Komolyan el sem hiszem magamról, hogy képes voltam megint végig csinálni egy ilyen hetet. Kezdem unni ezt az egészet, ma is sikerült összekapni az egyik fotózás szervezőjével, de ha egyszerűen ki nem állhatom azt, akivel dolgoznom kéne, azt meg megint nagyon nem bírom, ha munka közben kirakati majom vagyok, mert becsődül a fél gyakornoki gárda és ott kotnyeleskednek. Borzalmas, miket meg nem engednek egyes ügynökségek maguknak. Mindenesetre Dianne – igen, képtelen vagyok anyámnak hívni Őt- halála óta legalább egy ember akaratával kevesebb körülöttem. Nem lehet mondani, hogy nem nyomaszt a dolog, mert bár ő emberszámba sem vett engem, én szerettem, de ez megmarad az én titkomnak, én úgy gondolom. Bár jobban belegondolva volt igazság abban, miket mondott, tényleg nem értem el semmit az életemben, sőt az is lehet, hogy egy utolsó, senkiházi vagyok, de én legalább élek, éltem és élni fogok.
Mindenesetre elég kimerítő napom volt, és már nagyon vágyom egy kis lazításra, utam nem is vezethet máshová, mint a bárba. Feszengésem egy szál cigarettával orvosoltam, eloltom, majd szépen belibegek a rám feszülő ruhámban és egyből a pult egyik szélére telepedem. Hamar kihozzák a rendelt italom, egyelőre csak egy martini, lesz ez még másként is, majd az embereket szemlélem. Már most látom, hogy kikkel van dolgom, van itt aki épp eladósodott, van akit kidobtak otthonról, meg pár lecsúszott újságírót is látni erre, szóval semmi érdekes, egyelőre.
Kis idő eltelik, még egy férfi érkezik, egyből a pulthoz ül, majd rendel. A szemem akarva, akaratlanul rajta felejtem és igyekszem elkapni a tekintetét, elég gondterhesnek tűnik, de valahogy másként, mint a megszokott alakok. Ezzel kelti fel az érdeklődésemet első körben, aztán a külseje sem utolsó. Hamar ledöntöm az italom, majd szép komótos tempóba közelítem meg. Felöltöm legbájosabb mosolyom, majd mögé érve, mint egy véletlen simítok végig a vállán, majd egy közel eső székre ülök. Küldök felé egy kacér mosolyt, aztán rendelek még egy italt.
- Egy whiskyt, legyen kedves. – még várakozom, próbálom leszűrni, őt mi szél hozta ide.

Hiszek benne, hogy a sok apróság többet ér, mint azonnal a lényegre térni. Minden emberben ott a játékosság, én is szeretek játszani, és ők is. Biztos vagyok benne, hogy jól ismerem az eszközeit a figyelemfelkeltésnek, onnantól meg indulhat az este. Nekem sem volt túl jó kedvem eddig, a magániszogatásából ítélve ő sem örömében látogatott el ide, szóval az ennek valahol kezdődnie kellett már. A közeledésem, az érintésem, ahogy az édes parfümöm illatát vélhetően megérezte, biztosan célt ért, erről a rám tapadó tekintete ad tanúbizonyságot. Játék, még ha ez jár is a fejemben, lehet, hogy az, ahogy látom az érdeklődést kicsit pozitív tölteted ad a lelkemnek is.
Közel vagyok az úriemberhez, aki láthatóan gyorsan a fenekére néz az aktuális pohárnak, majd figyelem, ahogy visszahelyezi a poharat a pultra és felém fordul, azután tulajdonképpen meghív egy italra. Akaratlanul is elmosolyodom, és tekintetemmel az övébe próbálok pár pillanatra kapaszkodni. Ha már ennyire rendes, talán érdemes lenne meghálálni ezt neki, meg úgy tűnik sehol a társasága, vagy felültették, vagy nem is vár senkire, mindkét esetben ideálisnak tűnik az a lépés, ami már forog a fejemben, és lábaimat útnak indítja, közvetlenül mellé.
