Ahogy legmélyebb álmaimba merülve meghallok egy furcsamód ismerős, pilimpákoló hangot, már el is kezdek tapogatózni, hogy a telefonomnak vélt ketyerét elhallgattassam. Nem szoktam még hozzá ahhoz, hogy az éjszaka közepén is berángatnak melózni, s úgy mint ez a mai is, általában csak hosszú percek múlva találom meg az amúgy nagyon könnyen elérhető helyre rakott telefonomat. A tegnapi és a mai napot is végig dolgoztam, ma nyolc órakor örültem, hogy végre ágynak eshetek, erre megint itt a telefon.
Ahogy hagyom csöngeni a telefont, Niké már idegesen topog mellettem, s böködve a vállamat és a nyakamat, próbál jelezni, hogy csöng a telefonom. Rátéve a kutya fejére a kezemet, juttatom el a tudatáig, hogy tudok róla, csupán olyan vagyok, mint akit Alaszkától üldöztek idáig. Ennek ellenére végül megtalálom a tárgyat, s anélkül emelem a fülemhez, hogy ránéznék a kijelzőre.
- Hmmö? - morgom a kérdést nem túl tetszetősen, s ahogy meghallom munkatársam sürgető hangját, egy lomha ásítást követően már álló pozícióban is tudhatom magam. Kénytelen vagyok összeszedni magam mi hamarabb, ha nem akarom, hogy egy ártatlan ember élete vesszen oda.

Alig tíz perc elteltével már az őrsön ácsorgok az egyik számítógép előtt ücsörgő társam mellett, aki próbálja a hívás adatait lenyomozni. De mivel nem tartott elég sokáig a telefonbeszélgetés, nem megy minden túl könnyen. Annyit sikerül leszűrnie csak, hogy valahol a külvárosból érkezett a hívás, egy raktár épület környékén. Manapság arra igen elszaporodtak a késelések, lopások és lövöldözések, így alapjáraton oda vannak állítva járőrök. Hogy most miért nem tudunk a hollétükről, az szerintem örök kérdés marad.
Mivel az FBI Vegasi kirendeltségénél vagyok, nem a helyi rendőrőrsön, magamra aggatom az adott kék, acéllemezekkel bélelt mellényemet, övembe belecsúsztatom a két glockomat, amihez társul még három fullos tár. A jelvényemet kabátom belső zsebébe csúsztatom, hogy kisebb eséllyel hagyjam el, s már bent se vagyok.
Csak akkor gondolok bele, hogy a kutyákat is hozni kellett volna, mikor szokatlanul csendes utastérben, egymagamban ücsörgök, s hajtom a kocsit, minél hamarabb elérjem a számítógép adta koordinátákat. A kutyák ideges, vagy épp lelkes kaparászása és nyüszítése hiányzik, s a támogatásuk is, de nem vehetem mindig készhez őket. Most is egyedül kell ezt megoldanom, központbeli segítséggel.
Elérve az egyik távolabbi háztömböt, parkolom le a méretes fekete autót, majd elővéve a telefont, lépek kapcsolatba a központtal.
- És most? Merre tovább? - teszem fel halkan a kérdést, mire meg is kapom a pontos paramétereket. Gyors iramban közelítem meg a helyszínt, de csak, hogy ne kerüljek a kereszttűzbe, egy kisebb úton kénytelen vagyok kerülőt tenni. Egy hosszú, szemetesládákkal telepakolt útszakaszhoz érek, mikor felhangzanak az első lövések. Meglepetten fordulok hátra, mivel a falakról visszaverődnek a dörrenések, s mire újra magam elé koncentrálok, már bele is rohanok valakibe.
- Az Istenbe - morgom az orrom alatt, ahogy hunyorogva az alakot keresem.

A franc gondolta volna, mikor végre eljutottam az ágyig, hogy még szolgálatba kell lépnem alig pár óra elteltével. Talán épp ezért is merészkedtem minél mélyebben beleásni magam az álmok zavaros útvesztőjébe. Feleslegesen... alig három óra múlva már jön is a telefon.
