Az a baj, hogy már én is túlságosan jól ismerem. Ilyen rövid idő alatt ilyen jól azt hiszem még senkit sem sikerült kiismernem. Nem azt mondom, hogy egy nyitott könyv volt nekem meg olvasnom kellett, de elejétől fogva látszott rajta, hogy valamit nem mond el nekem, amit pedig kellett volna. Mindenkinek vannak titkai, de azért ezt mégis csak soknak érzem. Bizonyára nem lehet valami könnyű, mégsem tudom sajnálni. Egy kívülállónak mégis csak könnyebb dolog van, mint most nekem. De ha most hagyom magam és engedek neki, akkor már egyáltalán nem leszek kívülálló és úgy még kevésbé mindegy már. Nem tudom engem mardosna a bűntudat és minden egyes nap eszembe jutna, hogy kinek álltam én most a helyére. Azért csöppet tartok a jelenlegi helyzettől. Azért nem hibáztathatom, hogy minek kellett elmondania, bár kétlem hogy ettől most kisebb súly volna a dolognak.
- Igazad van. Te csak aláírtad a halálos ítéletét. - Nem fogja nekem azt most bemesélni, hogy nem tudta. Mivel észrevételeim szerint nem hülye és képes elszámolni kettőig, ahogy azt is tudja mi jön a kettő után. Nem bonyolult. Így már nem is olyan nehéz összeilleszteni a kirakós darabjait. De még mindig volna valamit, amit nem értek... De rá fogok jönni, mert ő majd szépen ezt a kérdésemet is megválaszolja. Ez is csak nekem megy...
- De akkor a tegnap estéd az miről szólt? - Mindketten jól tudjuk melyik részére gondolok. Az hogy a szobájában mi történt azt nekem se kell lerajzolni. Én is ott voltam. De itt nem. Nem úgy tűnt mint aki túlságosan bánkódna most viszont már egy ideje ezt hallgatom, na meg azt, hogy mennyire szerette, amit legszívesebben belé fojtanék. Mert akit én szeretek azt nem... Vagy ha nála ennyit tesz a nagy szerelem, akkor engem inkább ne szeressen.
- Csak most. - Tettem hozzá halkan. Nem lényeges. Már amúgy sem számít. Megtudtam, amit akartam anélkül is, hogy kimondta volna és nekem ez elég, bőven. Miben különbözne attól mintha kimondaná nyíltan, hogy igen, bassza meg örültem neki. Jót röhögtünk a haverokkal és nem a legkevésbé sem bánom. Ma is ugyan úgy lapátra tetetném ha tehetném. Megköszöntem-e? Igen.
Azt hiszem ettől azért már padlót fognék, de anélkül is tudom, hogy kimondaná és a szemebe nézne közben. Azt ki sem bírnám, de ő sem.
Tisztán hallottam minden egyes szavát csak épp nem akartam elhinni. Megint csak a kezünket figyeltem. Nagyon is tudom már mit jelent, mikor valaki szorosabban fogja meg a kezedet. De ez nem ilyen egyszerű...
- Annyira jól ismersz már. Mond meg te, hogy most mit fogok tenni?! - Mert én még mindig nem tudom. Azt igen, hogy mit szeretnék, de hogy mit kellene...

Mondhatjuk így is... Hát végül sokféleképpen mondhatnánk még, de remélem most nem fogunk előkapni egy szinonimaszótárat így ölettem meg a barátnőmet címszó alatt.
- Megnyugtatlak, hogy sosem fogod elfelejteni. - Nem azért mert én azt mondtam és még csak nem is azért, mert titkon boszi vagyok és most épp leátkoztam, de még csak médium sem vagyok, csak tudom. Bár már nem egyszer értek hasonló rágalmak, de az hogy jól nézek ki még nem minden. Eszem is van és alkalomadtán eléggé vág is. Tudom nem volt szép tőlem ezt mondani, de ez az igazság. Én nem hazudtam. Ugyan akkor ezt senkinek se kívánnám, hogy minden egyes nap ezzel keljen és hajtsa álomra a fejét, hogy évekkel ez előtt még volt mellette valaki és nem csak ilyenkor, aztán meg volt nincs. Tény, hogy én nem tudnám megtenni. De az is tény, hogy még akkor is belepusztulnék a hiányába, hogy tudom mit tett velem.
- Szeretném ezt hinni, de én már nem tudom ezt sem... - Ugyan elmosolyodtam egy pillanatra, de ez sem tartott sokáig. Tudja mit kell mondani... Tudja mit szeretne hallani egy nő, az egyszer biztos. Más esetben most még talán el is pirulnék. Nagyon szeretném elhinni, de én már tényleg nem tudom, hogy mit higgyek. Már abban sem vagyok biztos, amit mind eddig határozottan állítottam. Amiben annyira bíztam... szépen elillant minden. Olyan szépen, ahogy jött. Aztán meg itt hagyott egy csomó kétellyel.
