Amikor meghallod a nevet: Las Vegas, mi jut először eszedbe? Kaszinók? Féktelen bulik? Black jack? Roulette? A lehetőségek tárháza végtelen, a kaszinók sora gazdagokat dönt mocsokba... Azonban egy valamire senki sem gondol. Miután a kaszinóban megszeded magad zöldhasúval, nem árt vigyázni a haza úton; Las Vegas sem másabb, mint a többi város. Vannak rosszfiúk és rosszlányok is, akik képesek bárkivel végezni, ha úgy tartja kedvük. Vannak drogosok és más szenvedélybetegek, akik képesek ölni is azért, hogy megkapják a napi adagjukat. Táncosnők és krupiék, akik egy szempillantás alatt elveszik mindenedet. Prostituáltak és maffiózók, akiknek már, ha csak a nevét tudod, már veszélyben vagy. Mi a közös bennük? Egy rossz mozdulat, egy alaposan át nem gondolt lépés, és máris a börtönben találják magukat, ahonnan megszökni, még senkinek sem sikerült...
Világfájdalmam van, nem mintha az életem eddig nem lett volna eléggé elcseszett, most ezzel is meg kell birkóznom. Teljesen szétcsúsztam, ahogy kisétáltam Dylan házából. Akármennyire is szánalmasnak érzem magam, most mégis az egyik közeli bárban iszom le magam, ismét. Holnap biztosan megint szenvedni fogok a másnaposságtól, de már egy ideje nem tud érdekelni, hogy mit tartogat számomra a holnap… Azért iszok, hogy felejtsek, először jobb volt, nem is gondoltam rá, de aztán még részegen is eszembe jutott. Dylan teljesen a bőröm alá mászott. Felemeltem a poharamat a csapos felé, hogy töltsön még egy italt. Az öreg szakálas fazon rosszallóan csóválta a fejét. - Hé, kislány eleget ittál már. - Ch, mi az, hogy megtagadja a kiszolgálást? Barom. Mi köze van hozzá, hogy mennyit iszok? Neki csak az lenne a dolga, hogy elém csúsztat egy újabb pohár italt, de úgy tűnik még erre sem képes. - Bazd meg! – Dühösen pattam fel a bárszékről, meg kellett támaszkodnom a pultban, mert kisebb gondjaim voltam az egyensúlyom megőrzésével. Fogalmam sem volt arról, hogy hány óra lehetett, de már egészen sötét volt, mikor már a sikátorokon keresztül próbáltam hazafelé vergődni. Távolról hangokat és léptek közeledtét hallottam, de mit sem törődtem vele, mentem tovább, de mire feleszméltem, addigra már túl késő volt. - Az idióta ribancoknak nem kellene autólopással foglalkozniuk. Carlo üdvözletét küldi. – Valaki lefogott, próbáltam kiszabadulni, de túl erős volt a szorítása. Sikítottam, kapálództam, de csak éles fájdalmat éreztem az oldalamban, aztán a hasamban. Elengedtek, földre rogytam a fájdalomtól. Ott feküdtem a hideg macskakövön, hasamhoz kaptam a kezemet, minden csupa vér volt, aztán valaki a karomba rúgott, majd a hátamba, lábamba… Ki tudja, hogy hányan rugdoshattak, míg védtelen voltam, teljesen kiszolgáltatottan heverve a földön. Aztán minden elsötétült.
Hetek teltek el mióta utoljára hallottam Maya Sandovalról, ám a sors úgy döntött nem hagyja, hogy keresztül vigyem a terveimet, hogy a munkámba temetkezve elfelejtsem a szőke ciklont, aki fenekestül felforgatta az életemet, helyette kegyetlen tréfát szánt nekem vele kapcsolatban, olyat amit míg élek nem felejtek el. Chicagoban ért a hívás Kimberlytől, hogy Mayát életveszélyes sérülésekkel szállították kórházba, épp egy éjszakai videokonferencia közben, amit japán befektetőkkel folytattam. Ahogy meghallottam mi történt egyszerűen ledermedtem, a szívem pedig kihagyott néhány ütemet. A gondolat, hogy a nő, akit épp a biztonsága miatt igyekezetem távol tartani magamtól jelenleg a halálán van és talán soha, soha többé nem láthatom egyszerűen megbénított és a székemhez szegezett. Hosszú percek teltek el így, ám azután olyan adrenalin löketet kaptam, ami segített abban, hogy azon nyomban helikoptert rendeljek, ami rögvest Vegasba szállít, éjjel 3 órakor, közben minden követ megmozgattam, latba vetettem a nevem, a pénzem, zsaroltam, fenyegettem, hogy a létező összes specialistát Mayához rendeljem Amerika valamennyi államából, csak, hogy egészen biztos legyek abban, hogy megfelelő ellátást kap. Dylan Hanning számára semmi sem lehetetlen, ezért az orvosok egytől - egyig elindultak a las vegasi kórházba ahogyan rendelkeztem. Egész úton a helikopterben rám nem jellemző módon imádkoztam, fohászkodtam minden istenhez, sorshoz, véletlenhez, hogy tartsák őt életben, mert egyszerűen nem veszíthetem el... még egyszer nem!
Amint a helikopter leszállt kocsiba pattantam és padlógázzal a kórházba vezettem, ahol olyan kép fogadott amitől rosszul lettem és ott az ajtóban térdre rogytam. Maya ott feküdt az ágyban, zúzódások, sebek tarkították az arcát, a karjait, mindenféle cső, infúzió lógott ki belőle, gépekhez volt kötve, a szívmonitor pedig lassú ütemet mutatott. Az én Csipkerózsikám, aki talán sosem éled fel, hiába siettem hozzá... Az ügyeletes orvos nem sok jóval kecsegtetett, mikor pedig megtudtam, hogy egyszer már újra kellett éleszteni valami végképp elszakadt bennem...
