How an angel dies

- Ééééés ennyi! - kiáltotta el magát a rendező, mire a zene egyszeriben csak megállt, ahogyan mi táncosok is. Ez a harmadik nap, hogy részt veszek a Street Dance 4 film forgatásán hála egy nagyon kedves ismerősömnek, aki beajánlott a stábba, mint „háttértáncost”, ami óriási dolog számomra, legalább akkora, mintha csak főszerepet kaptam volna. Ha beválok ebben a filmben később minden produkcióba hívnak majd, nem csak klippekhez vagy élő showba. Istenem, ez a világ tényleg sokkal - sokkal másabb, mint Texas, sokkal csillogóbb, sokkal több a lehetőség, az esély, hogy kibontakoztathassam a tehetségemet amennyire csak tudom. Persze nem mondom, a táncstúdióban is imádok dolgozni a kicsikkel - nagyobbakkal, de mégis, vonz, hogy feljebb és feljebb juthatok a pályámon.
- Mára befejeztük srácok, köszönöm mindenkinek a munkát. Holnap délután kettőre gyertek, leforgatunk néhány raktáras jelenetet Alexel és Karennel. - ahogy az utasítás elhangzott máris az öltözőbe mentem átöltözni, hogy minél hamarabb hazamehessek végre. Tény és való, hogy imádok táncolni, ez már amolyan lételem számomra, ám amennyire élvezetes annyira kimerítő is, főleg úgy, ha az ember reggel nyolctól délután ötig csinálja körülbelül tíz perces szünetekkel, minimális étkezéssel. Ilyen a művészek élete, nem igaz? Amint végeztem bedobáltam minden holmimat a táskámba és elköszöntem a többiektől, majd elhagyva a stúdió területét a legközelebbi buszmegálló felé igazítottam a lépteimet.

Ha valamit hát a közlekedést nem voltam képes megszokni, pedig már idestova öt éve élek Vegasban, tisztában vagyok azzal, hogyan juthatok el A pontból B pontba a legegyszerűbben, leggyorsabban, ám, ha arról van szó, hogy pontosan elérjem a menetrend szerinti járatot, azt amelyiket kiszemeltem magamnak, nos akkor örökösen csúfos kudarccal végződnek a kísérleteim. Pedig fejben minden olyan egyszerű. Összenézem az indulási időket, az út tartamát és meglátom melyik buszt érem el, ám a gyakorlatban sosem úgy alakulnak a dolgok, hála a dugóknak, a pontatlan sofőröknek, stb. Ahogy az órámra sandítottam egyből megértettem, ezúttal sem jártam másként, hiszen a busz, amit el akartam érni négy perccel korábban húzott el mellettem, mint kellett volna, én pedig még messze jártam a megállótól. Francba, ez nem fog megvárni. Szaladni kezdtem, ahogy csak tudtam - ami tegyük hozzá hatalmas teljesítmény magas sarkú cipőben - oda se figyelve arra, hogy piros e a lámpa vagy zöld, hiszen egy autó sem volt a közelben, ám ahogy az út felénél jártam egyszeriben a semmiből mégiscsak előkerült egy, aminek én már csak a fényszórójával találkoztam mielőtt még elsötétült volna szemeim előtt a világ...

Naiv kislány, hát nem tanította meg neked az anyukád, hogy sosem megyünk át az úton míg a piros lámpa zöldre nem vált?