- Szerinted miért hazudott? - Valami sejtése biztosan van, hiszen mindennek van valami előzménye. Kell, hogy legyen. Mert ha tényleg szerette volna a leányzó, akkor nem tesz ilyet. Nem tudta volna megtenni. Értelme sem lett volna. Ez még egy óriási kérdőjel a számomra, amire talán már sosem fogok választ kapni. Meglehet ő sem tudja, biztosra legalább is aligha. Aki pedig választ tudott volna adni és nem csak nekem, már nem beszél.
- Itt maradok veled és? - Nem érzem még teljesnek ezt a dolgot. Attól mégis mi fog megváltozni, hogy most itt maradok vele? Mert én őszintén nem tudom.
- Elárulnád mégis hogy felejtsem el? - Tessék, mondja csak meg és én megteszem egy szó nélkül, elfelejtem. De gondoljon csak bele, ő évek óta nem szabadul az emlékétől.

- Azzal nem tudok szolgálni. - Amúgy sem vigasztalni vagy megnyugtatni próbálom... Az biztosan valahogy... Nem tudom, egészen másképp hangzana. Nem érzem úgy, hogy ez az én dolgom lenne. Mondanám, hogy sajnálom, de akkor azzal én hazudnék. Én még magamnak is ellent tudok mondani, az nem probléma, csak hogy tényleg semmi olyat sem tudok most kinyögni, amitől bármi is jobb lenne. Szerintem még a legjobb szándékkal és ha még meg is erőltetném magam, akkor sem jönne több annál, hogy bassza meg... Miért pont velem történik mindez? Erre viszont szerintem még Dr. Freud sem tudna választ adni nekem.
- Sajnálom. - Csak kibukott belőlem, hogy hogyan történt senki se kérdezze. Ugyan akkor tegnap még nem tűnt ilyen idegesnek, mi változott? Nem úgy tűnt, mint akit annyira mardosnának az emlékei, hogy még aludni sem tud tőle, most meg már lassan nem marad fű a parkba és azért jelentik fel. Nos, azt hiszem lassan a történet végére érünk és én végighallgattam csak azt tudnám, hogy az amit tőlem kér ezek után... Megérdemli? És itt most nem az én véleményem volna a mérvadó. Ezt neki kéne tudnia. Nekem pedig látni rajta és érezni, de én lassan már azt sem hiszem el, amit a saját fülemmel hallok.
- Nem úgy értettem. - De most már mindegy. Nem fogok magyarázkodni. Azért ő is megpróbálhatna engem megérteni miért nem ugrok a nyakába azonnal könnyes szemekkel meghatódva?! Persze minden csakis rólunk szólt, plusz-mínusz egy. De azt ugye felejtsük is el. Azért kíváncsi volnék mégis kivel töltötte az éjszakát velem vagy a másikkal? Mert az egy dolog, hogy én voltam ott, de ki tudja, hogy ő mit látott amikor rám nézett? De erre már egész biztosan nem fogok rákérdezni. Az már nem menne...
- Én is tudok kétszínű ribanc lenni... - Na erre most kíváncsi vagyok. Vagy erősen rácáfol vagy elengedi a füle mellett. De szerintem attól, még hogy valaki úgy viselkedik mint egy kétszínű ribanc attól még nem feltétlenül az és még tud szeretni. A dolog mögött mindig sokkal több minden rejlik, mint amit enged látszani. Szóval biztos nem csak azért volt mellette évekig, mert jól mutattak együtt.
- Volt bent nálad akár egyszer is? - Én biztosan bementem volna, attól függetlenül, hogy rácsok mögé juttattam és ha már megtettem, akkor csak azért is bementem volna, hogy lássam.
És... Csak figyeltem, hogy ez úttal mire készül. Mindig ez van. Na és most ettől kéne elalélnom és hanyatt vágnom magam. Szerintem nem lehet mindent ennyivel elintézni és újra minden szép és jó. De akkor miért nem húzódok el? Azért mert én akarom, hogy ne engedjen elmenni és akkor a józan eszem csődöt is mondott. Rám nem jellemző módon kissé bizonytalanul és kétkedve, de visszacsókoltam. Esélyt akar? Rendben. Legyen, de jobb ha tudja nálam nincs második lehetőség. Mert az első hibát túlságosan könnyen követi a második és a harmadik.
- Akkor akár beszélhetnénk arról, amiről akartál. - Mert gondolom, legalább is remélem, hogy nem csak azért jöttünk ide, hogy ezt meghallgassam, mert köszönöm. Nagyon kimerítő volt. Amúgy meg azt hiszem most én következem. Eleget kérdeztem már, persze azért még fogok. De én már túl sokat is hallottam, most ő jön, már ha volna még kérdése.

