- Meghalsz te rohadék!!! Piowpiowpiow... - te jó isten ezer éve nem játszottam már a gameboyommal, egészen pontosan azóta az ominózus éjszaka óta, mióta Mayácska drága belecsöppent az életembe, s fel nem forgatta azt hurrikánszerűen, egyik pillanatról a másikra. Szükségem volt egyszerűen arra, hogy egy kicsit levezessem a napokban felgyülemlett feszültséget, lehetőleg sokkal minimálisabb pusztítást okozva, mint a legutóbbi alkalommal. Rá kellett jöjjek arra, hogy az alkohol plusz Dylan kombó megfűszerezve egy rakat idegbajjal bizony nem sűrűn vezet jóra, ezúttal épp a kórházba, ahol össze - vissza varrtak, foltoztak és befektettek agyrázkódással. Néhány napig benn akartak tartani, mert eléggé bevertem a fejem, fennállt a lehetősége annak, hogy esetleg maradandó károsodást szenvedtem vagy ilyesmi, de én keresztül húztam az orvosok számításait, mivel szépen megpattantam a kórházból saját felelősségemre minden nyom nélkül. S, hogy mi késztetett erre? Nos két gyönyörű, ám, de roppant forrófejű teremtés, akik majdhogynem szó szerint egymásnak estek a kórtermemben, mikor azt hitték, hogy nem vagyok magamnál, nem hallok semmit sem. Mayácska azzal ugrott Kimberlynek, hogy ő csak kihasznál engem, hogy csak arra kellek neki, hogy részt vegyek a kis bosszújában, ugráltat amikor csak kedve tartja, de mint emberrel nem foglalkozik velem, nem érdekli mi van velem, nem is számítok neki. Kimberly ezzel szemben azzal vágott vissza a kis tornádónak, hogy csak játszadozik velem, kihasználja azt, hogy segíteni akarok neki és, hogy fontos nekem, ezért mindent meg mer engedni magának velem szemben, de ő nem érez felém semmit. Ebből az egészből akkora veszekedés kerekedett ki, hogy a két lányt végül elzavarták a kórházból, én pedig magamra maradtam a gondolataimmal. Tudtam, hogy mind a két lány téved, rosszul ítélik meg a másikat és csak értem aggódnak, de, hogy őszinte legyek el akartam kerülni egy újabb összetűzést, kényelmetlen látogatást, ezért is lógtam meg, hogy egy kicsit egyedül lehessek. Mivel vezetni nem mertem így, megkértem Dominicot, hogy jöjjön értem és vigyen haza, ő pedig jó haver lévén meg is tette nekem, ráadásul még egy röhejes kis kosarat is hozott, ami meg volt pakolva csokival, szörppel, mivel szerinte, aki nem bírja az alkoholt az ne igyon, és még lufit is tűzött bele... Egyem a humorát! Hamar elzavartam, boldogítsa inkább Mineát és vegyük hasznát annak a szappanoperás vigyorának, engem pedig hagyjon dolgozni, ám a fejem eléggé sajgott, így nem sokáig bírtam, felmentem a szobámba, átöltöztem és nekiláttam a játéknak...

Én ostoba, ostoba, hadi barom... Kórházban tartózkodásom idejére a lakáskulcsomat Mayácska gondjaira bíztam, és még csak nem számítottam arra, hogy ezzel később csúnyán visszaél majd, leginkább azért, mert ez a tény nemes egyszerűséggel kiment a fejemből. Egy idő után, ahogy már negyvenegyedszerre öltem meg a kis geci trollt a játékban szépen ráuntam a mészárlásra, ezért a távirányítóért nyúltam, hátha adnak valami értelmeset abban a fertőzött pöcegödörben, amit manapság tvnek hívnak. Az első néhány csatornán híradó ment, amire baromira nem voltam kíváncsi, pár adóval később pedig kis híján felsírtam, ahogy megpillantottam a képernyőn mindenki Dominic Loisellejét, ahogy épp legcsábosabb mosolyával igyekezett levarázsolni a bugyit sorozatbeli nagy szerelméről, arról a... hogy is hívjákról. Franc se tudja, sosem néztem. Egy - két percig figyeltem, ahogy szerencsétlen próbálkozik, ám amikor csengettek hősünk pedig szembesült a ténnyel, hogy ebből már nem lesz szex röhögve kikapcsoltam a dobozt és újra elfeküdtem a párnámon. Nyomi!