* * *
- Nem doki maga figyeljen ide, ahogy az összes többi nyomorult kókler is! Azt akarom, hogy tegyenek meg mindent, mindent ami csak erejükből, tudásukból telik, mindent amire képesek és még annál is többet, hogy megmentsék azt a nőt odabent, megértették? Ha életben tartják és felgyógyul, annyi pénzt adományozok ennek a kócerájnak, hogy további nyolc szárnyat felhúzhatnak, maguk pedig akár nyugdíjba is vonulhatnak... de ha meghal... - hangom hideggé, könyörtelenné vált. - Ha meghal... egytől - egyig tönkre teszem magukat, értik? Nincstelenné, földönfutóvá, koldussá.... egy telefonhívás az egész és soha többet nem foglalkoztatja magukat senki! Felvásárolom a házaikat, a hiteleiket, mindent csak, hogy pokollá tegyem az életüket. - sziszegtem, majd hirtelen megemeltem a hangom. - MIRE VÁRNAK MÉG? GYERÜNK!
* * *
- Uram, lassan négy napja el sem mozdult a kórházból... - Hagyjon Parker. - De Mr. Hanning... aludnia kellene, és ennie. - Majd alszom, ha ő már felébredt. - Nem is borotválkozott, a sajtó pedig... - Pokolba a sajtóval. Csak hozza be a ruhákat amiket kértem, a tanácsait pedig tartsa meg magának. - Igen uram.
* * *
- Te buta liba, hát egy pillanatra sem veheti le rólad a szemét az ember? Hm...? - az ágya mellett ülve folyamatosan szorongattam a kezét, egyetlen pillanatra sem eresztettem el. - Miért kellett újra lopnod? Hisz ott volt neked Veronica. Miért Maya? - elcsuklott a hangom, lehajtottam a fejem. - Annyi autót veszek neked amennyit csak akarsz... de kérlek.... kérlek ébredj fel... Nem hagyhatsz itt!
* * *
Miközben fel és alá járkáltam a szobában elővettem a mobilomat és feltárcsáztam Kimberly számát, majd kihangosítottam a telefont és vártam, hogy Kim felvegye. - Igen? - Kimi megbízásom van neked. - Dylan? Miféle megbízás? Istenem, olyan furcsa a hangod. - Ide figyelj! Azt akarom, hogy kerítsd elő azt a rohadékot, aki ezt művelte Mayával, és szállítsd le nekem. - De Dylan... - Kimberly! Megismétlem. Azt akarom, sőt követelem, hogy találd meg nekem azt a rohadékot és hozd el nekem, megértetted? - Dylan... - Élve akarom! Hozd el hozzám, hogy én végezhessek vele! - Kérlek gondold át... - Nem kell átgondolnom semmit. Kértem valamit, és tudod, hogy ennyivel tartozol nekem Kim. Azok után, hogy én minden alkalommal szó nélkül ugrottam és segítettem neked, és segítek eztán is, jogom van, hogy most viszonzást kérjek. - Dylan... - Tedd amit mondtam! - ezzel megszakítottam a hívást. Nem úszhatja meg az a féreg, aki ezt tette vele. Én fogom kitaposni a belét mielőtt még a túlvilágra küldeném! Eltettem a telefont a zsebembe, majd az ablakhoz léptem, hogy a párkánynak támaszkodva fürkésszem Vegast, és egy kicsit lenyugodhassak. 4 nap alvás nélkül... rettegésben.... - Istenem szöszi, te leszel a végzetem.
Outfit: Mr. Hanning Song: A Perfect Circle - Passive Notes: Mikor felébred a vadállat...
Próbáltam megmozdulni, de végtagjaim nem engedelmeskedtek nekem, mozdulatlan voltam. Minden egyes porcikám iszonyúan fájt, sajgott. Képtelen voltam arra, hogy akár a szememet kinyissam. Most magamnál vagyok vagy ez is csak egy rossz álom? Mégis hol vagyok? Miért nem tudok parancsolni a testemnek? Minden parancsomat megtagadja. Túl erőtlen vagyok. Nem maradt más, mint a fájdalom. Időnként elviselhetetlen, de aztán eltompul, és ez újra és újra megismétlődik. Meghaltam volna? Nem! Ez nem a pokol, vagy ez lenne a saját személyes poklom? Valahonnan a távolból Dylan hangját hallom, egészen fenyegető, talán kétségbeesett, még sosem hallottam ilyennek. Aggódik értem? Mégis mit keres itt? Biztosan csak a tudatalattim űz velem kegyetlen játékot. Ki akarom nyitni a szemem, de sehogy sem vagyok rá képes. Megpróbáltam a hang felé nyújtani a kezemet, hogy meggyőződjek arról, hogy ez nem csak egy álom, de még mindig nem tudok saját testemnek parancsolni, nem mozdul a karom. Összemosódott hangokat hallok, mintha egy nő beszélne, a férfi hangja pedig Dylan lenne? Sikítani akartam, félbeszakítani, tudatni vele, hogy nem gondolkozik tisztán, hogy a bosszúszomja elveszi a józan eszét, de egy árva hang sem jött ki a torkomon. Aztán ismét álomba zuhantam. ~ Nevetgélve hajtom fejem Dylan vállára, Ő pedig szorosan magához ölel. Mellette biztonságban érzem magam, semmi másra nincs szükségem csak arra, hogy magához öleljen. Felnéztem rá, mosolyogva nézett vissza rám, majd egy apró puszit nyomott a homlokomra. Hosszú percekig ott ültünk a puha pléden ölelkezve, kiélvezve a nap melegét. Minden olyan idilli volt, míg körülöttünk el nem kezdtek villámok cikázni. Feltámadt a szél, hatalmas vihar kerekedett hirtelen a semmiből. Az ég megnyílt felettünk, hatalmas esőcseppek kezdtek záporozni ránk, néhány pillanat alatt csurom vizesek lettünk. Mindketten felpattantunk Dylan a kezét nyújtotta felém, próbáltam elérni, de akárhogy nyújtózkodtam egyre távolabbinak tűnt, egyre messzebb és messzebb került tőlem, míg teljesen eltűnt a szemem elől. Nem! Nem veszíthetem el! Ez csak egy rossz álom lehet. Egy rémálom… ~ Szemet bántó fehérség vett körül, bántott a fény, sűrűn pislogtam. Hol vagyok? Miért vagyok itt? Miért nem emlékszek semmire sem? Pittyegő hangok vettek körül, tekintetem a karomba szúrt infúziós tűre siklott. Nehezen, de oldalra fordítottam fejemet, hirtelen minden akaratom ellenére könnyek szöktek szemeimbe, ahogy megpillantottam Őt. - Dylan? – Ajkaim iszonyúan ki voltak száradva, de csak akkor vettem észre, mikor kinyitottam a számat, hogy megszólaljak. – Ugye nem csak álmodok? – Elegem van az álmokból, mindvégig kísértettek, míg élet és halál között lebegtem. Valójában nem igazán tudom, hogy mi volt álom és valóság, hogy azok a beszélgetés töredékek, amiket hallottam azok mennyire voltak valóságosak. - Semmire sem emlékszek… - Most még a beszéd is olyan megerőltető volt. – Mióta vagyok itt? – Talán úgy kellett volna kérdeznem, hogy Ő mióta van itt? Még sosem láttam ennyire meggyötörtnek. Az elém táruló látvány egészen más volt, mint amihez hozzá voltam eddig szokva, borostája van, de még így is iszonyú szexi, hiába éktelenkednek szeme alatt a karikák. Úgy fest, mintha napok óta nem aludt volna. Lehetséges lenne, hogy azóta tényleg nem is aludt, mióta itt vagyok, mert annyira aggódott értem? - Túlságosan is sápadt vagy, talán pihenned kellene. – Abba inkább bele sem merek gondolni, hogy én hogyan nézhetek ki, éppen elég az is, hogy úgy érzem magam, mint akin átment egy úthenger, de még életben vagyok.