Halk zümmögés, macskák eszüket vesztett nyavalygása és hajléktalanok, a szemétben való kotorászása közepette rongyolok végig a zárt kerületeken, azon eldugott utcákon, ahol... csak a macska és a csövesek járnak. Talán senki más. Mindegyik zsákutcában végződik, mindegyik mocskos, törött üvegek halmaza piszkítja a földet, miközben szemét és hányadék tengerben úsznak. Nem egy szívderítő látvány, egy lányt se hoznék erre első randira... de szerintem még a kóbor kutya is elkerüli a környéket.
Ahogy meghallom az első lövéseket, megszaporázva a lépteimet, szakítom el tekintetemet az ocsmány környezetről, s futólépésben haladva fülelek, merről érkeznek a zajok.
Csak addig tudom ezt tenni, míg bele nem ütközök valakibe, kinek nálam jóval apróbb alakját, a sötétségben alig tudom megtalálni. Nem ég egy lámpa se, még csak félhomály sincs, a hold is a vaskos felhőtakaró mögött hunyászkodik.
Morogva az orrom alatt dörgölöm meg a vállamat, mi a kelleténél is érzékenyebb, mikor Jasmine társaságában meglőttek menekülés közben. Persze begyógyult a seb, ennek ellenére frontkor sajog, mikor a fejem fáj sajog, beteg vagyok, akkor szúr és még sorolhatnám.
Mikor a lány hanyatt vágja magát, értetlenül kapok utána, de már nem tudom megragadva. Ám mielőtt tehetnék felé pár lépést, sziszegve feltápászkodik, s egy kérdést szegezve a fejemhez, villogó kékekkel nézek át a feje felett.
- Ha tovább kérdezősködsz és sz*rjuk el itt a napot, akkor minden bizonnyal - ezzel már meg is ragadom vékonyka csuklóját, mi majd elveszik a markomban, ennek ellenére nem engedem. Az se érdekel, hogy sántít, csak húzom magam után addig, míg két ház között húzódó folyosó szerű légüres térbe be nem lépünk. Annyira szűk, hogy féloldalasan kell oldalaznom, hogy elérjek a végére, attól viszont nem félek, hogy a lány ne tudna végigszaladni rajta teljes szélességében. Ahhoz pont elég nekünk ez a kis utacska, hogy egy, maximum két utat le tudjunk vágni úgy, hogy az ipsék nem követnek minket. Abban persze nem vagyok biztos, hogy nem ismerik a környéket, épp ezért kénytelen vagyok elővenni a glockomat, hogy vészhelyzet esetén hatásba tudjam léptetni. Szerintem szükség lesz rá.
- Mond csak, mi a fenét csináltál, hogy rád szálltak? - érdeklődök, ahogy csörtetek előtte, megállás nélkül kutakodva a zsebeimben, hogy megtaláljam végre a nyomorult telefonomat, amit pár perce még használtam. Remélem nem hagytam el.
Amint megtalálom, már kapom is elő, hogy kapcsolatba léphessek a központtal...
- Itt Aidan... küldjetek ki három járőrkocsit a külváros gyártelepe mellé, erősítés nélkül ez nem fog menni - vázolom fel gyorsan a helyzetet, mikor is szembetalálom magam egy sötét bőrű jóemberrel.

Látom a lány szemében még így, mesterséges fények nélkül, a sötét éjszakában is a rettegést. Persze nem mondom, én is megijedtem volna a helyében, ha valaki úgy rohan nekem, hogy közben üldöznek, majd ragadja meg egy alak a csuklómat, és kezd el maga után vonszolni.
- Most ez a lényeg? Komolyan? Hogy ki vagyok? Vagy inkább az, hogy igyekszek megvédeni a hátsódat azoktól a barmoktól, akik hamarosan a sitten fognak unatkozni? - szegezem neki a kérdést, de végül csak megenyhülök.
- FBI ügynök - csak ennyit mondok. Bemutatkozást most felesleges megejteni, van nekünk jobb dolgunk is annál, mint kezet fogjunk, bájologva egymásra vigyorogjunk, mikor bemutatkozunk. Menekülni kell emberek, különben annyi... vége a mesének, és alulról szagolhatjuk az... ez esetben a szemetes konténereket. Nem valami derűs jövőkép.
