Körülbelül öt napja már, hogy Maya és én összegabalyodtunk a fürdőszobámban, majd azt követően épp azon voltunk, hogy megbeszéljük miként is kellene folytatni a kapcsolatunkat, azaz pontosabban mondva, úgy teszünk e mintha mi sem történt volna, vagy... mikor egyszer csak megszólalt a mobiltelefonom, Kimberly pedig Chicagoba rendelt, hogy ott találkozzunk Takedával és megvitassuk meddig is jutottunk eddig a tervünkben. Hogy ne legyen gyanús az utazásunk Kim és én fedő sztorinak egy üzleti tárgyalást használtunk mely a cégem, a HanCorp és egy új külföldi befektető között zajlott le. Kimberly mint részvényes és mint tolmács volt jelen a megbeszélésen hivatalosan, én pedig természetesen, mint a cég feje, arca, stb., A dolgok sajnos nehezebben alakultak, mint azt mi eredetileg hittük, Takeda ugyanis elégedetlen volt az eredményeinkkel. Azt mondta nem segítem elég intenzíven Kimet, ő pedig azzal, hogy beengedte az életébe Hunter Blackburnt őrületes hibát vétett, ami akár az egész tervet tönkreteheti. Beszélgetés közben nehezemre esett visszafognom, az „én megmondtam” vagy a „bájgunci tényleg csak felesleges kerékkötő” s ezekhez hasonló megjegyzéseimet, de muszáj volt, mivel éreztem, hogy Kimberly így is zabos rám. Én köptem el ugyanis a mesternek, hogy a lány mostanában lelkileg instabillá vált, hogy úgy érzem megváltozott Blackburn hatására, s jobban tenné, ha egy kicsit a körmére nézne, elvégre ő az egyetlen, akire tényleg hallgat, akinek a szava szinte szentírás a szemében, aki felkészítette őt hónapokon keresztül a bosszúra. Három napot töltöttünk Chicagoban, mire sikerült mindent megbeszélnünk, a hazaúton pedig Kim egész végig hallgatásba burkolózott. Éreztem, hogy dühös rám, hogy úgy érzi elárultam, én pedig nem mondhattam semmit, hisz, ha úgy vesszük igaza van. Eljárt a szám, de csakis az ő érdekében.

Mialatt csendben repültünk vissza Vegasba volt egy kis időm visszatérni a Mayával kapcsolatos gondolataimhoz, a problémához, ami még mindig fennáll kettőnk között, hiszen végül mégsem sikerült megbeszélnünk a történteket, függőben maradt köztünk a beszélgetés, most pedig, miután leszálltunk újra elő kell vennünk és szembe nézni a nagy kérdésekkel. Szégyen vagy sem, de erre még nem álltam készen, ezért esett hát meg, hogy miután földet ért a magángép és Kim szabályosan elviharzott, én haza hajtottam, ám érkezésemről nem adtam hírt Mayának. Időre volt szükségem, magányra, arra, hogy mindent átgondolhassak mielőtt még elé állnék és szembesíteném a döntésemmel.

Az ötödik nap reggelén egy futár érkezett meg a nő lakására, kezében egy hatalmas fekete dobozzal, ami vörös szalaggal volt átkötve, rajta egy híres divatmárka logójával, amit át is adott a nőnek s ami azt a bizonyos vörös ruhát rejtette, amiről néhány nappal korábban áradozott nekem, mennyire szeretné. Nem volt könnyű beszerezni, főleg nem Chicagoban, ám Kim minden indulata ellenére segített nekem, így sikerrel jártam. A ruha tetején fehér boríték pihent, benne egyetlen apró cédulával. „Én mindig állom a szavam. D.H”

Miután elküldtem a ruhát Mayának a nap hátralévő részében csak ültem az ablakban ügyet sem vetve a csipogó laptopomra, vagy a feladataimra, amik rám várnak, egyszerűen csak meredtem kifelé a medence vizén megcsillanó napsugarakat tanulmányozva, egészen addig, míg rám nem esteledett, s a napsugarak helyét át nem vették a csillagok és a hold fénye. Minden olyan zavaros körülöttem mióta Maya belecsöppent az életembe, mégsem vagyok képes csak úgy kitörölni őt belőle. Már nem megy...    

