Szorosra zárt szemmel, összeszorított fogakkal tűrtem. Csuklómat fémesen karistolták a szorosan, erőszakosan ölelő szíjak. Hiába feszegettem nem engedtek, csak erősebben tartották a karom, ami először csak zsibbadni kezdett, majd elgémberedett. Elnehezedve feszült a fejem fölé, neki az ágykeretnek. Csípőmet nyomta le a férfi súlya, aki bár nem nézett hatvan, hetven kilónál többnek, teljes erejéből rám nehezedve azért nem könnyítette meg a légzést. Hálát adtam az égnek, hogy még mindkettőnkön ott volt a ruha, és abból a szempontból érintetlenül hagyott. Még.
Szemeim csípték a visszatartott könnyek, amik végül mégis utat találtak maguknak, és szemhéjaim rejtekéből kicsordulva szaladtak végig az arcomon, hogy gyors halált halljanak az alám terített lepedő szövetén. Nem akartam hangot adni annak ami minduntalan keresztül cikázott rajtam. Nem akartam megadni neki azt az örömöt, hogy felnyögök, vagy felzokogok a fájdalomtól. De van egy pont ahonnan már nem tudok akarással tovább lépni. Ettől a ponttól már igazán voltam önmagam ura.
Az ő lihegésén nem hallatszott más nesz a szobában, csak az elkeseredett küzdelmem a levegőért. Rémisztően csendes volt minden.
És ebbe a horrorisztikus burokba csapódott be Silas. Említettem már, hogy nem reménykedtem benne igaz? Őszintén az emléket is elfelejtettem, hogy egyáltalán eszembe jutott, utánam jöhet. Nem lett volna szabad. Megkönnyebbült sóhaj szakadozott ki belőlem, ami rekedt légzéssé módosult. És elöntött az ismerős "most már minden rendben lesz" érzés forró és kellemes hulláma. Alig fogtam fel mi történik körülöttem.
Hallottam Silast, ahogy halkan parancsol, majd üvöltve utasít. Hallottam a férfit ahogy visszahörög, hallottam az ódivatú fegyver kakasának kattanását. Már csak a ravaszt kell meghúzni. Lehunyt szemmel vártam.
A dörrenésre összerezzentem, és meglepetésemnek, miszerint nem engem ért a lövés, egy halk sikkantás adott hangot, egy időben a férfi üvöltésével. Visszafojtott lélegzettel, tágra nyílt szemekkel meredtem fel rá.
Amúgy is zaklatott alaphangulatomon nem segített a további három golyó, bár lelkem mélyén jogosnak éreztem. Még egyet Silas. A fejébe. De nem szólaltam meg. Nem volt időm, alkalmam, hangom. Így is a határon táncoltam. Némán könyörögtem a szabadulásért, és el sem hittem, hogy ennyivel megúsztam. Hogy vége.
És persze ezt is Silasnak köszönhetem. Záros időn belül, már másodjára. Mindkettőért lényegében az én hülyeségem okolható. Szomorú nem szomorú, ismét Ő a nap hőse. És én nem bánom, noha most éppen nem a vonzó arcát mutatja. Ismertem őt. Már amennyire hagyta, hogy megismerjem, és bár meggyőződésem, hogy vajmi keveset árul el magáról, tíz hónap intenzív idegrágás Silassal azért nem múlik el nyomtalanul. De ilyennek még nem láttam. Már-már félelmetes volt, idegen. Nem lettem volna a pacák helyében.
- Itt vagy…- ismételtem gépiesen, nem is figyelve arra amit ő mond, vagy arra amit én. De mindennél jobban esett akkor, hogy beszélt hozzám. Végre más hangot is hallok. Ez is kimozdít az előző percek rémségeiből. Remegve figyeltem az arcát, miközben eloldozott. Még mindig nem hittem el, hogy vége, sőt még azt sem nagyon fogtam fel, hogy egyáltalán megtörtént.
Kérdésére megráztam a fejem. Nem akartam válaszolni, elmondani, hogy hányszor csapott fejbe a pisztolyával, vagy az öklével, látja magától is, arra meg végképp semmi szükség nem volt, hogy ecseteljem miket nyöszörgött a fülembe, és hogy piaszagú és ízű nyelvét hányszor nyomta le a torkomon. Jobb erre nem gondolni. Habár, úgy sejtem, nem úszom meg egy egyszerű fejrázással vagy vállvonogatással.
De mire ezt végiggondoltam, már ott sem volt. Kábán néztem utána, kíváncsian másztam ki az ágy szélére, hogy lássam mit művel. Nehezen ment a mozgás. Döbbenetem megint csak lendült egyet szavai hallatán és a kép láttán, ahogy a társam magából kikelve csapkodta a faszi fejét a parkettához. Maradék ítélőképességemet összeszedve előrenyújtottam a karom és finoman megérintettem Flynn vállát. – Silas…- kértem halkan. Bár szavai valamelyest hízelgőek voltak, mégsem áldoztam perceket a témánál. Majd ha mindenen túl leszünk, ölhetjük egymást. – Silas, kérlek. Hagyd…- suttogtam és finoman visszahúztam. Érintésemben sem erő sem magabiztosság nem volt. A karomat sem éreztem. – Most már csak magadnak ártasz vele. – tettem hozzá, és reméltem belátja. A rendőri brutalitás kérdése mindig is kényes téma volt. Megembereltem magam, és az inget a vállán a markomba gyűrtem. Tény, hogy sokkal rosszabbat érdemelne pár év börtönnél, vagy egy méreg injekciónál. Mert Nevadában még él a halálbüntetés.