TAG: Gregori S. Krivenko ;
OUTFIT: Nézd csak meg miben pompázom :3 ;
NOTES: Remélem elmegy kezdésnek :3 ;

How an angel dies

Fékcsikorgás, vakító fényszóró majd a hideg, kemény aszfalt melyen az utolsó megmaradt hang a fejem koppanása volt, aztán egyszer csak elsötétült szemeim előtt a világ, magával ragadott a sötétség jeges, ölelő karja. Éreztem, hogy ez még nem a vég, nem lehet az, elvégre sehol nem láttam a mozivásznat, azt amin le kellene vetíteni életem filmjét, ahogy azt a bizonyos fehér fényt sem, ami magához szólítja az ember lelkét, mikor az kilép a testéből egy másik síkra. Egyszerűen csak lebegtem a feketeségben, valami furcsa átmenetben az élet és valami egészen más között, mialatt apró, alig hallható foszlányok ütötték meg a fülemet a külvilágból. Valaki szólongatott és megérintette az arcom... alig érezhető pofozgatás... akkor még élek. Igaz? Pillanatokkal később jeges borzongás futott végig a gerincem mentén, mire lassacskán nyitogatni kezdtem a szemeimet. Elsőre minden olyan homályosnak tűnt, épp csak fényeket - árnyékokat láttam magam előtt, egy sötét sziluettet, ami még mindig pofozgat vélhetőleg azért, hogy magamhoz térítsen. Felszisszentem.
- Mi... mi történt? - olyan zavaros még minden, a kép borzasztó lassan akar kitisztulni előttem a fejem pedig zúg, mintha légkalapács szólna benne.
- Ki... ki maga? - próbáltam meg felülni, ám a hirtelen erőlködéstől szédelegni kezdtem és visszahanyatlottam az útra. Basszus, ha most agyrázkódást kaptam holnap esélyem sincs bemenni a forgatásra. Ne... ez nem lehet. Vártam néhány pillanatot mialatt vettem egy mély lélegzetet, azután ismét megpróbálkoztam a felüléssel. Lassan, óvatosan húztam fel magam, majd gyorsan megtámaszkodtam a hátam mögött a karjaimmal, mielőtt még visszadőlhetnék.

Hála az égnek bár az ütés helyén még mindig fáj a fejem legalább a szédelgés elmúlt, így végig pillanthattam magamon, hogy lássam nem esett e bajom. Óvatosan megmozgattam a lábaimat, amik engedelmeskedtek nekem, majd egy picit a nyakamat és az összes többi tagomat. Azt kell mondjam szerencsés vagyok, nem esett komolyabb bajom, épp csak a sortom szakadt ki egy picit és a térdemen lett egy kisebb horzsolás.
- Ez ma tényleg az én napom. - esküszöm szívem szerint felnevettem volna, de még nem tudtam a sokktól és a félelemtől, hogy talán agyrázkódásom van.
- Az a rohadt busz pedig csak itthagyott...

TAG: Gregori S. Krivenko ;
OUTFIT: Nézd csak meg miben pompázom :3 ;
NOTES: Köszönjem is meg rögtön, nem?  ;

How an angel dies

Ki hitte volna, hogy épp ma, mikor már azt hittem, hogy ez a nap a szerencsenapom, hogy hálás lehetek az égieknek, amiért összejött a forgatásos munka, ráadásul még nagyobb feladatok is kilátásban vannak, épp ma csap el egy autó hála a figyelmetlenségemnek és annak a rohadt busznak, aminek a vezetője volt olyan pofátlan, hogy négy perccel korábban érkezzen, mint ahogyan azt a menetrend előírta volna? Mert, hogy én nem az egészen biztos. Persze furcsa is lenne, ha reggel efféle gondolatokkal ébredtem volna fel, akkor talán most nem is azért volnék sokkos, hogy túléltem ezt az egészet, hanem, hogy egy kicseszett mentalista veszett el bennem, akinek sürgősen el kell mennie lottószelvényt vásárolni. Egek, hogy nekem mennyi baromság képes az eszembe jutni. Legjobb lesz, ha ezt az ütésnek tudom be, ami a fejemet érte és igyekszem minél inkább magamban tartani a dolgokat, nehogy még a titokzatos pasi flúgosnak nézzen és a mentők helyett egyből a diliházasokat hívja ki értem.
- Ami azt illeti homályos a kép... - dörzsöltem meg egy picit a halántékomat, ám ekkor fel is szisszentem egy picit. Feljegyzés magamnak: ne bizgeráld, ha egyszer fáj!
- Emlékszem, hogy elindultam a stúdióból és a buszmegálló felé tartottam, meg, hogy észrevettem, hogy a busz korábban jött és futni kezdtem, hogy le ne késsem, de azután olyan zavaros minden. Mikor elindultam, akkor még üres volt az utca, egyetlen autó sem járt erre... aztán csak a fényszórók és a koppanás van meg. - hogy a fenébe termett itt ilyen gyorsan, amikor semmi nyoma sem volt egészen sokáig? Ez csak akkor lehetséges, ha valamiért padlógázzal hajtott, akkor viszont nem egyedül csak engem terhel a felelősség, hanem őt is. Ha normális tempóban vezet ez az egész nem történik meg.
- De így sem értem el... - ilyen az én formám.