- Nem is állt szándékomban. - Egyáltalán nem érzem szükségét annak, hogy bármiért is magyarázkodnom kelljen. Nem tartozik jó szokásaim közé és nem is fogok. Már eddig is briliánsan kiforgatta a szavaimat, szóval gondolom ezután is menni fog, én pedig nem fogok minden kis hülyeség miatt magyarázkodni. Utálok... Én tudom mindig, hogy mit szeretnék kifejezni a szavaimmal, az meg ha ő nem érti meg nem az én hibám, szóval nem is nekem kell helyrehozni. Az annyit tesz, hogy vagy nem is figyelt rám vagy ő valahogy egészen máshogy vélekedik a kialakult helyzetről. Egyáltalán nem úgy ahogyan én, akkor pedig magyarázhatom a végtelenségig.
- Hát akkor ne tedd... - Mert tényleg tudnék. De mint mindent azt is ki kell érdemelni, én pedig megválogatom az embereket magam körül. Mert én mondhatom magamra, hogy kétszínű ribanc vagyok ha úgy érzem vagy ha jól esik, de ez még nem azt jelenti, hogy bárki más is megteheti. Egyébként nem gondolom, hogy kétszínű lennék, e mindenki azt látja meg a másikban, amit keres és amit látni szeretne és csak jóval később azt ami a valóság.
- Azt hiszem ezt inkább már nem akarom hallani. - Anélkül is vannak róla elképzeléseim, méghozzá bőven. Színesebbnél színesebb kiadásokban. Amit egy nő szinte már bóknak vesz, annyiszor hallja, hogy már szinte még csak megbántódni sem tud rajta. Valahogy engem már a ribanc sem tudna sérteni, hát még ezt a nőt. Szerintem ő már el is pirulna ha még egyszer újra hallhatná, hogy egy kétszínű ribanc.
- Abel, lásd be hogy neked ez nem megy. - Ha már eddig képes volt őszintén mindent elmondani, anélkül, hogy kértem vagy nyaggattam volna, akkor miért most kell ilyen apró hazudozásokba kezdeni mikor már túl van a nehezén? Semmi értelme és én sem értékelem túlságosan. Mikor már szinte látom rajta, hogy mit akart volna igazán mondani és még a szava is elakad, mert majdnem kicsúszott a száján az igazság és akkor hirtelen elgondolkodik, hogy mit is mondhatna inkább helyette. Tudom, hogy szíve szerint azt mondta volna, hogy megfojtotta volna vagy valami hasonló vagy még rosszabb. De már úgy is mindegy, nem? Akkor legalább merje kimondani azt amit gondol.
- Érzéketlen tuskó csak egy férfi tud lenni. - Ez viszont így igaz. Egy nőben mindig szorul egy kis érzés még ha nem is mutatja, de ott rejlik. Ha úgy akarnám ő sem látná. Bár az a legnehezebb. Elrejteni valaki elől, amit érzel.
- Na és azt tudod, hogy hol...? - Ezt meg már én nem akartam kimondani. Remélem, hogy anélkül is tudja mire szerettem volna célozni, mert tényleg nem szeretném bővebben is kifejteni. Legszívesebben tényleg elfelejteném, hogy tudok róla és mindarról, ami történt.
- Hogy mi van? Nem. Felejtsd el... - Ezt most ugye nem komoly? Nálam ez még a túl gyors tempónál is gyorsabb. Ez még túl korai. Most derült csak ki igazán, hogy mennyire nem ismerem és hogy valójában szinte semmit sem tudok róla, ami igaz is. Erre költözzek hozzá? Nem!

- Na most kéne beledobnod abba a medencébe. - Nem hittem volna, hogy a tegnap után valaha még ezt fogom mondani, sőt kérni tőle. De az most biztosan lehűtene kicsit. Meglehet azt is elfelejteném, hogy miért borultam ki annyira. Na jó, azt biztos nem.
- Csak közölném veled, hogy a rövidtávú memóriám igen jó egészségnek örvend. Igen, emlékszem. De attól még, hogy azt mondtam, az egyáltalán nem azt jelenti, hogy szándékomban is állt volna magyarázkodni is. - Nem szoktam, sokkal inkább másoktól hallani és hallgatni. Annyira unom már...
Nem úgy értettem. Ezen mégis mit nem lehet érteni. Ez a rólunk szólt dolog kétségkívül szépen hangzott, túl szépen is. De ezek után,hogy már ezt is tudom, kétségbe vonnám a dolgot, hogy mindvégig velem volt és nem valahol egészen máshol járt. Ezt nem tudom elhinni. azt, hogy ezt sem már én sem tudom mire értettem. Valószínűleg arra, hogy egyre bizonytalanabb vagyok több dologban is, viszont nem szeretnék beszélni róla.
