Vannak olyan napok, amikor az embernek semmi nem jön össze! De tényleg semmi! Nekem szerencsére szinte soha nincs ilyenben részem. Teszek róla, hogy elérjem, amit akarok és mindenki úgy ugráljon, ahogy én fütyülök. Ennek ellenére becsúszhat egy-egy homokszem a gépezet fogaskerekei közé. Mint ma. Nem elég, hogy egyedül ébredtem reggel, ráadásul kiderült, hogy az egyik rabszolgám rohadtul nem végzi a dolgát. De még meg sem próbált hazudni a kis szemét! Nem! Egyenesen az arcomba mondta, hogy mennyire gyűlöl. Ahogy azt is bevallotta, hogy évekkel ezelőtt emelt egy cseppet a fizetésén. Persze mindezt pult alatt, egyetlen szó nélkül. Na ja. Ma olyan szépen landolt az utcán, ahogy annak rendje és módja. De persze én nem értem be ennyivel. Megvannak a megfelelő kapcsolataim arra, hogy visszaszerezzem tőle azt, ami ellopott. Mégis valahol bánt a dolog. Azt hittem, hogy elég szorosan tartom őket ahhoz, hogy ilyesmi ne következhessen be. De ezek szerint valami csúnyán elrontottam. Ezért is hagytam most ott mindent. Egy kicsit el kellett húznom. Átgondolnom, hogy hol hibáztam és kijavítanom.
Csakhogy úgy tűnik, utolért engem is egy rossz nap. A semmi közepén adja meg magát a kocsim. Két napja volt szerelőnél. Mindent átnéztek rajta! Mindent! Szép kis summát fizettem azért, hogy rendbe tegyék, erre tessék! Ha innen visszakerülök, kibelezem azt a rohadékot! Esküszöm! De ahhoz előbb ugye vissza kell jutnom valahogy.
Hangosan csapom be magam mögött az ajtót. Régen értettem a kocsikhoz. Gyerekként sokszor néztem ahogy a mostohabátyám és az apja bütykölték a kocsijukat. Igaz, már nem sokra emlékszek, ettől függetlenül felnyitom a motorháztetőt és próbálom a mélyről felásni az emlékeket. Mi az, ami itt nincs rendben? Mi b*szódott el?

Nem hiszem el, hogy a kocsim és képes a semmi közepén megadni magát! Ezért még valaki fizetni fog, amint beérek a városba. Valószínűleg valaki olyan is, aki nem tehet semmiről, egyszerűen csak az utamba kerül. De ehhez be kell indítanom a járgányt. Vagy előállni egy "B" tervvel. Csakhogy se felbőgő motor, se B terv nincs terítéken. Valami rémlik, a régi szerelésekből adódóan, de nem tiszta. Épp feladni készülök, amikor kellemetlen meglepetés ér. Egy rohadt fegyver csöve nyomódik a csigolyáim közé. Isteni. Most tényleg ki fog egy senkiházi rabolni?! Már éppen megkérdezném tőle, hogy a pénzemet akarja, vagy nem a induló kocsimat, amikor is meghallom a hangját. Hiába is tagadnám, kiráz tőle a hideg.
- Tessék? - futja ennyire, hitetlenkedő hangon.
Nem sűrűn van, hogy meglepnek, vagy nem látom a helyzetet, de most őszintén fogalmam sincs, hogy miről beszél ez a... nő!
- Te voltál az, aki belepiszkált a kocsimba? Jó tudni. Nem Lennyt kell kibelezni érte - jegyzem meg, ahogy kicsit összekapom magam.
Persze annyi eszem azért van, hogy ne mozduljak. Meg sem próbálok hátrafordulni, vagy egyáltalán a fejem forgatni. Továbbra is kényelmesen támaszkodok a kocsi szélén. Kár, hogy belerondít a képbe a pisztoly csöve. Ráadásul nem is valami kis zsebpisztoly! Komoly emberrel lehet dolgom, ha ilyen fegyverre futja neki. Bár ha jól sejtem, nem legálisan szerezte és nem fogja meglengetni előttem perceken belül a fegyvertartási engedélyt.
- Milyen tizennyolc éves lány? Miről beszélsz? - pörög az agyam, de még mindig nem tudom, hogy pontosan miről beszél.
Az viszont biztos, hogy nem fogok vele úriember módjára beszélni. Ha már volt pofája tönkretenni a kocsimat, nem érdemel ennyi. Úgyhogy sutba vágva az illemet, kérdezgetem és próbálom összetenni, hogy miért is vagyok én itt vele.