- Hát... nagyon örülök Gregori... vagy mi. - kissé komikus egy ilyen mondat ebben a szituációban nem? De mégis mit mondhattam volna? Kösz, hogy nem gázoltál halálra barom?
- Ally. - tettem hozzá, ha már egyszer megtudtam az ő nevét, én se maradjak adósa. Vicces, így még sosem ismerkedtem össze senkivel sem, kifejezetten egyedi első találkozásnak...
- Nem hinném, hogy komolyabb bajom lenne, egyedül csak a fejem fáj egy kicsit... - próbáltam meg felállni, de ez csak úgy sikerült, hogy közben megtámaszkodtam az autójában. - de, ha ettől megnyugszik... nem tiltakozom. - az igazat megvallva én is nyugodtabb lennék, ha egy doki is rá mondaná az áment az állapotomra és kiderülne, hogy kutya bajom sincs. Plusz, talán újdonsült ismerősöm Gregori is...

TAG: Gregori S. Krivenko ;
OUTFIT: Nézd csak meg miben pompázom :3 ;
NOTES: Köszönjem is meg rögtön, nem?  ;

How an angel dies

- Talán igaza van, de olyan ostoba egy baleset volt az egész, én pedig annyira szégyellem magam, hogy jelen esetben jobban díjaznék egy kis amnéziát. - te jó Isten az égben, és vajon mi lenne akkor, ha anyám valami úton - módon tudomást szerezne erről az egészről? Jesszusom, bele sem merek gondolni milyen fejmosás, hisztéria hullám várna rám, ahogy abba sem, apám vajon hány közlekedési bírságot szedne össze, amikor egyszer csak kocsiba pattanna és padlógázzal jönne el értem, hogy azon nyomba visszarángasson Texasba, a családi fészek biztonságot nyújtó melegébe. Ez sosem derülhet ki, különben nekem végem. Egy veszekedés a Walker házaspárral sokkal - sokkal rosszabb, mintha átmegy az emberen egy teherautó.
- Hát... ami azt illeti, de, anyukámtól sokszor hallottam, bár a mondat úgy szólt, hogy: „Soha ne fuss buszok, munkahelyek és pasik után... mindig jön egy másik”. - kuncogtam el a végét az arcomon pedig halovány pír jelent meg a gondolattól. Lesütöttem a szemeimet, pilláim pedig legyezőként terültek szét a szemhéjamon.
- Én csak... el akartam érni, mert olyan szerencsétlenül közlekedik, a következővel már nem érném el a másik buszt, amire át kell szállnom, arra is várnom kellene egy csomót, akkor pedig sokkal később érnék haza. - motyogtam még mindig a földet bámulva. Ostobaság tudom, kis híján az életemmel fizettem a türelmetlenségemért.
- Sosem fogom megszokni Vegast, annyival pörgősebb mint Texas, sokkal kiszámíthatatlanabb. - tipikus vidéki kislány a nagyvárosban effektus, nekem mégis olyan idegen az egész. Pedig két éve már, hogy próbálok beilleszkedni és a saját életemet élni.