Remélem lenyugodott. Vagy legalább megpróbálta és abbahagyta amit elkezdett. Nem akartam, hogy egy ilyen alak miatt üsse meg Silas is a bokáját. Egy darabig némán meredtem magam elé, a vérző ürgére, de zavart a csönd. -Mikor érkeznek meg? - sandítottam rá végül, de ezt az ismerős kérdést egyből követte egy újabb. -És mióta...mennyi az idő? - nem mintha lényeges lenne, de addig sem a csöndet halljuk. Teljesen elveszett az időérzékem.

Pislogás nélkül, magamban imádkozva húztam vissza. Mérgesnek tűnt, hihetetlenül indulatosnak. Nem sejtettem, hogy efféle haragot hibernál a cinikus mosolyával és a gúnyos megjegyzéseivel. Vajon ez mindig tüzelt benne, alkalomra várva, hogy előtörjön? Vagy csak egyedi alkalom a mostani, amit a helyzet hozott ki belőle. Nehéz megítélni, de nem is fogom. A fő az, hogy nincs komoly bajunk. És nem is lesz. Legalábbis még.
Megkönnyebbült sóhajjal nyugtáztam mikor elengedte az ürge fejét, aki bár hatalmasat koppant a padlón, még életben volt. Ájultan, csurom véresen, de életben. Lényem legöstétebb pontja sajnálkozva sóhajtott fel. Nem örült neki.
Hosszú, megdermedt percekig tartottam szemmel a mozdulatait, még azután is, hogy végül eleresztette. Összerezzenten pislogtam le rá, amikor felém fordult. - Negyedóra... - ismételtem és a pasasra bámultam. - Valahogy többnek tűnt egy óránál. - ráncoltam a homlokom, ahogy ránéztem. Többnek, sokkal többnek. Ha nem is egy örökkévalóságnak, de akkor sem egyetlen röpke órának. Hatvan percnek... hatvan perc alatt ért véget számomra a világ? Nahát. Einstein és a relativitás.
Kérdésére megint vállat vontam. Beszédre nyitottam a szám, de nem jöttek a szavak. Vettem egy mély levegőt. Végül is, semmi különös nem történt. Nem erőszakolt meg, nem tépte le rólam a ruhát....csak bántott. Ez olyan nagy ügy? Igen. - Megütött. A pisztollyal főleg. Megfenyegetett, butaságokat mondott. Ledugta azt az undorító nyelvét a torkomon...de semmi olyat...-válaszoltam halkan, az ölembe ejtett tenyereimet kémlelve. Nem néztem fel rá, bár tudtam, hogy ő maga végig szemmel tart, azokkal a hihetetlenül kék íriszeivel. Sosem értettem, hogy lehet valakinek ennyire kék a szeme. Szinte irreális. Megráztam a fejem. Kezdek egyre jobban dekoncentráltabb lenni. Eltérek a tárgytól, kalandozok, témákba kapok. Áh, és hasogat a fejem is.
Ahogy megigazította a felsőmet önkéntelenül is ledermedtem érintése nyomán. Tekintetem az övére rebbent, halványan elmosolyodtam. - Csak a fejem, meg a karom kicsit...- nagyon. Még mindig alig szivárog az élet a lábaimba, de azt hiszem a járással nem lesznek gondok. Majd elbotorkálok valahogy a kocsiig.
- Silas...- szólaltam meg csendesen, mikor az arca ismét visszavette azt a jellegzetes kifejezést amit már megszoktam. Bár egy cseppet sem hiányzott. - Köszönöm... - mondtam némi szünet után. - Komolyan. - tényleg így gondoltam. Nem fogom agyonhálálkodni a dolgot, de akkor is. Utánam jött. Megvédett, kétszer is. Kell ennél több?
- És mi lesz...vele? - intettem lábammal a földön heverő, még mindig eszméletlen fickó felé. Már nem jelentett veszélyt. Alig hiszem, hogy képes lenne két lábra állni. Agyrázkódása is lehet. Buta kérdés. Megráztam a fejem. Kicsit szédültem.
Feltornáztam magam, és Silas után indultam. Lassan, minden lépésem kimért volt. Hullámzott a padló, a falak kacskaringósak voltak.  Gépiesen meneteltem utána.
- Tudom...- válaszoltam akadozva. De jól esett, hogy ezt elmondta. Még akkor is ha tudtam nagyon jól... - De... mire már ideértünk már nem igazán gondoltam, hogy utánam jössz. Nem is reméltem. De mindegy. - vontam vállat egyszerűen, majd ismét megindultam. Ebből az lett, hogy egy botlással majdnem pofára estem, de csak majdnem, mert végül sikerült megkapaszkodni az ajtófélfában.