- Tudod, édesem, minden este más nővel bújok ágyba... nem jegyzem meg őket - közlöm vele egész vidám hangon.
Sajnálom, de nem tudom komolyan venni. Nem vagyok sem ijedős, sem pánikolós. Egy fegyvert nyom a hátamba. Oké. Egy pont oda. De nem hiszem én, hogy meg van töltve. Ahogy azt sem, hogy azért van itt, hogy kicsináljon. Most nem cseverészne, ha meg akarna ölni.
- Mi lenne, ha engednéd, hogy megnézzem az... arcod? Talán akkor be tudlak azonosítani. Fogalmam sincs, mit csináltam veled, vagy ki vagy - mondom még mindig teljesen nyugodtan.
Arra persze nem sok esély van, hogy az arca alapján felismerem. Bármit is tettem vele - vagy hiszi azt, hogy tettem -, nem az arcra lesz az árulkodó. A teste annál inkább. Arra talán emlékszek.

Hogy én lehetek az, akit kibeleznek? Nem, nem. Nem hiszem én azt, hogy ő fogja megtenni a kis kezecskéivel. Mégsem szólok egy szót sem. Teljesen nyugodt maradok továbbra is. Akkor is, amikor feljön a szó arról, hogy a kocsimat ő tette tönkre.
- Szóval te voltál - vonom le a következtetést. - Remélem szeretnéd kifizetni a szerelést - teszem hozzá csak a hecc kedvéért, kérdő hangsúllyal.
Nem mintha a földhöz vágna, hogy megint a szerviben köt ki a kocsim. Mégis szeretném, ha ő lenne az, aki fizetne. Na meg nem árt letesztelni, hogy mennyire kemény nő is ő valójában.
- Nem emlékezhetek én sem mindenre. Igazán adhatnál egy kis támpontot! - kérem, mintha csak azt szeretném elérni nála, hogy hozza ide a söröm a hűtőből.
Nem tudom átvenni azt a komoly hangot, amin ő beszél. Nagyon úgy tűnik, hogy eléggé belefúrta magát a múltamba, mégsem kezdek aggódni. Fogalmam sincs, mit akar tőlem. Mire megy ki az egész? A hangja nem ismerős. Nem hiszem, hogy akár egyszer is a gyönyörtől elfúló hangon az én nevemet kiabálta volna. Arra talán még emlékeznék. De azzal nem igazán segít koncentrálni és felidézni a vágytól fűtött éjszakákat, hogy azt a rohadt pisztolycsővel simogatja a hátam.
- Egy olyan eset sem rémlik, amikor fegyverrel izgattak volna, úgyhogy ezzel nem segítesz - szólalok meg, kockáztatva azt, hogy csak még jobban feldühítem.
Nem történhet itt semmi rossz. Ha egy kicsit húzom az agyát talán kinyög valami lényeges információt, amiből rájöhetek, hogy ki is ő. De végül hiába kapok egy kis segítséget, nem sokra megyek vele.
- Ebből is túl sok volt mostanság. Szám szerint... három - közlöm vele kis gondolkozás után, és még folytatnám is tovább, ha nem csapódna motorháztető.
A reflexeimnek köszönhető, hogy el tudom húzni időben a kezem. Ezzel viszont sikerül kihoznia a sodromból. Máris nem vagyok olyan nyugodt és nemtörődöm, mint eddig.
- Megőrültél, te ribanc? - kiabálom, de aztán  hamar elhallgatok.
Nem tetszik, amit művel. Rohadtul nem tetszik, hogy ilyen körülmények közt pillanthatom meg az arcát. Kár, hogy a szemeit nem láthatom. De ennek ellenére nem szólok semmit. Most már nyugton maradok. Talán lenne esélyem arra, hogy kicsavarjam a pisztolyt a kezéből, de egy őrült oknál fogva kíváncsi vagyok, hogy így mi fog kisülni ebből az egészből. Sőt, be kell vallanom, valahol felizgat a durvasága.
- Josie - gondolkozok el elég látványosan.
Pörögnek azok a bizonyos fogaskerekek. Ismerősen cseng a név. Tényleg ismerős, meg kell hagyni, de nem tudok sem arcot, sem testet társítani a névhez. Aztán beugrik. A kis fürge kezű!
- Igen. A kis vadóc. Aki megpróbált kizsebelni - mondom szemrebbenés nélkül.