Elpirultam a megjegyzésétől, hiszen pontosan tudtam, hogy igaza van. Mégis hogyan örülhetne olyan ismeretségnek, ami egy balesettel kezdődött és ami sokkal - sokkal rosszabbul is elsülhetett volna? Szerencsétlen önhibáján kívül... - na jó majdnem önhibáján kívül, elvégre tény, hogy elég gyorsan száguldozott... de... fogalmazzunk úgy, hogy majdnem önhibáján kívül - majdnem elcsapott, ez pedig elég nagy trauma egy embernek. Szegény. Bele sem merek gondolni mit érzett volna akkor, ha teszem azt meghalok, vagy nagyobb sérülést szenvedek és igazából nem is ő tehet róla, mégis köze van hozzá. A lelkiismerete biztos nem hagyta volna nyugodni, miattam...
- A minimum? - lepődtem meg miközben felkecmeregtem és engedelmesen beszálltam a kocsijába. Bekötöttem a biztonsági övet nehogy még valami történjen út közben és megszeppenten pislogtam rá.
- Nem a maga hibája volt Gregori.... én nem figyeltem... - ráadásul nem hajtott tovább, kiszállt, hogy lássa minden rendben van, ez pedig bizonyítja mennyire jó ember. Eszembe se jutna feljelenteni vagy ilyesmi, hisz ártatlan.
- Köszönöm, hogy törődik velem. - motyogtam a végét rákvörösen és csak most esik le, hogy ő már egy ideje tegez engem, gyorsan váltott a magázásról. Ettől csak még jobban zavarba jövök.

TAG: Gregori S. Krivenko ;
OUTFIT: Nézd csak meg miben pompázom :3 ;
NOTES: Köszönjem is meg rögtön, nem?  ;

How an angel dies

Esküszöm valahol már egészen komikusnak tartom ezt az egész helyzetet, mármint természetesen nem azt, hogy kis híján egy autó alatt kötöttem ki és emiatt alulról kéne szagolnom az ibolyát ilyen fiatalon, sokkal inkább azt, hogy bár a célom pontosan az volt, hogy elérjem azt a rohadt buszt és ne késő este érjek haza, mégis így jártam, hisz be kell mennem a kórházba, ahol nyilvánvalóan kivizsgálnak majd alaposan, meg kell várnom az eredményeket és csak azután mehetek haza, ki tudja mikor. Pff... és ez még csak a jobbik eset, hiszen, ha találnak valami komolyabb sérülést, agyrázkódást, vérömlenyt, vagy akármi mást, akkor az is előfordulhat, hogy bent tartanak néhány napra, akkor pedig fuccs a munkámnak, a korai hazaérésnek, ráadásul még egy kiadós kis kórházi számlát is perkálhatok kifelé, anyám rosszalló szavaival kísérve, apám „én megmondtam” - jaival fűszerezve. Istenem, most érzem csak azt igazán, hogy kár volt annyira sietnem, egy busz igazán nem a világ vége, ráadásul, ha nem lettem volna annyira smucig akár még taxival is elhagyhattam volna a stúdió területét, biztonságban robogva a célom felé. Ez a rengeteg ha... de már nem változtathatok a hibáimon, marad hát az, hogy okuljak belőlük és kihozzam a dologból a legjobbat, amit csak lehet.
- Késő bánat, legközelebb majd okosabb leszek. - feleltem a szavaira kelletlenül, mint egy kislány, akit valamiféle rendbontáson kaptak rajta a szülei, most pedig alaposan megmossák a fejét. De még így is jól jártam, legalább nem anyám.

