Tekintete dühös. Nem hibáztatom érte. Én is az vagyok, de nem rá. Ez azonban teljességgel lényegtelen. Nem ő tehet arról, hogy milyen a családom és az apám. És arról sem, amit tettem. Nem keresek kifogásokat, az, hogy megöltem azt a fickót, az én döntésem volt. Hiába nem tudom, hogyan másként védhettem volna meg, akkor is úgy döntöttem akkor és ott, ahogy. Visszacsinálni már nem tudom. Együtt kell vele élnem egész hátralévő életemben.
Reménykedem abban, hogy meghallgat, hogy ad még egy esélyt nekem, kettőnknek, de őszintén szólva fogalmam sincs, hogyan is fog dönteni. Vagy csak nem merek belegondolni. Azt mondja nem érdekli a kávé. Megáll bennem az ütő egy pillanatra. Hát ennyi lett volna? Itt a vége? Valóban itt a vége?
Pofon vág. Oké, ezt megérdemeltem. Többet is megérdemelnék. Szótlanul nézem őt, a képemről pedig letörlök minden eddig ott megülő érzést. Nem tudom mit tehetnék még, mit mondhatnék még, egyáltalán mi lesz most. Úgy döntök, hogy várni fogok, kivárom, hogy mi lesz ennek a vége, annál többet nem tehetek, hogy megkértem, hallgasson meg. Ráerőszakolni nem fogom magam, nem lenne értelme. Ezt neki kell eldöntenie, hogy hajlandó-e meghallgatni, bár jelen pillanatban őszintén azt hiszem, hogy nem fog. Nem hibáztatnám érte.
Szavai megdöbbentenek. Ellenkeznék, de jobbnak látom nem tenni. Az az Élodie, akit én szeretek, ismerek, akivel terveztem a jövőt, álmokat kergettem… ő tudná, érezné, hogy engem ismert. Nem azt a férfit, akinek bűnlajstroma van, hanem azt, aki igazán önmaga lehetett mellette. Talán lehet, hogy én sem azt a nőt ismertem igazán, aki most előttem áll? Nem tudom. Őszintén nem.
Végül enged. Meghallgat. Reménysugár csillan, de feltételei azonnal összezúzzák azt a kevéske fénynyalábot is, amit az imént adott. Nem tudom mit mondhatnék, inkább meg sem szólalok, csupán bólintok. Rendben van. Ha így meghallgat, ám legyen.
- Menjünk. – szólalok meg halkan és kissé félreállok, hogy utat engedjek neki vissza a kávézó felé. Szótlanul sétálok mellette, amennyiben hajlandó volt elindulni és nem gondolta meg magát útközben. Próbálom összeszedni a gondolataimat, hogy ne csak hebegjek-habogjak majd neki, de úgy érzem az agyam egy szita. Minden gondolatom szétfolyik, nem tudom rendezni őket.
Ha visszajött velem a kávézóba, akkor egy asztalhoz lépek, hellyel kínálom és megrendelem neki azt a forró csokit, magamnak pedig egy másik kávét. Nem kívánom, de pótcselekvésként kelleni fog valami, amivel babrálhatok. Ha leül, akkor vele szemben foglalok helyet, figyelve arra, hogy ne érjek hozzá, ahogyan azt korábban kikötötte. Nem nézek rá, helyette inkább ki az ablakon és még mindig csendben vagyok. Megvárom, míg elénk kerül, amit rendeltem.
- Te vagy az egyetlen, aki igazán ismer. Akinek nem voltak elvárásai velem szemben, mert oda születtem, ahová. Csak melletted lehettem igazán önmagam. Az, aki valóban vagyok. – halkan szólalok meg, szemöldökeim kissé összeszaladnak a képemen és csak az utolsó szavaknál pillantok rá, aztán inkább a kávémat bámulom. Szusszanok egyet és próbálom folytatni, amit elkezdtem, de valahogy ez az egész egy olyan magyarázkodásnak tűnik már most, amit félek nem fog megérteni. Talán igaza volt apámnak és ő egy olyan kívülálló, aki sosem fogja ezt megérteni. Most még nem tudom, de titkon remélem, hogy tévedek. Hogy apám tévedett.
- A családom… az apám… Mindig tudtam, hogy mit várnak el tőlem. Nekem nem volt olyan gyerekkorom, mint másoknak. A fegyverek és a többi szarság mindig is az életem részét képezték. Én ezt ismertem meg, ez volt a természetes. – kezdek bele valahol és rántok egyet a vállamon. A kiskanalat fogom a kezembe és a kávét kavargatom, bár ennek nincs valódi oka, mivel a kávét mindig is feketén ittam, nincs mit elkavarnom benne. Inkább csak próbálom lefoglalni magam, amíg beszélek. Erről még soha, senkinek sem meséltem. Tekintetem az önmagát kergető koffeint figyeli. Könnyebb így beszélni.