- A fene sem gondolta, hogy olyan testtel csak tizennyolc! Nagyon értette a dolgát - vigyorodok el, miközben felidézem, milyen érzés volt vele.

Nem lep meg a nevetése. Gondoltam, hogy valami hasonló lesz a reakciója. Én sem gondolhattam komolyan, hogy majd kifizeti a szerelést. De ettől függetlenül, jó volt feltételezni arra a röpke percre. Mostanra már igazán kezdem megérteni, hogy nem a pénzem kell neki. Ennél komolyabb ok miatt van itt, de csak annyit árul el, hogy valami csajjal kikezdtem. Ennyi pedig nekem édeskevés. Közlöm is vele, hogy minden egyes nap más van terítéken, de nem úgy néz ki, mint aki ezután elmondja, amire emlékeznem kellene.
- Ha a számba dugod a fegyvert, nem fogok tudni válaszolni, bármit is kérdezel - jegyzem meg, mintegy mellékes tényt.
Nem tehetek róla, ösztönből jönnek ezek a megjegyzések. Más már régen belátta volna, hogy talán nem kellene játszadozni, de én nem. Úgy vágok minden egyes mondatára vissza, mintha valami délutáni beszélgetés közepén tartanánk és nem tartana felém egy rohadt pisztolyt.
- Mindig van egy első. Örülök, hogy számodra is különleges vagyok - jegyzem meg és bevallom, egy mosoly is felcsúszik az arcomra.
Ha szabad, ha nem, élvezem a kialakult helyzetet. Nagyon is izgató, ahogy fenyegetőzik és a fegyverrel próbálja elérni, hogy féljek tőle. Szeretem a magabiztos nőket. A durvaság pedig felettébb elragadó tud lenni. Ha látnám az arcát, ha legalább egy pillantást vethetnék a testére és tetszene a látvány, egye fene, tennék neki egy ajánlatot. De látatlanban nem játszunk. Úgyhogy csendben maradok az ötletet pedig jegelem egy időre.
- Hidd el, általában én sem vagyok valami türelmes ember - mondom, mintha egy kérdésére válaszolnék.
Nem hiszem, hogy pont ezt a választ várta, de érje be ezzel. Végül is, mit mondhattam volna a valós kérdésére? Semmit. Jobbnak láttam, ha a mondatai második felére reagálok. Egyre jobban élvezem a mi kis találkozónkat. De tényleg! Azt viszont már kevésbé, amikor átlépi azt a bizonyos határt. Megőrült ez? Az a szar levághatta volna az ujjaimat! Rá is kiabálok, de jól láthatón ez volt a célja. Hogy kizökkentsen a nyugodtságomból. Sikerült neki. Ahogy végül azt is elérte, hogy emlékezzek a megfelelő személyre. El sem hiszem, hogy a kis vadóc zsebtolvaj miatt van itt. Egy rohadt pofont kapott, ami kijárt neki. Miért olyan nagy ügy ez?
- Mi van? - kezdek mocorogni és most először jelenik meg az arcomon az aggódás első jele.
Sajnos most, hogy szembetaláltam magam vele, kinézem belőle, hogy képes a Tábornokot bántani. Ezért is kezdem kapásból félteni. Már nincs olyan nagy szám. Sőt, egy szót sem szólok. Nem próbálkozok semmivel, amíg kényes területen időzik a fegyver. Most már nem kockáztatom, hogy vajon megvan-e töltve vagy sem. Sőt, eddig tartott a durvasága miatt feltámadt vágyam iránta. Úgy húzza meg magát a Tábornok, ahogy azt kell ilyenkor.
- Mi ekkora nagy szám abban a kis Vadócban? Érti a dolgát, de... a fenébe is! - inkább befogom.
Nem akarok tippelgetni, de ha kellene, azt mondanám, hogy a kis ribanc átvert és rám küldte a nőjét. A fene se gondolta volna, hogy a másik kosárra játszik! De nem mondom ki hangosan a feltételezésem. Addig nem, amíg lent időzik a fegyver. Inkább hallgatom a szavait és homlok ráncolva próbálok meg rájönni, hogy pontosan mit is akar tőle. Bocsánatkérést, amiért megb*sztam a nőjét? Vagy azért, mert egy rohadt pofont kapott tőlem? Mire megy ki a játék?