Folyamatosan csak meredtem ki az ablakon a párkányon ücsörögve, hátamat a hideg falnak vetve, miközben tekintetem szinte már a semmit kutatta, olyannyira elfolyt előttem minden kép. Még csak nem is pislogtam, levegőt is alig vettem, valamiféle áldott révbe vágytam, ahol negyed ennyi probléma nem nyomja a vállaimat, ahol nem kell megfontoltnak lennem, másokért felelősséget vállalnom, vagy épp eljátszanom a bűnbakot, mikor épp, hogy csak segíteni akartam. Ha nem irtóztam volna annyira a másnaposság rémségeitől, a fejfájástól, a hányingertől és a wc kagylóval való ölelkezéstől még talán az ivás mellett döntöttem volna leginkább, ám így nem maradt más, mint a csend és a kivilágítatlan lakás, maga a sötétség. Az elmúlt pár napot mintha csak Murphyként éltem volna meg, ami elromolhatott az garantáltan el is romlott, ez pedig alaposan rányomta a bélyegét a hangulatomra. Kim felém érzett dühe, a csend ahogy visszarepültünk Vegasba és ahogyan elváltunk egymástól, Takeda lecseszése, hogy nem végzem elég alaposan a munkámat, nem segítem eléggé Kimet és a tudat, hogy még Mayával is függőben maradtak a dolgaink... sok volt így egyszerre. Minden megváltozott, minden borulni látszik én pedig csak sodródom az árral, elvesztve az irányítást a hajóm felett, ez pedig nem tetszik.

Gondolataimból egyszer csak a csengő rázott fel, ám én ügyet sem vetettem rá ki lehet az és mit akarhat ilyenkor, továbbra is kifelé bámulva az ablakon lenyomtam az ajtónyitó gombot és hagytam, hogy a látogatóm belépjen a házba. Tulajdonképpen akárki jöhet, Blackburn, hogy beverje a képemet, amiért fúrom a kapcsolatát Kimmel, maga Kim, hogy végre lecsesszen, amiért beleavatkoztam a dolgaiba és elmondtam Takedának a dolgok állását, vagy Maya, hogy lehurrogjon... Egyik lehetőség sem épp a legkedvezőbb jelen helyzetben, sőt... Nagy kérés volna, hogy egy fegyveres terrorista legyen az gyilkos szándékkal? Kajak akkor úsznám meg a leginkább. Sóhajtottam, épp mikor meghallottam Maya számon kérő hangját, de továbbra sem fordultam meg. Dylan Hanning most épp depizik, ebbe nem illik belerondítani.

- Neked is jó estét Maya kedves. - azért az udvariasságról még nem feledkeztem meg teljesen.
- Azt hittem örülni fogsz a szabadnapoknak és, hogy nem kell egész nap a képemet bámulnod. Holnap terveztem érted küldeni a kocsit a szokott időben, a munkád pedig továbbra is ott van a kis asztalon, ahol a múltkor hagytad. - vontam meg a vállam.
- Ami pedig a ruhát illeti... megkaptad, mert megígértem, hogy megkapod, és mindig állom a szavam. Ez minden. Egyéb kérdés?     