- Ha nem húználak, tudnál ilyen tempóban rohanni? De bocsáss meg, én "állat" nem kegyelmezek azoknak a kis szőke hercegnőknek, akiknek éjjel nincs jobb dolguk, mint a külváros elhagyatott részein mászkálni, és végignézni egy gyilkosságot... mert ugye nekem se lenne jobb dolgom, negyvenkét órás meló után, mint megint járőrözni és ártatlan életeket menteni - förmedek rá, miután lefékezünk. Alapjáraton rendes faszi vagyok, nem tartozok a tahó ügynökök közé, ennek ellenére tény, hogy két napot megállás nélkül végig robotoltam, és most két óra alvás után megint terepen vagyok.
- És ha kérhetnélek... ha jön a kis Vukk, akkor légy szíves ne az én nyakamat öltöztesd fel vele jó? - látom az arcán, hogy nincs kedvére ez az émelyítő bűz, de nem tudunk jelen pillanatban mit tenni.
- Igen, ez tényleg ez a szitu. De míg engem látsz, életben maradsz - hangom határozottan cseng, s talán nem lenne ilyen mélysége, ha nem szolgáltam volna az Idegenlégióban évekig. Most csak egy egyszerű zöldfülű lennék az FBI-nál, már ha egyáltalán eljutottam volna idáig. Lehet, hogy egy idétlen focicsapatban játszanék, és nem lennék sehol az életben, mivel a szponzorok és a hírnév tenne a megélhetőségemért.
Ahogy megjelenik velem szemben a férfi, agresszív tekintete találkozik az enyémmel. Fogalmam sincs, miről árulkodhat az enyém, de annyi szent, hogy láthat benne valamit, ami neki nem tetszik, mivel olyan gyorsasággal emeli meg a kezét, és ezzel irányítja a fejem felé a pisztolyt, hogy egy pillanatra belegondolok abba, mi van ha ez nem egy egyszerű utcagyerek?
- Bukj le! - kiáltok rá a lányra, majd a kinyújtott kezet egy gyors mozdulattal félre lököm, s így a levegőbe lő. Bordái alatt egy jól célzott ütéssel sújtok le rá, mire rögtön kétrét görnyedő pozíciót vesz fel, ám ha biztos szeretnék lenni a munkámban, akkor kénytelen vagyok minimum eszméletlenné tenni, így a tenyerem élével a nyaka egy igen érzékeny pontjára sózok. A fekete manusz úgy dől el, mintha egy fából készült bábú lenne, s jókorát csattanva a földön, nem mozdul többet. Legalábbis ma nem.
A földről felkapva a pisztolyt, engedem el a kibiztosítást, s nadrágom övébe süllyesztem, hogy ha felébred, ne jusson hozzá. Mondjuk attól tartok, nem itt fog felébredni, hanem a sitten.
- Nyomás - fordulok sarkon és kezdem el kilökdösni a vékony résből a lányt. Biztos hallotta a többi jó madár, ahogy elsült a pisztoly. Ez pedig nagy hátrányunk.

Értetlenségére csak elégedetlenül megrázom a fejem, s a szememet forgatva fújtatok egyet.
- Üldöznek igen... és most. Most kezdem el, de ha nem tetszik, akkor itt is hagyhatlak, hogy oldd meg magad - rivallok rá, és tudom, hogy mihamarabb el akarja húzni innen a csíkot, elvégre ki szeret húzós helyzetben lenni, főleg olyanban, hol a testi épsége a tét? Meg van rá az esély, hogy lelövik, bár lehet, hogy amilyen szemrevaló, inkább majd játszadoznak vele egyet. Ez esetben nem is tudom, melyik lenne a kényelmesebb.
- Nem előírás a jó modor - villantok rá dühös pillantást. Nem azért vettek be maguk közé, hogy milyen jófiú vagyok, s a jó modorommal bárkit kibeszélek a bugyijából, és még folytathatnám. Tévedés ne essék, nem vagyok egy faragatlan fatuskó, csak épp elég rideg ahhoz, hogy múltamat katonainak tudjam be. Mivel az voltam, nem is a legrosszabbak közül. Ha kell, akkor egy egész maffia hadsereg mellett megtudnám védeni a lányt, persze nem garantálnám, hogy teljesen épségben marad.
- De, feltűnt, de mit tudnánk csinálni? Szerintem jobban jártál volna, ha egyszerűen kitöröd a cipőd sarkát, mint az üvegtörmelék és szeméthegyek között flangálnál meztelenül, így összeszedve számtalan betegséget... - igaz nem hiszem, hogy sok ideje lett volna arra, hogy ezzel foglalkozzon, de ha már így betalált egy sötét utcába, ahol pár perce egymásnak rohantunk, lett volna alkalma rá, hogy megszabadítsa a lábbelit a garantált magas saroktól, és voilá!