Mozdulatlanul figyelem a mozdulatait. Próbálom eltalálni azt a pillanatot, amikor fordíthatok a helyzeten és elvehetem tőle azt a rohadt fegyvert, ami sakkban tart. De nem adódik rá lehetőségem. Arra viszont igen, hogy összeakadjon a tekintetével az enyém. Ismerős, persze, hogy ismerős. Mintha Josie nézne a szemembe. Valami mégis más. Az övében nem volt ilyen őrület. Nem volt ennyi harag. Benne a drog dolgozott. Ködös és szomorú volt. De nem foglalkoztam vele.
- Most tényleg ócska fényképeket fogsz...? - kezdek bele, de a mondat félbemarad, ahogy akaratlanul is a képre nézek.
Azonnal elrántom a fejem. Ilyet nem játszunk. Még csak ne is álmodjon róla. Az agyam viszont már ennyitől előhozza a régmúlt emlékképeit. De leállítom, mielőtt a fejemben pörgő film főszereplője elérne a fürdőszobáig. Az ajtó csukva marad én pedig felsóhajtok.
- Mire a f*szt akarsz tőlem? És nem mellesleg ki a k*rva isten vagy? - üvöltöm, de sokkal inkább aggodalom csendül ki a hangomból, mint düh.
- Ha a kis vadócot keféled, nekem mindegy! Nem érdekel többet. A tiéd, oké? Az meg, hogy kapott egy nagy pofont? Nem kellett volna megpróbálnia kizsebelni! - kiabálom tovább és ekkor veszik át az ösztöneim az irányítást.
Egyetlen, de erős mozdulattal vágok a kezére. Na nem a képet tartóra, hanem arra, amelyikben a pisztolyt szorongatta. Ha az nincs ott, ha nincs veszélyben a Tábornok, máris elveszíti a kiváltságát arra, hogy sarokba szorítson.

Lassan, de biztosan kezdem belátni, hogy nem a legjobb módszer újra és újra visszavágni neki és minden mondatába belekötni. De a fene egye meg, élvezem! Ha lehetőségem adódik rá, hogy megforduljak és a teste is pont olyan szexi lesz, mint az, amit csinál...! De végül minden terv ellenére egyre ritkábban vágok vissza neki és inkább csak csendben mosolygok. Egészen addig, amíg kis híján a kezemre csapja a motorháztetőt. Az meg pláne nem tetszik, hogy a fegyvert elég rizikós helyen tarja.
Ekkor már nincs mosoly az arcomon és talán egy cseppet kezdem komolyan venni a szavait. Még mindig nem jövök rá, hogy miért akarja annyira, hogy emlékezzek egy bizonyos esti kalandomra. Sőt, mikor rájövök, hogy kit is kell felidéznem, akkor sem tudom, hogy mit vár tőlem.
-Azt tőlük kell megkérdezned, hogy mit szeretnek annyira bennem. Mondjuk a kis vadóctól, ha már úgyis ismered. Nála még tepernem sem kellett. Ugyan könnyen adta meg magát nekem. Ha jól sejtem, pont úgy, mint bárki másnak a teremben.
Ha jól sejtem, nem éppen ezt akarta hallani, de attól még elmondtam neki. Csakhogy hamar megbánom. Minden rohadt szót bánok, amit vele váltottam! Amint meglátom a képet, elönt mindent a vér. Még a világot is vörösben látom, amikor olvasni kezd. Hiába fordítom el a fejem, hiába csukom be a szemem. Még túlkiabálni sem tudom a szavait. Bármit teszek a képek ott villognak a szemem előtt, a hangját pedig szinte a fejemben hallom. Legszívesebben a fülemre szorítanám a kezemet, de ehelyett megemberelem magam és kiütöm a kezéből a fegyvert, ami a földön landol. Arra viszont nincs erőm, hogy utána nyúljak, felkapjam és átvegyem az irányítást. Nem. Már késő. Újra az a kisfiú vagyok, aki az ágy alatt bújik meg és csukott szemmel próbálja kizárni a valóságot. Csakhogy ez a módszer sok évvel ezelőtt sem működött és most sem akar. Mit érdekel engem már, hogy nem a szeretője volt a kis csaj, hanem a húga? Magasról teszek a részletekre. Ahogy arra is, hogy mit tesz. Szinte meg sem érzem az arcomat érő pofont. Teljesen zsibbadt vagyok. Semmit nem érzek csak az állandó, lüktető fájdalmat az egész testemben. A hangja alig jut el az agyamig. Hiszen az egészet most mossa át a vér. Az egyetlen, amit tisztán hallok az a pisztolylövés. Már nem tudom, miért kételkedtem abban, hogy nem igaz vagy nincs megtöltve. Minden értelmét vesztette. Ahogy az is, hogy akár egy perccel tovább tartsam magam, miután elhajt. Úgy rogynak össze a lábaim, mint egy rongybabának én pedig a kocsinak dőlve húzom magam össze a lehető legkisebbre.