Nincs is szebb látvány a felkelő nap első néhány sugaránál, ahogy beszűrődve a redőnyökön keresztül narancssárga fényükkel világítják meg a kórtermet, Mayát, s a gépeket melyek egytől - egyig élet - halál urai, hatalmasabbak még nálam is, habár ezt nehezemre esik elismerni. Hiába vagyok milliárdos, hiába van a kezemben Las Vegas 70% - a, hiába ugrik a parancsomra minden áldott ember akire csak rápirítok, a nőt, aki fontos nekem, aki a vidámságot, a reményt jelenti az életemben mégsem vagyok képes megmenteni. Egy hajszálon függ az élete én pedig életemben talán most először tehetetlennek érzem magam, ez pedig teljességgel felemészt, megőrjít. Mindent megtettem amire csak emberi erőmből futotta, orvosokat reptettem ide első osztályon, villám gyorsasággal, az egész szárnyat kibéreltem neki, hogy akik itt lábatlankodnak azok mind csak vele foglalkozzanak, fenyegettem, zsaroltam, felbéreltem Kimet, és még ez is... még ez is kevés... nem elég. Bűntudat mardossa a lelkem, hiszen, ha akkor nem engedem el, ha ott tartom, ha bevallom neki mennyire fontos nekem, mennyire nehéz elviselnem a hiányát valahányszor csak hazamegy, hogy minden áldott pillanatban ott van a gondolataim között és ha akarnám sem volnék képes őt elfelejteni, akkor talán ez az egész nem történik meg. Akkor még mindig az agyamat húzná, beszólogatna, talán lekoptatott volna mégis legalább nekem dolgozna, szem előtt lenne és nem bántják... Ugyanakkor.... velem sincs biztonságban. Ördögi kör, melyben én játszom a leggonoszabb gonoszt, hisz bár nem akarok ártani neki mégis miattam szenvedi a legtöbbet, ellököm magamtól egyenesen azoknak a férgeknek a karjaiba... Talán jobban járt volna, ha soha életében nem találkozik velem, vagy, ha akkor feladom a rendőröknek, akkor nem csöppent volna az életembe és nem itt tartanánk. Én basztam el, és most együtt fizetünk meg érte.
Réveteg tekintettel meredtem a szemközti épületre miközben éreztem, ahogy szép lassacskán elhagy az erőm, mérhetetlen lelki és fizikai fáradtság lesz úrrá felettem, a fejem pedig zsong a kellemetlen gondolatoktól, a kialvatlanságtól és a koffein túladagolástól, mégsem voltam képes egyetlen pillanatra sem lehunyni a szemeimet, mert akkor újra kísértettek a rémálmok. Láttam magam előtt, ahogy megtámadják Mayát, ahogy bántják, megkéselik, és... meghalt a szemeim előtt, én pedig hagytam, nem tettem semmit, tehetetlenül figyeltem az eseményeket újra és újra és újra. Nem bírtam tovább, úgy döntöttem nem kísértem tovább a sorsot, ébren virrasztottam hát a szobájában épp csak annyi időre hagyva magára, míg reggelente lezuhanyoztam és átöltöztem. Tudtam, hogy nem volna szabad itt lennem, hogy örökre ki kellene lépnem az életéből mert csak a bajt hozom rá, mégsem voltam képes rá... most még nem, míg életveszélyben van.
Mikor meghallottam a hangját először azt hittem, hogy csak a képzeletem űz velem kegyetlen tréfát, ezért nem is fordultam felé, ám azután, ahogy a hang tovább beszélt hozzám, úgy kaptam észbe és pördültem meg a tengelyem körül. Istenem, hát felébredt!!! - Itt vagyok Maya. - léptem oda az ágyához és már épp nyúltam volna, hogy a kezembe vegyem a kezét, mikor egyszer csak szöget ütött valami a fejemben és az ajtóhoz siettem. - Nővér! Magához tért, azonnal hozzon vizet és hívja az orvost! Mire vár még, tapsra? Moccanjon!!! - a hangom hideg volt és fenyegető, mint amilyen már jó néhány napja. Visszatértem hozzá és leültem a székre nem messze az ágyától mégis kellő távolságra. - Vicces, hogy egy olyan ember magyaráz nekem, akiért négy napja kűzdenek folyamatosan az orvosok, nem gondolod? - vontam össze a szemöldökömet, ujjaim pedig a szék karfájára fonódtak. - Megkéseltek és összevertek az utcán a fickó emberei, akitől loptál... ez történt. - ám folytatni már nem tudtam, mert bejött az orvos és a nővér. - Mr. Henning legyen szíves fáradjon ki míg megvizsgálom a hölgyet. - Dehogy megyek! - Kérem, ne akadályozzon minket, mi csak segíteni akarunk. - Nem megyek! - Így nem tudom megvizsgálni és még veszélyben van. - hát ezzel az érvvel nem tudtam mihez kezdeni, így dúvad módjára kivágtattam a szobából. Basszák meg! De csak kimentem... nem akarom veszélyeztetni...