- Nagyon remélem - vonom fel a szemöldökömet, ahogy végignézek rajta.
- Hogy értek - e a munkámhoz? Majdnem négy évig voltam katona az Idegenlégiósoknál, hogy a fenébe ne értenék hozzá? - nem tudom, mennyit konyít ehhez a témához, de annyi biztos, hogy ott megtanítottak minket még egy egyszerű papírlappal is ölni, elvégre szükség volt rá. De mivel most gyakorlatilag szorult helyzetben vagyunk, és védenem is kell valakit, nem tudom, mennyire fogom tudni kihasználni az előnyeimet.
Ahogy egy néger fickó megáll velünk szembe, gyorsan lefegyverzem, majd hatástalanítom is csak, hogy ne kelljen a későbbiekben vele foglalkozni. Jó, nem nyírom ki, ennek ellenére bele fog telni pár órába, mire felébred és talán egy-két napba is, hogy ismét járó képes legyen.
Amint sarkon fordulok, hogy eltűnhessünk a lány megtorpan. Hangjára visszafordulok felé, s szemügyre véve a lábát, miből egy igen csinos üvegcserép kandikál ki.
- Erről beszéltem te ostoba lány... - fújtatok, ahogy megragadom a vékony bokáját, s kiszedem a talpából az üveget.
- A kocsiban van egy üveg alkohol, ha eljutunk odáig, akkor azzal lemossuk. Ha teljesen nem is, de egy bizonyos szinten lefertőtleníti. Tudsz járni, vagy vigyelek? - érdeklődök, s ahogy felharsannak a férfi kurjantások, egyre idegesebben toporgok egy helyben, míg várom a válaszát. Miért nem hoztam a kutyákat? Hogy lehettem ekkora barom.
- Mi van már Scott, hol van már a csapat? - morgok bele a telefonba, mit menet közben kikaptam a zsebemből, hogy kapcsolatba tudjak lépni a központtal.
- Nem érdekel, hogy elakadtak! Hozzatok kutyákat is - emelem fel a hangomat, s már nyomom is le a hívás vége gombot.

Mélyet sóhajtva, szemeimet forgatva hallgatom végig ahogy ez a bájos teremtés megállás nélkül csiripel, és olyan lelkesen "oltogat", mintha nem is FBI-os lennék, hanem csak a bátyja. A tisztelet már teljesen elhanyagolható ebben a világban?
- Ha sokáig morogsz még, akkor igen, kénytelen leszek élni a tudattal, hogy itt hagytalak. Esetleg még van valami, amit megszeretnél osztani velem? - fordulok felé felvont szemöldökkel, inkább kíváncsi, mint ideges éllel a hangommal. Tényleg szívesen fogadom a kérdéseit, az autóban! Ha már végre biztonságban tudhatom magam, és nem kell attól f*snom, hogy nem csak engem, de a lányt is itt fogják kinyírni, hála a "felmentő seregnek", akik lusták idetolni a pofájukat.
- Valószínűleg... de mint mondtam, nem vagyok én mindig ilyen, csak két napi meló után gondoltam alhatok egy kicsit, de alig csuktam be a szemem, már riasztottak. Szóval ne várd el tőlem, hogy majd csillogó szemekkel, bárgyú mosollyal foglak lesni, és minden szavadra igennel, vagy "persze drága" megjegyzést teszek. Mert akkor nagyon nagyot mertél remélni... - ezzel elfordulva tőle, kaptam elő az övemből a pisztolyt, hogy kilesve a sikátorból, esetlegesen lelőhessek valakit, aki nekem támad.
Szerencsére semmi merénylet nem történik ellenem, így a helyére csúsztatva a fegyvert, már fordulok is a lány felé.
- Egy szóval se... nagyjából annyiról van szó, hogy ha most a kezembe nyomnál egy papírlapot, valószínűleg azzal is hatástalanítani tudnám a muksókat... - pillantok a szemeibe, s már le is fegyverezem az időközben nekünk támadó férfit, ki egy hangos nyekkenés és tompa puffanás együttesével terül el a sikátor mocskos földjén. Napokig súrolhatja majd magáról a bűzt.