Fogalmam sincs, mennyi időbe telik, mire összeszedem annyira magam, hogy egyáltalán felemeljem a fejem és körülnézzek. Minden ott van mellettem. A cikkek, a fényképek. Vér fedi őket. Én pedig nem teszek mást, csak feltápászkodok, összeszedem mindet és bármiféle reakció nélkül egy kupacba gyűjtöm és felgyújtom.
Majd félretéve a józan ész szabályait, a kocsiban ülve töltöm az egész éjszakát.

Én inkább abban reménykedek, hogy soha többet nem találkozunk

Ma nem volt túl jó napom. Az egyik páciensnél műtét közben probléma lépett fel és hiába küzdöttünk, nem sikerült visszahoznunk. A rossz ilyenkor az, hogy a többi műtétnek ugyanúgy meg kell történnie. De nekem oda kell állnom a családtagok és barátok elé és meg kell mondanom.
Pár óra múlva újabb műtét, egy baleset, sürgős volt. Nem mondhatom, hogy topon voltam, az ujjaimra és az ösztöneimre hagyatkoztam, amik most sem hagytak cserben. Ez a műtét sikeres volt, mégsem voltam boldog. Még mindig nem tudom megemészteni a kudarcokat. Nem a tökéletesség miatt. Az emberélet miatt. Viszont megnyugodtam azért. Ez a műtét sikeres volt.
Egy ideig azért ácsorogtam a zuhany alatt, belemerülve a gondolataimba.
Felkapom a bőrkabátom és a napszemüveget, amit még csak a fejemre tolok, ha most venném fel, egyből beparkolnék gyalog egy falba, majd kint. Vállamra dobom a táskám, ami mindig kéznél van, hogy vész esetén tudjak bárhova mozogni.
A recepcióhoz érve már csak arra vágytam, hogy elnyúljak a kanapén és bevágjam a sörömet. Azt ugyan nem érdemeltem meg érzésem szerint, de lazításra vágyom. Sophie ma a recepciós, intek neki, majd kilépve az ajtón felveszem a napszemüveget.
A kocsimhoz lépek, kiriasztom, majd bedobom hátulra a csomagot. Ekkor csörög a telefon. De tudom utálni néha. Az egyik rezidensem. Felveszem.
-Igen.
-Simmons doktor, holnapra be vagyok osztva ügyeletre, de nem tudok jelen lenni. El kell utaznom vidékre, családi ügyben.
~Na persze…~ Nem tudom, mennyire higgyek neki, de elfogadom.
-Rendben, de hívd fel a recepciót is, hogy másik rezidenst kérjenek az adott időpontra. Még időben voltál. Szia!
Megszakítom a vonalat, nincs kedvem hallgatni a további mentegetőzéseket, majd a zsebembe rakom a telefont és lecsukom a csomagtartót. Még be kell ugranom a boltba is.

A kocsim, ahol parkol, viszonylag kiesik a látómezőből, mindenhonnan. Nem volt kedvem átfurakodni és megvárni, míg a kártyák beengednek kocsival. Meg sétáljak is már egy kicsit. Ezt ma nagyon helytelenül tettem, de erre csak akkor eszmélek rá, amikor megragadják a karom. A furgonra nem figyeltem fel, a három ipsére sem, csak amikor már a kocsihoz nyomnak. A napszemüvegem leesik, védekeznék, de hiába, a kondizás is inkább csak fitten tartás végett van, az is inkább biciklizésben merül ki. Hamar a furgonban találom magam, pedig védem magam veszettül, főleg rúgok, mert hát mást nem tudok tenni, hogy lefogták a karom. Teljesen meg vagyok rémülve, nem tudom, mi folyik itt. Nincsen olyan dolgom, ami miatt ez történne velem, mint ahogy se gazdag, se híres nem vagyok. A számon lévő ragasztószalag nem engedi, hogy kérdezzek vagy megmagyarázzam a félreértést, amely elég komolyan tele lenne tűzdelve cifraságokkal. És a csuklyától sem látok semmit.  