- Nem csak magának, más is így van ezzel, habár hallottam olyat is, aki olajfúró tornyokról, Dallasról, húsételekről, rodeózásról, és különféle befektetési lehetőségekről magyarázott nekem Texas hallatán. Ahány ember annyiféle képzettársítás, szemszög, amiből meg lehet közelíteni a hazámat. Én személy szerint, ha rá gondolok elsősorban mindig a szüleimet látom magam előtt, a házat ahol éltünk, apámat a szántás közben, a marhavágáskor, a grillezéseket szünetekben és a visszafogottságot, ami annyira fullasztott. Vegas annyival másabb, annyival érdekesebb számomra, itt végre azzal foglalkozhatok, amit annyira szeretek és van lehetőségem felmászni a ranglétrán... - időközben ábrándossá vált a tekintetem, hisz ott lebegett előttem a cél arról, hogy elismert táncossá válhassak és megmutathassam a szüleimnek, hogy volt értelme a költözésemnek.

- Akkor is köszönöm. - vontam meg a vállam, elvégre ahogyan mondta is viccesen, elsülhettek volna a dolgok rosszabbul is, dekkolhatnék most, pontosabban csak a testem a csomagtartójában is útban a sivatag felé, hogy elkaparjon valahol, esetleg simán csak tovább is hajthatott volna, ő azonban megállt most pedig orvoshoz visz, a gondomat viseli.
- Mond csak... - kezdtem bele kicsit zavartan, hiszen ez a tegeződés ilyen találkozás után, ráadásul úgy, hogy így alaposabban is szemrevételezve kifejezetten jóképű... - mindig így ismerkedsz? Csapkodod el a lányokat, vagy ez most valami új módszer és én voltam a teszt alany? - ezt egyszerűen nem bírtam kihagyni, közben megérkeztünk a kórházhoz...

Jó negyven percet kellett szerencsétlennek várakoznia a folyosón mire egyszer csak felbukkantam egy ajtó mögül, nyomomban az orvossal, aki csak futtában elköszönt tőlünk, majd már el is nyelte egy újabb szoba. Ismét csak kettesben maradtunk.
- A doki szerint szerencsére nincs komoly baj, nem kell bent maradnom, csak pihennem egy kicsit, egy - két napot biztos ami biztos. - aztán el is halványult a mosolyom.
- Így nem lehetek ott holnap a felvételeken... - de ez voltaképp egyedül az én hibám, nem is értem miért mesélem el neki.
- Kösz, hogy.... behoztál és azt is, hogy megvártál, de... nem tartalak fel tovább. Hívok egy taxit és hazamegyek...

TAG: Gregori S. Krivenko ;
MUSIC: Lana Del Rey - Young and Beautiful
OUTFIT: Nézd csak meg miben pompázom :3 ;
NOTES: Köszönjem is meg rögtön, nem?  ;

How an angel dies

Legmerészebb álmomban sem ötlött még fel bennem a gondolat, hogy valaha megeshet velem ez az egész, mármint, hogy az ostobaságom miatt kis híján laposan végzem egy autó alatt, aminek a sofőrével később egész jól eldumálok, és aki még a kórházba is bevisz ahelyett, hogy padlógázzal elhajtana vagy csak kipillantana megvagyok e még, szóval lássuk be elég szürreálisan hat most ez az egész helyzet rám, hát még a felismerés, mely szerint a pasi aztán sem lépett le, hogy leadott egy dokinál, hogy vizsgáljon meg, ehelyett kint várakozott végig türelmesen... Oooké... és a kép csak bonyolódik. Hiába ajánlottam meg Gregorinak, hogy menjen csak, innentől boldogulok majd magam is, fogok egy taxit vagy ilyesmi, ne legyen rám több gondja, a férfi nem törődött bele ebbe, ehelyett kijelentette, hogy hazavisz, nekem pedig tartanom kellett magam, összekaparva minden megmaradt lélekjelenlétemet, nehogy hangosan koppanjon az állam a kórházi kövezeten. Miért? Miért ilyen figyelmes hozzám egy vadidegen, akinek épp ellenkezőleg, most sokkal inkább a pokolba kellene engem kívánnia semmint segítő kezet nyújtania és ennyi idejét rám áldoznia? Miért viseli ennyire gondomat? Hiszen nem is ismer, abban pedig cseppet sem kételkedem, hogy tisztában van azzal mennyire minimális a felelőssége ebben az egész balesetben, szóval aligha van bűntudata, amit így igyekszik kompenzálni. Akkor meg? Nem értem a dolgot...
- De Gregori tényleg nem... - ám a mondatot már nem fejeztem be mivel a tekintetem összetalálkozott az övével, a pillantása pedig egyből a tudtomra adta, hogy itt bizony fellebbezésnek helye nincs, ő már eldöntötte miként alakul majd a sorsom és punktum.
- Jobb, ha nem ellenkezem, különben jön az ásó és a sivatag, igaz? - próbáltam meg viccelődni miközben követtem őt vissza az autójához, melyben elfoglaltam ismét a helyem és bekötöttem magam.

