverem után, majd utána lövök. Három golyót sikerül kilőnöm, míg egy csak súrolja a vállát, addig egy másik ugyan azt a tagját éri, ezúton telibe. A harmadik? Az már lényegtelen... az valahova messzire repült és fogta fel az egyik fal.
Remegő kezem az ölembe hullik, és kénytelen vagyok elkönyvelni magamban, hogy egy nő vert szarrá. Egy nő, értitek? Egy tőlem harminc kilóval könnyebb, húsz centivel alacsonyabb nő. Ez... egy sz*pás. Ráadásul úgy nézek ki, mint akit vonat elé vágtak. Egy nyögés kíséretében tápászkodok fel, majd indulok el a földön fekvő fiatal nő felé, kinek szeme még nyitva van. Leguggolva mellé, tenyeremet az arcára téve csukom le a szemeit, melyből már rég eltűnt minden élet. Nagyot nyelve csúsztatom egyik karomat a lába hajlatába, másikat a háta alá, majd megemelve indulok ki a sötét éjszakába, hogy befektetve a kocsi hátuljába, elvihessem a rendőrőrsre, hol majd pontos feljegyzést készítenek róla, engem pedig minden bizonnyal kihallgatnak.
Elkeseredetten, szédelegve hagyom el az épületet, mikor is rendőrautók szirénája töri meg a végre beállt csendet. Két társam hamar meg is jelenik mellettem. Míg egyik gyászos tekintettel átveszi tőlem a lányt, addig a másik szemügyre veszi a szerzett sérüléseimet.
- Beviszlek a kórházba jó? - érdeklődik aggódóan.
- Vedd le rólam a kezed! Nincs szükségem kórházra! - mordulok rá, mire kihúzva a hátát bólint. A csúf helyzet az, hogy tényleg el kellene mennem minimum egy orvoshoz, de ezt nem fogom bevallani magamnak csak már akkor, mikor mozdulni se fogok tudni.
Csak kerüljön még egyszer a kezeim közé az a nő...