- Igen, gondolom volt időd elgondolkodni rajtuk. - Egy biztos, az idő nagyon kegyetlen tud lenni velünk és senkit sem kímél. É pedig akkor nagyon nem lettem volna a helyében. Szerintem én szépen ki is készültem volna. Nem csak a bezártság, hanem magam miatt is. Mert odabent tényleg egyedül maradsz az elméddel, a gondolataiddal, az emlékeiddel.
- Te tényleg nem tudsz hazudni. - Most nem mondja már, hogy csak nekem tud, mert azt nem veszem be. Viszont eddig tényleg úgy állunk, hogy nem megy. Viszont ennyire azért nem szeretem se a tejszínhabot, se a cuki piros masnikat, hogy mindent ennyire alaposan becsomagolva és habosan adja elő. Mondja csak ki, hogy legszívesebben helyben megfojtotta volna. Már úgy sem változtat semmin, de legalább elmondhatja, hogy őszinte volt. Ellehet dönteni.
- Csak ki ne mond kérlek. - Tudom, hogy attól semmi sem változik, de akkor sem akarom hallani. Igen, most én kérem rá. Tudom, hogy mindketten ugyan arra gondolunk... Gondolni sok mindent lehet. Gondolod, csak ne mond ki. Meglehet abban próbálok reménykedni, hogy ha nem mondjuk ki, akkor nem is igaz, pedig tudom hogy igen.
- Biztos, hogy csak erről van szó? - Neki sem erőssége az udvarlás, ahogy látom. De mégis, egyből a közepébe? Na és mi van akkor ha tényleg elhamarkodjuk és rosszul döntök? Nem akarom megbánni...
- Hagyd ezt abba. - Mosolyodtam el jó ideje először. Tudom, hogy csak azért csinálja, hogy meggondoljam magam. Hogy aztán azt mondhassa mennyire tudta és hogy neki mindvégig igaza volt? Francokat. Ennyire könnyen, azért nem adom magamat.

Következőnek mi jön? Már hárpia is leszek? Miért van az, hogy ami eleinte a legjobban tetszett benne most az vagyis azzal tud a leginkább bosszantani? Ez mindig így megy? Igazából fogalmam sincs. Én nem csak egy bizonyos tulajdonságot keresek valakiben, amivel szimpatizálok. Egész egyszerűen vagy imponáló a szóban forgó személy számmora vagy nem. Nekem ehhez nem kell túlságosan sok idő, hogy megtudjam állapítani. Mondjuk ha már két perc elteltével ö9sszekapnuk valamin vagy csak simán az idegeimre megy, akkor magától értetődően nem jósolok túl fényes és hosszú jövőt kettőnk számára, sőt nem is beszélhetünk olyasmiről, hogy kettőnk, mert csak vagyunk én és ő. Viszont, hogy valaki ennyire tudja, hogy mit szeretek és mit nem, mit akarok hallani és mit nem, hogy mikor mit kellene mondani és mit nem, hát ez már bosszantó. A vicces az még a dologban, hogy még ha tudja is hogy nem volna tanácsos kimondania, mert azon tuti kifogok akadni, akkor is megteszi. De még tisztességesen haragudni sem tudok rá.
- Akkor mi lenne ha meg sem próbálnád? - Sokkal jobban tudnám értékelni és talán még örülnék is neki. Szerintem hiábavaló ferdíteni ha már egyszer többségükben úgy is lebukik, mert már sikerült valamennyire kiismernem? Talán. De akkor is. Ha már kérdezek valamit, akkor arról tényleg a véleménye érdekel és nem azt kértem, hogy azt mondja, amit én hallani szeretnék. Nem érdekel ha nem is tetszik, de akkor is tudni akarom.
akkor ezek szerint soha nem is próbálta meg felkutatni a helyszínt. Mondjuk talán én sem tettem volna, hiszen hiába is tenné fel azokat a bizonyos kérdéseket, amik már jó ideje illetve azóta is foglalkoztatják, már úgy fog rájuk választ kapni, nem kaphat. Szóval így kell elfogadni és beletörődni a történtekbe, megválaszolatlan kérdésekkel. Kétséges, hogy én ezt valaha is eltudnám fogadni.
- Lássuk csak... Az eddigiek alapján, igen. - Határozottan emlékszem ilyen dolgokra, bár tudom, hogy ő ezt erősen cáfolni fogja. Már szinte hallom előre, hogy aljas rágalom. Mert ő nekem soha sem hazudna, mert nem akar és ha akarna sem tudna. De nincs kizárva, hogy ez úttal előáll valami új lélegzet elállító és frappáns válasszal.