Telefonom, mindenem eltűnik a zsebemből, érzem, hogy kiveszik. ~A fenébe!~
Csak akkor élénkülök fel, legalábbis a védekezésben, amikor megáll a furgon és kiszállunk. Nem zavarna, hogy tudjam, merre is vagyok, de a félelmem és az ösztöneim menekülést sugallnak. Nem tudom magam kirángatni a markok szorításából, a lökés után is lépnem kell jó párat, hogy ne essek orra.
Egy másodpercig állok, aztán érzékelve, hogy nem történik semmi, lekapom a csuklyát a fejemről, a szalagot letépem a számról, fel is szisszenek, az ajtó felé fordulok és ütögetni kezdem.
-A francba, itt valami tévedés van, helló! Engedjenek ki, hadd beszéljek valakivel!
Már a lábammal rúgom az ajtót, de hasztalan.
-A fenébe! – beletúrok a hajamba. Nagyon pipa vagyok, vagyis pontosabban félek. Sosem voltam még ilyen helyzetben.
A nyöszörgésre azonban megfordulok, körbenézek.
-Van itt valaki? – meglátok egy testet heverni.
Máris lépek oda, egyelőre még nem ismerem fel, aki fekszik. Azt sem tudom, most mi van, hogy hol vagyok és mi ez az egész. A doktor üzemmód azonban bekapcsol. Bár még mindig félek, nagyon is, a szemem már a sebeket, sérüléseket pásztázza. Körbenézek, nem hinném, hogy találok bármit is. Nem értem, mi ez az egész.
-Héj, legalább hadd lássam el, hoznának valamit?! Orvos vagyok, hadd segítsek neki!
~Most fogok felébredni, biztos álmodom…~ Nagyon ideges vagyok, az ajtó előtt toporgok, de még magam sem tudom, miért. Közel vagyok a kattanáshoz, inkább azért, mert senki nem mondd semmit. Tuti, hogy félreértés az egész és én hamar eljövök innen. Haza, a kanapémhoz, sörömhöz. Vagy ha nem, hát legalább hadd ébredjek fel.

Nem igazán hallom, hogy mit suttog, már éppen felálltam és az ajtó előtt toporgok, vagyis teljesen ideges vagyok. Az érdekel, hogy eltűnjek innen. A tudatom hátsó részében azonban az orvos is ott toporog, nem szokásom az ilyenek mellett elmenni.
A retesz hangjára hátraugrok, nem szeretném, ha bajom esne vagy bármi más. A válaszra azonban elborítja megint a vörös köd a fejemet.
-És azt gondolja, hogy ezt így megteszem? Ez emberrablás, ember, gondolkozzon már. Milyen jogon tegyem meg azt, amire kérnek?
A dobozhoz nem nyúlok. Az egyenlő lenne azzal, hogy engedek nekik. Egy frászt. Nem ettem meszet. Aztán meg én leszek a saras, hogy csak úgy gyógyítgatok és nem éppen úgy, ahogy a jogszabály előírja. Néha utálom a jogszabályokat. Úgy meg tudnám most ütni az ajtó túloldalán lévőt.
-Mi a szándékuk vele? – arra a logikára alapozok, hogy be vagyunk zárva, de ez inkább csak miattam lehet. Gondolom. Mégis, egy havert, barátot nem ilyen helyre visznek. Nem tudom, mit higgyek, minek higgyek.
-Jobb lenne mentőt hívni, ez a hely nem jó egy sérültnek. – folytatom.
Ránézek a dobozra megint. Sima elsősegély láda. És mi van, ha más is kellene, ami nincs egy egyenládában?
-Ez kevés. – felelek kissé ingerülten ismét. – Mint ahogy más is kevés. Szórakoztok velem?
Az egy dolog, hogy kényszer hatása alatt teszem mindezt, de most ez csak úgy tűnik, hogy az. Legalábbis nekem. Akár el is hitethetik velem.
-Oké, ember, így nem áll az alku. Az egy dolog, hogy orvos vagyok, de nincs kedvem a szaros dolgaitokba nyúlkálni. Oldjátok meg magatok a dolgaitokat, engem meg hagyjatok ki.
Hátamat a falnak vetem. Elegem van az egészből. Csak tudnám, mire fel ilyen nagy a szám. Nem bírtam el azokkal, akik elhoztak ide, nem hinném, hogy azóta Superman lettem. Az ideg és a méltatlankodás, no meg a félsz beszél belőlem.