Egy darabig csak bámultam a plafont, ám a csend kezdett az agyamra menni, így újabb gomb lenyomásával elindítottam a CD lejátszómat, amiből nem sokkal később fel is harsant a zene, nevezetesen Bob Marleytól a Don't worry be Happy, én pedig halkan énekelgetni kezdtem. Aztán rám jött az öt perc, Dylan és a héliumos lufi első találkozása. Kezdetben csak püfölgettem a kis maci alakú förmedvényt, amit Dom hozott, ám aztán kiengedtem belőle a gázt, amit letüdőztem, felpattantam az ágyból és csodálatosan vékony hangon dalra fakadtam, hatalmas beleéléssel, megtáncoltatva a kispárnámat...    


Outfit: Ahogy Dylant még sosem láttad
Song: Bob Marley - Don't worry be happy Dylan feldolgozásában.
Notes: Amikor a kocka meghibban nincs megállás... :-P

Komolyan mondom a Szombat Esti Láz összes versenytáncosa elbújhatna mögöttem és a tökéletes lépéseim mögött, a partnerem pedig messze űbereli azt a sok kikent - kifent picsát, akik a műsorban riszálják magukat, legyen szó akár profikról akár azokról a celebekről, akik már annyira nem érdekelnek senkit sem, hogy efféle baromságokra vetemednek öt perc reflektorfényért és műsoridőért cserébe. Még néhány év és amondó vagyok Mr. Hű de szexi Loiselle is ott fogja rázni a valagát ezer wattos vigyorával hódítgatva a negyvenes - ötvenes tévénéző háziasszonyokat, akik mellett ott horkol a férjük. Na jó, ez gonosz volt, de míg Domdodom nem tudja meg, addig nekem sem fog fájni. Ez amúgy is csak amolyan élcelődés, épp olyan, mint ami testvérek között szokott zajlani. Fura, jól esik szívni a vérét akár neki, akár Kimnek, általuk ugyanis testvéreket szereztem, olyanokat, akikben nekem sosem lehetett vér szerint részem. Szörnyű érzés a magány, nekem pedig jócskán kijutott már belőle, ám mióta ők feltűntek megváltozott az életem. Mikor pedig Maya a képbe került... arra nincsenek megfelelő szavak.

Újabb tökéletes piruetten voltam túl, majd ahogyan az a csöpögősen romantikus filmekben szokás megdöntöttem a kispárnámat és egészen közel hajoltam hozzá, épp, mint egy gyönyörű nőhöz szokás csók előtt, ám mielőtt még hirtelen jött szerelmünk virágba borulhatott volna egyszer csak a semmiből kacagás és taps zaja ütötte meg a füleimet, a következő pillanatban pedig szemközt találtam magam az egyik szőke terminátorral, aki elől elmenekültem a kórházból. Én ostoba balfasz, teljesen kiment a fejemből a kulcs...
- Most lebuktam. - húztam ki magam, a párnát pedig csak úgy szorongattam a kezemben magam mellett lógatva a levegőben.
- Stella és én épp a következő Csillag születikre készülünk. Mit gondolsz, bekerülünk majd az élő showba? - próbáltam meg poénnal elütni a dolgot, miközben emlékképen tömkelegei öntötték el az elmémet az éjszakáról, mikor kissé ittasan ugyan, mégis jól emlékszem, gyakorlatilag szerelmet vallottam neki. Oké ez egy kicsit túlzás, csak azt mondtam el neki mennyire fontos nekem, hogy hiányzik, mikor nincs mellettem, blablabla... Szeretném az alkohol számlájára írni a bénaságom, de tudom, hogy ez gyáva húzás.
- Nem, tanultam a leckéből... - egy darabig most semmi alkohol, legalábbis addig biztosan nem, míg a vágások, hegek el nem tűnnek a karomról, a horzsolások, kisebb foltok az arcomról, szóval míg semmi jele sem marad a balesetemnek.