- Ez miben különbözik az előző ajánlattól? - Igen, ez az. Kezdek újra belerázódni... Igen, gondolom abban a néhány napban minden szép és jó lenne. Minden úgy történne, ahogyan én szeretném. De ez nem ilyen egyszerű és nem megy ilyen könnyen.
Mit szólnék ha? Áh, ez rosszul kezdődik, mindig.
- Hihetetlen vagy. De én inkább valami édesre vágyom. - Ha ezt most félreérti és még szóvá is teszi én kicsinálom. Igen, itt a park közepén, aztán elmegyek szépen és feladom magam.

Ünnepélyesen... Feladom! Itt már úgy sem lesz az amit én mondok. De még ezért sem tudok rá neheztelni, hiszen mintha csak magamat hallanám, ami már egyre bosszantóbb. Hogy tud két ember ennyi mindenben hasonlítani egymásra? Pedig én mindeddig annyira hittem abban, hogy nincs még egy olyan személy ezen a világon, mint én. De ugyan akkor sosem gondolkodtam el azon, hogy mi van ha mégis, mert nem tartottam lehetségesnek. És most tessék... Utálom mikor valaki ismétel és magamat hallom vissza... Bár az én számból valahogy úgy hangzott volna, hogy nem én voltam! Az már bizonyos, hogy füllenteni azt nem tud, nekem legalább is. De akkor ez azt jelentené, hogy én sem tudok neki? Mert még nem igazán próbáltam, így ezt sem tudhatom.
- Mi a manó? Hát ezt én sem tudom pontosan. Az olyan alacsony kicsi gonosz szerzet és mivel ez egyikünkről sem mondható el igazán, így szerintem nincs is miről beszélnünk a manók kapcsán. - Magyaráztam nagy komolyan persze mindvégig mosolyogva. Arról viszont fogalmam sincs, hogy ez mennyire volt kielégítő válasz a számára. Hogy én honnan tudok ilyeneket? Azt még kifelejtettem azt hiszem, hogy rendkívül okos és rafinált kis lények.
- Mi történik abban az esetben ha azt mondom, de igen? - Egyébként nem. Annyira azért nem gondoltam komolyan. de szeretem tudni és ismerni a lehetőségeimet. Az még nem bűn. A hibákat általában a rosszul meghozott döntések vonják magukkal, szóval tulajdonképpen csakis mi tehetünk róluk, csak nem lássuk be, hiszen mi akartuk azt, mi választottuk.
- Majd kettő és három és így tovább, igaz? - Őszintén nem tudom miért csinálom. Általában ez ellen foggal körömmel harcolnék, hogy én aztán biztos nem! Nekem aztán senki sem fogja megmondani, hogy mit és mikor csináljak. Majd kioktatni sem fog ha nem tetszik neki, hogy hogyan kellett volna azt csinálnom. Talán mégsem kéne... Á, a francba. Annyira utálnám magam, ha most nemet mondanék később pedig már bánnám, hogy úgy döntöttem. De nekem ez akkor is túl gyors. Minden olyan gyorsan történik. Én pedig nem akarok abba a hibába esni, hogy csak hagyom magam és sodródom az árral és nem veszem észre a nyilvánvalót. Úgy veszítenivalóm nem igazán van. Mert mi történhet? Maximum csalódom.
- Javíthatatlan vagy. - Jó látni, hogy van ami nem változik. Úgy látszik ő még nem tudja, hogy a nőknek köztudottan azok a férfiak tetszenek, akik megjavíthatóan. Szóval akkor én most a lehetetlent fogom megkísérelni végrehajtani?
- Nem félsz attól, hogy túl mohó leszek? - Bármire is készül nem fog sikerülni, mert én nem engedem. Ez úttal gyorsabb leszek nála. Ez után merje nekem azt mondani valaki, hogy nem vagyok elég lehengerlő. Gondolom nem erre a válaszra számított és így nem is igazán volna miért felvennie a nyúlcipőt, vagy mégis? Nem, én nem fogom bántani. Futni pedig most túlságosan is a nehezemre esne. Ezért egy váratlan pillanatban a meglepetés erejével csapok le rá és döntöm hátra a fűbe.
- Az édességgel csínján kell bánni. - Kérdés, hogy én tudok-e?! Vagy inkább, hogy akarok-e? Hm, ezt még ráérek eldönteni, azt hiszem. Na jó, remélem.