Megjegyzésére csak gyilkos pillantással a szemébe nézek, s már ki is húzom a lábából a megtermett szilánkot.
Kérdésemre negatív válasz érkezik, így amint megejtek egy gyors telefont a központ felé, hogy ugyan, mikor óhajtanak ideérni, már hajolok is le, hogy felkapjam a lányt. Egyik kezemet a lábhajlatához teszem, másikkal megtámasztom a hátát, és már indulok is tovább, hogy mihamarabb eltűnhessünk innen. Akárcsak ő, én is szeretnék még élni...
Gyakorlatilag a sietségtől még csak nem is szuszogok, hisz alig van súlya a szőke, nyafka lánynak.
A házak ódon falai halkan, de visszaverik a járőrkocsik szirénáit, s ebből csak arra tudok következtetni, hogy végre úton vannak. Ha hoztak magukkal kutyákat, azok gyorsan megtalálják a célpontot, de addig is, haladjunk.
- De mond csak! Mi a fenét kerestél te itt éjjelek évadján?

- M... nem tudom megígérni, mivel már öltem embert. Sokat. Nagyon nagyon sokat - meredek rá komoly tekintettel. Láthatja, hogy nem viccelek, és bár nincsenek gyilkos hajlamaim, tényleg számtalan embert küldtem már a túlvilágra. Leginkább a katonaságban, de miután üldöztek a franciák, őket is megritkítottam... muszáj voltam, ha élni akartam.
- De végül is lehet róla szó, rendőri hivatásom első áldozata lennél, mint ember, akit amúgy meg kellene menteni - magyarázom bólogatva, egy kis ideig eljátszva a gondolattal, de aztán fel is hagyok a merengéssel. Felesleges azzal foglalkozni, amit amúgy nem fogok megcsinálni. Nyilván nem fogom bántani, ha egyszer már azért küldtek ide, hogy megvédjem, meg amúgy is? Mi előnyöm származna belőle?
- Nem, leginkább benga nagy pasikat üldözök, akik adócsalással vagy drogcsempészettel foglalkoznak. Esetlegesen elveszett gyerekeket keresek, akiknek már senki nem adott még egy esélyt, hogy esetlegesen megtalálja őket még valaki a közeljövőben. De amúgy volt már szerencsém egy-két csinos hölgyeményhez - mondom bólogatva. Hogy ezzel mit akarok elérni, azt nem tudom. Talán azt, hogy felkapja a vizet, és pampogjon? Vagy szimplán azt, hogy érezze úgy, hogy nem ő az egyetlen csinos lányka Vegasban? Nem is tudom...
- Jól van, majd ezt el kell mondanod a rendőrségen is. Kénytelen leszel tanúskodni, elvégre valakit megöltek a szemed láttára nem? Meg a férfit is meg fel kellene ismerned, akit láttál. Hátha feltudod majd ismerni - próbálom óvatosan mondani, nehogy a torkomnak ugorjon. Kénytelen lesz bejönni velem, hisz ilyen esetekben ez az eljárás még akkor is, ha nincs az ember ínyére.
- Ő, nem, nem lenne értelme, és igen, az lesz amit én akarok - ezzel már be is segítem úgy a kocsiba, hogy kézzel hozzáférjek a lábához, és az ne a kocsiban legyen, hanem kint az aszfalt felett, hogy arra folyjon rá az alkohol, amit majd ráöntök. Tekintetem akaratlanul is rátéved a combjaira és a ruhával küszködő kezeire.
- Csak mernéd megtenni - kacsintok fel rá vigyorogva, ezzel nekikezdve a sebének kitisztításával, mi bajosabbnak tűnik, mint gondoltam, elvégre elég mély sebről beszélünk. Miután rátekerem a lábára a rongydarabot, már állok is fel, hogy a csomagtartóban található hűtőtáskából elővehessek egy üveg vizet, amit átadok neki.
- Tequila? Nem. Víz - pillantok rá atyai szigorral - hogy nézne ki, ha nyomozó létemre hordoznék magammal Tequilát? Ez is azért van nálam, hogy ha sebet kell fertőtleníteni, gyorsabb - biccentek a lába felé.