- Mindig úgy volt, hogy a bátyám, Anton veszi át a család, a klán irányítását. De őt évekkel ezelőtt lelőtte a nyomozó, aki felkeresett téged. Hát engem löktek a fivérem helyébe. Megtettem, amit elvártak tőlem. A normális élet lehetősége sem merült fel soha, nem volt rá esélyem… Egészen addig, amíg meg nem ismertelek. – több ez, mint magyarázkodás. Vallomás lett és fogalmam sincs mit indítok meg ezzel vagy épp zárok le véglegesen. Most már mindegy. Joga van tudni, de nem tudom mi lesz ezután.
- Te voltál az egyetlen, akiért változni, változtatni akartam. Nem hazudtam Élodie a jövőnket illetően. Tényleg akartam azt a ranchot, a lovakat, az életet veled. Érted szembe mentem volna az egész családdal az apámmal… de valahogy tudomást szerzett rólad és a fejébe vette, hogy nem értenéd meg. – a szavak még mindig nehezen jönnek. Rápillantok és a vonásait figyelem. Most is ugyanolyan gyönyörű, mint amikor először megláttam a házunkban.
- Kiadta, hogy öljenek meg téged. Nem engedhettem. Érted mentem, de a nyomozó miatt nem lehettem elég gyors. – és itt vége a történetnek. Nem tudok neki többet mondani, addig nem, amíg nem tudom, hogy mit szól ehhez az egészhez. Várakozón figyelem őt, csendben, jelezve, hogy mondjon vagy tegyen valamit. Bármit.

Szótlan, magamba fordulva indulok el visszafelé. Bizonytalan vagyok, nem tudom jól döntöttem-e azzal, hogy meghallgatom. Össze vagyok zavarodva, miközben egyik részem szaladna az ellenkező irányba, a valóságban belibbenek előtte az ajtón. Odabent biztosan mindenkinek meg van most a véleménye rólunk, aki tanúja volt a kis közjátékunknak, de egészen más miatt gyötör a szégyenérzet. Nem kellett volna megütnöm. Annyira nem vall rám. Teljesen kifordulok magamból és ez megrémiszt. Egy könnycsepp gördül végig arcomon, letörlöm, mielőtt még elfoglalnám helyem. Kezeimet az ölembe ejtem és ízületeimet ropogtatom az asztal alatt idegességemben. Megrendeli az italomat, s míg arra várunk időről, időre lopva felpillantok ölemből és őt figyelem. Kifelé bámul, nem néz rám így bátran felejtem rajta a tekintetem. A régóta hiányolt vonások ismerős látványával kínzom magam. Gyötrődik akárcsak én.
- Köszönöm. - motyogom a felszolgálólánynak, mikor meghozza a rendelést. Ujjaimmal körbefonom a forró papírpoharat és nagyot kortyolok a sötét italból. Égeti a nyelvem, a számat, de csak nyelem tovább az édes, sűrű folyadékot, míg Manech beszélni nem kezd. Leteszem a bögrét az asztalra, kézfejemmel megtörlöm maszatos ajkaimat, majd fekete szembogaram idegesen felé rebben. A szavai hallatán úgy érzem megszakad a szívem. Erősen, keménynek és rendíthetetlennek szeretnék mutatkozni, de tekintetem hamar elfátyolosodik. Mikor elhallgat és rám pillant én gyáván félre kapom a tekintetem. Félek, hogy tisztán kiolvasná belőle mennyire megérintenek szavai és hogy meglátja mennyire fáj mindez.
Olyan dolgokat oszt meg velem a múltjából, amiket nem is sejtettem. Meghökkenve hallgatom míg beszél, majd együtt süppedünk el a csendben. Nem sürgetem, megszólalni sem bírok, figyelem a kezét, önkéntelen mozdulatait. Szeretném megfogni, vigaszt nyújtani neki, erőt adni, de nem teszem, csak tekintetemmel simítok végig az idegesen ránduló ujjperceken.  A családi klán. Fegyverek. Olyan idegen ez az egész, mintha nem is a mi életünkről beszélne, s valóban, ez az ő élete, az, amelyet olyan jól leplezett előttem, míg akaratán kívül fel nem lebbentették a fátylat.
Mikor a ranchról kezd beszélni és a lovakról… addig bírom és nem tovább, potyogni kezdenek a könnyeim. Annyira szerettem volna, úgy vágytam rájuk, Rá.
- Hogy öljenek meg?- kérdezek vissza, fojtott hangon alig hallhatón, választ nem várva. - Ó.- Végig gondolva mindent, szomorú mosoly terül szét arcomon, majd nevetésbe török ki.