Ezt most nagyjából úgy hangzott mintha csak azt mondta volna, hogy basszus tényleg? Komolyan? Miket nem mondasz? Ha ezt most nem mondod én esküszöm hülyén halok meg. Vagy legalább is valami ilyesmit takarhat. Ami azt leszámítva, hogy vicces egyáltalán nem meglepő. Én is valami ilyesmit gondolnék fordított esetben annyi különbséggel talán, hogy én szóvá is tettem volna. De akkor eredeti volt azt meg kell hagyni. Nekem igazán nem szokássom az ilyen és ehhez hasonló napi bölcsességeket osztani és ismertetni napi szinten merő jó szándékból, de hát na... Ezt mégsem hagyhattam ki és mondhatom megérte. Viszont annak nagyon is tudok örülni, hogy nem merültünk bele még ennél is jobban a témába és nem vont kérdőre, hogy mégis honnan a fészkes fenéből tudom, hogy az gy is van, ahogy én állítom. Na akkor én tuti besírtam volna. Manóval még nem volt dolgom, bár ha igaz a mondás... Még most sem késő.
- Na és hogy lehet téged kiengesztelni? - Ezt kérdeztem, de igazából arra gondoltam, hogy na arra várhatsz drága. Komolyan mondom a férfiaknál minden a szexel egyelő... Ha épp megvan bántva és játssza a sértődötten, mert jól esik neki... Francokat, mert tudja hogy azt mi követi. Ha éppen önsajnálatába merült és vigasztalódna. Na többnyire az is az ágyban történik vagy épp ahol. Röviden ha jó kedve van azért, ha nincs akkor azért. Teljesen mindegy. Még hogy a férfi szívéhez a gyomrán keresztül vezet az út... Tudományosan is elbaszott egy tény és én ismerek egy sokkal rövidebb utat is, de ha biztosra akarsz menni, akkor tudod mit kell tenned. Így talán ezt a kérdést fel sem kellett volna tennem, de azért érdekelne az ő verziója is.
- Biztos vagy ebben? Felhívnám rá a figyelmed, hogy én nem babusgatok. - Azt hiszem erről már esett szó és nem is volna szabad egy könnyen elfelejtenie, mert akkor az azt jelentené, hogy nem hagytam magam utána kellően mély nyomot és akkor bizony én lennék szomorú. Mindenesetre tanácsosabb volna ezt a dolgot újra átgondolni.
- Miért? Talán szeretnéd, hogy megpróbálkozzam a lehetetlennel is? - Mert akkor kétségtelenül azt fogom tenni. Ugyan is felmerülni látszanak rajta az akarat súlyos hiányai. Én egyébként sem várnám el tőle, hogy miattam megváltozzon, csak azért mert én azt akarom. Szerintem ezt nem az én dolgom eldönteni. Én esetleg csak segíthetek jobb belátásra bírni ha szeretné, mert abban tudok...
- Pedig kéne. - Mi az hogy nem? Pedig most már végső ideje volna. Hm, valamit nagyon rosszul csinálhatok ha még nem remeg egész testében és nem könyörög az életéért. Hát ezt nagyon elrontottam. De talán még helyrehozható a hibám.
- Nem, te csak a józan eszemnek ártasz. - De annak nagyon. Mégis mi ütött belém? Pontosan azt teszem, amit nem szabadna és pontosan úgy ahogy nem kellene. De ha már elvette azt ami az enyém volt, most én is elveszek tőle valamit. Mit sem törődve azzal, hogy hol vagyunk éppen csókoltam meg ismét hosszasan, szenvedélyesen miközben egyik kezemmel a hajába túrtam. Vesszek meg, de nem bírtam ki.

- Á, ünneprontó. - Naaa, nem. Nem fogom kérlelni, mert akkor már mindjárt az lesz, hogy hagyjam abba a hisztit. Igazából nem is volt ez akkora csalódás- Félig-meddig ezzel már igaza is adott nekem. Tapasztaljam ki? Gondolom nem bonyolult, viszont annál igényesebb.
- Nem fogom felfedni a titkot. Tapasztald ki. - Ez már több is mint gyerekes és bosszantó, de valamit valamiért drágaságom. Hogy engem hogy lehetne kiengesztelni. A kérés jó, nagyon jó. De nem tudom rá a választ, még neki sem. Eddig vagy túl kevesen próbálták meg vagy egész egyszerűen még senkinek sem sikerült vagy ha mégis... Hát akkor nem is nehezteltem rá igazán csak kérettem magam egy kicsit, mert ahhoz volt kedvem, mert megtehettem. Ez két okból is hasznos dolog. Mert kideríthetem hogyan kísérelné meg azt, hogy ténylegesen kiengeszteljen. A másik lehetőség ha viszont még csak meg sem próbálná. Az meg azért jó, mert abból megtudhatom mennyire is kellek neki, valószínűleg nem eléggé. Nem vagyok hirtelen haragú, haragtartó viszont igen.