- Akkor veszed fel Maya amikor csak akarod, hiszen a tiéd. - a hangom talán érdektelennek tűnhetett holott egész egyszerűen csak elképzeltem, ahogy másnak pompázik abban a ruhában, más oldalán megy el valahová, aki átkarolja, magához öleli és gyönyörködik benne. Más valaki, aki nem én vagyok, ettől pedig különösen rosszul kezdtem érezni magam. Pedig annyira nem így indult ez az egész. Azt gondoltam mikor azon az ominózus éjszakán ide furikáztam az autómmal, Veronicával, hogy afféle unaloműzés lesz számomra, mondhatni egy ifjú padavan, csak, hogy a kocka Star Wars – os hasonlattal éljen, akit kitaníthatok a számítógépes hackerkedés minden egyes csínjára – bínjára, aki majd a segítségemre lesz a munkáimban, más szóval rátukmálhatok minden apró – cseprő feladatot, amihez nincs kedvem, ráadásul, így még a bűnözéstől is megmentem... - már amennyire, hisz az sem egészen legális, amit én művelek – erre teljesen más irányt vett a mi kis kapcsolatunk. Egy hónap alatt Mayácskának az útszéli stílusával, a nemtörődöm magatartásával, a makacsságával és a ciklonkodásával észrevétlenül belopta magát a szívembe, mostanra pedig egyszerűen képtelen vagyok elképzelni nélküle a napjaimat. Nem lenne teljes egy nap sem anélkül, hogy legalább egyszer ne szívja a vérem, ne huppanjon fel a dolgozóasztalomra, ne próbálna meg kiborítani vagy beosonni olyan helyről ahonnan még nem próbálkozott azelőtt. A kezem amire támaszkodva bámultam továbbra is kifelé ökölbe szorult ezekre a gondolatokra, a szemeim pedig melyek visszatükröződtek az üvegen keresztül fájdalmat sugároztak.

A következő két kérdése keserű mosolyt csalt az ajkaimra, belőlem pedig egyszer csak soha addig nem tapasztalt őszinteségi roham tört ki.
- Nem vagyok jól Mayácska... nagyon nem. - ezzel megfordultam, ám nem felé, hanem a bárpult felé, amiről aztán levettem a whsikys üveget és azzal együtt telepedtem vissza az ablakpárkányra a dugót pedig hanyag mozdulattal hajítottam a szoba másik felébe. Úgy sem fog kelleni már.
- Tudod mi a baj a kockákkal Maya? Hogy mindenki azt gondolja róluk, hogy virtuális buzik, abszolút semmilyen emberi érzelemmel, minimális emberi kapcsolatokkal, amiben olyan bénák, hogy nem tudják kimutatni mit is jelent nekik a másik. És a szörnyű az egészben, hogy mindez igaz... - húztam le jó adagot az üvegből.
- Én semmire se vagyok jó, legfeljebb, hogy keresgéljek, vájkáljak mások aktáiban vagy feltörjek egy – két programot, amúgy pedig menjek a francba, nem keres a kutya sem. - meglehet, hogy túldramatizálom, hisz Kim és Dominic más, de hát... az önsajnálat már csak ilyen.
- Bárki akin eddig segíteni akartam csak leugatott érte, megharagudott és tojik a fejemre... - újabb nagy korty.
- Mert Dylan Hanning mindent elbasz... épp ahogy veled is. - és újabb.
- Ha megduglak a fürdőben letudtam volna azzal, hogy na bumm... ez is megvolt... és élném tovább az életemet, mintha mi sem történt volna, de nem. Játszom az idiótát, akinek sokat jelentesz, aki nem csak megdönteni akar és ezzel az egész életemet megbonyolítom. Azóta ott vagy a fejemben, nem tudlak kiverni belőle, kísértesz, mint valami lidérc és hiányzol, ha nem vagy mellettem. - már üres a fél üveg.
- Basszák meg az érző kockák....     

- A lepukkant kocsmák királynője lennél abban a ruhában, az a sok tahó paraszt pedig, akik ott ülnek és nap mint nap vedelik a piát egészen biztosan az életüket adnák, csak, hogy egyetlen pillantást vess rájuk. - sóhajtottam.
- De igazából nem is számít, hogy milyen körülmények között jelensz meg és miben, te így is úgy is rögtön a figyelem középpontjába kerülsz, mert gyönyörű vagy és van személyiséged, tűz a szemedben... - na jó, azt hiszem most kellene vihar gyorsan leállni és abbahagyni a dumát mielőtt még Mayácska kedves azt gondolná, hogy elment az eszem ez alatt a pár nap alatt míg távol voltam és nem találkoztunk. Más sem hiányzik, mint, hogy a kocka mellé még flúgosnak is gondoljon. Vagy ezzel már nagyon elkéstem?
- De ne aggódj, lesz még alkalmad felvenni azt a ruhát, ha máskor nem, hát Kimy drága és bájgunci eljegyzésén. Amennyire csöpörésznek mostanában napok kérdése az egész. - ez már inkább csak amolyan rosszindulatú kitörés volt belőlem, nem is igazán neki szántam, sokkal inkább a nőnek, aki egész úton hazafelé még csak rám sem nézett, áradt belőle a harag, a megvetés, amiért kifakadtam Takedának és elmondtam mennyire rossz hatással van Kimre ez a marha. De ő most nincs itt, hogy meghallgasson, nincs itt, hogy kiadhassam neki a gondolataimat, hogy egyszer én tomboljak neki és ne fordítva, szóval... veszett fejsze meg a nyele.