Aztán egyszer csak Maya ajkai közül elhangzott a kérdés, amire valahol a szívem mélyén fel voltam készülve, mégis szerettem volna elkerülni, a szívem pedig hirtelen őrült ritmust kezdett el diktálni.
- Aznap estéről? - dörzsöltem meg zavartan a tarkóm. Persze, nagyon is jól emlékszem minden egyes szavamra, arra, hogy miért kezdtem el inni, hogy milyen érzések kavarogtak bennem akkor, hogy miért akartam eldobni a telefont, sőt még arra is, hogy az utolsó kép amit láttam mielőtt még elsötétült volna szemeim előtt a világ, az a te arcod volt melyen ott ült a rémület. Az utolsó hang, amit hallottam a sikolyod volt, megrémültél, miattam... Ezt kellett volna mondanom, ezt diktálta a szívem, ám az eszem... az eszem másként vélekedett. Nem engedhetem közel magamhoz, nem rémiszthetem meg többé... nem lehetek mellette. Az én világom nem neki való.
- Ami azt illeti... sajnos nem. Őszintén épp csak egy - két filmkocka maradt meg, zavarosan összefolyik még az a kevés is... - hazudtam, mert tudom, hogy ezt kell tennem.
- Nincs rám jó hatással az alkohol, ezt már mások is mondták. Hülyeségekre vesz rá, amiket magamtól egészen biztosan nem tennék meg, és amiket másnapra mindig megbánok. - vontam meg a vállam. Minden egyes kimondott szó fájt, égette a lelkem, mégis az agyam tudta, hogy így helyes.
- Sajnálom, hogy tanúja voltál...



Outfit: Ahogy Dylant még sosem láttad
Song: Thousand Foot Krutch - Make Me A Believer
Notes: Remélem sikerült meglepnem téged és nem haragszol a várakozásért.

Meg kellett tennem, még akkor is, ha tudtam, a hazugságaimmal folyamatosan megölök magamban valamit. Nem számít az, mennyire fáj, mennyire tehetetlennek, gyengének érzem magam ezekben a percekben, sőt kifejezetten kiszolgáltatottnak, talán pontosan ezért, de meg kellett tennem. Maya sokkal - sokkal jobbat, többet érdemel mint én, olyasvalakit, aki mellett végre új életet kezdhet, egy tisztességes életet, tisztességes munkával, karrier lehetőséggel, boldogsággal, valakit, aki biztosítani tudja számára a nyugalmat, idővel pedig a fehér léckerítéses házat, autót, kiskutyát és gyerekeket... Ha rá nézek ezt látom magam előtt, hogy ez a nő mindenből csakis a legjobbat érdemli, annak ellenére is, hogy fiatalabb korában eltévelyedett. Megérdemel egy második lehetőséget a társadalomtól, hogy összekaphassa magát, bebizonyíthassa mennyi mindenre képes a szorgalmával, a tehetségével, a kitartásával. Hogy megláthassa mindenki, hogy nem pusztán csak gyönyörű, de rendkívül intelligens is, egy hatalmas kincs... amit végül más fog birtokolni majd, és nem én. Már most pokoli a gondolat, már most facsarja a szívemet, de az eszem tudja, hogy így helyes, ennek így kell lennie, Miatta. Sosem voltam az az igazán érzelmes fajta ember, nem értek ahhoz, hogy kifejezzem ki mit, mennyit jelent számomra, a romantika pedig olyan távol áll tőlem, mint buddhistáktól a zsidó vallás... Sosem tudnám őt boldoggá tenni. Gazdag vagyok, sőt... pofátlanul gazdag, mégsem érek vele semmit, mert bár mindent meg tudnék venni amire csak vágyik, lába elé tehetném az egész világot, a szívét, a lelkét mégsem elégíthetném ki, ezt pedig nem vehetem el tőle. Arról már nem is beszélve, hogy a magam kis piszkos ügyleteivel, a lehallgatással, aktavájkálásokkal, hackerkedésével és Kim bosszújával csak ártanék neki, lerántanám a mélybe, ami egyszer talán engem is elnyel. Egyetlen aprócska hiba és nekem befellegzett, nyakamba szakad az FBI, a CIA, Isten tudja mi, hát ennek tegyem ki őt? Arról szó sem lehet. Pedig...