Outfit: Mr. Hanning Song: A Perfect Circle - Passive Notes: Mikor felébred a vadállat...
Pocsékul éreztem magam, de valószínűleg még mindig sokkal jobban, mint amit valójában megérdemelnék. Anyám rég elfelejtett szavai visszhangoztak fejemben újra és újra: „Mindenki azt kapja, ami neki jár.” Általában ezt akkor hangoztatta, mikor bajba kerültem és annyira felbosszantottam, hogy megütött. Gyakran megtette. Azt hittem, hogy ezek a rémes gyerekkori emlékek már régen feledésbe merültek, de most mégis mind egytől-egyig előtört, ahogy a kórházi ágyamban feküdtem, valószínűleg kiszabadulva a halál markából. Valami megváltozott… Ugyan az a férfi áll előttem? Vagy csak a gyógyszerek mellékhatásai végett gondolom másnak? Nem hiszem… Még sosem hallottam ilyen parancsolónak, ennyire követelőzőnek. Valójában még igazán a laptopja nélkül sem láttam. Nincs lenyomódó billentyű hang sem, pedig Dylan közelében már annyira hozzászoktam ahhoz a jellegzetes hanghoz, ahogy az ujjai gyors tempóban érintik a klaviatúrát. - Négy napja? – Hitetlenkedve kérdeztem vissza. - Mindenki azt kapja, ami neki jár. – Idéztem anyám nagy igazságát, hiszen semmi mást nem kaptam tőle soha, szóval érjem be ennyivel részéről. Nem akartam magyarázkodni, valószínűleg nem is voltam olyan állapotban, hogy mindent a legelejétől elmeséljek neki. Egyébként is, min változtatna? Tőle jobban senki sem ismeri a múltamat, tudja miket tettem… Mit számít, ha azt gondolja rólam, hogy ismét letértem a helyes útról? Engedte, hogy elmenjek, hogy kisétáljak az ajtón, akkor most mégis miért van itt? Szó szerint ledöbbentem azon, hogy Dylan alig volt arra hajlandó, hogy elhagyja a szobámat. Mindvégig velem volt ebben a négy napban, amíg eszméletlen voltam? Eléggé gyanús, hogy ilyen elvetemült volt. - Miss Sandoval hogy érzi magát? – Kérdezte kedvesen az orvos miután Dylan kiment a kórteremből. - Azt hiszem a körülményekhez képest egészen jól. – Habár iszonyúan gyengének érzem magam és mindenem fáj, de minden végtagom mozog, szóval egyben vagyok és még élek, ez lenne a lényeg. - A nővér végez néhány rutin vizsgálatot, mindössze pár perc az egész. – Azt hittem megvakulok mikor a nővér a kis lámpájával nézte meg a pupilláimat, de a többi vizsgálat sem volt túl kellemes. Persze mindeközben az orvos és a nővér lelkesen diskurált orvosi szakszavakat használva, amiből egy szót sem értettem, talán jobb is így. - Úgy tűnik minden rendben, találkozunk a reggeli vizitnél. – Bólintottam, majd az orvos a nővérrel együtt távozott a kórteremből, én pedig ott maradtam egyedül a szobában. Átkozottul éreztem magam, talán jobb lett volna, ha fel sem kelek, ha esetleg ott a macskakövön feküdve elvérzek.
Ahogy az ajtó becsapódott mögöttem egyszeriben vegyes érzelmek kerítettek a hatalmukba, amiket hirtelen nem tudtam kezelni, hová tenni magamban. Néhány nappal ezelőtt még tudni sem akartam Mayáról, ki akartam törölni az életemből, elfelejteni, mintha soha sem találkoztunk volna, ennek érdekében pedig belevetettem magam az üzletbe, könyörtelen, magabiztos, vérbeli mágnássá váltam, olyanná, akitől az emberek rettegnek, akivel nem mernek ujjat húzni, akinek az ágyába magától ugrándoznak a lányok. Azt hittem ez segít, hogy ez messzire taszítja tőlem a régi Dylan hamvait, új embert támaszt bennem, ám az élet másként döntött. Mikor megtudtam, hogy Mayát megtámadták, hogy egy hajszálon függ az élete egyszer csak fenekestül felfordult a világom, a befolyásomat, mások rettegését pedig arra kezdtem használni, hogy megmentsem Őt, az egyetlen embert, aki valaha is ennyire közel került hozzám úgy, hogy még csak nem is sejti. Zsaroltam, fenyegettem, ordibáltam, parancsokat osztottam, sőt olykor már egészen őrült dolgokat is megtettem...csakis érte. De most komolyan, ha hagyom, hogy a régi énem felülkerekedjen bennem néhány pillanatra kénytelen elismerni, hogy egyfajta szörnyeteg vállt belőlem, olyan, amilyen sosem akart lenni azelőtt. Gond nélkül lépek már át mindenkin akin kell, a pénz csak eszköz a kezemben, egy eszköz amivel bármit elérhetek amit csak akarok. És én használtam is, de még mennyit. Orvosokat reptettem ide az ország minden tájáról, egy egész szárnyat kibéreltem, külön személyzetet rendelve mellé, hogy a biztonsági embereket ne is említsem, akik a kórház előtt, a folyosókon sőt még két utcával arrébb is cirkálnak, hogy távol tartsanak a közeléből mindenkit. És akkor ott van még Kim és a megbízásom...