- Beviszlek a kórházba, rendbe rakják a lábad, utána bemegyünk a központba, hogy beazonosítsd melyik férfi volt a tettes - vázolom fel neki a helyzetet, majd becsukva a csomagtartót és az ajtót mellette, megkerülöm a kocsit és beülök a volán mögé, hogy elindítva azt sebességbe tegyem, és már indulhassunk is a kórházba. Menet közben kibújok a sötétkék FBI kabátomból, és azt hátra nyújtom neki.
- Tessék, a végén még az én lelkemen fog száradni, hogy megfagysz.

- De ilyen önelégült se - felvont szemmel reagálok a megjegyzésére, amit ha nem a mai napon sütött volna el, biztos beleröhögtem volna az arcába. Soha nem voltak ellenemre a határozott nők, de most nincs túl sok kedvem ahhoz, hogy a saját maguk Istenítésével foglalkozzak. Nem hogy kedvem, de erőm sincs...
- Abból a szempontból biztos, hogy vele kicsit több ideig tartana a hadakozás, mint veled. De ő se jelentene túl nagy gondot. Minél nagyobb valaki, annál lassabb és lomhább. Szóval még az is meglehet, hogy te hamarabb tűnnél el a szemem elől mint ő - vonok vállat, miután közlöm vele, mi is a nagy helyzet, hogy lehet, ő hamarabb szökne el tőlem, mint a nagydarab pasi, aki bár meglehet, hogy nagyobbat ütne... de mit érne vele?
- Ennek örülök, akkor már kezdheted is gyártani, hogy miket fogsz odabent mondani. Hidd el, minden részletre kíváncsiak leszünk, amik segíthetnek abban, hogy elkapjuk, vagy ha ez már meg volt, akkor felhasználjuk ellene a tárgyalásokon.
- Igen, valahogy így állunk... minél kevésbé ellenkezel, annál gyorsabban végzünk, és szabad utadra engedlek. De addig is, rendbe kell tenni a lábadat, el kell jutni a kórházig, majd be a központba... ez pedig ahogy én ismerem a társaimat, nem biztos, hogy olyan gyors lefolyású lesz - mikor megjegyzi, hogy nem lenne képes arra, hogy egy puszta rúgással nagy fájdalmat okozzon, elvigyorodok.
- Hidd el, nem kell olyan nagy rúgás egy arcba ahhoz, hogy az nagyon tudjon fájni. Elég szemberúgni vagy orrba rúgni valakit - mi a fene, én most biztatom, hogy tegye meg? Hát én se vagyok normális!
- Jobb, ha nem iszol semmi erőset... úgy is fogják mérni az alkohol szintedet odabent - nézek rá jelentőség teljes pillantással, ezzel is megbélyegezve azt, hogy innia kell. A kocsiban ülve megint kapok egy érdekes kérdést, mire csak a visszapillantó tükörben megkeresem a tekintetét.
- Az az igazság, hogy fogalmam sincs, mit szándékoznak csinálni veled. Lehet, hogy igen, azonosítod és elmehetsz. De az is lehet, hogy egy ideig ott tartanak, hogy mondj el mindent, amit akkor éreztél. Tudod, mikor valakit trauma ér, akkor beültetik egy pszichológus mellé, hogy vele beszéljen az esetről. Ez esetben újonnan engem ültetnek be pszichológusnak, de ez ne zavarjon téged - vigyorodok el.
- De szerintem igen, el fognak engedni, viszont járőröket állítanak majd a házadhoz, elvégre ki tudja, kik vannak még abban a bandában, amiben a pasi is. A végén még valaki az életedre törne. Azt pedig nem szeretnéd ugye? - érdeklődök kíváncsi tekintettel, miközben hátra adom neki a mellényemet.
- Alap járaton nem vagyok én mindig bunkó. Csupán semmi kedvem nem volt két óra alvás után rögtön menekülni meg üldözni másokat - válaszolok mosolyogva, s mire hátra pillantok, már nem is látom a szőkeséget.
- Választhatsz. Haza viszlek és átöltözöl, lefürdesz és utána beviszlek a kórházba, vagy most oda menjünk rögtön? - adom meg neki a választható lehetőségeket, ahogy megállok az útkereszteződésnél válaszára várva.