- Ha hagytam volna most nem úgy néznék ki, mint az ifjú Dr. Frankenstein egyik összefércelt szörnye. - mosolyodtam el halványan, ezzel utalva a hegeimre, foltjaimra, vágásaimra, stb.
- De semmi pánik, néhány nap és újra mocskosul jóképű leszek, aki után döglenek a nők. - próbáltam meg viccel oldani a helyzetet, hátha így nem érzem azt a kínt, amit az elutasítása jelent számomra. Tudom, hogy helyesen cselekszem...
- Én mindig pöcs vagyok, nem? - vontam fel a szemöldökömet jót mulatva a gondolaton, hiszen mióta csak nálam dolgozik nem telt el úgy egyetlen nap sem, hogy ne vágta volna a fejemhez ezt a jelzőt.
- Ez már szerintem nem újdonság, keress mást. - cukkolódtam. Tényleg nem tudjuk már megváltoztatni a történteket, de talán az „amnézia” gyógyír lehet az ostobaságomra. Kár volt kinyitnom a számat, de hát az alkohol nyújtotta bátorság elvette a józan gondolataimat és csak jöttek és jöttek a szívemből a szavak. Gyenge voltam, most pedig megfizetek érte...

- Igen saját felelősségre, nem láttam értelmét tovább fizetni a méregdrága sarlatánokat. - vontam meg a vállam. Arról már nem is beszélve, hogy féltem attól, hogy a legközelebbi találkozásuk alkalmával Kim és Maya ismét egymásnak esnek majd a fülem hallatára, mikor azt hiszik alszom. Sem az nem hiányzott, hogy bántsák egymást, sem pedig, hogy ezzel zavarják a nyugalmamat.
- Ha belefér most az idődbe akkor ess neki. - kihúztam magam, próbáltam visszatérni a régi főnökösködő Dylanhez. - Meglep, hogy még nincs kész. - ráncoltam össze a homlokom.  



Outfit: Ahogy Dylant még sosem láttad
Song: Thousand Foot Krutch - Make Me A Believer
Notes:

A tudat, hogy hamarosan el kell engedned azt a személyt, aki hamüszürke életed egyetlen halovány, törékeny napsugara, meg kell válnod attól, aki a maga ügyes - bajos módján képes volt mosolyt csalni az arcodra még akkor is, mikor épp szídott, korholt, a személyt, aki az üresen kongó falak között megváltást jelentett számodra kacagásával, megnyugvást a bizonytalanban, reményt a reménytelenségben... maga a földi pokol, kínzó gyötrelem. Kétségbeesés lett úrrá felettem, s bár hallottam a szavait, attól a perctől fogva, hogy igazán tudatosult bennem mit készülök eldobni magamtól a saját védelmében, egyszerűen képtelen voltam megszólalni. Tudtam, hogy, ha megkísérelném hangom elcsuklana, remegne akár a nyárfalevél a szél aprócska fuvallatától, testem elgyengülbe, térdre rogyva néznék fel rá, szememben ezer könnyel, zakatoló szívvel, ökölbe zárt kezekkel. Tudtam, ha megtenném, ha válaszolnék, nem volnék képes sokáig türtőztetni magam, zokogva verném öklömmel a márványpadlót, torkom szakadtából kiáltoznék, könyörögnék, hogy maradjon, hogy ne hagyjon el. Elvesztve büszkeségem legapróbb szikráit is ölelném át térdét, mint kisgyermek szerető anyjáét, csókolnám kezét, lábát s annak nyomát, tartanám, szorítanám, nem ereszteném. Tudtam, hogy, ha megpróbálnék reagálni, hamissággal felelni nem jönne szó a számra csak a való, a könyörtelen tények, két rövidke szó: szeretlek téged. Így hát hallgattam, ujjaim görcsösen fonódtak párnám csücske köré, úgy tartották továbbra is, lógatva a levegőben magam mellett, én pedig hátat fordítottam Mayának, hagytam, hogy a nappaliba menjen ahol már várt rá a feladata. Cipője kopogása törte meg a ház csendjét, én pedig magamra maradtam a szobám magányában. Sötétség vett körül, egyszerre félelmetessé, ijesztővé vált minden, rám zúdúlt a némaság, nem bírtam tovább. Követnem kellett a fényt, kiélveznem míg még tart, míg még láthatom, még ha soha nem is érinthetem, így gyors léptekkel követtem őt, űzött vadként szaladva le a lépcsőn, vágva át a szobán.