Nem kapok választ. Semmilyet sem. A fejem majd szétrobban a vörös ködtől. Összefonom a mellkasom előtt a karom. Talán mázli is, hogy nem kapok választ. Lehet, hogy még idegesebb lennék. Ami tulajdonképpen félsz. De látom, hogy nincs értelme hadakoznom velük. Az ajtó masszív, én fizikailag pedig … szétszabdalt. Az ajtó győzne velem szemben.
A hangra pislogok, majd kiesik a szemem. Hogyne emlékeznék a hangra. Hozzávágom a vizet tulajdonképpen.
-Azt ne mondd, hogy te adtad nekik az ötletet, kit hozzanak. – bökök mutatóujjal az ajtóra, majd ellököm magam a faltól. A vörös köd még jobban rám telepszik. ~Ilyen nincs!~
-Tudom. – vonok vállat. – De attól még kiadhatom a mérgem. – vagyis a félelmemet.
Ha nem adnám ki, akkor lenne nemulass. Akkor hoznék nyilvánvalóan rossz döntéseket. Az egyik legrosszabbat, ami majdnem az életembe került, éppen akkor hoztam meg. Azóta inkább kirakom magamból. Csak nem a kórházban, mert akkor engem raknak ki. Felveszem a dobozt és térdeplő ülésben ülök le mellé.
-Jobb lenne, ha nem izegnél annyit. Még a stukkered sem nyomhat. – cinikus visszavágás.
-És akkor mi van? Én nem lehetek dühös? Csak a kedves, cukor doki bácsi? – fakadok ki, aztán lenyugszom. Beindul a fék, amit a páciensek váltanak ki. Tény, hogy ők is csak egy ideig, mert az önsajnálatnak is vannak határai. Csak most éppen én sajnálom magam.
-Nem láttam az arcukat. – az övét viszont igen. Az üggyel kapcsolatban azonban falba ütközök mindig. Utálom, ha hülyére vesznek. Megnézem kissé alaposabban Sidet. Egyáltalán nem úgy fest, mint a múltkor. Nőt bántani. Nem tartom őket gyengének, még ő is simán lenyomott, stukker nélkül. Egyszerűen nem ezt érdemlik. Senki se érdemli. Sosem szerettem az erőszakot.
-Kis mázli? Kétlem. Sokkal több kell. – most először, a cinikus kérdés után cseng félelem a hangomban.
-Nem, nem akarom tudni, hogy kerültél ide és kik ezek. Minél kevesebbet tudok, annál jobb nekem és az édes álmaimnak. – tartom felé a kezem elutasítóan.
Az orvos azonban csakhamar átveszi a helyét bennem ismételten, nem az érdekel, hogy velem mi van.
-Mondd meg, hol fáj nagyon. Sorrendben. – nyitom ki a ládát.
És csoda, jobban felszerelt, mint egy elsősegély doboz. Felhúzom a kesztyűt, előtte azonban elmarom az egyik csuklóját és a karórámra tekintek.
-Ez kezdetnek jó.
Nekilátok az említett fájdalomgócoknak. Pech, ha ruha alatt van, csak nem nekem. Az emberi test engem teljesen másként érdekel. Funkciót, regenerációt és működést látok benne.
-Szabaddá kéne tenni, hogy hozzáférjek. Ha kell, segítek.
Sorban haladok, alaposan megnézve.

Csak képet vágok a marhára. Az vagyok. Vagy balfácán? Mindegy. Akár hazudhat is nekem a nő. Nem ismerem. Azt viszont elfelejtettem a fizika törvényéből, hogy kerek testek gurulnak. Nem így terveztem.
-Ja, mert azt is megkérdezték előtte tőlem, hogy bocsi, eljönnél velünk? – veszek egy nagy levegőt és visszanyelem a többi szépet.
-Az éppen haragos és a haragtartó között óriási a különbség. A haragtartásra nem pazarolok időt. Fölös nyűg.
Ha mindent a rossz oldaláról közelítenék meg, már rég megfulladtam volna a saját keserűségemben.
-És ha éppen nem az a célom, amire te gondolsz? – egyelőre csak a dühömet adom ki, hogy utána logikusan tudjak gondolkodni azon, hogyan tovább. Látszik, hogy nem ismer engem, mint ahogy én sem őt. A kis változásra figyelek. Ezt a finom kihallást muszáj volt begyakorolnom, sosem volt velem született képesség. A páciensek testtartása és hanghordozása sok mindent elmond.