- Mond csak... tisztában vagy azzal is miféle következményekkel jár majd az, ha hazaviszel? Mert még meggondolhatod magad, nem indultunk el. - fordultam felé játékos fénnyel a szemeimben.
- Mert csak, hogy tudd, texasi szokás, hogy senkit se engedjünk el csak úgy, aki bármiben is segített nekünk, szóval a minimum az, hogy ha hazavittél, hogy felhívjalak hozzám egy kávéra vagy... - és itt az órámra pillantottam. - valami vacsira. Nyilván ha nem akarod megkockáztatni, hogy esetleg megmérgezlek rendelés lenne a dologból, ám magától a gesztustól nem tekintenék el. - összefontam magam előtt a karjaimat, mint egy kislány, aki épp arról igyekszik meggyőzni egy felnőttet, hogy ő már bizony nagyon komoly.
- Ennek tudatában is ezt akarod?

TAG: Gregori S. Krivenko ;
MUSIC: A Thousand Years - Christina Perri
OUTFIT: Nézd csak meg miben pompázom :3 ;
NOTES: Köszönjem is meg rögtön, nem?  ;

How an angel dies

Van egy nagy hibám, mégpedig az, hogy ami az én kicsi szívemen van, az ott van a számon is, ami nagyon nagyon sokszor hoztam már rám a bajt, ám én juszt sem tanultam az egészből semmit sem, továbbra is az a végtelenül őszinte, olykor kissé talán nagyszájú leányzó maradtam, aki Texasban voltam és aki leszek életem végéig, történjen bármi. Most sem vagyok képes magamban tartani a gondolataimat, pedig... talán jobb volna.
- Tudod, ha most nem mosolyogtál volna egészen biztosan a frász jött volna rám, mert belőled simán kinézhető az a vérbeli, amerikai filmekből olyan jól ismert eltemetős bérgyilkos, akit a zsaruk maximum a film legvégén kapnak el miután már annyi embert küldött át a másvilágra ilyen vagy olyan kínzások után. - mindezt természetesen a lehető legnagyobb nyugalommal, természetességgel adtam elő, mintha csak egy sütemény receptet osztottam volna meg vele, vagy azt, hogy szeretem a csokoládét.
- Mondjuk érted kár lenne, mármint, hogy, ha olyan bérgyilkos volnál, mert azok a filmek végén mindig meghalnak... - aztán egyszer csak mint derült égből a villámcsapás leesett, hogy mégis miről beszéltem neki egészen idáig, az arcomba pedig enyhe pír szökött.
- Istenem... ne vedd sértésnek én csak... beszélek itt össze - vissza. Biztos az ütés az oka, alapjáraton esküszöm nem vagyok ennyire flúgos. - vagy mégis? Oké, de, az vagyok, de ennél jobban már nem kellene ma magam lejáratni előtte, nem igaz? Vagy már elkéstem ezzel és nincs tovább?
- Nem is tűnik már olyan rossz ötletnek az az elföldelés.... - mert most nagyon, de nagyon szívesen elbújnék zavaromban.