Míg azok az istenverte sarlatánok Mayát vizsgálták átmentem egy másik kórterembe, ahol átvettem Parkertől a ruhákat amiket hozott és végre valahára vettem egy forró zuhanyt, először mióta itt vagyok mellette, hisz eddig mindig csak gyorsan megmosakodtam hideg vízzel, hogy ébren tudjak maradni és figyelhessem ahogy alszik. Képtelen voltam magára hagyni öt percnél tovább, mert rettegtem mi lesz, ha valami történik vele míg távol vagyok. Miután ezzel végeztem igazítottam egy kicsit a borostámon, felöltöztem kényesen ügyelve a mandzsettagombjaimra, a nyakkendőmre majd a telefonommal a kezemben visszaindultam a szobája felé. A kezem a kilincsre siklott és benyitottam, ám ekkor Parker fordult be a sarkon így megtorpantam, résnyire hagyva az ajtót.
- Hallgatom Parker. - Mindenben a parancsainak megfelelően jártam el. - Remek. - Az őrök a helyükön, nem észleltek eddig semmi szokatlant, 8 óránként váltják egymást mind a 12 – en. - Helyes. - A lakást kiürítettük, a lakbért személyesen rendeztem, a kisasszony holmijait pedig átszállítottuk a házba, a szobába ahová parancsolta. - Intézkedjen, hogy mire szállítható lesz Ms. Sandoval holmijai ki legyenek csomagolva. - Igen uram. Megkérem Mrs. Munezt, hogy cselekedjen. - Még valami? - Veronica... - Mi van vele? - Biztos ezt óhajtja Mr. Hanning? - Nem voltam elég világos? - De igen uram csak... annyit jelentett önnek és... - Megmondtam Parker... zúzassa be. - De Ms. Sandoval.... - Nem kértem a véleményét, csak tegye amit mondtam. - Igen uram. - Egyéb? - Intézkedtem az otthoni biztonsági személyzetről is. - Megbízhatóak? - Tűzbe tenném értük a kezemet uram. - Örömmel hallom, mert a maga feje hullik, ha hibáznak. - Igen uram. - Azt akarom, hogy huszonnégy órában készenlétben legyenek, legalább ketten mindig mindenhová elkísérjék, világos? - Igen Mr. Hanning. - Most pedig ne zavarjanak csak ha nagyon fontos, és hozzon neki reggelit. - ezzel kinyitottam az ajtót és beléptem rajta, majd be is csuktam magam mögött.
- Minden rendben? - nem néztem rá, kezemben szorongatva a telefonomat léptem ismét az ablakhoz, hogy megbizonyosodhassak saját szememmel a cirkáló biztonságiakról. Parker jó munkát végzett, az egész környék biztosított, így már senki sem bánthatja őt. - Remélem éhes vagy, hamarosan hozzák a reggelidet. Nincs ellenkezés mindent el kell majd pusztítanod.
Outfit: Mr. Hanning 2.0 Song: A Crazy In Love - Beyonce Notes: Mikor felébred a vadállat... Rettegj kicsi lány...
Leginkább az bosszantott, hogy tehetetlenül feküdtem az ágyban. Zavart a tétlenség, de képtelen voltan ellene bármit is tenni, hiszen jól tudtam, hogy ilyen állapotban még ha sikerülne is valahogy lábra állnom nem jutnék messzire, sőt még kárt is tennék magamban, ami pedig ahhoz vezetni, hogy tovább élvezhetném a kórházi légkört. Ezt nem akarom, de úgy látszik, hogy már egy ideje az egyáltalán nem számít, hogy én mit akarok. Hallgatóztam. Valószínűleg ha nem akarta volna, hogy tudomást szerezzek a tudtomon kívüli beavatkozásairól, akkor nem az ajtó előtt vitatta volna meg. Tudta, hogy hallom őket? Egyáltalán érdekelte? Biztosan elkönyvelte már magában, hogy minden úgy fog zajlani, ahogyan elterveztem, hogy nekem semmibe sincs beleszólásom. Ez igazán kedves. - Szerintem semmi sincs rendben. – Legalábbis, ami a kettőnk közötti kapcsolatot illeti, vagy akárminek is nevezzem ezt… Volt lehetősége, nem élt vele én pedig elmentem. Mindketten próbáltuk egymástól messze maradni, de Dylan most mégis itt van… Hazudnék, ha azt mondanám, hogy teljesen értem, hogy miért. Nem kellene itt lennie. - Nincs étvágyam. – Hazudtam, mert jelen pillanatban még azt az ételt is képes lennék megenni, amit a legjobban utálok. – Mégis mit tennél, ha ellenkeznék? Kényszerítenél? – Élénk képzelőerőm van, de valahogy ezt nem tudom elképzelni róla, hogy addig terrorizálna mondjuk egy muffinnal, amíg meg nem eszem. Ó, Istenem. De megennék egy csokis muffint. - Remek. Hajléktalan lettem és mivel nincs túl sok választásom ezért úgy látszik nálad kell laknom amíg lábadozok. – Nem csináltam abból túl nagy ügyet, hogy kihallgattam a beszélgetésünket, egyszerűen csak szerettem volna a tudtára adni, hogy mennyire kiborít azzal, hogy irányítani akarja az életemet. Nekem tényleg nincs semmibe sem beleszólásom? - Veronica?! Tényleg? Mégis miféle játékot űzöl velem? Először nekem adod, majd elveszed. Ezzel is fitogtatni szeretnéd a hatalmadat? – Ki ez az előttem álló férfi? Alig ismerek rá. Megváltozott. Nem feltétlenül tetszik ez a változás. Remélem, hogy még valahol ott rejlik a régi Dylan, az a férfi, akit kedvelni tudtam. - Egyáltalán felmerült benned, hogy én mit szeretnék? – Miért is pazarlom az energiámat felesleges kérdésekre. Azt hiszem erre a kérdésre magamtól is tudom a választ. - Előbb vagy utóbb úgyis megöl valaki, túl sok ellenségem van. Szóval mi lenne, ha visszavonulót fújnál? Nem védhetsz meg örökké. – Mindig csak saját magamra számíthattam a nagyvilágban és általában mindig képes voltam megvédeni magam, eltekintve a mostani helyzetemtől… Most nem volt szerencsém. - Miért vagy itt? – Dylan Hanning a félelmetesen gazdag pénzes pasi, akire csak úgy tapadnak a nők, akik pénzre és hírnévre vágynak… Ó, igen! Ez a Dylan Hanning nem hagyta el a szobámat napokig, míg magamhoz nem tértem.