- Köszönöm az italt. – Kacérkodom a hangommal szinte, majd ismét megszólalok. – Szabad? -  Mutatok a székre, majd igazából szinte ellentmondást nem tűrő határozottsággal ülök le, és teszem keresztbe lábaimat felé fordulva. Nem szeretek köntörfalazni, most mégis úgy érzem, kicsit még jegelni kell azokat a bizonyos kérdéseimet, haladjon a dolog lassan és élvezhetően. Kezembe veszem az érkező italom, majd felemelem egy koccintásnyira, ha addig ismeretlen „barátom” nem érdeklődött, majd én teszem meg az első lépést.
- Mi szél hozott erre, egyedül? – Természetesen ebben az egy kérdésemben is rengeteg másik bujkál. Belekortyolok a whiskybe, és érzem, ahogy a jóleső melegség járja át a torkom. Közben tekintetem egy pillanatra sem siklik félre, kíváncsi vagyok minden gesztusra, jobbnak látom kiismerni kivel állok szemben.

Én hogy mennyire utálom a bájolgást, képmutatást ettől eltekintve egészen jól megy. Tudom hogyan kell bizonyos dolgokhoz jó képet vágni, addig nem is lesz ezzel probléma, amíg mások csak gondolják, viszont hangot már nem adnak a gondolataiknak. Fogalmam sincs mi keresni valóm van itt, hiszen olyan idegen már tőlem minden, hogy szinte a helyemet sem találom. De ezek azok az emberek, akikre mindig lehetett számítani, tehát ennyivel bőven tartozom nekik, hogy megerőltetem magam egyetlen nap erejéig talán többek örömére is. Mert bár szóvá senki sem tette tudom, hogy lesz itt még valaki, akinek egyáltalán nem fogok örülni, ezért is bevallom elgondolkodtam rajta, hogy talán jobb lenne visszautasítanom a meghívást, de mégsem tehettem. Úgy is mondhatnám, hogy bebiztosították a helyemet nem csak erre az alkalomra, aminek más körülmények között baromira örültem volna, most viszont nem igazán vagyok elragadtatva ettől. Ez lenne a sors iróniája? Nevezze ki minek akarja, de érthető módon nincs kedvem a volt menyasszonyom mellett díszelegni még egy régi barátunk esküvőjén sem. Nem is olyan régiben én vezethettem volna őt oltár elé, de világosan az értésemre adta, hogy nem kér ebből. Nagyon is egyértelmű volt. Én pedig felfogtam, azt hiszem már mindent értek. Fenéket, még mindig fogalmam sincs mit rontottam el, hogy ezt érdemeltem, de már eljutottam addig a pontig, hogy nem foglalkozom ezzel. Azt hiszem eléggé felnőtt vagyok már ahhoz, hogy ezt el tudjam fogadni, hogy képes legyek tovább lépni. Ugyan akkor nem meglepő módon piszkosul nehéz... Arra ugyanis még nem jöttem rá hogyan kellene elviselnem eddigi életem legnagyobb csalódását. Még csak tisztességesen megbánni sem tudom. Nem tudom bánni, hogy valamikor szerettem, hogy teljesen elbűvölt. Én pedig vakon engedtem neki... Nem kellett volna. De egy biztos, hogy többé nem fog előfordulni. Most amúgy sem lennék vevő egy efféle kapcsolatra, nem hogy újból jegygyűrűt húzzak valaki újra. Történetesen egy idiótának érzem magam. Mindenek előtt valahogy ezen kellene túl tennem magam... De nem könnyű egyszerre két személyt kitépni az életemből. Nem tudom úgy tenni mintha sosem lettek volna ott. Azt hiszem rövidesen innom kell valamit, hogy beálljanak az arcizmaim, hogy ma még véletlenül se akarjak senkit sem a tekintetemmel kikészíteni. Szóval csak megpróbálok mindent kikapcsolni magamban nem magamért... De azért gyorsan lekaptam egy pohár italt a tálcáról nem első és nem is utolsó alkalommal. Legalább a jó kedvem legyen biztosítva. Előbb-utóbb talán ráfagy a mosoly az arcomra, talán nem.