- Talán van talán nincs... - mosolyogtam hamiskásan a férfira, a tekintetem pedig világosan elárulta neki, hogy ezt bizony eszem ágában sincsen megosztani vele. Nem tudom mi üthetett belém, de valahogy jól esett ez a kis játék, azt pedig inkább igyekeztem kizárni a fejemből mi mindent mondana édesapám, ha megtudná, hogy egy idegen pasit készülök épp felvinni a lakásomba. Biztos azzal jönne, hogy nem vagyok normális, hiszen az égvilágon semmit sem tudok róla, szóval ilyen erőből akár még őrült pszichopata is lehet vagy leánykereskedő...
- Hát jó, én figyelmeztettelek. - dőltem hátra kényelmesen.
- Menj két utcát egyenesen, majd a Bond Streeten kanyarodj jobbra... - kezdtem el a navigálást. Út közben alaposabban is szemügyre vettem és meg kellett állapítanom, hogy bizony... elég jóképű.
- Itt élsz Vegasban vagy csak átutazó vagy?

TAG: Gregori S. Krivenko ;
MUSIC: A Thousand Years - Christina Perri
OUTFIT: Nézd csak meg miben pompázom :3 ;
NOTES: Köszönjem is meg rögtön, nem?  ;

How an angel dies

- Hát ami azt illeti igazából mind a kettő benne van a pakliban. - nevettem fel ahogy belegondoltam az egészbe.
- Tudod apukám az az igazán vérbeli texasi, szóval az olajfúrótornyos, marhatenyésztős vonal abszolút helytálló, ami mellé társul a fegyverszeretet, megspékelve némi rodeózással, egyébbel. Mivel a papa túlságosan is aggodalmaskodó típus megtanított arra, hogy hogyan kezeljem a puskát, a kisebb kézi fegyvereket... de ez még semmi. Tudni illik még róla, hogy nagyon szereti a lövöldözős filmeket, ami tudom elég szokatlan, lévén egy negyvenes komoly pasiról beszélünk, akit tisztel az egész környék, mindenről lehet vele beszélni, de, ha ilyen film közelébe kerül... - megint felnevettem.
- Szóval az ő révén lettem hatalmas Keresztapa trilógia fanatikus, ahogy az összes többi jól elkészített maffia filmért odavagyok, a westernekért, már amik nem túl spagetti westernesek... szóval van miből „ihletet” merítenem, de kétségtelen, hogy a fantáziám sem kicsi... - miért érzem azt, hogy egyszer ez a végtelen őszinteség okozza majd a vesztem? Most is emiatt égek előtte mint a rongy. Meg kellene már tanulnom végre, hogy vannak dolgok, amiket egyszerűen nem mondunk ki, hiába van benne a fejünkben, hiába foglalkoztat minket annyira. Talán akkor meg tudnék spórolni magamnak egy csomó kellemetlenséget és nem kellene attól tartanom, hogy valaki, esetünkben éppen Gregori teljesen hülyének néz.
- Meglehet, hogy az marad, de talán majd egyszer mégis mesélek neked a szokásainkról... - miért érzem úgy, hogy a szavaimban önkéntelenül is ott csengett valamiféle ígéret? Lehet, hogy mégis csak nagyobb ütést kaptam a fejemre mint gondoltam és ezért vagyok ennyire flúgos? Vagy inkább... benne van a hiba?

- Ó, értem. Szóval te amolyan... „a pillanatnak élek és teszem amit jól esik” kaliberű ember vagy... - tűnődtem el hangosan.
- Ez nem is olyan rossz dolog, voltaképpen én is ezért hagytam ott a családi házat és jöttem Vegasba. Szerettem volna megtapasztalni milyen a szabadság, a függetlenség, az, hogy csak magamra vagyok utalva, magamért kell csak felelősséget vállalnom, és nem szólnak bele abba, hogy hogyan is élek, milyen döntéseket hozok. Bár veled ellentétben engem már elég sok dolog köt ide, megszerettem a várost, a munkámat... - kipillantottam az ablakon.
- Most fordulj balra és az utca végén megint balra. Az utolsó épületben lakom.