És ő ott ült, egyre csak ült kanapémnak közepén, arany haján barangolva ezer meg egy holdnak fénye. Tudtam, hogy hall, hogy érzékeli a jelenlétemet, Maya mégsem nézett rám, könyörtelenül mélyedt aktáim mélyébe, kerülve a pillantásomat, megtagadva tőlem a biztos, csöndes révet. Elég lett volna egyetlen futó pillantás, hogy háborgó lelkem gyógyírt nyerjen sebeire, még ha csak rövid időre is, ám Maya nem, nem kegyelmezett, szavaival pedig csak tépett, sértett tovább. Csak álltam és hallgattam, kezemben szorongatva továbbra is a párnám, akár egy ijedt kisfiú, aki megrémült a villámlástól, s szörnyeteg karmainak látta a fák falra vetült árnyékát. A szívem vadul zakatolt, lélegzetet is alig kaptam, mikor pedig elhangzott szájából az utolsó mondat, arcomból kiszaladt a vér. „Nem jövök vissza többet.”

Mint akit szívem talált egyszerre százezer hosszú nyíl, úgy semmisültem meg egyetlen rövid pillanat alatt. A gombóc mely eddig is fojtogatta a torkom egyre csak növekedett és növekedett, én pedig éreztem, hogy közeleg számomra a végpont, a robbanás, amit mindenképpen el akartam rejteni előle. Összeszedtem hát minden maradék erőmet, és megköszörültem a torkom, hogy azután szólásra nyissam a szám.
- A kulcsot hagyd majd az asztalon...  
Ne menj el.... ne hagyj el... könyörgöm!
- és csapd be magad után az ajtót.
Irgalmazz... könyörül... ne hagyj magamra!
- Ég veled...
KÉRLEK!!
- ...Maya - ezzel hátat fordítottam és lassú léptekkel magára hagytam őt, s visszatértem a szobámba. Amint beléptem bezártam magam mögött az ajtót, nekivetettem a hátamat és lecsúsztam a tövébe, tenyerembe temetve az arcomat, úgy öklendeztem, fojtottam magamba a kikivánkozó könnyeimet, kétségbeesett üvöltésem.
Tudom, hogy neki teszek jót... de beleőrülök. Nem bírom...

És csak vártam, egyre vártam, a hangott, az utolsó ajtócsapódást, ami világosan a tudtomra adja, hogy Maya Sondoval végérvényesen kisétált az életemből. Vártam... vártam és vártam, míg nem egyszer csak elkövetkezett. Hangos volt és velőt rázó, akár egy becsapódó golyó a szívemben. Felpattantam majd sietve a szobám ablakához szaladtam, hogy onnan nézzem végig, ahogy Maya kilép a kapun s elnyeli az éj. Ahogy eltünt a távoli messzeségben úgy gördült le az első forró könnycsepp, mely aztán végig folyt az arcomon, égetve - kínozva pillanatról - pillanatra, s követte azt még vagy száz és százezer. Térdre rogytam, miként nem sokkal ezelőtt elmém sötét zugában, kezem ökölbe szorult, s üvöltve kezdtem püfölni a márványpadlót. Viszlát napsugár!

* * *

Kora reggel, épp csak hatkor kopogtatás zaja töri meg az álmok szőtte csendet, mely nem nyugszik míg csak egy lányt álmából föl nem ver. Egy sofőr ruhát viselő idősebb úriember áll kint, kezében egy fehér borítékkal, amit egy szó nélkül átnyújt. Nem szól, nem felel, csak kalapot emel, feladata itt véget is ért, kocsi nélkül megyen el. A borítékban kis kulcs, és tengernyi papiros, valamint egy cédula pihen, utóbbin ezzel a szöveggel: „Ha már ellopnod nem sikerült, majd vigyáz rád helyettem.” Ha kitekint a kora reggeli nap fényében ott találhatja a ház előtt parkolva az egyetlent, a kincsemet, magát Veronicát.   



Outfit: Ahogy Dylant még sosem láttad
Song: Beethoven - Moonlight Sonata
Notes: Sajnálom, ez most így tört ki belőlem...