Alapjáraton is őszinte természetnek tartom magam, ám az a fél üveg whisky, amit éhgyomorra benyakaltam tett róla, hogy most még a szokottnál is nyíltabban beszéljek, hogy, ha már egyszer adva van a lehetőség kiadjak magamból mindent, ami már hosszú - hosszú hetek óta érlelődik bennem, ami nyomaszt, nem hagy élni, ott motoszkál az elmémben nap nap után és eltereli a figyelmemet a munkámról. Ch... még a végén kiderül, hogy bagoly beszélt verébnek, és Maya sokkal inkább rossz hatással van rám, mint a fogkrémreklám az én kis fogadott nővéremre. Csak hallgattam őt, ahogyan arról beszélt, hogy nála sokkal jobbat érdemelnék, hogy egy kész természeti csapás, aztán csak kibukott belőle, hogy azért én is hiányoztam neki... Összezavar ez a nő. Ha egyszer annyira nem akar velem lenni, akkor mi a bánatért hiányzom neki? És minek jön ide?

- Hagyod békén? - rántottam el az üveget a keze ügyéből, és szorosabban fogtam.
- Tanuld meg, Dylan Hanning autói és piái tabuk! - ezzel újra meghúztam az üveg nagy részét és csak utána szólaltam meg ismét.
- Először is... milyen jobbat érdemlek? Hm? Valami sznob tyúkot, aki a pénztárcámba szerelmes és nem belém? Akivel a beszélgetéseink kimerülnének abban, hogy leadja a követeléseit miket vegyek meg neki, vagy, hogy épp kiről milyen pletyka derült ki? Vagy olyan mindegy, csak ne te legyél az? - keserűen elmosolyodtam.
- Azt hiszed nem tudom, hogy milyen vagy? Hogy nem vagyok tisztában azzal olykor milyen mocskos a szád, mennyire közönségesen viselkedsz, vagy a cuccok amikben járkálsz az összes apácára egyszerre hoznák a szívinfarktust? Szerinted vak voltam azokban a hetekben, míg nálam tettél - vettél? Maya - Maya. És még én vagyok a naiv. - tekintetem az üvegre siklott.
- De én így szerettelek meg.... mindezek tudatában. - motyogtam a palacknak majd a mosoly eltűnt a képemről.
- Azt már sosem tudom meg, mi lett volna akkor, ha... nem is gondolok már rá többet. Felesleges. - ezzel lehúztam az üveg maradékát is, épp abban a pillanatban, mikor az üvegasztalon megszólalt a mobilom.

- Én csak játszom a szerepet, míg forog ez a film... - dalolásztam míg elbotorkáltam a telefonig, ám amikor megpillantottam rajta Kim nevét egyszeriben csak elöntött a méreg, az üveget pedig odacsaptam az asztal lapjához. Felvettem, de mielőtt még bármit is mondhatott volna megelőztem.
- Na mi van? Kéne valami? Bájgunci nem ért rá, most jó vagyok én is? De tudod mit? Ne is válaszolj... most én nem érek rá, kicsit berúgtam ugyanis. Sorry honey! - ezzel ki is nyomtam a telefont.
- Cseszd meg! - nagy lendülettel akartam a sarokba hajítani, ám egyszer csak megszédültem és úgy ahogy voltam belezuhantam az üvegasztalba, ami azonnal össze is tört alattam, össze - vissza vagdosva, sebezve, én pedig az eszméletemet vesztettem.