A sikerem egyik titka a kiváló emberismeret, az, hogy már mérföldekkel mások előtt járok, így képtelenek meglepni, újat mutatni számomra. Tudtam nagyon jól, már akkor mikor kiadtam az utasításaimat, hogy Mayának cseppet sem fog tetszeni, hogy a háta mögött döntöttem, beköltöztettem magamhoz, védelmet állítottam mellé stb., mégsem érdekelt, ugyanis az elmúlt néhány hét során mióta csak belecsöppent az életembe sikerült bebizonyítania, mennyire életképtelen, ostoba kamikaze, aki csodával határos módon van még csak az élők sorában, és akit egyszerűen nem lehet szem elől veszíteni épp a saját érdekében. Abszolút leszerepelt előttem hiába bizonygatta annyit, hogy ő már felnőtt nő, aki képes magáról gondoskodni, nincs szüksége senkire és semmire. Mióta megismertem többször került már bajba, ki kellett dumálnom a nevelőtisztjénél, most pedig a halál karjaiból kellett kiszakítanom, hát ennyire volt képes mint nagy kislány. Betelt a pohár! Tetszik neki vagy sem innentől én irányítok, mert egyszerűen képtelen lennék elviselni, ha ez a hülye picsa kinyíratná magát. Hatalmamban áll megvédeni, én pedig ezt meg is teszem, történjen bármi. - Nézőpont kérdése az egész. - feleltem szórakozottan miközben a pillantásom a mobilom kijelzőjére siklott és lepötyögtem Parkernek mit hozzon neki reggelire. - Akkor étvágy nélkül reggelizel, ámbár az evés közben ugyis megjön. - csúsztattam a készüléket a zsebembe, majd a kis megjegyzésére hűvös tekintettel fordultam felé. - Igen, kényszerítenélek. - megvannak a módszereim, előbb – utóbb pedig neki is meg kell tanulnia, hogy már nem érdemes ellenkeznie, ugyis az lesz, amit én mondok.
- Majdnem hibátlan megállapítás Ms. Sandoval, ám mégis ki kell javítsam a képet... nem csak addig míg lábadozol. Kapsz saját szobát, teljes ellátással, hogy mindig szem előtt légy, és ne kövess el több ostobaságot. De megnyugtatlak, távol lesz a lakrészed az enyémtől, így nem kell elviselned a társaságomat és a vendégeim sem zavarnak majd téged. - leültem egy fotelba az ágyával szembe, az ujjaimmal pedig a karfán kezdtem lassan dobolni. - Nincs értelme fitogtatni a hatalmamat, elvégre mindenki tisztában van annak létezésével. Tény, hogy neked adtam Veronicát, azért, hogy ne kelljen többet lopnod, legyen egy saját, biztonságos autód és végre jó útra térhess, ám te mégsem éltél ezzel az eséllyel. Újra loptál, így pedig nem érdemled meg, hogy a tiéd legyen. - ridegen közöltem a tényeket egy pillanatra sem zavartatva magam. - Most már amúgy sem lesz rá szükséged, ha bárhová menni akarsz Parker vagy valamelyik testőr majd elvisz, választhatsz melyik autóval, tele van a garázs. - mikor vált belőlem kőszívű zsarnok? Talán akkor mikor hagytam elmenni azon az éjjelen? Mikor annyira el akartam felejteni, és mindennel elterelni a figyelmem? Vagy... ez mindig is ott lappangott bennem, épp csak neki sikerült végül előcsalogatnia belőlem?
- Nem, és őszintén... nem is érdekel. Bebizonyítottad, hogy folyamatosan rossz döntéseket hozol, veszélybe sodrod magad, így szükséged van valakire, aki megóv saját magadtól. Talán akkor majd, hogy ha látom a változást megkérdezem mit szeretnél, de addig ne is számíts rá. - megfeszült az állkapcsom, ahogy arról beszélt, hogy nem védhetem meg örökké. Ó, de még mennyire, hogy megtehetem, és meg is fogom tenni, kerül amibe kerül. - Nem vitatkozom erről a kérdésről. A házban biztonságban leszel, huszonnégy órás védelmet kapsz, a többi nem tartozik rád. - az, hogy ezért mennyit kell fizetnem, hány embert felvenni, mi mindent biztosítani. Neki csak bele kell törődnie, mert mást úgysem tehet. - Itt volt dolgom. - nem áll szándékomban kifejteni neki mi mindenen mentem keresztül, mikor megtudtam mi történt vele, hogy talán meghal mire egyáltalán ide érek a helikopterrel, hogy mennyire aggódtam. Épp mikor befejeztem a mondatom kopogtattak, Parker pedig miután kiszóltam belépett, kezében egy nagyobb szatyorral, amiből előpakolta Maya reggelijét. Hozott neki többféle muffint, narancslevet és friss gyümölcsöt, nekem pedig egy papír pohárba Starbucks – os kávét. Csak biccentettem felé, ő pedig azonnal távozott. - Most pedig tessék enni. Pusztíts el mindent, nem szeretem, ha kárba vész az étel.
Outfit: Mr. Hanning 2.0 Song: A Crazy In Love - Beyonce Notes: Mikor felébred a vadállat... Rettegj kicsi lány...