- Tudod..tudod..- fuldoklom a könnyektől és a nevetéstől egyszerre. – Nem az fáj a legjobban, hogy az apád annyira gyűlöl, hogy inkább holtan látna semmint veled, nem az, amit tettél, hanem, hogy eltitkoltad ezt az oldalad előlem, hogy nem bíztál bennem .- múlik el a nevetés, mintha elvágták volna. Véget ért az átmeneti elmebaj.
- Félek, kezdek megőrülni. - szipogom arcomon hamis mosollyal. – Én úgy érzem összetörtél. - kezdek saját vallomásomba. - Elárultál és eldobtál magadtól. Tudom, hogy Te döntöttél így, de éjszaka mikor felébredek és a plafont bámulom a sötétben egyre csak azon jár az eszem, hogy talán én rontottam el valamit, én hibáztam el valamit…- az asztallapról végre a szemébe nézek. – Úgy érezted, hogy a kapcsolatunk nem bírta volna el ezt a titkot? Hogy nem szeretlek eléggé? Megszökhettünk volna…-   remeg meg az ajkam. Tudom, hogy elbírtam volna. Süppedek vissza a csendbe, garázda gondolataim közé kézfejemet tördelve.- Mi lesz most veled Manech?-kérdezem aztán. A rendőrökre gondolok, a kihallgatásra, a hazugságomra. Vajon az apja is tudja, hogy itt vagyok?  

Beszélni kezdek és elmondom neki az egész rohadt történetet. Mindent, amit eddig nem, amit eddig titkoltam előle, mert féltem. Féltem attól, hogy már nem fogok neki kelleni, ha tudni fogja, hogy ki vagyok valójában és miket is tettem eddig. Próbálok nem ránézni vagy csak ritkán és minden egyéb pótcselekvéssel lekötni magamat, amíg megteszem ezt a nehezen jövő és fájdalmas vallomást.
Mikor a végére érek, nem néz rám. Csavarodik egyet a szívem, azt hiszem már rám sem bír nézni ezek után. Nem hibáztatom érte, megértem, de ettől még nem fáj kevésbé. Megkérdi, hogy öljék/ölték volna meg. Elhúzom a szám és megvonom a vállam valódik válasz helyett. Nálam fegyver volt és nem kétlem, hogy apám emberénél is, akinek a testét végül ott hagytam az ajtaja előtt, mielőtt eljöttem volna.
Rápillantok, amikor nevetésben tör ki. Nem értem. Látom a vonásain, hogy örömnek nyoma sincs ebben az egészben, de hirtelen nem tudom hová tenni, hogy min nevet. Aztán kiderül, hogy mi okozza. Tekintetem az övéibe fúrom. Elengedem a kanalat és az asztalon felé csúsztatom a bal kezem, de megígértette velem, hogy ne érjek hozzá, ezért az utolsó pillanatban megállok a mozdulatban és alig egy centire vagyok tőle. Ujjbegyeimben érzem testének melegét. Szeretném megérinteni őt.
- Mikor mondhattam volna el? Ha az elején vallom meg, sosem szeretsz belém… egy bűnözőbe. És én annyira akartalak. Fénysugár voltál a sötétben nekem. Önző voltam. – biztos vagyok abban, ha tudja ki vagyok, szóba sem áll velem. És én akartam őt. Vonzott és nem lettem volna képes arra, hogy lemondjak róla. Pontosabban nem akartam lemondani róla.
- Később pedig… már túl késő lett. – megértem, ahogyan érez. Azt, hogy azt hiszi, kételkedtem a szerelmében. Most pedig már nem is tudom, hogy mit tehetnék még ehhez hozzá. Annyira szeretném őt átölelni.
- Nem őrülsz meg. – csak feldolgozod a történteket, de ezt már nem teszem hozzá a mondanivalómhoz.
- Sajnálom Élodie. – arcomra van írva, hogy komolyan sajnálom ezt az egészet, hogy nem akartam ezt. Hogy a végén semmi más ne legyen közöttünk csak a fájdalom és az hatalmas szakadék. Itt van előttem, megérinthetném, de távolabb aligha taszíthattam volna és ez szörnyű. De tudom, hogy én vagyok oka. Csakis én.
- Attól féltem, hogy meggyűlölöd azt a szörnyeteget, aki vagyok. – ennek látom magam, sosem volt kérdés számomra, hogy az vagyok-e vagy sem. Abban nőttem fel, hogy vagy én veszem el erőszakkal, amit akarok vagy tőlem veszik el.
Kérdésére megvonom a vállamat. - Nem akarok börtönbe menni. Megpróbálok új életet kezdeni és talán… – felpillantok fájdalomtól elgyötört tekintetére.
- Még mindig szeretlek. – szalad ki a számon, sokkal hamarabb, minthogy átgondolhattam volna, mit is okozok ezzel neki.