- Ha megmutatod hogyan kell, talán. - Mosolyodtam el sejtelmesen. Ez most komoly? Mert hát nagyon úgy hangzott, de akkor én miért mosolygok ilyen jót rajta? Babusgatni... Elég nagy gyerek ő már ahhoz, nem?
- Ahogy akarod... - Hagytam rá a dolgot. Ha valóban ezt szeretné és ő inkább füvet irtana ki vagyok én, hogy ebben megakadályozzam?! Nem értem mire jó ez az egész? Miért kér tőlem olyasmit, amit igazából nem is szeretne?
Nem rossz, nem rossz. Mondhatom jó kis taktika és alkalomadtán én is előszeretettel alkalmazom másokon így nem áll jogomban megszólni, de ugyan akkor eleget tenni sem neki.
- Fogd be! - Inkább még mielőtt valami más is kibukna belőlem. Persze értem, hogy csak húzni akar, viszont lássuk be elég pocsék volt az időzítése, de az enyém sem volna jobb. Viszont tényleg nem most akarom kitapasztalni hogyan is tudnám őt kiengesztelni. Bár tény, hogy nálunk minden előbb történik mint egy normális kapcsolatban az lenni szokott és egészséges volna.
- Nem akarod... - Mindketten tudjuk, hogy nem akarja, hogy nem ezt akarja hallani. Más helyzetben már rég kimondtam volna ugye csak azért is. De nem tudok hazudni. Nem is akarok. Ezt most pont én mondom? És mintha már hallottam volna valahol, csak aztán bele ne bukjak.
- Azt hiszem jobb volna indulni, nem gondolod? - Ha elfelejtette volna az imént még éhes volt. Én pedig továbbra is ragaszkodom az édességemhez, mindkettőhöz.

Őszintén? Igen, muszáj. Miért? Mert vele egész egyszerűen másképp nem lehet szót érteni és hát valahogy tartani kell a lépést is. Untatja? Bosszantja. Mert engem már mindkettő és remélem őt is, méghozzá nagyon!
Nem, nem volna muszáj. Ha képesek volnánk úgy viselkedni mint két értelmes felnőtt személy, nem mint két civakodó kis kölyök, csak hogy nem megyünk még árulkodni.
- Nem tudom, muszáj? - Van nekem egyáltalán mellette más választásom? Mert nem igen hagy. De azért tehetnénk egy próbát csak úgy mint a normális emberek. Ki tudja? Talán még menne is. Akár az is lehet, hogy még jó is lenne.
- Akkor mint az ápolód iszonyatosan sajnálom, hogy épp nekem kell ezt veled közölnöm, de a te bajodra csakis egyfajta gyógymód létezik, de azt pokolian nehéz beszerezni, viszont csak egyszer kell, hogy sikerrel járj. - Na még szép, hogy magamról beszélek és milyen ügyesen kampányolok a jó ügy érdekében. Veszettül kíváncsi vagyok rá, hogy milyen gyorsan veszi a lapot, mert mondjon ki mit akar szerintem kurva jól adtam elő, végül is nekem ez a dolgom.
- Rendben. Szóval kettőnk közül én volnék az ápoló, te pedig a...? - Néztem rá kérdőn. Erről az egyről eddig még nem esett szó. Szó mi szó nem úgy tűnik mint aki nap mint nap beleszakad a nagy munkába. Sokkal inkább az a ficsúr, akinek még csak a kis ujját sem kell mozdítania, mégis dől a lé. Várjunk, nekem ennek akkor most örülnöm kéne vagy sem? Mert hát én nem viselem valami túl jól ha valakinek semmi dolga és csak a hátsóját mereszti viszont borzasztóan lusta. Szóval remélem nincs túlságosan oda a sportért, mert akár tetszik akár nem nekem igen is ugrani fog a kényelmes kanapéról és nagy képernyő elől ha én úgy akarom.
- Te most azt mondtad nekem, hogy nem? - Jól hallottam? Mi az, hogy nem? De igen. Még szép, hogy marhára befogja vagy én fogom be. El lehet dönteni, de a módszert már nem lehet megválasztani. Az érdem szerint történik.
- Ha azt mondom, hogy időnként annyira tudlak utálni azzal nem hazudok... - Miért? Az ilyen helyzetekért. A nem várt dolgokért, a medencés buliért, a törölközőért... Tovább is van, mondjam még?
- Te meg mégis miről beszélsz? Még hozzád se láttam. - Nyaltam végig szám szélét mintha csak azt akartam volna közölni vele, hogy már farkas éhes vagyok és ő lesz a főfogás.
- Netán vársz valamire édesem? - Fejemet kissé oldalra döntöttem kérdőn mindvégig szélesen mosolyogva. Továbbra is rajta foglalva helyet és egy tapodtat se mozdultam. Csak nem azt akarja mondani, hogy nekem innen most fel kéne kelnem??