Nem is tudom, hogy mi bosszant jobban. Az, hogy ilyen helyzetbe hoztam magam, vagy inkább az, hogy Dylan kihasználja a gyengeségemet? Őszintén, mindkettő rettentően zavar, de az sokkal jobban, hogy ennyire azt hiszi, hogy bele fogok bármibe is törődni csak azért, mert úgy akarja. - Hát akkor kényszeríts. – Feleltem dacosan. Akármennyire is éhesnek érzem magam azért a makacsságom még mindig a régi. Nem is értem, hogy ezt hogy képzelni. Parancsokat osztogat nekem, mintha én is egy báb lennék a sakktábláján, mint az a rengeteg ember, aki meghajlik a hatalma előtt. - Nem akarok szem előtt lenni. – Dylan tényleg megőrült? Mert nekem nagyon is úgy tűnik, hogy egy luxus börtönbe akar zárni. - Igazad van, nem érdemlem meg. – Megadtam magam, elvégre nem tudok vitába szállni az észérvei ellen. – Ha már itt tartunk… Sok mindent nem érdemlek meg. Sőt, nem is kellene most életben lennem, talán jobb lett volna, ha meghalok. – Mégis kinek tűnt volna fel egy közönséges bűnöző halála? Az égvilágon senkinek sem… Ha most halott lennék, akkor vele sem kellene szembe néznem. Megúsztam volna az irányítás mániáját és azt, hogy a fejébe veszi, hogy a saját luxus házába fog bebörtönöztetni. Egyáltalán nem erre vágytam. - Szükségem van valakire, aki megóv saját magamtól? – Nagyokat pislogtam rá. – Az a valaki te lennél? – Sosem kértem tőle, hogy legyen a megmentőm. Valójában egész eddig valahogy nélküle is sikerült elboldogulnom ebben a kegyetlen világban. Mégis miből gondolja, hogy szükségem van rá? Ez még viccnek is rossz… Testőrök, állandó megfigyelés, mi jöhet még? - Ez az én életem, akkor hozok rossz döntéseket, amikor csak akarok! – Szinte már ordítottam, képtelen voltam uralkodni az indulataimon, akármennyire is fárasztónak éreztem most még ezt a vitát is. Tagadhatatlanul pocsékul érzem magam. - Már nem vagy a főnököm, ezért nem is kell, hogy továbbra is eltűrjem a parancsaidat. Nem akarom, hogy én legyek az évi jó cselekedeted. Keress, megadnak valaki mást, akinek el tudod játszani a hős megmentőt. – Mégis hogyan tudom egyszerre ennyire utálni és szeretni is? Minden annyira el van cseszve. Most is a sírás kerülgetni, de nem akarok előtte könnyeket hullajtani. Gyűlölöm, hogy ilyen érzelmeket hoz ki belőlem, hogy valamiért mindig miatta kell gyengének éreznem magam. Most is úgy bánik velem, mintha egy törékeny porcelán baba lennék, akit még a széltől is meg kell óvnia. - Kösz, de nem kérek. – Elfordítottam a fejemet, most látni sem akartam. Bennem van valami iszonyatosan elbaszva? Miért nem vagyok képes bele törődni abba, hogy valaki végre igen is törődni szeretne velem? Talán csak nem tetszik, hogy nekem semmibe sincs bele szólásom.
Szinte forrt a vér az ereimben annyira felidegesített ahogy Mayácska szájalni, dacolni kezdett velem. Azt gondolta neki mindent szabad, hogy szembe szállhat az akaratommal, holott kurvára nincs abban a helyzetben, hogy bármit is akarjon, vagy szeressen. Eljátszotta az esélyét mikor bebizonyította mennyire életképtelen, ha saját magára lehet csak utalva, nem állok ott a háta mögött, hogy kirántsam a szarból. Pattog mint valami hisztis kislány, épp csak az hiányzik, hogy bejelentse, addig nem vesz levegőt, míg fel nem szabadítom az őrizet alól. De azt lesheti, legalábbis addig egészen biztosan, míg meg nem tanul vigyázni magára és rá nem jön arra, hogy csak a javát akarom. Szadista őrült volnék csak mert testőrséget rendelek mellé és biztosítom számára a biztonságos lakhatást? Meglehet, de ez az őrület egyhamar nem fog csillapodni bennem, nem hagyom, hogy újra ártson magának, hogy legközelebb ne sikerüljön őt megmenteni. Ostoba liba! Ha tehetném most alaposan elfenekelném, csak, hogy tudja hol a helye. Szó nélkül hallgattam amiket a fejemhez vágott, tűrtem némán, hogy szinte már kiabáljon, egyetlen vonásom sem rezdült, ám amikor befejezte egyszer csak felkeltem a fotelemből és egészen az ágya végéhez sétáltam, ahol megálltam és megtámaszkodtam a támlában, ujjaimmal olyan szorosan kapaszkodva a fém rácsba, hogy teljesen kifehéredtek. - Befejezted? - sziszegtem vészjóslóan, olyan sötét, rideg tekintettel mérve őt végig, mint még soha ezelőtt. Gyilkos düh tombolt bennem, olyan amilyet még nem látott a világ, de még csak Kimberly sem, aki azért már jó ideje bizalmas jó barátom. - Hát akkor most jól figyelj ide Ms. Sandoval, mert csak egyszer fogom elmondani. Ebben a pillanatban elkezded megenni a reggelidet, utána nyugton maradsz az ágyban míg az orvos másként nem rendeli. Nem emeled meg többé a hangod, nem vágsz le több hisztit, a kórházat pedig nem hagyod el míg mást nem mondanak, különben istenemre mondom nagyon megbánod. - összébb húztam a szemeimet. - Nem érdekel, hogy nem tetszik a testőrség, maradnak míg én azt nem mondom, hogy elmehetnek, arra sem vagyok kíváncsi mit gondolsz rólam, tarts magadban, ha lehet, ha pedig képtelen vagy rá add ki napló formájában. A házba fogsz költözni és szem előtt leszel míg én úgy akarom, ha pedig ellenkezel... - itt szinte már suttogni kezdtem – megbüntetlek.
Csakis magának köszönheti, hogy az vált belőlem ami, az aggodalomnak amin keresztül mentem míg ő élet és halál között lebegett, az ostobaságának, hogy nem volt képes megváltozni mikor minden esély adva volt számára, hanem visszatért a lopáshoz, ami miatt ellátták a baját. Ne csodálkozzon, ha most szembe találhatja magát a sötét oldalammal, hisz miatta éledt fel... - Most pedig egyél, ne kelljen még egyszer kérnem. - épp ekkor megszólalt a mobilom, én pedig hátat fordítottam neki, és felvettem. - Hanning.... Mi az Kim?... Megvan?.... Remek. Mikor?.... Itt vagytok?.... Hozd fel. - ezzel kinyomtam, majd az ágyhoz léptem, finoman visszanyomtam rá őt teljesen és nyakig betakartam. - Puszta elővigyázatosság, mindjárt ehetsz tovább. - mondtam a lánynak, majd visszasétáltam az ablakhoz és vártam. Néhány perccel később kopogtattak, majd pillanatokkal később Kimberly jelent meg az ajtóban, aki szó szerint belökött rajta egy összekötözött, jócskán elagyabugyált, öltönyös szemétládát, aki tele volt mindenféle arany fux-al, drága holmival.