- Kettővel is. -emlékeztettem kábán. - Plusz még egy sörrel is. De most engem inkább hazavigyél. Egy hatalmas pihenő jót fog tenni. Kutya bajom sem lesz...habár egy aszpirint és némi jeget is elfogadnék... - motyogtam kótyagosan, elhaladva előtte, végig a falba kapaszkodva. - Teljesen úgy érzem magam mintha leitattak volna...- jegyeztem meg halkan, habár én is tudtam, hogy ez lehetetlen. Csak a fejfájás, a szétszórt gondolatok, a szédülés...mind-mind ezt az érzetet keltették bennem. Zavart, hogy nem tudok egyenesen járni. - És ne vágj mindig ilyen fancsali képet... - tettem hozzá, felé fordulva. - Sokkal kedvelhetőbb vagy ha nem is tudom...talán mosolyogsz. Vagy nem is kell szivárványt hánynod. Csak ne legyél állandóan olyan búval bélelt. - osztottam meg az élet értelmének magyarázatát, bizalmaskodva Silas-al. Néha nagyon lélekölő tud lenni az arroganciája, és a hűvös magatartása. Mr Tökéletes. Bár ettől függetlenül még a társam. Jó igen, talán így is kedvelem. Csak marhára megnehezíti, hogy leküzdjem azt az elszánt érzést, ami arra sarkall, hogy néha kilökjem a kocsiból. Oké, ezt a gondolatmenetet már én sem értem...Ugorjunk át felette. - Kocsival jöttél? És biztos tudsz vezetni? - kérdeztem homlok ráncolva, erősen küzdve az új tünet ellen: hogy kidobjam a taccsot.

- Csoda...- mormogtam halkan, a fazonra meredve. Köré már tócsává gyűlt a vér, légzése egyenletes volt még ha erőtlen is. Nem aggódtam érte, miért is tenném? Gyerekes bosszúvággyal kívántam neki egy deszkakoporsót a nevadai végtelen sivatag tengerében. - Félelmetes volt...voltál...- jegyeztem meg csendesen, a szemei után kutatva. Az volt. Idegen és ijesztő. Sejtettem, hogy ilyen is tudna lenni, de...mindegy is.
Megráztam a fejem, és szó nélkül követtem.
Szavaira kedvem lett volna egy "oooh" sóhajjal megölelgetni Silast, de visszafogtam az első ösztönből eredő vágyat, helyette csak elvigyorodtam. - Tudom én. Különben kinek a vérét szívnád egész nap? - kacarásztam kábán, lépteimre nem figyelve. De ott volt Silas. Lassan valami díjat is kellene kapnia..." A nap hőse" címért például simán elindulhatna. És most nem a fogamat szívom, amiért az ő lélekjelenléte szilárdabb, amiért ő mentette meg a kis hátsómat kétszer is a bajtól...de azért elgondolkodtató...
Lélegzetvisszafojtva fürkésztem a pillantását, közel hajolva arcomhoz, immár premier plánban élvezhettem kék szemeinek vizslató pásztáját. Némán vártam az ítéletére. Megjegyzésére halkan felhorkantam. - Legalább lesz mire fogni ha teljesen megkergülök... - mormogtam, ahogy a felkaromra simuló tenyerével kísérve lassan tovább indultunk. Nem szóltam. Nem zavart. Jó volt tudni, hogy ha esetleg megint a közelébe kerülnék, van itt valaki aki elkap mielőtt eltaknyolnék.
Megfontolt léptekkel követtem. - Milyen udvarias valaki...- botladoztam utána, és annyira lekötött, hogy még véletlenül se billenjen ki lábam alól a talaj, és zakózzak óriásit, így csak elvétve jutottak el hozzám a kinti zajok.
- Nem az. - ráztam meg a fejem. - És igazam van, te is tudod. - zártam le ennyivel a témát, érezve, hogy ő nem szívesen lovagolna ezen tovább. Meg is értem. De akkor is, néha fárasztó ugyanazzal az arckifejezést látva beülni mellé a kocsiba.
Álmos mosollyal intettem a felszaladó rendőröknek. Nem tudtam tisztán kivenni a zarcukat, de az egyik a hangja alapján Ryan lehetett. Rendes srác...
- A motorral? - húzódott szélesebb vigyorra a szám. - Nem...nem tűnik ismerősnek...- jegyeztem meg közelebb haladva, jobban szemügyre véve a járgányt. - Azért szép darab... - szeretem a motorokat. Jobban is mint az autókat. Kettőt tippelhetsz miért. - Legfeljebb majd kidőlök mögüled. - vontam vállat egyszerűen és felhuppantam, szorosan mögé a motorra. Karjait köré fontam, erősen kapaszkodtam. És megindultunk. Azt hiszem Ben marad Owennél a hétvégére...mert hogy a hetet fix hogy átalszom.