Nagy kár, hogy nem én voltam a gyorsabb és nem én tettem fel elsőként a kérdést, így a választ sem követelhetem elsőként tőle. De ettől még nekem alkotmányos jogom nem felelni, hanem csendben maradni. Kivételesen még jól is esik egy kis nyugalom. Amúgy sem tudnám most mivel sújtani, szóval lehet örülni. Egy újabb pont oda. De egyáltalán számolja ezt még valaki, mert nekem a harmadik után már nem szokásom és annyira szeretne győzedelmeskedni felettem, hát csak tessék. Meg van engedve.
Ügyes kisfiú. Most meg is tapsolnám, hiszen ennyit minimum megérdemel azok után, hogy olyan okosan rátapintott a lényegre. Viszont a jutalompontjait már beváltotta. Ő is mohó volt...
- Szóval azt akarod ezzel mondani, hogy azt hiszed az éjjel történtek után már is a tiéd vagyok? - Komoly erőfeszítés kellett ahhoz, hogy ezt ki tudjam mondani nevetés, de még kuncogás nélkül is. Nos, ez esetben el kell keserítenem, mert nincs igaza. Ez nálam nem úgy működik, hogy azé aki elveszi... Bár fogalmam sincs, hogy ezt a tévhitet lehet-e még orvosolni. Nekem úgy nincs meg hozzá a diplomám, de attól még szívesen megpróbálnék segíteni rajta.
- Persze szívem, legközelebb a köpenyt is felkapom, rendben? - Na, nem! Azt nem. De most mégis mit mondhattam volna? Helyeseltem volna inkább, hogy úgy van? Akkor meg azon volna a fenn akadás, hogy "betegnek" tartom. Bár kész, hogy valami valahol nincs rendjén, de ennyit még igazán el lehet viselni és akkor már ismerjük be, hogy én sem vagyok normális, mert még mindig itt vagyok. Szóval ki is vagyok én, hogy ítélkezzek?
- Mit szólnál hozzá ha ehelyett a fenébe küldenélek el? - Vajon számított erre a kis fordulatra? Fogalmam sincs. De ez is majd mindjárt elválik. Ennyire még senki sem volt képes ki hozni a sodromból és ami a legszebb az egészben, hogy neki pillanatok alatt sikerül és még csak leplezni sem tudnám a látszatot. Szerintem tökéletesen kivehető a tekintetemből, hogy olyankor feltudnék robbanni, de minimum tüzet tudnék hányni.
- Akkor valamit jól csinálhatok. - Mert én olykor nagyon is tudok hinni ezekben a kis hazugságokban, szóval csak nem csinálhatom olyan rosszul. Néha még önmagamat is megtudom téveszteni ha arról van szó, hogy mit is akarok vagy mit is kéne tennem pontosan. De nem már, hogy ne tudjak hazudni, mert ezt neki nagyon nem kéne látnia rajtam. Amúgy is minden adandó pillanatot megragad hát még ha el is árulom magam?! Nekem akkor végem!
- Nem. Talán azért nem estem még neked, mert én nem vagyok Sofia?! Talán azért nem estem még neked, mert nekem nem áll szándékomban kefélni egy park közepén fényes nappal?! Van még kérdésed? - Egyértelműen jobb lenne ha nem volna, de őt ismerve... Befogná? Nem hiszem. Én befogtam? Talán. Az attól függ.
Mindezt bájosan mosolyogva közöltem vele, bár a tekintetem valami egészen más tükrözött. Mint mondtam röpke pillanatokra még magamat is megtudom téveszteni, kár hogy nem tart tovább. Ő pedig... Mi tagadás, élvezi, hogy cukkolhat.
Azért nem estem neki.... Azért nem folytattam tovább, mert tudom, hogy később már képtelen volnék parancsolni magamnak. Hm, érti már miért volnék olyan mohó? Én nem hiszek ebben a múlt megismétli magát maszlagban, de mégsem szeretném.
Én nem fogok senkinek sem az árnyéka lenni. Én nem akarom rá emlékeztetni. Nem akarom, hogy folyton arra gondoljon amíg velem van, hogy Sofia így, Sofia úgy. Sofia most biztosan nem ezt mondaná. Sofia ezt biztosan másképp csinálná. Azt pedig végképp nem akarom hallani, hogy olyan vagyok, mint Sofia! Jelen körülmények között tehát csakis rajta múlik, hogy meddig fogjuk bírni egymás mellett. Tagadni sem tudnám, hogy mennyire nem közömbös a számmora.
Hm, már értem. Köszönöm, így már sokkal könnyebben megy a felállás innen és a savanyú képemnek tényleg jót fenni egy kis édes. Szó nélkül felálltam majd vártam, hogy az uraság is feltápászkodjék.