TAG: Gregori S. Krivenko ;
MUSIC: A Thousand Years - Christina Perri
OUTFIT: Nézd csak meg miben pompázom :3 ;
NOTES: Köszönjem is meg rögtön, nem?  ;

How an angel dies

Ahogy visszajátszottam mi mindent osztottam meg magamról az elmúlt néhány percben egy vadidegennel, aki tulajdonképpen kis híján a halálomat okozta, hirtelen ráeszméltem arra, mekkora baromságot is követtem el. Az hagyján, hogy túl sokat járt a szám és halál ciki, amiket összehordtam, de ráadásul egy ismeretlennek, valakinek, akivel talán soha többet nem is találkozom újra… Bravó Alisa, ismét sikerült felülmúlnod önmagad!
- Jesszusom ez teljesen úgy hangzott, mintha épp a bűnlajstromomat olvasnád fel. – kacagtam fel talán zavaromban, talán, mert az előadásában tényleg úgy hangzott, mintha mindezzel valami törvényt sértettem volna, vagy ilyesmi. Szinte láttam is magam előtt, ahogy cuki narancssárga kezeslábasban állok a köztörvényes bűnözők között, mindenki arról beszél körülöttem, hogy hány bankot rabolt ki vagy, hogy hány embert tett el láb alól, én pedig egyszer csak benyögöm, hogy azért vagyok a rácsok mögött, mert értek a fegyverekhez és szeretem a maffiózós filmeket. Gáz, hát, még, hogy vizuális vagyok és ez az egész lepergett lelki szemeim előtt, további kacagásra késztetve ezzel. Oké, most már egészen biztosan hülyének néz, hivatkozhatok vajon még az erős ütésre, vagy az már nem elég mentség?

- Úgy hangzott volna? Pedig csak egy egyszerű szófordulatnak volt szánva, úgy, mint… „a kocka el van vetve” vagy „ami megtörtént, az megtörtént”… - vontam meg a vállam, mégis valahol mélyen furdal a kíváncsiság… ő szeretne legközelebb is találkozni velem? Lehet, hogy mégsem égtem be előtte annyira? Azért mond ilyeneket, mert voltaképpen nem lenne ellenére a dolog? Országomat, hogy csak öt percre is, de belelássak a pasik fejébe.

- Őszintén? Eléggé vegyes érzéseim vannak a dologgal kapcsolatban. Mármint, persze imádom, hogy a szüleim nem szólnak bele abba, hogy hol vagyok, mit csinálok, hová megyek, kikkel állok szóba, ahogyan azt is, hogy azzal foglalkozhatok, amit szeretek, de a felnőttség nagy része nem tetszik. Számlafizetés, határidők, kötelezettségek… de gondolom ezzel mindenki más is így van. Néha eszembe jut, hogy milyen csodálatos is volna csak úgy utazgatni ide - oda, konkrét célok, tervek nélkül, a mának élni és élvezni, hogy nem irányíthat senki, ám aztán felébredek és rájövök mennyire más a realitás. Szép dolog a szabadság, de csak bizonyos mértékig, egy idő után pedig hiányozni kezdenek a kötöttségek. – én legalábbis így látom, aztán ki tudja.

Miután megérkeztünk Gregori pedig leparkolt, kicsatoltam magam és kinyitottam az ajtót, majd visszafordultam hozzá.
- Utolsó esély, hogy meggondold magad. Feljössz és megnézed, milyen a texasi köszönetnyilvánítás vagy inkább gyorsan kereket oldasz, miközben imádkozol, nehogy még egyszer elüss?

TAG: Gregori S. Krivenko ;
MUSIC: A Thousand Years - Christina Perri
OUTFIT: Nézd csak meg miben pompázom :3 ;
NOTES: Köszönjem is meg rögtön, nem?  ;