- Akkor inkább úgy fogalmazok, hogy a te szerénységed is hamisíthatatlan... - pillantok rá halvány mosollyal a szám szélén. Nem sokszor engedem meg magamnak ezt a kis kacérságot, most is csak úgy kikívánkozik belőlem, s nem tudok tiltakozni vele szembe. Jön és kész. Mellesleg nem lehetek vele egész nap holmi búval b*szott f*szkalap nem igaz? Egy kis magaviseletet, ha mást nem is, kénytelen leszek magamra erőltetni. Elvégre én vagyok a készséges FBI ügynök, nem igaz? De! Akkor hát viselkedjek is úgy.
- Lehet, hogy egy hozzád hasonló ezt gondolja. De minden nálam nagyobb azt hiszi, hogy nem túl izmos alkatomtól vezérelve, könnyen el tudnak tenni láb alól. A gond csak az, hogy bár nem duzzadnak a bicepszeim, mégis vannak, és sokkal gyorsabb vagyok mint ők, valamint tudok olyan technikákat, amivel könnyűszerrel eltehetem láb alól őket, és idejük sincs felocsúdni... lebecsülnek, és néha ez az igazi előnyöm - magyarázom, bár szerintem feleslegesen mivel vagy nem érti, vagy nem érdekli. A lényeg a lényeg, rossz embernek beszélek erről. Ennek ellenére mégis, most úgy érzem, hogy volt értelme annak, hogy évekig a franciáknál álltam szolgálatban. Franciáknál? Úgy beszélek, mintha én magam nem az lennék.
- Már most megváltozott - jelentőségteljes pillantást vetve rá, tudatom vele a szomorú tényeket - azzal, hogy most miattad kerül az emberke sittre, valószínűleg azokat a fickókat, akik a bandájában voltak, sikeresen magadra uszítottad. Ezért lesz szükség a járőrökre és a rendőrökre, akik odafigyelnek rád. Valószínűleg egy konkrét alakot melléd állítanak majd. Megkapod a telefonszámát, ő figyelni fog téged, a nyomodban lesz, és elfogja várni, hogy jelezz neki bizonyos időközönként, hogy mi van veled. Ha pedig nem teszed, akkor hozza az egész csapatot és a keresésedre indulnak. Nem lesz könnyű, de megoldjuk - teszek hozzá biztatóan egy-két szót is csak, hogy tudja, nem fogjuk magára hagyni. Kötelességünk segíteni rajta.
- Mmm valószínűleg. De ha nem akarod, hogy én legyek itt, akkor leváltathatom magam. A döntés csak rajtad áll - ezzel próbálom egy olyan döntés elé állítani, ami nem biztos, hogy sokkal jobb lenne egy változtatás esetében. Nem minden FBI-os képes arra, amit annak idején az Idegenlégiónál belém vertek. Ők csak lőnek, esetleg rúgnak... de ahhoz, hogy úgy hatástalanítsanak valaki, hogy elég megnyomni egy pontot a nyakán anélkül, hogy meghalna, nem biztos, hogy menne nekik. Tudom felelőtlen vagyok, amiért a közelharcra bízom magam. De legalább nem hal meg senki. Remélhetőleg.
- A végén zavarba hozol - vigyorodok el, mikor a szememet emlegeti, s már állok is fel, hogy folytathassuk az utunkat.
- És semmi félelem? Nem tudom elhinni, hogy ne rettegtél volna, míg menekülsz. És nekem nehogy azt mond, hogy a csinos arcodat féltetted, mert akkor kétszázzal hajtok bele egy téglafalba - emelem tekintetemet a visszapillantóra, hogy láthassam az arcát.
- Hát... találkoztam már nagyon jól öltözött gyilkosokkal is, akikkel jócskán meggyűlt a bajom. Szerintem ilyenkor szokták azt mondani, hogy az ember nem tudhatja mikor, milyen formában és milyen körülmények között fogja megtalálni a gyilkosa - magyarázom, és ha belegondolok, ez rám is igaz. Nem elég, hogy nap, mint nap kergetek őrült gyilkosokat, rablókat és szélhámosokat, a légiósok még mindig a nyomomban vannak, és arra várnak, mikor vagyok a legvédtelenebb, mikor csaphatnak le rám, hogy eltegyenek láb alól. Az én helyzetem se túl fényes, de nem kilátástalan.
- Nem lesznek oda érte, de egyszer megengedhetem magamnak azt, hogy ne a szabályok szerint játsszak ugye? De rendben, akkor mond az utat, hova vihetlek - ezzel már rá is készülök a lány navigálására.
- Amúgy Aidan.