- Mi... mit akarnak? Miért hoztak ide? - habogta a pasas, Kim pedig becsukta maga mögött az ajtót. - Dylan én elhoztam neked, de nem hiszem, hogy... - Teljesítetted amire megkértelek, köszönöm. - Igen, de... - Hívd be Parkert. - Dylan.. - Hivd... be … Parkert! - Rendben. - kifordult és kiszólt a testőrnek, aki azon nyomban bent is termett. Elég volt csak ránéznem, pontosan tudta mit akarok, így hátranyúlt az öltönye alatt és elővette a fegyverét, amit átadott nekem, majd ismét elhagyta a kórtermet. - Mit akar azzal? Miért csinálja ezt? - Nézz oda te féreg. Felismered? - Én... én... - FELISMERED? - Igen!... Igen felismerem. - Miattad majdnem meghalt. - Én... ellopta az autómat és... - Rossz emberrel húztál ujjat. - szegeztem a homlokának a pisztolyt. - Kérem... ne tegye... - Dylan, ne csináld! - Senki, sem bánthatja őt többet! - ezzel rezzenéstelen, rideg tekintettel, stabil kézzel húztam meg a ravaszt, a férfi pedig összecsuklott a lábaim előtt. Kimberly teljesen ledermedt, Maya arcát pedig inkább nem akartam látni. Tudom mit gondolnak, szörnyeteg lettem... de olyan szörnyeteg, aki nem engedi bántani azokat akiket szeret. - Istenem.... - Tudod mi a dolgod vele igaz? - Én... - Kimberly! - Tudom. - Szólj Parkernek, ő majd segít, ezt pedig add vissza neki. - adtam át a fegyvert a lánynak. - Jól van Dylan. - Köszönöm. - egyetlen pillanatra költözött csak melegség a hangomba, ahogy a barátomra néztem, akiben érzem megbízhatok és segíteni fog nekem ahogy eddig is, majd megigazítottam a mandzsettagombjaimat és beletúrtam a hajamba. - Tegyetek rendet, figyeld Mayát, hogy eszik e, nekem el kell intéznem néhány dolgot, később visszajövök... talán. - nyomtam meg az utolsó szót Maya kedvéért, majd elhagytam a szobát...
Outfit: Mr. Hanning 2.0 Song: A My Demons - Starset Notes: Mikor felébred a vadállat... Rettegj kicsi lány...
Megállt az ágyam előtt és azt hiszem, hogy az volt a pillanat, mikor végre tudatosult bennem, hogy ez a Dylan nem az a Dylan, akit abban a néhány hét során ismertem meg, mikor az alkunk rám eső részét teljesítettem. Akkor sem adott túl sok választási lehetőséget, de akkor legalább volt lehetőségem, most pedig még ettől a jogomtól is megfoszt. Hová lett belőle az a férfi, akivel az unalmas munka is élvezet volt? Annyit nevettünk együtt, annyiszor tapasztalhatta meg cifra káromkodásaim tömkelegét, aztán minden megváltozott. Minden annyira más lett. Ellökött magától, csak részegen volt képes beszélni az érzelmeiről, aztán józanul úgy tett, mintha nem is számítanék. Ezek után miért is akartam volna tovább a közelében maradni? Elmentem annak reményében, hogy sosem kell megtapasztalnom milyen érzés lesz a viszonylátás „öröme” és most tessék. Itt van, de mégsem azaz ember, akinek megismertem. Mintha teljesen kifordult volna önmagából. Nem válaszoltam, mindössze csak hallgattam a követeléseinek listáját. Lehetetlenségeket követel. Naiv módon azt hittem, hogy nyilvánvaló számára is, hogy ezek a dolgok nekem sosem mentem túl jól. Változzak meg a kedvéért? Megtapasztalhatta, hogy nekem ez a „változzunk meg és legyünk jobb emberek” dolog nem tartozik az erősségeim közé. - Azt hittem, hogy jelenleg is a büntetésedet élvezhetem. – Legszívesebben mindent hozzá vágtam volna, de a józan eszem arra késztetett, hogy tovább ne ellenkezzek vele. Minél hamarabb eszek valamit annál hamarabb képes lesz végre békén hagyni. Ezért az egyik muffin után nyúltam, amiből csipegetni kezdtem, csak hogy meglegyen a boldogsága. Először azt követeli tőlem, hogy egyek, s mire végre engedelmeskedek, inkább úgy dönt, hogy visszatessékel fekvő helyzetbe. Már nem is értek semmit, de egyre jobban aggódok az miatt, hogy tényleg valami Dylan agyára ment volna. Alsó ajkamba kellett harapnom, hogy azt a sok mindent, amit mondani akartam neki inkább magamban tudjam tartani. Elsápadtam, ahogy megláttam, hogy Kim kit lökött be az ajtón. Beszélni akartam, de egyetlen egy hang sem jött ki a torkomon. Tekintetem ide-oda cikázott hármójuk között. Ledermedtem, talán még levegőt sem vettem mikor megláttam Dylan kezében a fegyvert. Ugye nem?! Minden olyan hirtelen történt, mire észbe kaptam már a pasas ott feküdt Dylan lábai előtt holtan. Lelőtte. Fényes nappal egy kórház kórtermében csak úgy megölte azt a férfit, aki rám uszította az embereit. Ez valami rossz vicc lehet, nem tudom elhinni, hogy ezt megtette. Ahogy Dylan elhagyta a kórtermemet tekintetem a földön lévő egyre nagyobb vértócsára tévedt, miközben Dylan szavait hallottam újra és újra: Senki sem bánthatja őt többet.
Kezdőlap 
Tárgy: Dylan & Maya 
04.03.15 1:55