Éppen a víz felé hajolok, amikor elér a suttogás. A szemeibe tekintek egy pillanatra.
-Pocsék golyóálló mellény vagyok, most közlöm. – jelezve, hogy felejtse el, hogy maga elé rántson, mint védőfal. Azonban beugrik más is, szöget üt a fejembe a helyzet, ez látszódik is rajtam. De inkább még megtartom magamnak.
Por alakban keresek gyulladáscsökkentőt, fájdalom és lázcsillapító félét, mielőtt nekikezdenék. Az üveg vizet még nem adom neki, hanem előtte beleszórom és feloldom.
-Nem kell mindet meginnod, ha a negyede megy, már az is jó. – átnyújtom neki a palackot.
-Oké, akkor majd én. – lehámozom a ruhát, megnézem.
Nem szép látvány, láttam rosszabbat is. Bár éppen a bőrhöz nem értek annyira.
-A hátadon lejött a bőr. Fertőtlenítem és ellátom. – szokásom elmondani, hogy éppen mit teszek. Ha ébren van a páciens azért, ha nem, akkor meg azért, mert általában másokkal együtt vagyok és senki sem született gondolatolvasó.
-Ez rohadtul csípni fog. – de már öntöm is a fertőtlenítőt a sebre, hogy reakció ideje se legyen. Mire az agyhoz eljutna az információ, addigra már tulajdonképpen jó nagy részén túl vagyok. Gyorsan, pontosan dolgozok.
-És hogyan gondolod az összedolgozást? – kérdezem halkan. Nem vagyok annyira hülye, hogy hangosan kérdezzem, de nem is bízom benne. Miután megvan, bekötöm a hátát.
-Karod vagy a vállad nem oké? – a víz ivásáról meg tudom állapítani, mennyire sérült, ez is egy teszt volt.

A nyugira csak felvonom a szemöldököm és ciccentek egyet, de annyiban hagyom. A dühömet kezdem lassan kiadni, így majd tudok figyelni arra is, amire kell.
-Attól, hogy nem vagyok haragtartó, még emlékezhetek rá. – nem értem, mit nem ért az egészen. De inkább hagyom, mert a puskaporos hangulat hamar fellángolna bennem.
-Kérlek. – félig automatikus válasz. Azért egy kösz nagy szó most. Legalább modor van benne.
-Ha élvezném, elmekórtani eset lennék. Ha állandóan azon rinyálnék, hogy kinek mi fáj, amikor vágom, akkor szikét se vennék a kezembe. – felelek eléggé hideg hangon, miközben dolgozok a hátán, gyorsan. Persze, mindenki dobozol, én sem vagyok mentes ettől. Az előttem lévőre is szép skatulyát húztam rá, és a szerint is kezelem. Így könnyebb.
-Rendben. Ha elláttalak, akkor átkutatom. – jó elgondolás. De feltételezem, a többieknek is van eszük, mit raknak be. Bár nem biztos, hogy értenek az anyagokhoz, amik benne vannak.
A kezeim a jobb vállára kúsznak, finoman tapintom végig.
-Meg tudod mozgatni az ujjad? – láttam végül is, hogy tudja emelni, de lehet ott más gond is. Kezeim úgy mozognak, hogy ha valóban kiment a válla, hirtelen vissza tudjam rántani.
Ahogy válaszol, máris a helyére rántom a vállát. Egyedül így nehéz, ahhoz előtte jól ki kéne masszírozni, de erre most nem sok időt adnának. Arrébb húzódok, tudom, hogy ehhez kis idő várakozás kell. Nem a helyretétel a fájdalmas, hanem az utána következő kis idő, amikor az izmok és inak ismét a helyükre kerülnek.
-Ha van még valami, akkor ellátom.
Ha nincs, akkor a dobozban keresgélni kezdek, mint eszköz. A gyógyszerek éghetőek, de szembe fújva eléggé irritálók, bár arra inkább a sebhintőport tudnám javasolni. Ki tudja, mire reagálnak a kemikáliával szemben a szaruhártyák. Fáslit keresek, az olló is kellene, de azt persze, nem találok. Mint ahogy injekciós tűt sem találok. Nagyszerű. A nagy semmi. A fertőtlenítő szert pedig elhasználtam.
-Csak ezek vannak. – pakolom ki a doboz másik felére, amit megfelelőnek találok. – Ha találsz még benne megfelelőt… mik a terveid? - fordítom felé. Leveszem közben a kesztyűt.